Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1906-12-23 / 51. szám

4 51 -ik szám NYIRVIDÉK 1906. december 28. Így cselekedtem most is. Tudva, hogy nálunk a szrni rendben van, hogy sok szóharc és m. llverdes és után megtudtuk oldani a gordiusi csomót a jól ismert recept szerint, ugy hogy u kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt, teljesen megnyugodott honfiúi lelkiismerettel keltem ulra, hogy, ha a világ végén van is, felkeresem Okatootáiát, mely országról, a történelmi, néprajzi és földismereti tudományok kiszamithalatlan k.irára, Petófi Sándor óta nem kaptunk hiteles, megbízható adatokat. Igaz, hogy Petőfit el=ő sorban mint közjogászt lisztelem ; mivel azonban az Akad m:a korifeusai őróla uiint olyanrol tudni sem akarnak, hiu inunkat végeznék, ha mint közjogászt akarnam bolti utan az őt megillető elismeréshez juttatni Ezért szántam magamat arra, hogy mint ethnografust rehabilitálj un az ulókor elótl, bár ebbe a szakba vágó munkalatai nem épen terjedelmesek. „Okalootáia" cimü rövid tanulmánya azonban mindenesetre figyulnut erdemei. De hol van az a hires Okalootáia ? Ez voit a bökkenő. Petőfi, a helyett hogy megmondotta volna, mely széles.-égi és hosszúsági lokok közé esik, csak annyit inoild fektédére vonatkozólag, hogy, „második szomszédja Kína, az első Ausztrália." E nehézségek dacára nem késtem megszakítani a ni igam szomszédaival valu drótnélküli összekötte.éU >s útra keltem. Vállalkozásomat siker koronázta. Hogy hogyan, hogyan nam, azt majd megirom máskor, eleg az hozzá, hogy c sorokat mir Osatootáii kellő középéből, vagy mint nálunk mondani szokás, szivéből intézem hozzád. Már kőiül is tekintettem ebben a hires szivben s teimészele.', hogy első sorban a középületek iránt éidcklődtem, mert én még soha élelemben nem láttam akasztófát, Petőfi adatai szerint pedig ilyet Okatootaiaban minden falu határában láthatni. Amint az utcákon őgyelegtem, meg is kérdeztem egy b< nnszü.'óttel, hogv merre vannak hát azok a nevezetes akasztófák, amelyekre 1 Petófi monográfiája oly meleg hangon emlékezik meg. A jó bennszülött egész megbotránkozással nézett reám, majd igy szólt : .Uraságod, ugy látszik, idegen?!* — „Igen, az vagyok," szóltam kellő határozottsággal, mire a bennszülött jóakaralu mosollyal igy kezdett kioktatni : .Tisztelt uram! Okatootáiában akasztófára már nincs szükség, mert embert többé nem akasztunk, legfeljebb elvekel, ahlioz pedig elég egy eszményi szögecske, valami olyanféle, mint a mennyiségtani inga felfüggesztési pontja. Tetszik érteni? Nem értettem ugyan, de azért ugy lettem, mintha érteném s a bennszülött folytatta magyarázatát : .Mint hajdanában az akasztófan az emberek, ugy lógnak az elvek azokon a bizonyos eszményi szögecskéki n sokszor évekig, mig valakinek eszebe nem jut, hogy leakassza őket bizonyos magasabb egymi célok érdekében." „És mit csinálnak ezt kkel a (elakasztott és leakasztott elvekkel ? kerdeztem nagy érdeklődéssel. „Hát kérem, szólt a bennszülött, az igy leakasztolt slviktt borral, palinkával meglocsoljuk, kisebb nagyobb banknólákkal végig dörzsöljük s akkor ugy látszik, hogy felébrednek s a nép újból hisz bennük és hódol azoknak, kik fellocsolták őket, az elvek pedig azután nagyságos asszony