Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-09 / 15. szám

1905. április 9. N Y I R V I D É K 15-ik szám. a mi muszáj, az muszáj. A l.ünök lajstromában minden', hitelesítettem és magamra vállaltam, de a hazugságot kilörültem. E mi >II nelia e

r-y kicsit be is tört a fejem, de himarosan mindég b 'gyógyult. Azon kevesek, a kix ösmernek, tanu^ithatjak, hogy a hazugságnak, — a boldogulás iák — ezen rendkívül előnyös mesterségéhez nem sejtek. A vén embernek jövője nincs, csak múltja van ; már csók olyan a milyen. Tehát nem a jövőn töri a fejét, de muhjan szórakozik, rágódik és abban gyönyörködik a maga módja szerint. El leli t tehát hinni, — annak a ki akarja — és el is túri <zt, ha nem folytonosan utazásról fecsegek, h inem azon életveszélye? kalandokrol is, mely. k Karl-iuhe és Stutlgart közötti ut miian eszembe julol ak multamból és a melyeket mosi feltálalok. Kezdjük hál! A ki unja, olvashatja a lapnak hátlapján tündöklő — esetleg — gumi hirdetéseket. M ndent csak gusztus szerint. I8lá-ben Budapesten, a me'y község akkor n:ég tíz drészTf i terüljlén volt beépítve a mai ^ilágvao-nak III ad osztályos gimnáziumi tanuló voltam a pinisláknál. Együtt ültem a padot Gerióozy Károly, később Budapest polgármesterevrl és Nevra il Imre mai hírneves egyetemi tanárral és többekkel, a kikiől már nem tulom, hogy hányan ültek kózülök a szamárpadon, de azt tudom, hogy a sikír nem lelt arányos a padok torszámával. Mint 1 I éves gyermek úszni tanultam a ,Nemzeti Uszodában " Ez a nemzeti uszoda közvetlenül a mai lánczhid alatt állott, a tn lyet a/.on időben kezdettek alapozni ; m g pedig nem caisonual, mint azt a mai fejlettebb technikai ösmerelek alapján teszik, de csak amúgy kő, vagy jobban mondva fakoi;zaki módon. A lái.czhid colossális kél oszlopjának helyét óriási gt'rendák, — vagy az én kedves Kubassy Gusztáv barátom szerint genderákkal — \ érték körül ugy, hogy olt egy óriási kádhoz, va^y hordóhoz hasonló alkotmányt tenmtettik, a mely gerendák it valamivel erősebb \a-abroncscsal szoriloUuk össze, mint az a gönczihordóknál szekás. A magam calibcrú emberek óraszámra bámultuk azon — akkor Budapesten egyedüli és bámulatos — gőzgépel, mely az óriási dongákon athaloló vizet éjj I nappal szivattyúzta, hogy a munkások dolgozhassanak. Az uszó mesti rnek szívességéből, a kinek kezeben egy a korlalra taina-zkodó rud volt, ezen a rúdon e*y kötél, a kőtél végen egy öv, a mely az en derekamra volt körülkötve, tehát azon csüngöltem, hamar meg kellelt tanulnom úszni, mert ha butának tartott, be-be merített a Dunába és annyi vizet itatott velem, a mennyi nekem ugyan nem tetszett, de színjózan lettem volna tőle még azon esetben is, ha szí irészegen mállott volna be. Ezen bölcs oktatásnak köszönhettem azl, hogy ugyanazon évben a nagy próbát leleheltem és 11 éves koromnak daczára úszóuiesíeri oklevelet nyertem. Mi volt a nagy próba ? Az, hogy a Margitszigetről két csón.k között leuszlunk a bombáiéiig, ottan öt perczel phenve a nrmzeli uszodáig. Az úszómesleri oklevelem egy belhuiutos állapotomban valahogy eltűnt, de megmaradt az úszási tudomány, a mini hogy az csakhamar ki is fog lűnni. Szelelném ezt valahogy stenographice elmondani, csakhogy nem lehet; pedig hát a r< gi időben egy szabotcsmegyci úriember igen megneheztelt azért, mert nem érlelték meg azt, hogy mit akart azzal mondani, hogy Encspargencs. 