Nyírvidék, 1904 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1904-05-22 / 21. szám

2 NYIRVIDEK gyűjtene, hogy majd tnikor eljön az élet delelője, legyen mivel kezdeni, legyen mit befektetni ; ha a kereskedő, az üzletember nem akarna embertársai rovására hirtelen meggazdagodni s beérné a tisztességes polgári haszonnal s viszont a vevő is belátná, hogy a kereskedő is üzletéből él s portékáját nem adhatja saját árban stb. stb. . . . akkor . . . akkor talán tanyát ütne itt-ott a megelégedés, mivel karöltve jár a boldogság egyik fófeltétele a boldogulás. De hát ez még csak a messze jövőnek ködében úszik. A mai korban a szentírás szavait nem lehet úgy alkalmazni a mint illiR: t. i „táplálj engem uram Isten sorsomhoz s állapotomhoz illó eledellel." Mert ma még a legegyszerűbb ember is igy sóhajtozik: „Uram Isten adj nekem bárói vagy grófi módot." Másik nagy s elengedhetetlen hibája, sót bűne társadalmunknak a vallástalanság. Fájdalom, ma már odáig jutottunk, hogy újjal mutatnak egy-egy úri emberre ki a többitől elütóeD, szivbői imádkozik Istenéhez s el-eljár az Ur házába. Igen bizony, mert szerintük a vallás parasztnak való, hogy valahogy tudatlanságában meg ne bokrosodjék. Sok, nagyon sok szó férne e kérdéshez, ezt azonban hagyom avatott tollú egyházi iróra. A nagyravágyás, tekintélybajhászat, magasra törekvés, mind-mind fekélyei társadalmi életünknek. A világért sem ítélem el a nemes ambíciót, az Istenadta tehetséget, illetve e je- j les tulajdonokkal bírók nagyratörekvését. N>omorúlt közkatona az, a melyik generális nem akarna lenni. Az ilyenekre égető szüksége van úgy a társadalomiak, mint a hazának. — — De mikor .\ubia párducza helyétt gyáva nyúl, a királysas helyett hitvány verebecske néz merően a napba s az előbbi az hiszi, hogy ezáltal azonnal párduczczá, az utóbbi királysassá lesz — lehetetlen szánalmasan nem mosolyognunk az ilyenek együgyű felfogásán. Es vájjon napjainkban nem-e épen ezek zajongnak a legtöbbet és a leghangosabban ? A mai világban, mikor mindenki úr és pedig gazdag, hatalmas, tekintélyes és méltóságos úr akar lenni, — iparos, kereskedő, üzletember, munkás és napszámos, senki, vagy ha véletleuül az is lett, igyekszik (szerinte) tévesztett pályáját elhagyni s mentül magasbra törui; — lehetetlen az igazi talentumoknak is érvényesülni (nemde! Johann barátom az Alma utczában1) Manapság, mikor mindenki kényelmes állás után futkos, mikor mindenkinek kitanult mestersége, pályája kicsiny, utálatos és terhére vau, a legkisebb kvalifikáció megszerzése körül valóságos élet-halál harcz folyik a polgári iskolai tanárok örökös bosszantására. Es ha egyegy újdonsült kvalifikált ember által a czélba vett állás lelövetett s lábai elé esett, akkor! — — — óh igen! — — — akkor az illetők igen nagy arisztokraták lesznek. Mutatják a nagyot, a tekintélyest s azt gondolják, hogy ebben áll a használhatóság a honmentés nagy munkájánál. Bizony-bizony, szeretném oda kiáltani nekik: „Értéktelenek vagytok ti, mint a forHa nem látom is, inegősmerem vitorlás suttogásáról a nagy örvöst, amint átszált fölöttem. Milyen más az, mint a kék galamb csattogása ! Egy éppen fólibém szállt a fa tetejére, ott zendiletle rá nyökdécselő szerelmi vallomását. Odafordítottam a tekintetemet; nyomban észrevett s bugását félbenhagyva sietett valamerre, ahol biztosabb volt számára a magány. A sürü vágásból, jó messzire tőlem, egy fáczánkakas szállt ki, s élesen kakasolva suhant keresztül az erdő bozótján. Azt már a hajtók verhették fel, akik minél kevesebb zajjal közeledtek onnan. Iszen most vadászunk !... s én a Katicza-bogarat, meg