szobája! A gázláng felig leesavarva ég a folyosón, homályosan áiasztja szét a fényt. — Szeme újra kápiázni kezd . . . Nyilja az ajtót . . . Valami őrjöngős vágy lámád a lelkében, hallja az ajtón ktiesz ül egy alvó test nyugalmas lihegéset. — Nyitja .. . s akkor lépteket hall. A nagyságos ur! összeborzad... Futni kell! De a lába megdermedt. — Tűz ! mit akar itt ? — Kiált reá a nagyságos ur csodálkozva. — Én . . . — hebegte zavartan. A nagyságos ur élesen a szeme közzé nézett : — Tűz, maga mindég becsületes volt! A nyomorék reszkető tagokkal pillantott a nagyságos úrra. Az megfigyelte az arcvonásait . . . Nem, nem lophatott, mormolta a nagyságos ur magában. — Tűz, mit keres itt ilyenkor ? — Kérdezte tőle még egyszer. S aztán az eszébe ötlik valami ... A felesége szobája előtt! Igen, emlékszik — régen, mikor még diákok voltak! Akkor a tánciskolában ! Az a lánc, az a kacagás .. . Sújtó tekint eltei méri végig, ellöki az ajtótól, aztán — szánva moso'yog utanna, \ égre felkacag : haha, a feleségem, hahaha, szegény nyomorék . . . Tűz őiűlten siet le a lépcsőn. Még fülébe cseng e kél szó: szegény nyomorék! A szive f 'jajdul, roh n esztelen, rolian s ulközben egyre hajtogatja: nem akarom látni soha, soha többé! Másnap reggelig ! Meit akkor újra alázatos képpel köszön a nagyságos urnák! Az mm akart észrevenni semmit ... ő igész közönségesen leült helyére és szokásos módon iini kezdett . . , A nagysága délelőlt újra bejölt . . . — Karcsi, ni11 eszünk ? S az alatt szánandóan mosolygott ő reá, a nyomorékra! — Az aica elvörösödött, lángolni kezdett. Mit szánják?! De aztán ujra kihűlt. Meg fogta tollát: írni k. II, — élni kell! III A nagyságos asszony r.yáron a nagynénivel fürdőre utazott. A nagyságos ur egyszer egy hétben meglátogatta Akk or aztán leije karján vigan suhogott végig » fürdői vendégek kö/őtl Hallgulták a zenét, részt vet tek az esti láncon és — bu.dogok voltak! újból felakasztódnak s várják nyugodtan az új leakasztást." „Értem, értem, kedves atyámfia, szóltam elragadtatással. Ugy látom, hogy Okatootáiában az elv, k élete olyan, mint Indiában a fakiro é. G ak azt szere'ném tudni, mi a közvetlen célja ezeknek az időközönkénti elv-akasztásoknak ? „Azt majd meg fogja tudni, hi huzunosabb időt tölt nálunk, voit a valasz. Egyelőre csak annyit mondok tájékozlatasára, hogy nálunk O-alootáiában nmndátunji alapokon nyugvó conslituiió van s amit az elvekről mondotlam, közjogi életünk lényegével a legszorosabb összefüggésben van. Azt ajánlom tehát, hogy foglalkozzék előbb behatóan Octootáia kö'.jogi helyzetével s akkor mindazt, amit mondottam, természetesnek fo.'ja talalni. Ajánlom magamat!" És ezzel a bennszülött ott hagyott a faképnél, mint szent Pál az oláhokat. Mivel pedig égek a vágytól, hogy Okalootáia közjogi helyzetével megismerkedhessem, zárom soraimat s hozzálátod a tanuláshoz. Tisztelem az otlhonlévőket meg az öreg harangot. Őszinte liived: Elvy Tamás. Nyíregyháza társadalmából. Valamely dolognak, eszmének vauy kérdésnek csak hasznán va hátik az, ha kritikát gyakorolhat felette a közvélemény. Mert a közvélemény szigoiu, sokoldalú és elfogu'allan biráló, s ha valami egyszer erős bonckése ala kerül, az nem maradhat löbbj elöl le legparányibb részleteiben, legesetlegesebb következményeiben sem földeritellenül. S igy az az ember, ki fáradságot vesz magának és ez Ítélőszék elé visz uly kérdeseket, melyek meg nincs' nnek végleg tisztázva, vagy amelyeknek álla-a sokak elő.t meg kívánni valót hagyhat hátra, azt Ili szem nem végzi a leghiábavalóbb s a legh iSzonlalanabb munkát. E gondolatok é nek bennem, midőn elhalározom, hogy Nyíregyháza tár.