0 szerinte ez azt jelenlelte, hogy Encsencs, Piricse, G.'be, Pele, Gacse, Goncs. Na hat én líucspergencs módon nem tudom elsutlogni azon életveszélyeket, a melyekbűi mégis csak valahogy ki menekültem. Kezdjük az elsőn. Lesz még több is. Mindenki ludja. — kivételével azoknak a kik nem tudják — hogy 1ö47. előtt út, vagy hídvámot csak a nemesek és a diákok nem fizettek. Buda és Ptst kö/őtt a hnezhid ínég bölcsőben .,„.„„, „ , UUH.-UUCII , feküdt. A ket várost csak hajóhíd kötötte össze. Z.jlás 1 előtt felszedtek a hajóhidat es a közlekedest 20 — 30 I embert befogadó ladikok kózvetittek. az akkor még ket j külön álló \áros közölt. Abban az időben nemes enaber és diák semmi | néven nevezendő vámot nem fizetett, tehát én sem, aki j n mes is. diak is voitam egy személyben, de garasom vagy krajezárom nem volt, mu'atni azonban épen úgy j szerettem mint ma, és ha meg lenne hozzá a kedvem I úgy, mint akkor volt, ma is mulatnék, de a kor letöri I az embert. | Minta potyamulalságnak tántoríthatatlan kedvelője, I a szerdai, szombati és vasárnapi recreratiót felhasználtam arra, hogy a dunazajlas idejében Buda és Pest között valahogy le ne maradiak egyetlen egy közlekedő csónakról sem Csakhogy addig jár a korsó a vízre míg eltörik. Hat majd el tört ; de mé.; sem tört el. Elmondom, hogy miként vo I. Egy délután a legnagyobb zajláskor, vagy húsz huszonötén beszálloltunk egy négy e.ezős ladikba, a kik közül vagy tíz kofa részint kosárban, részint put onyban akart Budara átszállítani zöldséget és egyéb élelmi czikkeket. A puttonyosak átjutottak Budára, de a bátyusok, kosarasak közül a fiatalabbak az angyaloknak ; a vénebbek, t. i. a boszorkányabb kinézésüek pedig :iz ördögöknek konyháját gazdagították, a minek kizaról igosan ők vollak az okozói, mert mikor a nagy Zijáshan a ladikot összeszorító nagy jégtáblák miatt előbbre hatolni nem lehetett, a kormányos elkiáltotta a \égzetesse vált commandó szól; azl, hogy ,Luláj\' Az akko'i dunai tengerészeti nyelven ez annyit jelentett, hogy szétterpesztett lábakkal fel kellett állani és a ladikot jobbra baira himbálni az összeszorító jégtábláknak elhárítása végett, hogy tovább haladhassunk. Már a Duna közepj tájára jutottunk, mikor egy ilyen lulájra valamennyi terhes, helyesebben megterhelt kofa egy oldalra lehénkedvén, a ladik néhány iczcze vizel — mert akkor még liter nem volt — merített. A vászonnépség írre ugy inegijjedt, hogy valamennyien a ladiknak másik oldalára ugrottak és a csónak teljesen megmerülvén, mindnyájan a jég alá kerültek. Természetes dolog, hogy a jó példát én is azonnal követtem. Csinos hu lehettem, mert valamelyik kol-i a jég alalt szerelmi mámorában olyan szorosan megölelt, hogy alig tudtam I rázni nyakamról. Egy darabig — de nem túlságosan sokáig — azon gondolkoz'am, hogy mitévő legyek. Víziszonyba esvén, jónak latiam a jég alól levegőre felvergődni és nem csak sikerült, de az is, hogy egy mentő tutajomul szolgáló jégtáblára is sikerült nagynehezen felmásznom. A jégtáblán roppantul unván magamat, olyan concertnólát énekeltem, a mely mellett az oroszlán ordítás is csak suttogás. Köiülnézve látlam, hogy csak vugy