Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1906-05-13 / 19. szám

4. 1906. május 13. N Y I R V I D É K 19-ik szám. Virágos jó kedvemben most e kalappal köszöntöm meg önöket uraim és mert tudom, hogy velem együtt önök is csak addig fognak élni, míg e honnak élnek, szívem mélyéből kiáltom, hogy „Éljen Szabolcsvármegye közönsége!" Tisztelt uraim ! Minden nemzetnek megvan a maga büszkesége, mely a törlénelmi események behatása alatt jegecesedik ki. így a magyar nemzet mindig büszke volt katonai erényeire, mert ezekkel tartotta fenn magát egy ezred év viszontagságai között. Ezen viszontagságok között vált a magyar nemzet szemefenyévé, a nemzet jellemének megfelelőleg sisakrostély nélkül, puszta karddal kezében, szemtől-szembe lóhátról küzdő magyar huszár. De nem is vonta meg e fegyvernemtől a nemzet erkölcsi támogatását soha. A magyar anya évszázadokon át már a bölcsőben e szavakkal biztatta magzatát, hogy „ne sirj fiam, huszár lesz belőled" és a magyar huszárvirtust megösmerni, megbecsülni és bámulni tanulta széles e világ. Most, midőn részemről is kinyilatkoztatom azon meggyőződést, mely a migyar nép ajakán e szavakban él, hogy a magyar huszár az Isten katonája, kerem önöket, ürítsenek velem poharat a magyar huszárokra s azoknak ilt megjelent képviselőire. Éljenek a magyar huszárok! A tószlok hosszú sora következett ezután a következő rendben: Megyery Géza a főispánra, Kaliler huszárezredes megköszönve a főispánnak a magyar huszárt dicsőítő szavait, dr. Meskó László óriási hatással a főispanné őméltóságára, Kállay András a volt és az uj alispánra, Mikecz Dezső alispán a vármegye közönségére, Májerszky Béla polgármester a város nevében a főispánra, Sípos Béla főjegyző a vármegyei tisztikar nevében a főispánra, dr. Horváth József orsz. képviselő, főispánunk kis fiát László grófot éltette, aki élén lovagolt reggel a bandériumnak. Kállay Andrásnak a volt és az uj alispánra mondóit felköszöntőjének egy retzét, mely előtt az alkotmányvédelmi korszak egyes mozzanatait ismertette, itt közöljük : „De hogy ez a súlyos feltételek alatt megkötött béke tétrejöhetett, azt jórészben a vármegyék ellentállásának es az azok élén álló vezérférfiaknak köszönhetjük. Ezen vezérférfiak között ez első csatasorban állót' mindenkor Szikszay Pál alispánunk, aki úgyszólván egy egész éven át egymaga küzditt mindnyájunkért és mindnyájunk helyett, ki nemcsak mely törvénytudásának erejével verte vissza a vármegyénk aulonomiája ellen intézett támadásokat, de törvényes jogainkra való hivatkozással sikeres támadásokat is intézett a hatalmával szemérmetlenül hivalkodó kormány ellen. Hát t. urai n nem lehet az, hogy e férfiúnak a közel múltban tanúsított hazafias magatartásáért és csaknem 40 évig tartott kitűnő szolgálataiért elismerésünknek és hálánknak ne adjunk kifejezést, azon férfiúnak, ki midőn nem kényelmi vágyból, de kizárólagosan egészségi indokokból vált inog hivatalos állásától, egy hozzá méltó utódot nevelt és jelölt ki vármegyénk közigazgatásának élére, Mikecz Dezső szemelyében. Hivatkozással azon általános lelkesedésre, amelylyel ma e férfiút Szabolcsvármegye közönsége alispánnak egyhangúlag megválasztotta, kérjük őt: legyen bizalommal főispánja iránt, ki nem fog akarni kormányozni, a mitől a törvény is tiltja, de őre lesz jogainknak és a törvények egyenlő alkalmazásának, valamint tolmácsolója és pártfogóji lesz a vármegye jogos érdekeinek; legyen bizalommal azon főispán iránt, a ki — hisszük — vissza fogja állítani és fejleszteni Szabolcsvármegyének magyar typu