-adalmának egyes kirdéseit e lap hi>ábj..i,i felvetem. Megvallom e társadalom minden részében és minden vonalkoza-ában meg nem teljesen ismert előt'em. De én óvakodni fogok mindenkor attól, hogy ismeretlen leiületekre kalandoz.am, s inkább csak a legismertel b tájakon maradok, hogy igy nézeteimet annál vilagosabb érvekkel s annál biztosabb következtelésekkel támogathassam. IIo

r'y cikkeim sorozatát mulatságunkkal kezdem, annak az az egyedüli oka, lngy ezek tekiéktében minél előbbi üdvös változást kivánok. * * * I. Mulatságainkról. Ugy hiszem, — s gondolom n MII állok egyedül nézetemmel, — hogy az ifjúságnak épen olyan természetes szükséglele a mulalság, amily szükséglele a gyermeknek a jálék, a megteltnek a családi tűzhely, az aggnak a pihenés. Alege.igedem, lehetnek, kik enélkül is igen szépen megélnek, am ezek hgfeljebb csak kóstolgatják, de igazaban át nem élvezik az emberi él. tnek amúgy is csekély számmal kínálkozó örömeit. S ha akadnak közö tük, kik ez örömök megvetésével kérkednek, sőt másokat is ezek kerülésére, bla iilságra buz ditanak, úgy ezek nyomoruságukkal tüntető különcök, — s csak azért mm vesszük észre mennyirj eltértek már az emberi élet természetes hajlamaitól, mert tulonlul sokra növelte számukat nem ; nnyira saját ösztönük, mint inkább a társadalmi viszonyok nyomasztóan kényszerítő befolyása. S az alatt a megpecsé'elt irt, irt leveleket, számlákat. £)

e hiányzott neki az az asszony, nem hallotta vidám kacagását, nem látta éd< s arcát, kacérkodó szemeit, ugy vonzotta, mint a mágnes vasat. Érezte, hogy az a perc, amelyben egyszer-kétszer naponta láthatta, ez az ő élele s e nélkül régen kilehelle volna azt a sajogó lelket, melyben csak az az asszeny lartolta visza a leheletet. Szabadságot kért. — Minek ? — Kérdezte mogorván a nagjságos ur. Elpirult! Minek is kér ő szabadságol? Csak nem mondhatja meg ! — Én . . . kérem — s ujra hebegni kezdell, mint rendesen, ha kérdeztek lőle va'amit. A nagyságos ur megszánja: — És mennyi idő ke II ? — Két nap ! Aztán hazasiet — csomagol . . . Hová is utazik ? Fürdőre ! Kell, meglnlna, megbolondulna, ha nem látná ezt az asszonyt . . . * * * Szép kis akáceidő. Másodszor nyilik virága, pedig már késő nyár van. Olyan bájos csiripelést visznek véghez azok a madarak, élvezet hallgatni őket, ha az ember kiszabadul a fürdőközönség zsivajából . . . Aztán a fák is susognak hozzá, mintha olyan szép mese. volna az egész, amit elcsipognak ... A rezgő lombok közölt járkál a nagyságos asszony. A lenyugvó nap utolsó sugarai áttörnek a lombokon s odaesnek szőke hajára . . . U^y fénylik, mintha arany volna . . . Olyan mámoros kéjjel hallgatja a természet dalát, mintha sohasem hallotta volna . . . S akkor — elébe jő egy férfi . . . Sápadt arccal, vörös forradással az arcán, ferde tesltel, nyomorék. Ugy megreszket teste, mikor