Nyírvidék, 1904 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1904-10-30 / 44. szám

Íí Y I R V I D E K ellen, amely megszabott határok közé szoritja a magunk földi életét is. Az elet igy ölelkezik a halállal. Az élet elfordul önmagától, hogy a halál misztériumába leruesse minden érzését, gondolatát. És nem triviális, nagyképűkijelentes az, amely igy szól: — Boldog az, akinek haloltja van ! Ebben a paradoxonban az élet egy nagy igazsága rejtőzik. Talán az összes igazsagok forrása ez. Mert mihez kössük a magunk életbeli örömeit, ha nem a nagy fájdalomhoz? A földi élet forgatagában a fájdalmak azok a zátonyok, a melyekhez az élet vizének, mélységeit mérjük. Aki nagy fájdalmat élt át, csak az tud érezni nagy örömeket is. Az egyforma, egyenletes élein' k nincsennek kiemelkedő örömei, nincsennek meg azok a lélekbeli, szivetelárasztó gyönyörei, amelyek az embert úrrá teszik a föld elő teremtményei fölött. Boldog az, akinek halottja van. Mert van mihez mérje a maga élő érzéséit. Az a temetői fejt'a mérföldmutatója az eltöltölt elet útjainak. Azoknak az utaknak, amelyeken együtt haladtunk a már elköltözöttekkel. Minden elvégzett élet egy végrendeleti tanulság a hátramaradt élőnek. Tanulni, bizakodni, hinni lehet belőle. És állalanositsuk a látszólagos paradoxont. Boldog az a nemzet, akinek halottjai vannak. Az ilyen nemzet nagy tanulságokat nyert a maga halottjainak bevégzett életebői. A halottakra való emlékezés e kegyeletes napján állapodjunk meg a tételnél. A mi kis nemzetünknek sok halottja van. Sok és nagy halottja. Minő tanulságokat meríthetünk e halottak eletebői, minő testamentumokat hagytak nemzetünkre ezek az elköltözött nagy hazafiak : Egy Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferencz, Kossuth Lajos, Deák Ferencz, Petőfi, Jókai Mór örökké élő loirásai e nemzet rem> nységeinek, törekvcse.nek, czéljainak, vágyainak. A nemzetélet mérll'öídmutatoi az ő fejfájuk. E napon, amikor a szerelet és az emlékezés a lemelőbe vezeti lépteinkel, mindegyikünket külön a magunk külön sírjához, emelkedjék fel lelkünk a nemzeti élei gondolatköréig és áldozzunk kegyelettel e nagy halottak emlékezetének is. Az ő gyönyöiü életük, n.igy és fenséges peldtadásuk, bevégzttt földi pályájuknak kinyilatkoztatásszerü tanulságai megerősítik lelkünket az élet küzdelmében és kibékíti nyugtalan szellemünkét az elmúlás, a pusztulás sötét- goodolatával. A halál nem irtózatos. A halál a teremtés legszebb ajándéka, amely nyugalmat ad az elfáradt szívnek, léleknek. Es a halálban örök élet van, mert nem fejez be semmit. A sirhaloin fölé vert emlékjel nem záróköve az életnek, csak nyugvó pontját jelöli a földi létezésntk. A ki szépen éli, családjának, embjrtársainak, nemzetének javára, az halála után is él a maga eletének tanulságaiban és tanításában. Az einberi élet nem szappanbuborék, amely színesen ragyog, hogy aztán eltűnjék nyomtalanul. Még a szappanbuborék sem vész el végképpen. Mint egy parányi, észreveheleilen pára tovább rezeg a levegőben. Hát az emberi élet ? Menjünk, zarándókoljunk ki e napon a temetőbe. A virággal, amit a sírokra hintünk, magunkat ékesítjük fel, a könnyekkel, amiket elsírunk, a magunk lelkét enyhítjük. A halál szép, csak meg kell érteni. A halál a legfőbb földi jé, amit az életen kívül a teremlés