;át. Kövesse minden téren példáját jeles elődjének, a kitől oly nehezen tudunk megválni; i e legyen parancsolója, de lanácsadója, barátja és testvére tisztviselő társainak, akikre joggal büszkék lehetünk, s mi ünnepélyesen Ígérjük, hogy őt mindenkor támogatni, szeretelünk es tiszteletünkkel körülövezni fogjuk. Emeljük fel tehát t, uraim poharainkat a dicső mult és a reményteljes jövőért, Szikszay Pál és^Mikecz Dezső alispánjainkért 1" Este díszelőadás volt a színházban. Erről színházi rovatunkban referálunk, Nyílt levél id. Kállay András úr őméltóságához. Kedves bátyám ! Igen megtisztelő reám nézve, hogy tartalmas nyílt leveledet hozzám voltál kegyes intézni, mindazonáltal engedd meg, hogy részleteire kitérni a nyilvánosság előtt nem fogok, mert nem tartom azt, az elérendő cél érdekében szükségesnek. Én mindenkinek tisztelem egyéni meggyőződését és nem kétkedem annak őszinteségében soha. Távol áll tőlem, még ha tehetném is, hogy bárkit szabad elhatározásában befolyásoljak, annyival inkább, mert ennek gyakorlati hasznát nem látom. Őszinte megalkuvást nem ismerő hive vagyok és maradok a 67-iki kiegyezésnek, dualizmusnak és a valóságos, tényleges paritásnak azt tartom, hogy ezen alapon valósitható meg békés uton az államhatalom birtokosai érdekének végzetes összeütközése nélkül az önálló, magyar nemzeti állam. Engem ezen meggyőződésemtől semminemű kisebb taktikai kérdések eltántorítani nem fognak. A politikai taktika megállapítása különben is a vezérek dolga. Én bizom az én vezéremben és követem, azt tartom, hogy vezér nem lehet mindenki, csak az, kit a nemzet közbizalma azzá tesz. Nem kérek senkit, hogy a megalakítandó szabolcsvármegyei alkotmánypártba lépjen be, erre rábeszélni bárkit is, nem tartom szükségesnek, de azoknak, kik annak megalakítását hazánk j békés fejlődésére nézve üdvösnek tartják, rendelkezésére állok és tehetségemhez mért szolgálataimat ily irányú együttműködésre felajánlom. Magamat továbbra is kitüntető kegyeidbe ajánlva maradok igaz tisztelő híved. Vaja, 1906. május 11. Vay Idám. Tükördarabok az emberismeret világából. (Folytatás.) Hogy a „tekintély* szót meglehetett alkotni s hogy ennek eszméje érvényben van, az túlnyomó részben a képzelődés s a tudatlanság eredm -nye. Az ujabb generáció ugyan már nagyon gyakran használja e szójaratokat: „Nem ismerünk tekintélyt". ,A tekintélyek kora lejárt", s ez korlátolt értelemben ugy is van, sőt az emberiség művelődésének érdekében helyes is; mert ha valamit csupán csak azért feltétlenül elhiszünk és elfogadunk, mivel azt egy „tekintélyes" ember valóságkint állította elénk, akkor nyíltan bevalljuk, hogy saját eszünkben, helyes felfogásunkban nem bízunk s igy szellemi szabadságunkat, szellemi egyéniségünk önállását már a priori feladjuk, másrészről pedig azt jelentené, hogy bizonyos tekintélyes ember véleményét a csalhatatlansággal tartjuk határosnak. Hogy az úgynevezett „tekintélyek" kora lejárt, azt korunkban már az is bizonyítja, hogy akárhányszor megtörtént