lí/.en menekültüuk meg. A puttonos asszonyok nem tudlak ugyan jégtáblára mászni, de ezekre könyökölve mini páholyhölgyek gyönyőiködtek a nagy világban. Miután ezt a mulatságos esetet az aláblfekvő mindkét oldali parton észre vették, több csónak sietett mentségünkre. A mai vámházon lul elterülő pusztaságban emelt I u. n. lógerispiláiy körül hilásztak ki bennünket. Mikor a jégtáblán felállva ki egyenesedtem, ropogott rajtam a megfagyott teli kabát, de azért jó kedvem el nem hagyolt, mert az oroszlán nótát — vigan szaladva — haza felé folytonosan zengettem, a szamár kritikusok szerint pedig ordítottam. A vége az lett, hogy ma is élek, de a Dunavizet megutaltam és most már c<ak luhi Mirgit vizet iszom, de azt sem magában, hanem tőlem telhetőleg mérsékelt adagban nyíri vinkóval. Dr. Jósa András. (Folyt, köv.) Valóban igézet vjlt e jelenség. A hold szelid fenye 'megvilágilotta a férfi aiczát — ki halkan ismét belekezdett a szerelmi dalba s pengette lanlját — és Glarisse megismerte: a trubadur volt. Most aztán egyszerre eszébe julott minden: . . Mióta csak idekerült a felénk, kis trubadur, mindig olyan álmatag szemmel nézett reá, valahányszor csak találkoztak . . . K>;dvencz helyein mindig rózsákat talált s olykor egy pastorelt is . . . Alig látta még eddig ezt a kis fiut. Hogy is vette volna észre a daliás szép Victor marquis mellett ezt a leányos 'ermetü, alázató* fiut? . ! Tehát ez szerelmes belé? . ! Meit hiszen jol hallotta susogó szavait. Ezt mondta : „C<ak egyszer, egyetlen egyszer jussak közelébe imádott Clarisse-ómnak!" ... És ez a fiu szerelmes ő belé anélkül, hogy ,nég csak észre is vette volna eddig ? . . Lábujj hegyen, szivdobogva lopódzott a pálma mögül a trubadur közelébe, KÍ pengette ianlját s dalolt . . . Dalolt a csókról, mely sohse éri ajkunk. Dalolt a legies eszmenyi szerelemről ! . . Egészen közel jutott már s nesz nélkül megállott a trubadur hála mögött. Szemeit 'lehunyva hallgatta az epedő szereimi dalt s a kisérő lantot. Olyan mámor togta el szivét, mint még soha . . . Legtitkosabb vágya valósult meg. Óh, mert hisz ő is ilyen ábrándos, légies szerelemről álmodott mindig ! . . Ilyenről, melynek odaadás, imádat és hűség legyen az alapja . . . Midőn felnyitotta szemet, a trubadur már lábainál térdelt. — Ah, istennőm, végre meghallgattál ! . . Te lennél az valóban szerelmes Clarisse-om? . ! Te lennel az valóban, kit rajongó imádatom a végtelen sphaeraba helyezett s álmodni is alig m 'rlem, hogy valaha közel dbe juthatok, előtted térdelhetek s beszélhetek hozzad — ímádásomról! . . Szivem már majdnem elégett a vágytól egy pillantásod

jrt s most e magányos holdvilágos éjszakába egeszen magam melleit láthatlak! . . Mily boldog is vagyok és mégis in:nnyire félek bjszélni! . — Mitől félsz ? — Felek beszélni elölted, lelkem ideálképe előtt, nagy szerelmeim ől, hogy talán nem hallgatnád meg szerelmi vallásomat. — Meghallgatlak. Hi-z azért vagyuk itt. — Istenem, ha olyan külsőm lenne, mint a marquisnak s ugy beszélhetnek előtted ! . . — Azért vagyok itt. hogy ugy beszélj ! — Hogyan ? . . Hat a marquis ? . . — Gyűlölöm. Megtudtam, hogy — hűtelen. — Istenem, csakhogy te is megtudtad. Mar annyira aggódtam. — Be-zélj, dalolj kis trubadurom a szerelemről, mely nem