megáll előtte. A szemeiben valami félelmetes tűz, amit eddig soh'se láloll, lalán nem ért rá megnézni. — Jó estét, nagysága! — Jó estét ! Hát maga hogy kerül ide Tűz ? — Magát keresem ! — Engem ? A nő ránéz villogó szemeivel, kélkeelve, bámulva ... A férfi megreszket, de azérl beszél, beszél előre meggondolva : - Igen magát ! Magát, az én üeivösségemet, életemet, mindenemet. Magáéil szenvedtem végig az én átkos ifjúságomnak minden keserűségéi, önért, magáért! Józan gondolkodásunk a természetes, az egészséges állapotok felé való leírekvést tűzi ki célul elibénk" S ha elismerjük, már pedig el kell ismernünk, ho«y az ifjú életnek szükséglete, hogy ne mondjam fűszere a mulatság, a szórakozás, mert ez fejleszti a kedélyt' e jótékony eszközt, mely képessé tesz majd könnyen s még s-m könnyelműen felfogni a későbbi élet esetleges c-apásait — s ha társadalmi izles és moiál lolyton fejlődő utján mi ott állunk, hogy a bálok, táncmulatságok azok, hol e mulatni vágyás a fiatalemberek részéről legtisztább, legtermészetesebb s hajlamainak leginkább megfelelő, a fiatal hölgyek részéről pedig úgy szóhán egyeden uton nyer kielégítést, úgy világosan all előttünk, hogy e mulatságok rendezése öncél kell hogy 1 gyen. nem p -dig eszköz más célok szolgálatában. G indolom, Sipuluszuak van egy humoreszkje. Vízipuska beszerzésére mulatságot rendez a kisvárosi intelligencia. A mnlalság rettentően fényesnek és népesnek ígérkezik. Szeri ncsétiensegi e azonban valaim hívatlan patrónus épen ekkor küld ajándékba egy vízipuska.i A rendezőség lot-fut, h já

1 tépi, hiaba, nem (j

z embert sem a mulatságra összehozni. Ugyan mire való' a mulatság, ha n ár \at. vízipuska? ez az általános nézel. Még szerencse, hogy a polgármester ötletes ember, szélhiieszteli, hogy ellopták a rosszkor jött oltószerszámeit és — tart a tánc kivilágos-kiviradtig. Kénytelen vagyeik konstatálni, hogy mi is rettentő módon hasonlítunk i hoz a ti'ulus nélkül mulatni nem ludó kisvárosi intelligenciához, midőn mulatságainkat csaknem kivitel nélkül vagy jolékonycél a, vagy egyes alapok növelése céljából rendezzük. Ha a d log nem volna egyéb, mint nevets-ges, úgy én teljesen fölöslegednek tartanám most e cikket megírni, s Önök még fölöslegesebbnek tarthatnák azt elolvasni. Köz is szerenc-éllenségünkre azonban vannak a dolognak igen komoly oldalai is. O.os ember előtt mindenkor a cél lebeg, melyet magi elé kii űzött. Aki lehat jótékony, vagy bánni más célra, mulalságeit rendez, világos, hogy az, is a célt tartja szemei előtt. Ez természe es. Ezen egyallaláu nem csodálkoztam, midőn, hogy legközelebbi példái említsek, az athletabál egyik rendezője előttem igy nyilaLko/.ott: Mi, őszintén szólva, nem éppen inra törekszünk, hogy a nyíregyházi hölgyeknek egy jó mulatságot rendezzünk. Aki közülök ott lesz, úgyis jól mulat. Nekünk lő, hogy a mulatság anyagilag jól sikerüljön. Már pedig az anyagi siki rben igen kevés részük van a hölgyeknek. Es igaza van. Nyíregyházán a fiatalemberek lettek hivatalból kinevezve a jótékonyság angyala.vá. Az a fiatalember, ki egy iparista mulatságon, egy tulipán-majálison 8—10 forint erejéig meg nem pumpollatja magát: smucián. Pedig én őszintén megvallom, józan eszemmel nem vagyok képes felfogni, mikép lehet e