már, hogy a tanítvány volt tanítóját, a íiu édes atyját, az ifjú ember az öreg embert helyesebb nézetre figyelmeztette. Ha valakinek kinyilvánított tekintélyessége a tudomány vagy belátás terén jogosult, abból mindössze csak az következtethető, hogy véleményének helyessége valószínű, t. i. hogy nála nagyobb a valószínűség, hogy helyesen tud valamit felfogni, mint más tekintélyesnek nem tartott embernél; csakhogy igy okoskodva, minden ember tekintelyes a tudatlanabb előtt. Mit mondjunk azokról, kik vagy azért mivel öregek s talán még akadémiai tagok is hozzá, vagy mivel nagy vagyonnal rendelkeznek, vagy végre mivel ők magas születesüek, avagy csak mivel finomabb kelméjü s ujabb divatú ruhát viselnek: tekintélyes embereknek tartják magukat, avagy talan a közönség által is olyanoknak tiszteltetnek?! Hiszen ha a nagy kor tekintély akkor Mathuzolem volt a legtekintélyesebb ember, — ha vagyon adja a tekintélyt, akkor Wanderbilt, Gould és Rotschild a legnagyobb tekintélyek, ha észtehetség a tekintély, akkor a nagy filozófusok azok, akiknek egyrésze úgyszólván éhen halt, annyira nem nézettek tekintélyeknek, — ha magas születés ad tekintélyt, akkor Spanyolország grandjai a legnagyobb tekintélyei; — ha finom és divatos ruha tekintély, akkor a jardataposó gigerli kiváló tekintély. A normális szelleméllel és reális józansággal biró embert szinte mosolyra készteti azon együgyű felfogás, melylyel némely öreg úr vagy gazdag ember bizonyos (bár teljesen jogosulatlan) tekintélyt vindikál magának, mert hisz az értelmi felfogás sem a 20, sem a 70 éves kortól nem függő; azért az elfogulatlant felvilágosodott embernek nevezzük habár csak 20 éves lenne is, ellenben 70 éves dacára is egyoldalúnak, együgyűnek nevezzük az elfogult embert. E tekintetben tehát az ifjú vagy öreg kor csak relativ fogalom, a vagyonossag vagy gazdagság pedig magában véve eppen semmi vonatkozásba sem hozható az értelmi felfogással vagy felvilágosodottsággal. Úgyszintén igen korlátolt felfogásból eredő önhittségre mulat, midőn némely hivatalbeli ember elhiteti magával, hogy mivel hivalalának külső formuláit ügyesen és gyorsan tudja kezelni, ő egyszersmint hivatott tisztviselő, holott nem egyebb chablonos bürokratánál, ki egy fásult rendszer kezelesi szakmájában gondolat nélküli gépként ügyesen rójja le szellem nélküli munkáját, de önálló koncepciója nincsen, sőt erre még a legelemibb theoriája is hiányzik, miért is a fogalmi szakban igazán csak elvétve kerül ki egy-egy hivatott tisztviselő. A „tekintély" valódi értelméről a felületes képzettségű emberek s általjában a nagy tömeg nagyon léves felfogással birnak, mert azt hiszik, hogy a biró, tisztviselő, vagyonos ember, stb. rangfokozata vagy gazdagsága szerint — és hatalmának terjedelme értelmében többé vagy kevésbbé tekintélyes, s hogy ezen tekintély egyszersmind elmwadhatlan tuggelek, mely az egyén állasa s vagyona mértékével karöltve jár; holott a tekintély oly benső, az egyén jellemének megfelelő dicssugár, mely például a birót csak akkor ragyogja körül, ha az, az „igazságos" „megvesztegethetlen" előnevet kiérdemelte, — s mely a nemes jellem koronája márvány palotaban ugy mint szalma hunyhóban, — mely a nemes önérzettel ikertestvérként egy ugyanazon napon születik. Az igazság