bölcsessége az embernek adott. Emlékezzünk ! E nap a halottaké idő, hogy ő fogja a természet összes erőforrásait kényszeríteni arra, hogy neki szolgáljanak ! Pesszimista: Hagyd el, hagyd eí barát e merész beszédet! Dőre, szertelen lanláziád robogo vonatunknál is gyorsabban vágtat ! Ugy látszik, a gőzerő által sebesen tovaröpitell hüvelyeddel az elméd, a lelked is versenyt száguldni óhajt! Hagyd el! Ne álmodozz éber állapolbun, nyitott szemekkel! Meit íme nézd, azt, amit le dicsőséges diadalnak mondasz, az bizony nem egy, b, mint a szenvedésekkel telt hosszú évezred k nehéz küzdelmeinek verejtékes bére! De ám ne lingassad magad abban a kába hiedelemben, hogy az ember az érlelem és akarat altal kivívott tökéletesség bizonyos fokánál fogva urává és zsarnokává válhatik majdan mindannak amit a nagy mindenség magába rejt! Elmámorosodoit képz,Igő te! Igaz ugyan, hogy kényszer,theted a földet, hogy teremjen neked gazdag kalászokat, de ám a napnak forró sugarait soha, de sohasem k, nyszerilheted arra, hogy el ne perzselje termésedet. Szolgálatodba veheted a vizeket, hogy magukon hordozzák terheidet, de ám sohasem lesz módodban megakadályozni a viharnak dühöngő pusztításait, vagyont és életet megsemmisítő rombolását, üsszegyüjtheted a természetben lappangó villamos erőket s gyárakat, mozgást, életet, kincseket teremthetsz általa, ámde némán, porig alázkod va, tétlenül kell elviselned, hogy annak egyetlen villamos szikrája tönkre teszi az évek hosszú során át izzadva, remegve epitgetett összes alkotásodat, sőt talán kedveseidet is; avagy ha felhalmozott kincseidet, keserves fáradozásodnak g)ümölcseit az elemek zordon csapásai kérlelhetetlenül semmisi ik meg. Vagy hát balga kétkedésünkben hatalmasnak képzelt orvosi és gyógyító tudományunk minden ereje micsoda nevetséges csöppség a fájdalmas és pusztító kórok azon legkisebb bacillusával szemben is, mely becsempészve magát fészkedbe, m nden erőd, hatalmad és tudásod daczara is elsorvasztja épségedet, boldogságodat, jólétedet, életenergiáEgy kis kirándulás Németországba. (Folytatás.) A hanaui muzetim egy kis ragyogó tiszlasagu térségnek foglalja el egyik oldalát, melyből szűk, zegzug utczák ágaznak szet, me'yek közül egy pár nem is utcza, hanem csak afele kutyaszorító. A németnek kegyeleles lelkületére vall az, hogy a hol csak lehetséges, régészeti gyűjteményüket a legódonabb epületekben helyezik el. Hanauban is az Ó-várcsban levő régi városháza szolgál a törtenelmi muzeum elhelyezésere. Érdemes megemlíteni, hogy az általam meglátogatott minden németországi városnak van egy úgynevezett Altstadt (ó-város) lesze, a melyet nem vetkőztetnek ki ódon jellegéből, nem tarkítják izlestelen modern bérkaszarnyákkal, hanem hogy ha egyik másik ház rombadűléssel fenyegetődzik, a — minden emeleten előbbre ugró, hézagaikban téglákkal kitöltött, vastag gerendázatból álló — házakat lebonlják és helyébe tisztán kő vagy téglából építenek olyan uj házakat, melyek kiné<.