ry fiatalembertől, kinek havi jövedelme maximum G0—80 forint, melyből a szükséges kiadásokat leszámítva jó, ha 15 forint zsebpénze marad, jó lélekkel elvárni, hogy a gavallériának oly magas Gimboiaszójára emelkedjék, hol minden gondolkodás és lelkiismeielfurdalás nélkül hajlandó azt a 8 — 10 forintot kidobni legyezőre, babára, kosárkákra, 20 filléressé változotl Piincessas cigaretlára, hitül fütyölős kakasokra, tehát még csak nem is szorakozlató dolgokra, mert hiszen a cigány lizetése nem larlozik a gavalléria rovatába, az külön és természetes kötelességképen hárul fejére. Kéidem a méltányosság elvének megfelelői n, mennyit ke II áldozni ugyanezen jótékonycélra egy nagyságos vagy egy méltóságos úrnak. Hja, az egészen más! mondják Önök közül sokan. Egy nagyságos, egy ."'méltóságos urnák vannak családi gondjai, reprezentacionális kiadásai. A fiatalember meg ugy s költi kezik, szórja a pénzt könyelmüen. Nem helyes e. ha könyelinüségének ^legalább nemes cél látja hasznát? Én nem akarok ezekkel vitatkozni. Nem akarom kimutatni, hogy a fiatalembereknél sokszorta nagyobb Régen eltemettek volna, régen lőrt döftem volna abba a nyomorult testbe, ha maga nem élt volna! Éltelő erőm, mágnesem volt! Ifjúkoromnak minden édes cseppjét a maga árnyának köszönhetem, s minden szenvedésem mámor volt, meit magáért szenvedtem! Lába elé szereltem volna dőlni, engedelmes rabszolgaja lenni: egy mosolyért ! De meg a szemeimet sem mertem fölemelni önhöz, mert szentnek hittem azt a köteléket, mely máshoz fűzi! Szenvedtem magáéit, sorvadtam s nem sajnálom azt a szenvedést, mert magáért történi ! A nő majd elpirult, majd sápadt lett. Ez a nyomorék szereli őt! Sajnálja, szánja, meg kacagja? Tehetett nül nézett maga ele. A megpecsételt megfogta kezét — engedte. S aztán 1 liegve beszélt tovább. Rajongás, láz beszélt szavaiból : — Igen, szenvedtem s enntk a szenvedésnek az árát akarom, ha életembe kerül, ha meggyalázlalásomba kerül, akaiom, akarom! Órákig, napokig, évekig tudtam keseregni, sz nvedni magaért, egy percig, egy röviilke percig, akarom most végig szívni ezeki.ek az évekn k a jutalmát: a kéjt, a mámort! S a nyomorék megfogta a nőt. Erősen, a reszkető lagok kitágultak, az erek megdagadtak . . . — Vissza, ne érintsen ! De a megpecsételt átfogta térdeit: — Akarom, érti akarom; hatalmamba került, kerestem azt, évekig kerestem s most, hogy megtaláltam, nem volnék-e dőre, ha kiengedném kezeim közül ? ! S felkacagott! Rút volt, visszataszítóan rul ! — Akirom, igen s össze-vissza csokolta a ruha fodrait — egy csókot, egyetlenegy esokot szerelnék elszívni azokról az ajkakról, melyekről eveken át más lopta el, egyetlenegyet én . • • Egy csókot, s aztán megvolna fizetve egy kinzó élet szenvedése! Kimerült, hörögni kezdett! Nem tudott tovább — elengedte azt az asszonyt .' Most sikolthatott egyet : Segítség ! — S szélbontott hajjal rohant a bokrokon kérésziül, ott hagyva a nyomoiékot, egyedül! * * * Megtalalták ál lőtt szívvel. — Az összegyüleniMt vér mrg meleg volt a seb előtt. — Eltorzitó volt . . Ruhája összetépve, bevérezve. Az arca összekarmolva, a forradása szétmarcangolva ! Talán az élet utolsó perceiben bosszulta meg magát azon, a mi miatt mm éli ele 11 A^inadai.