a tekintély. Az egyes ember anyagi érdeke, haszonlesése, a bűn és tökéletlenség takargatása, alkalmazásában már sok szót kiforgatott annak valódi értelméből. Vagy talán Kossuth Lajos a szabadságharc s.kereinek és diadalainak korszakában nagyobb tekintély volt-e mint midőn számkivetésben élt ? Ha a jellemek nem változnak, tekintélyük is ugyanaz marad. Az ember se nem kisebb, se nem becstelenebb, mint amilyen emberi becsre benső, valódi érdemei, tulajdonságai emelték, ha mindjárt irigyei vagy gyűlölői vannak is ; éppen úgy mint azon egyének sem nagyobbak belbecsüknél, kik a véletlen vagy összejátszó körülmények által, valódi érdemek nélkül, nimbusra vergődtek ; mert teljes világitásnál a nimbusz köde szétfoszlik, amidőn aztán emberünket teljes fogyatkozásaiban láthatjuk. Azért a kit ma pongyolában látva, szelid képű, becsületes békés polgárnak néztél, az holnap díszruhában, vértlel mellén, karddal kezében egy rettenetes világhódító tábornokot mutathat, és meglorditva. Ha valaki csak azért nagyobb nálunknál, mivel magasabb helyre vagy tárgyra állíttatott: nem irigyeljük nagyságát. Hogy valaki kiváló helyet foglaljon el, nem mindenkor szükséges, hogy kiváló helyre állittassék, mert a kiválóság bármely szerény körben is előtör és fényt szór maga körül, mint csillag az éjjeli sötétségben. Az irányadó eszmék, melyeket a civilizált világ kultivál, s a melyek elodázhatlan hatalommal uralkodnak ezen világ lakói lelett, két főtényező: az anyagi jólét és szellemi világosság felé irányulnak; azonban e két főtényezőnek előteremtésére sem tekintélyekre, sem előkelő magas születésre, sem címekre, sem más illúzióra vagy fikcióra szükség nincs, sőt ha előhaladásában szabadon akar mozogni, "úndezekről le kell mondania; mert ha valaki az előítéletek önsúlya miatt a haladó korral lépést tartani nem akar vagy nem tud, csakhamar elveszti láthatárából a vezéreszmet, kiesik szerepéből s csak legmegszokoitab otthonos szűk körében — mint a tormába esett féreg — érzi magát jól, minden egyébb levegő neki idegen. A tekintélyekre csak azok szeretnek hivatkozni, akik önmagukat is tekintélyül óhajtanák egyben másban nézetni, — vagy pedig akik saját elméjüknek Ítéletében vagy tudásuknak túlságos korlátoltságában nem biznak. Az emberek a legtöbb esetben, rendesen túlbecsülik magukat, hibáikat mentegetik, tehetségeiket pedig a lehető legfeltűnőbb színekben fitogtatják. Akik pedig szellemileg a zéruson alul állanak, azok szeretnek azzal kérkedni, milyen verekedési bravourokat tettek, milyen testi erővel birnak vagy hogy mennyit tudnik inni, anélkül, hogy a sok megártana nekik, s hasonló éppen nem dicsekedni való dolgokkal, e^y szóval minden ember akar valaminek látszani, (valamiben tekintély gyanánt feltűnni) mert a nem látszó nyomorult fereg sorsa oly szánandó, irtózatos. Elismerést követelnek, méltánylást igényelnek, s ha a világ nem tömjénez képzelt nagyságuknak, magukat igazolva, másokat szünetlen vádolnak, sőt hogy ők annál jobbaknak litsz issanak, mást bemártani, rágalmazni sem irtóznak, mert igy azt képzelik, hogy ők egyedül maradván a téren, a legbecsültebbeküi fognak tekinteni. Minél tovább élünk az emberi társaságban s mentül tüzetesebben tanultuk ismerni embertársainkat, annái inkább gyökeret ver bennünk a