Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1903-11-15 / 46. szám
XXI v. évfolyam. 46. szám. Nyíregyháza, 1QOS. november 15. IDÉK A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK és a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretneu beküldeni. Előfizetési feltételek: A z ái/Üeléti pénge1c > megrendelések s a postán vagy helyben házhoz hordva: lap szétküldése tárgyában leendő felszóEgészévre 8 korona, lamlások Jóba Elek kiadó-tulajdonos fo g^mentetlen lerelek esak ismert kezektől könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szám ° f kéziratok C9ak TÜágog kÍTáuatr a , a z illető költségére küldetnek vissza. Fél évre 4 Negyed évre 2 (Jánószky ház) intézendők. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit sor egyszer közlése 10 fillér; többszöri közlés esetében 8 fill A nyilt-téri közlemények dija soronkint 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 4 J fii., minden további szó 4 fii. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik szám); továbbá: Goldberger A. V., Eckstein Bernát és Általános Tudósító által Budapesten, Haasenstein és Vogler irodajában Bécsben, és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban. A gfrrai űunep, Amilyen nagy, őrök lángú az a nemzeti ideál, amelynek a 11-diki gávai ünnepi napot szenteltük, olyan igazán méltóságos, fölemelő és megható volt az ünneplés, amelylyel szabadságharczunk hőse, a szabolcsi 48-as zászlóalj vitéz ezredesének sírja fölé emelt szép emlékművet fölavattuk azzá, amit jelent s amit művészi alkotója az emlékművön mesterien kifejezett. Falusi temetőnek őszi hangulata ; szürkülő avar, lombjaikat hullató akáczfák, horpadó sírhantok, düledező, korhadó fejtől való fák, szürke felhők az égboltozaton, hideg párás, nedves levegő: ebben a fenségesen csöndes és némaságos világban villogtak meg a zászlók, az a dicső és golyók által szakgatott is, érdemrenddel ekesített, a Rakovszky Sámuel ezredes szabolcsi zászlóaljának lobogója, meghajtva az ő síi ja fölött. Környös körül Gáva és a közeli községek népe, a sír mellett az öreg bajtárs, a volt adjutáns, sírva, könnyeit visszaf gtva, és egy csoportban a vármegye tisztikara csaknem teljes számban, élén az alispánnal, országgyűlési képviselőink s színe java vármegyei és társadalmi közéletünknek. A vármegye alispánja nyitotta meg a kegyeletes ünnepet; s aztán fölhangzott az ének. A .tiszaháti dalárda" énekelt. Szépen, mesterkéltség nélkül, magyarul. Szinte áradt a szivekbe az ének a sárguló lombok alatt. Hogy, honnan szedődik össze az igazi magyar dal kultuszának ez a csapatja? Nagy vidék református papjai és tanítói jórészt a tagjai. Ki itt, ki ott lakik, más és más községben. Mikor tanulnak együtt, hogy — egy-egy ilyen hazafias ünnepen egybegyűlvén — karban olyan szépen, összehangzóan tudnak énekelni ? Es olyan igazán megrontatlanul magyarul ? Szikszay Pál alispán, a mély hatást tett ének elhangzása után rövid vonásokban elmondta a szobor létesítésének történetét. Zajos éljenzés hangzott föl, midőn Krasznay Péter nevét emlité, ki az emlékmű felállítását kezdeményezte s hazafias buzgalmával megYirrasztők. Az éjszaka leplét átszakították a véres árnyak és körülrepdesték az embereket. Sötétlő arczukra" rátűzött a hold világa és a csillagok ragyogása bágyadtabb volt a szemük csillogásánál. A mély, a nesztelen csöndben igy ültek sokáig — a szavuk elakadt. Álom után nem vágyódtak. A parasztok pipáztak, asszonyok és gyerekek a földön heverészve bámultak a mennybolt csillagos játékait. Valamire vártak . . . A nesztelen csönd ettől lett beszédes, az éjszaka homálya ettől népesedett be előttük: vértől csepegő árnyakkal. Megijedt gondolatuk bilincsbe verte a virrasztókat. A parasztok között, mellettük és a csizmájuk előtt vasvillák hevertek. Nappal még velük rendezték