ésü»bcii a lebontott 3—400 éves házakat megközelítik.. Az építkezés terén nálunk is ke<.d némi kegyelet mutatkozni, a mennyiben Budapesten az iparműveszeti muzeum állítólag magyar ízlésben van tartva ; csakhogy erie azon megjegyzést lehet tenni, hogy honfoglaló őseink sátorban laklak. Eidig legalább sem irasban sem leletekben ősmagyar építkezésnek nyouui nincsenek. Honnan vehették volna lehat egy ősmagyar haznak mintáját. Legfeljebb az alkalmazott díszítései adhatnának az epületeknek magyar jelleget, csakhogy itt meg úgy állunk, hogy eredeti ősmagyar ornamentika nincs. Legszebo honfoglalás körüli időbőli sírokban talalt ornamentikát a szolyvai, galgóczi, bodrogvécsi, bezdedi és tarczali esüstből készült tarsolylemezeken találunk, még pedig a tizedik század el ő felében vert perzía érmekkel, a uii azt bizonyltja, hogy őseink még a houloglalas utáni több évtizeden at a Samarkand es Balk közép ázsiai perzsa culturának befolyása alatt állottak. Ornamentikájuk vissza vezethető a parthusokon át az assyrokig. A kétségtelenül honfoglaláskori 3 ezüst lemezzel és h;t szijdiszitessel talált gégényi ezüstcsésze, nuly eddig u 'icuin, szikiszíott olyan, mint a milyent egy Babylonban talált dombor művön a divanon lekvo Nabukodonozor lába e.é helyezett asztal mellett űlő díszruhába öltözött egyik telesegéir k ke.éaen la unk ki azt ajkához emeli. Pusztaszeren a hét vezér ilyenből ihat La véráldomását. Ezeken ki>ül száznál jóval löbb honfoglaláskori siiokbol került ezüst szíj es ruhadiszitéseket ösnierünk. Őseink által a peizsa ornamenlka leit adoptálva. Nem vetünk tehát a kegyelet ellen, In mi is őseinket követjük. Azt a tulipán, szekfü, gránát almi-fele díszítéseket, mezeket az ujabbkor magyar motívumoknak tart, csak az ujabb középkorban hozhatták be hozzánk. A régit tehát inkább elfogadhatjuk magyarnak. Ezeket pedig sem a budapesti, sem a más városokban levő u. n. magyar izlésü epületeken nem találjuk, sem pedig Munkácsynak, vagy másnak ősmagyart ábrázoló képein vagy szobrain. Az ősinagyar izles tehát még mindig feltámadásra var. Miután honfcglaláskori dolgoknál akadtam meg, felemlítem azon körülményt, hogy daczára annak, hogy őseink vagy busz Ízben törtek be Nemetországba, a hol tehát sokan eleshettek, honfoglalaskori nyomokra nem akadtam. A hanaui muzeum is főképen római és ó-germán tárgyakban gazdagabb mint kő, bronz sat. kori leletekben. Számra nézve összes gyűjteményüket kevesebbre becsülöm, mint a mienket, de hogy az ottaniak méltán nagyra becsülik, om an következtetem, mert a muzeum irodájában hárman is tanácskoztak régészeti ügyek felől. Leglelkesültebbnek a öO év f lé sétáló, Suchier lanár látszott lenni. Kőkorszaki tárgyak: 22 drb véső, részben sarvasagancs-nyélbe erősítve. dat, mindeneket. És ha — tegyük fel — elméd és erőd összes kinos törekvésével távol is tudsz magadtól tar tartani mindin bajt, ha a perzselő sugarak ellen megvéded is velősedet, ha emésztő harezok arán meg is bírsz küzdeni a viharokkal s a különböző csapások fenyegető hatalmával; ha tudásodnak teljes erejével el is űzted közeledből a nyavalyákat és kóros bajokat; s ha e sorvasztó küzdelmek még mindig nem törtek meg eleggé: akkor hát megjelenik vegre előtted a minden törekvéseknek, eszményeknek és diadaloknak alkuvást és halasztást nem tűrő legkérhetetlenebb megsemmisítője — a halál! 