az örvösöket lesem . . . De mikor nem bírom ezt a vadászatot nagyon komolyan venni. Ördög lesz itt, nem róka! Több esze van a vörös hunezutnak, semhogy el ne csuszszék a nagy gazos között, ha mindjárt ott tanyáznék is a langy verőfényben. (Azt a ,hámozallan* őzbakot meg hadd ijesztgessék meg, akik reszketve lesik. Nékem biz isten neiu kell.) Egy vörös vércse kóvályog előttem, czirpegve, azt kísérem a tekintetemmel, s kilesni próbálom, melyik tan van a fészke. Valahova többször is lecsap s ugy riadozik fel újra, mintna elkergetnék onnan. Ott ül a párja, annak tetszeleg ezzel a röpülő gyakorlattal, amelyben gyakran valósággal bibiczszerü csapongás van. Most nagyot dobbant a levegőben, mintha meghökkent volna. .Valakit" talált magával szemközt, amint lefelé lódult. Egy mérges karvalyt, vagy mit . . Dehogy is azt! A karvaly nem ijedt volna ugy meg, mint az az artatlan .valaki'. Pedig csakugyen olyanforma, mintha a vérengzők közül volna. Tulajdonképen egy árva kakuk, amely oroszlánbőrben csalja a világot. Hasonlít a veszedelmes ragadozó madárhoz, pedig se éles karma, se csorra, csak csőre. Még a vércse elől is lelkendezve tér ki s eltűnik a sürü bozótosban. De nem galomból kiment apró p nz, legföllebb annyit értek, a mennyit nyomtok." Mindezeknél azonban nagyobb hibája, nagyobb bűne alig van a magyar társadalomnak, mint a szertelen fényűzés és pompa. Igazán legmesszebb menő könnyelműség kell ahhoz, hogy valaki (már t. i. az, a ki nem teheti, de ugyan ki teheti? a mai divatnak hódoljon. Szegény magyar nép! Nem birsz megélni, mégis utánozod a francziát, a németet az ánglust (mért nem utánozod a törököt, az eszkimót vagy a szerecsent?) s keresményed nagy részét az átkozott divat emészti meg. Hát vájjon ki meri megdönteni azon állításomat, hogy ma az elegánciában a munkás, az iparos vetekszik a magas állású hivatalnokkal, a muukásnő, az egyszerű polgárasszony, a báró és grófnőkkel ? Bizony-bizony a leggyakorlottabb szem is összetéveszti őket az utczán. Hol vagy óh I. Rákóczy György hitvese, Lorántffy Zsuzsanna? Most kellene példát mutatnod a te fenséges egyszerűségeddel, hadd látná szegény magyar néped, hogy a boldogság megelégedés nem a divathajhászásban és hiú pompában, az öntetszelgésben keresendő, de az egyszerűségben, a mások iránti jó hajlamainkban, Istenben vetett hitben keresendők és találhatók fel. Tollforgató. Magyarország a magyaroké. Kormányunk — ugy látszik — nagyon szivére vette Széchenyinek azt a sokszor idézett mondását, hogy Magyarország nem voll, hanem lesz. Mert ugy költekezni, adósságot adósságra halmozni, mint ezt ma teszik, jó lélekkel csakis abban a biztos reményben lehet, hogy Magyarország lövidesen gazdag, hatalmas, virágzó állammá alakul át a mai deficzites államból. De hogy mi fogja előidézni ezt a csodás átalakulást, melyet Lukács pénzügyminiszter látnoki ihlettel megjósolt, azt mi megmondani keptelenek vagyunk. A valóság az, hogy mint a társadalom kilenczven százaléka, épp ugy a magyar állam is többet költ a jövedelménél. Földesuraink, akik ezt a háztartási politikát folytatiák, egyszerűen tönkre mentek. Ám az állam abban a szerencsés helyzetben van, hogy adósságterhek a dolgozó .társadalomra háritja át. Ha a kormány úgynevezett atyai jóindulatába fogadja a fizetésemelést követelő hivatalnokokat, hát ezt valakinek csak meg kell fizetnie. Ha a katonai teher ötven millióval emelkedik, hát akkor ezt valakinek meg kell koplalnia. Az a szerencse, hogy az a valaki ezt nem tudja. Mindenki azt hiszi magára nézve, hogy ő ugyan nem vállal semmiféle uj terhet a költségfelemelésekből : de