jár — csalódással! . . És a trubadur beszélni kezdett. Beszélt az ideális imádatról, rajongásról, ábrándokról, a soha el nem érhető epedő vágyakról, melyekkel nőt szerethet férfi. Dalolt a csókról, mely sohse éri ajkunk ! . . Körültök minden boldogságról regélt. A holdsugár, mely cdllogó halójával vonla ba a reszkető tó tükrét, a virágillat ; a szerelmesen egymáshoz hajló sürü lombok ; a közelből felhangzó csalogánydal; a kastélyból tompán lelullatszó mentelte melódia: minden — minden! . . A kis Clarisse marquise nem is tudott róla, hogy átölelte s összecsókolta a trubadurt, kinek ajkai olyan szerelemről susogtak, mely nem jár csalódással .' . . Tudna, érezte, hogy az elsőnek — vége. És mégis, oly végtelen boldogság szállta meg lelkét, melyről azt hitte, hogy sohase lesz — vege ! . . Az önálló vámterület életbeléptetése. Most, hogy az ónálló vámterület megvalósítása a gyakorlati lehetőség haláráig jutott, csodálatos kislelkűség jeleit látjuk és halljuk megnyilatkozni még oly oldalról is, a uiely a gazdasági önállóságot követeli. Meg azok is, akik teljes tudatában vannak az önalios.g óriási nemzeti jelentőségenek, telvek súlyos aggodalmakkal az u. n. .átmeneti időszak* iránt. Ennek az a'meneti korszaknak eselyeit, hatásait s eredményeit oly sötét színekkel ecsetelik, hogy valóban alkalmas volna lelohasztani a kedvet, a törekvést, rniga a nagy végezel, az önállóság iránt. Innen az a sajátságos hajlam az önálló vámterület eletbeléptelésének elodazasára azok részéről is, a kiknek érdeke el ő sorban a mielőbbi megvalósítás. Az .átmeneti idő* most az egyik legfőbb érv, mely harezba vitetik És igy, csodalatos, mi magunk szapori juk azon akadályokat, a melyeknek csökkentésén és elhárításán ellenkezőleg legkitartobban kü deni kell. Az .álmenet'-et lehat nem szabad túlozni s a rettegett „átmenet* kedvéért valóban nem lehet s nem szabad az önálló vámterület leintő gyors migvalósilásától visszariadni. Az aggodalmakban is az embernek konzervativre hajló teimészete jut kifejezesre. Nem szívesen megyünk bele változtatásba, mert megzavarja Siokolt életviszonyainkat. Ez kényelmetlenséggel jár. Különösen akkor, midőn félszázados gazdasagi rendnek uj alapokra való helyezése forog szóbrn. Nem lehet kicsinyelnünk egy átmeneti időszakkal járó nthézsé;eket. Minden átmenet, akár politikai, akár társadalmi, akár gazdasági, nem bonyolítható le simán, kényelmesen. A mult eseményei, a társadalom egész fejlődése évezredek óla tanúságot tesz erről. Hisz a haladás sem egyéb, mint örökös átmenet egyik állapotbol a másikba, a ki nem elégítő mából, a jobbnak remélt holnapra. Ili az átmenettől való félelem visszatarthatott volna a nagy átalakulásoktól, bizonyára nem találta volna a huszadik század maga elölt a modern állami és társadalmi eletet. Az átmenet veszedelmének mintegy tendencziózus kiszinezése tehát megokolatlan. Olyan ez az érvelés, mintha a gyermeket mindig e szellemi s kedélyallapotában akarnók konzerválni, meri a nagykorúság gondokkal jár. Amily lehetetlen a termeszei fejlődési rendjének ellenszegülni, ép oly lehetetlen a gazdi'sági életet .álmenet" nélkül elképzelni. A való élet maga örökös átmenet. A gazdasági életé pedig nem is egyéb, mint az átmenetek örökös lánczolata, mert a gazdasági élei mozgása nem tűri a paragrafusokba való szedést. Annak mozgását nem lehet vonalzókkal megszabni. Nem lehet parancsokkal körülbástyázni s nem lehet semmifele hatalommal se azt meghatáro/.ni, hogy eddig a pontig ekként, azon'ul megint másként fejlődjék es érvényesüljön. A közös vámleiúletről elvégre is át kell térnünk a gazdasági önállóságra. Az .átmenet", melytől félnek, tehál meglesz mindenko