0.: Igaz, elismerem: a lét rövid ... De csak a lét! Az emberi élet nem! Az egyén akarata, törekvése önmagara nézve megtörik ugyan a sirgöröngyökben, de ezt az egyeni akaratot, a megszületett nagy eszméket nem takarja be ám a göröngy. Az eszme, az akarat tovább él, s ezekkel az örökül maradt eszmékkel, tudással és akarattal ázután újra felveszi a harezot az ember, aki ily módra tehát, bár lassan, de fokozatos biztonsággal hódit, egyre hódi a természet birodalmában, melynek nagy halalma csak a térben és időben gyökeredzik, de ám az erőben egyre izmosodó emberi agynak egyet len gondolata átöleli az egész tert egyetlen pillanat alatt, egy másik pillanatban pedig végig fut az idők végtelen sorozatan is, s ha az egyik gondolkozó agy kihűl, átveszi a gondolatot, az akaratot, az eszmét egy másik . . . Mert — ismétlem pjjtas — csak a lét rövid, az élet örök ! P.: Boldog lelkű, önhitt ember, aki térrel és idővel úgy dobálózol, akárcsak a tengerparton játszadozó gyermek az apró lörmelék-kavicskákkal. Hat nem veszed eszre azt a szédü etes végtelenséget a térben és időben egyaránt? Hát nem látod be, hogy ha akaratod még oly erős, elméd még oly eles, léted az idők vegte.enségében még sem jelent még annyit sem, mint az óczeánt környező fövénynek legpirányibb atomja. HiNekűnk is vanna.; épen ilyen vésőink, de nyélbe erősítve még egyet sem találtunk, mig a német muzeumokban nem ritkán látunk i lyeneket, Miután pedig ezen korszakból több szarvasagancsból készült, jól conservált essközeink vannak, valószínű, hogy a mi kevésbbé érdeklődő találóink az agmcsnyelet eldobjak, mert a mi népünk babonája s, érint az agancsnak hasznát nem vehetik, a kővéső pedig csalhatatlan eszköz a tehén tőgyének es a torokfájásnak gyógyítására jóval többre becsülik a Behring- fele dilteria e leni serumnál. A régészetet hátrányosan érintő babona az is, hogy a földben talalt őskori gyöngyöket, — különösen a calcedonbol készülteket — hályog ellen tartájk csalhatatlan óvszernek és nyakban hordva hályogkőnek nevezik, a szemészeknek es mazeumoknak nagy hátrányára. A földben talált edényekről pedig azt tartják, hogy a k azokat szét nem veri, hanem haza viszi, szerencsétlenséget hoz csaladjára. Boda Ferencz sényői mészáros és jómódú gazdamber mintegy 30 év előtt dicsekedve beszélte nekem, hogy szántás közben a „Sugorón" egy mgy edénytien egy valamivel kisebb és ebben egy meg kisebb edényt talált. A nagy edényre háromszor kellett neki ráugrani mig össze tudta törni, akisebbekkel könnyebb.n elbánt. Boda Ferecz uramat azonban meg kell dicsérnem, mert neki nem babonából kellett az edényt elpusztítani, hanem azért, mert neai volt benne pénz, azt pedig, hogy az ősidőkben nálunk még pénzt nem vertek, nem tudhatta. Nyíregyháza, 1904. évi október hó 29-én. Dr. Jósa András. A magyarság megerősitése Szabolcsvármegyében*) Helyzete és viszonyai Szabolcsvármegyének azt a megtisztelő küldetést szánták, hogy az ország fajfentartó munkájában erősen részesedjék. A véres háborúnál is küzdelmesebb tusák folynak a véghelyeken, I,ten a megmondhatója mire végzik. Messze se kell fáradnunk, hogy közvetlen szemlélői lehessünk a nyelv uralmáért folyo harezoknak. Szabolcs, B.har és Szatmárvármegyék határhelyein oroszok, olahok, svábok és magyarok laknak vegyesen azon a háromszögű területen, melynek Nyírbátor, Margitla és Nagy-Károly a csúcspontja. Penészleken az öregje nem tud magyarul, a java korbeli már töri, a fiat alj i szivesebben oroszul, az apraja inkább magyarul beszél. Egy felöltő vitte ennyire. Ellenben a szomszéd Szaniszlón az oláhság fölibenk kerekedik. Itt már