bizony ezek miatt még egy czukordarabot sem kell a kávéjából elengednie. Majd elcsinálják azt odafent. A magyar pénzügyminiszternek hát igen kapóra jön a Széchenyi mondása, mikor költekezik jó remény fejében a medve bőrére. Ez a mai nemzedék azonban ábrándjaiban meglehetősen visszaesett. Még vérmes reményű embernek is bajos itt ma meglátni a nagy és hatalmas nemzeti államot ugy, amint azt a felébredés korszakában elképzeltük. A nemzeti erők kibontakozását rövidesen a hanyatlás, lelkesedést a közönbösség követte s az ország gazdasági és kereskedelmi fellendítésében vegyült vállalkozások jórészt önczélu tevékenységnek sokára maga árulja el kakukolásával, hol szállolt meg ideiglenesen. A nagy erdőben pintyőke csattog : a vágásban bús pirók sipol. Egy szürke légykapó, abban a hitben, hogy senki se látja, bukfenczeket vet a levegőben, ugy kerget minden legyet, amely előtte elvillan ; azután visszaül a bokra tetejére s tovább leskelődik. * * * Ohó ! . . . valami jön. Egy nyul baktat ki a gazosból s megül a gyepes erdei ösvényen. Hátra neszel, arra, amerről a hajtók közelednek. A szegény tapsifüles siralmasan rongyos. Derekáról s lábáról le van tépdesve az amúgy is vedlő köntös, íme egy agyonostromolt nyulné, akit a nekivadult gavallérok szerelmi dühökben jól megtépáztak és elpüföltek. Igy szokás nyúléknal. Mert a bitang nyul-Don Juánnak a jóból sohsem elég s amelyik a „sok ami sok" czimén lazadni mer; az a szépelgő szerelmes helyett a zsarnok kéjenczet ösrneri meg. Ezt is nyilván ilyen sors érte. Minden mozdulatán látni a bágyadtságot. Ahogy elbaktat a szálerdő felé, lesír róla a sorsával való elégedetlenség, Egy darabig utána nézek, s amint megint a sürü vágás felé fordul a szemem: Uramfia: nem ott villan el lőtávolon kivül a beste-lelke, a vörös kötnivaló ?! Hogy sunyit! hogy surran! Mintha lába se volna, csak a hasán csúsznék. Tapasztalt vén betyár. Addig maradi fedezve, amíg csak lehetett s most is mindössze egy pár másodperczig mutatta magát nyíltabb helyen, amig az átellenes sűrűbe be nem ugorhatott. Meg is teszi! volt, nincs. Ejnye-ejnye, töprengek magamban, hogy csak vagy hármincz-negyven lépéssel lett volna errébb ; hm, hm! Milyen gyanús lármát csapnak a szajkók! Utoljára még kisüC hogy jön a másik róka, talán közelebb, mint -az első. bizonyultak. A nagy szóllamokhoz szokott ajak még mindig a hazát emlegeti s a közérdekre esküszik, de a kéz már a zsebet tapogatja. Imperiális politikai ábrándokat reális elme már aligha sző; szépen megelégednénk azzal, ha a magyarság legalabb kis hazájának halárain belül tudná megtartani az uraságot; megnyugodnánk, ha az ezeréves Magyarország lenne valóban a magyaroké. Mily egyszerű kívánság. Es mégis mily nehéz kívánság! Hogy Magyarországban a magyar legyen az ur és a parancsoló, ő és senki más ! Bóditó gondolat, melyet | fortélyokkal kell kialkudnunk a sorstól : a gyenge népek sorsától. A nemzetiségi vidékeken kulturegyesületeink alkusznak — garasokban A társadalom önkéntes adományainak filléreivel egyengetik a nemzeti térfoglalás ulját. S hogy eldicsekszenek becsületes örömükkel, ha serény munkájuk nyomán egy-egy talpalatlnyi földön a magyar kultura vetése zöldülni kezd! Más helyen a telepítési politika erőlködik, hogy a magyar faj hódító erejét átvigye exponált vidékekre. Siker nélkül erőlködik, mert meghódítania nem sikerült még saját számára sem a boldogulást. E gyenge kísérletekkel szemben a nemzetiségek hatalmas agitácziókkal, erőteljes pénzintézetekkel jönnek ellenünk : kisebbségük tudata összetartásra inti őket; a hegemónia nyugalmas érzése nekünk megengedi, hogy