hit, hogy a legtöbb ember belbecse s átaljában az emberiség sok oldalú gyarlóságai, sok esetben közmegegyezés .el elfogadott vagy türt igaztalanságai, sőt utált vétkei becsülésünket kiérdemelni kevéssé hivalvák; és amint e kép mutat nagyban, ép oly kellemetlen játékot űz velünk az élet gyakorlata kicsiben, amidőn például a mindennapiság, a megszokás, a gyengeségek kiismerése után oly embertársunk iránt tiszteletünk s nagyrabecsülésünk adóját leróni képesnek alig éreztük migunkat, kit előbb nagyrabecsüllünk s ki a távolból oly tiszteletre méltónak látszott, s aki iránt tiszteletünkkel és hódolatunkkal rendesen alább szállunk, holott, bírálatunk embere nem változott, s legfeljebb csak, közelről nézve, a hályog hullott le -zemünkröi; innen is származik a közmondás: „nemo profela in patria sua". Különben a legtalálóbban fejezi ki e gondolatot Madách a következő négy sorban: „Soha sem tiszteletes a jelen, Mint embernagyság a hálószobában, Nőnk az, tíz évi házas állapotban, Már azt is tudjuk, hogy szeplője hány van'" . Kisvárda. Rédl Fereucz. ÚJDONSÁGOK A nyíregyházi szalmafonó iskola. Gróf Vay Gáborné úrnő Őméltósága magas figyelmébe ajánlja a cikkíró e sorokat. Magyar ipar jöjjön el a te országod, így imádkozunk mostanában, tulipánt hordván a gomblyukuukban. Hogy lesz-e eredménye a fohászkodásunknak, az a tettektől függ, melyeknek az imádságot nyomon kellene követniök. A tulipán tettekre kötelez ugyan, de kérdés, hányan érzik ezt a kötelezettséget oly erősen, hogy meg is feleljenek neki az akadályok és nehezségek dacára is. Ismerjük be nyiltan, egy ujabb nagyszerű erkölcsi próbája ez a nemzeti tá sadalomnak, mely a nemrég lezajlott küzdelemben erkölcsi nagyságának annyi megkapó példáját mutatta. De az a küzdelem, hogy úgy mondjuk, a nagy nyilvánosság előtt folyt. A harcoiókat az egész nemzet lelkesítő érdeklődése kisérte s a hatalom üldözései mellett az ország elismerése, tapsa és koszorúja illette őket, kik a nemzet vágyaiért küzdelembe mentek. Most ez a harc más csatatérre terelődött át és más természetű. Nem olyan fényes és ragyogó talán, mint az a másik volt, de nem kisebb érdekekért folyik. A hősöket nem a csendőrszuronyok fenyegelík ha kötelességüket teljesíteni akarják, de elrettenti őket ezer apró nyűg és kényelmetlenség, amikkel megbirkózni csak nagy és szent elhatározásokkal, szívóssággal és ernyedetlen kitartással lehet, ezek pedig nem magyar tulajdonságok. Nagy trombitába fujtunk, pedig amiről szólani akartunk, voltaképen kicsiség. Van most itt Nyiregyházán egy úgynevezett szalmafonó iskola. A közönség ezt hallván, a nánási szalmakalapokra gondol s nem erdeklődik többé a dolog iránt. Nem kérem, nem a nánási szalmakalapokról esik itt szó, hanem arról, hogy egy életre való kezdeményezést, ha egyelőre meg oly jelentéktelen is az, szeretettel és odaadó támogatással vegyenek pártfogásukba. Ez a szalmafonó iskola nem különös kegyet, nem szubvenciót kér, csak egy kis joindulatot és érdeklődest, a többit, munkáján ik elismerését és jó nevét megszerzi maga, ebben bizonyosak vagyunk. Mert munkájában a magyar ízlésnek, csínnak, formaérzéknek és szépségnek minden hóditó ereje meg van, csak szárnyat kell adni neki anyagilag is. Olyan kicsi dolog ez s mégis jólesik lelkesedni mellette. Ebben