r, akar 19IC-ban, akar ItMS-han következzék is be az önállóság. Az .átmenet" maga köve'.el, lehat, hogy azon a magyar gazdasági élet mielőbb lúl.-ssék, meri mi sem árt jobban a gazdasági éleinek, mint a kereskedelmi politikai bizonytalanság. A közelmúlt iseményri meggyőző példákkal igazoljak ezt. A kiegyezés bizonylalatisaga minden téren benitólag hatolL, nyomta a vállalkozási kedvet, gátolta az erőkifejtést. Az átmeneti időszakon tehál mielőbb át kell esnünk. Ez nagy nemzeti érdekünk. A babonás félelemnek, a melyet az átmenet ok nélkül kelt, mielőbb veget kell vetni. De hát oly rettenetes-e ez átmenet, a melytől a magyar gazdasági életet komolyan felteni kell? Azt hiszszük, nem. Igyekezünk e nézetünket a következőkben kifejteni: Mindenekelőtt valóban nagy hiba a magyar gazdasági életet oly gyöngének rajzolni és tartani, mintha az egy ál meneti időszakot nem birna ki. Isten ments ! Nem tarthalnánk komoly állami letre igényt, ha oly gyöngék volnánk, hogy egy gazdasági átmeneti korszak elviselésére képtelenek vagyunk. Akkor e nemzet hiába éü, szenvedett és küzdött egy évezreden keresztül, ha nem képes a második ezredév küszöbén njui egy átmenetet, de bármely fenyegető gazdasági válságot is elviselni. De hát hol és miben fenyegeti gazdasági életünket az a rettenetes válság, mikor egyik kereskedelempolitikai rendszerről egy másikra térünk át? Mert hisz, ha eltekintünk a vámszövetség politikai és alkotmányjogi részétől, mi más az ónálló vámterület, mint merőben kereskedelempolitikai kérdés ? ! Tisztán, s kizárólag kereskedelempolitikai kérdése a nemzetnek. Eddigi kereskedelmi politikánk az, hogy czélszerünek lalálluk egy másik állammal való vámterületi közösséget, azaz egyesitettük államterületünket gazdaságilag egy másikkal s ebből folyólag viszont más államokkal szemben közös kereskedelmi politikát, közös eljárást folyláttunk. A magyar kereskedelmi politika jövőbeni elveire nézve ma már mas nézeten vagyunk. A jövendő magyar kereskedelmi politika a«m az alapelven nyugszik, hogy a vámterületi közösség helyébe az elkülönítés lépjen ; a vámterületi közösséget szüntessük meg. Ha nálunk e vámterület ügye össze nem forrott volna különböző alkotmányi s más körülményekkel, akkor az egész kérdés valóban csak kereskedelempolitika volna. Olyan, mint az, hogy Anglia czélszerünek találja a szabadkereskedelmi, Neraetország, vagy Francziaország, vagy akar a közös vámterűlet a védővámos rendszert követni kereskedelmi politikájában. Ugyanazon kereskedelmi politikai törekvés, mely a magyarsagot a tizenkilenczedik század első tizedeiben arra ösztönözte, hogy maga követelte az osztrák tartományokkal azonos vámpolitikái elbánást, mert az azon gyaimali helyzetnel, melybe Ausztria juttatta, előnyösebb volt. Kereskedelmi politikai rendszerváltozás, átalakulás átmeneti időszak nélkül el nem képzelhető.