nem bocskorban jár mint Belényes vidéki fajtája, viselete magyaros, tisztán érthetően beszéli a nyelvünket, de egymás közt az oláh szó divik, érzelmei megbízhatatlanok s a mi a bajok baja, hasonló példát láttám Nagyváiad lu;so felén, a földet elszedegeti előlünk és egyszer Gsak aira virradunk, hogy véreink egészen kikopnak onnan. A hany község van ezen a tájékon, a veszedelem más-más formában fenyegeti a magyarságot. Nyir-Beltek, Nyir-Lúgos, Nyir-Ábrány, Nyir-Acsád, NyirAdony nepe vásár alkalommal Er-Mihályfalván, Székelyhidon, Margittán, Nagy-Karolyban és a szomszédság révén is sürün érintkezik a bihari'és szatmáii" halárközségekkel s a szabolcsi részen a testestül-lelkestül magyar Nyírség a győzelmet javunkra dönthetné el. Jogosult-e az a fólteves, hogy e vidék törzsökös szülöttjében, a faji önérzetet, melynek ilthon kicsi a lennivalója, ha másfelé vetődik arra tör, hogy erőt érjen ? Lehetetlen, hogy tőlünk elkerülve, föl ne buzduljon azon a viaskodáson, mit testvérei faji létökért'elszántari folytatnak és közibök ne álljon. Nyomról-nyomra - kellene követni minden idevalósit, ha megakarnók tudói, hogy vájjon igazán bajnoka szent anyanyelvének avagy félreállva közömbösen s. emiéli a vérleien de végzetes harezot. Ha *) Most jelent meg ily czim alatt egy értékes röpirat, amelyből közöljük a fenti részletet. Szerzője Bélteky Kálmán, (l.'gy tudjuk álnév.) szen alig indulsz meg a szédületesen végtelen térben, már is kihull kezedből a fegyver, elméd tüze kialszik, s mm marad belőle egyéb, mini egy tehetetlen sártömeg, s a lér rengeteg dimenziójából nem jut számodra több, mint egy-két göröngy, a melylyé a saját foszló anyagod is változik . . . 0.: Noha érzem, hogy vigasztalan szavaid hatása alatt egész valón megremeg, mindamellett lelkemnek, — az emberi léleknek teljes erejével és büszkeségével kell tiltakoznom ellenük. Nem, az nem lehet! Felfogásod, szavaid sok árnyalattal sötétebb szíoben tüntetik fel a letnek és az éleinek érteket, mint a milyen az valóban. Ám legyen! Elismerem az anyagra kiterjed a természetnek, az időnek és a térnek a hatalma, azt megalázhatja, megsemmisítheti, de ne feledd, itt van még a szellemi Ez szabadon száll fel a migasba s betölti a határtalan tért, s megfutja a végtelen időt! Ez maga is végtelen ! P.: Hm, szellem! Azt mondod, hogy az emberi szellem örökre él és hódit! De hát kedves jámborom, hány kihűlt agy után marad fenn olyan nagy, kiváló örökéletű szellem ? Vájjon nem éppen a kivételek, a kevesebbek-e azok a kiváló szellemek? Vájjon a legtöbb ember cselekvésének, törekvéseinek rugói létüknek rövid tartamában nem épen ugyanazok-e, mint az ösztönüktől tiajtott nem emberi lényeknek ? Hiszen a legtöbb emberben az ebségben, a szerelmen —szóval az érzéki, a lélfe-niartási ingereken — kivül alig van egyéb erő, amely őt cselekvésre serkentené. S vájjon bizonyos-e, hogy minden korszak teremt-e annyi és olyan szellemet, amennyi és amilyen az emberi tökéletesség folytor.os és időszerű fejlesztesere szükséges? Lipozd át csak az egyetemes históriát s meglátod, hogy nem egyszer fogsz találkozni az elsekélyesedésnek, a visszaesésnek és a szellemi pangásnak szomorú jel ivei olyan későbbi korszakokban, amelyekben pedig az eddig elért vívmányoknál és a fejlődés törvényénél fogva a tökéletesedésnek