egymást marjuk. A magyarországi román pénzintézetek alapokat gyűjtenek nemzetiségi czélokra: hol ismerik a mi pénzintézeteink a magyar nemzeti czélokat? A nemzetiségi propagandákat azután kihasználják a szocziálisták, hogy a magyar állameszme alá gyújtsanak tüzet az elégedetlenség szikráiból. És mikor ég a tűz, akkor mi tgymás fülét tépjük a fölölti vitában, hogy hol végződik az emberjog ! Aggodalmas forrongások megtámadjak a magyar állami építmény czölöpeit: a társadalmi rendet és a közbiztonságot. És ekkor amiatt jajveszékelnek, hogy goromba volt a magyar állam kirendeltsége, melynek rendet kellé;t teremtenie ! Az ember szembeköpi állami életünk sok ezeréves pillérjeit. Es mi a merénylő sorsán jajgatunk. Bolond lenne az a velünk nem érző, aki egy szivgörcsös hipokrata egyéniségében jelentkező ezen nemzeti erőt uton-ulfélen oldalba nem rúgná! Jajgatnak mégis, hogy itt a konzervatív törekvések ütik fel a fejüket. Üti bizony a fészkes fülemüle. Hiszen babot, gyümölcsöt talán tudunk konzerválni, megőrizni a nyár termését a tél számára. Hanem hol van egyetlen intézkedés, mely a magyar földből fakadó életforrásokat megőrizné a magyarság jövő nemzedékének. Itt csak némely sovány hivatalnoki pálya van fentartva nekünk. Különösen tanító nem lehet idegen, hatszáz kemény forintokkal. Hanem ahol vagyont lenet szerezni, ott szabad a vásár. Kereskedelmi és ipari foglalkozások terén nincs megkötés. Állami szubvenczióval ápolt gyárvállalatokat birtokolhat idegen. Portás a minisztériumban nem lehel ugyan. De megszerezhet százezezer hold földecskét s diktálhat egy vármegyének. Mennyi föld, mennyi pénz s ezzel mennyi befolyás van idegen nemzetbeliek kezén, még csak össze sem számláltuk. Azt sem tudjuk hányan élnek itt. Mit te znek-vesznek? Semmit sem tudunk. Ember, hát ember. Az emberiség jogán feláldoztuk a magyarság jogát. Most aztán oda jutottunk, hogy a magyarság természetes joga több áldozatot, több közömbösséget el nem bir. Idegen kéz versenyevel az eladósodott magyar képtelen megküzdeni. Már önmagának is erős versenyt támaszt. A h morácziorok egymást öklözik; iskolákba is nehéz bejutni. Állag minden hivatalra tiz vállalkozó Hátha ! villan fel bennem a reménykedés. Az ördög nem alszik. Ez a nagy szajkó-lárma okvetetlenül jelent valam.t. , Amint igy tanakodom, csakugyan kiszökik a vagas bokrai közül valaki. Mi több : ketten vannak. Egy deli őzbak. meg egy vemhes suta. A bak most nem törődik a varandós nénivel; látnivaló, hogy csak véletlenül kei ült össze vele. De milyen szerencsés ez a találkozás ! A suta tudniillik éppen közzénk ugrott: elfödte a bakot. Lőm lehetetlen. Igy várnak, ácsorognak néhány pillanatig, azután egyszerre indulnak meg arra, ahol nyugodtabb az erdő. A suta egyre fedi a bakot. Lőni mindvégig lehetetlen. Mint libbenő árnyék ugy tűnnek el a szálerdőben, mialatt magam lefőzve horgasztom le a fejemet erre a bolond manőverre. Még látom a bakot, amely most hátramarad s hófehér tükrével fordul felém. De már csak golyó erhetné el. A szajkók elhallgatnak. Csak a szarkák csörgése hallik, amint fészkükről riadtan szálldosnak el, minthogy a fa 'derekát meg-megütik a hajtók. A hosszufaiku tolvajnép minduntalan belerecseg az örvös galambok panaszos bugásába. Meg egy perez s a bozót közül kibukkan egy hajtó boglyas feje. Vége a mulatságnak. Bársony István, % A Jókai utca. Jókaival szemben a jelenkor is megtette úgy, ahogy a magáét: a király kinevezte főrendiházi tagnak, a nemzet saját, külön büszkeségének. Ezeket s egyéb titulusai! Szák Máté csabai gazda egy ujabbal toldotta meg. Előléptette okos embernek.