a termést a határban, az éjszakára azonban hazahozták magukkal. Csillogó hegyükön megnyugodott a holdsugár. A két fényesség egymásbaolvadt, beszökött a parasztok szemébe és megigézte a tekintetöket. A vérük és eszük már teljesen megfertőzött és rejtőző gondolatuk is zabolátlan volt, elvadult. Hogy idáig nem beszéltek a lelkük volt az okozója; az indulat, mely eltört onnan, elfojtotta a szavukat. A nyáréji levegőt hirtelen fölverték a gyermek kiáltások. — Anya, anya, röpülnek a csillagok . . . valósította. Az alispán fölkérésére Baráth Imre gávai ev. ref. lelkész, 48-as honvéd mondta el ezután emlékbeszédét. Az ősz lelkipásztor egyszerű, minden cziczoma nélkül való, klasszikusan tömör beszéde általános, mély benyomást keltett. Az emlékbeszédet itt közöljük : Mélyen tisztelt közönség! Nem uj lakót hoztunk — s kisértünk most ide a halottak csendes hazájába; de egy régen, ma 32 éve elhunyt néhai társunk nyugvó helyét kerestük fel azért, hogy a mit a történetírók is feljegyeztek — mi is feluj jitsuk emlékezetünkben, és a hazafiúi kegyelet adóját iránta lerójuk ezen síremlék felállításában. Neki ugyan ezzel semmit nem használunk. Ő már ott van, a hová az emberi dicséret vagy ócsárlás szavai nem hathatnak. Inkább magát tiszteli meg a közöség az ily kegyeleti emlékek felállításával, mert hazafiúi érzéséről tesz nyilvános tanúbizonyságot, elismeri a nemes tett érdemét, szellemi részt juttat mintegy magának abból a munkából, melyet az elhunyt jeles végzett. Az 1848—48-iki szabadságharcz történetírói feljegyezték Rakovszky Sámuel vitéz tetteit, és már életében láthatta ott az emlékére felállított oszlopot: de azért szükség van azon emlékjelre is, ne hogy ama kor történetolvasója e község mellett utazván, hasztalan keresse a hősnek nyughelyét; és tudatlanság, érzéketlenség vádja emelkedjék szívében e kisebb haza lakói ellen. Ez a néhány szó talán sn: g is volna ez emlék felállításának igazolására, ennyiből is megérthető lévén, hogy ezen síremlék az 1818—49-iki szabadságharcz egyik hőse Rakovszky Sámuel nyugvó helyének megjelölésere állíttatott. De, hogy a képnek némi háttere legyen, s maga az alak kitetszőbbé váljék, vessünk egy pillanatot azon időre és történetre, a melyben az itt nyugovó szerepelt. Nemzetünk történetének folyamán, több — lioszszabb-rővidebb ideig tartó korszakokat találúnK feljegyezve, a melyekben magyar hazánkért, ennek bírásáért kellett harczolnunk, de nem kissebb számúak azok a véres küzdelmek, a melyeket ősi alkotmányunk — szabadságunk, függetlenségünk megtartása vagy visszavívása miatt kellett elfogadnunk, és rna, midőn a természet ismerése megtanított bennünket arra az örök igazságra, hogy e földön nincs élet küzdelem nélkül, bármily jogtalan sérelem miatt kellett is olykor-olykor fegyverhez nyulnunk, nem vádolhatjuk a gondviselést mostohaságért, mint a mely A kéklő égboltozat több helyütt megrepedt, ives nyílásukból ezüst fény tört elé. A virrasztók megrezzentek. — Valaki meghalt . . . Néma ajkukról elszálltak az első szavak és megtört a csönd. Fölhevült agyukból kiszálltak a bennrekedt gondolatok. — Ne várjuk a veszedelmet . . . — Idejében ítélkezzünk . . . — Bekerülhetnek a sövény mellett, az éjszaka takarja őket . . . — Boszorkány az imádságuk, kicsalják vele álmában is a gyereket . . . — Ugy, ahogy a szomszédban történt . . . — Esthajnalkor már ólálkodtak . . . Elhallgattak és a csöndben fölcsendült egy gyermekhang :_ — Öljék meg a zsidókat . . . A virrasztók megborzadtak és megrúgták a vasvillákat. A gunnyasztó tömeg körül egy serdülő gyermek arcza világolt feléjük és testében reszketett. Kicsiny lelke felborult a gyűlölség indulataitól. A vérforraló napoknak ő volt az áldozata. A bujtogatás elhintett magvai a gyermek lelkében hajtottak ki a legbujábban, leggyorsabban és leborították mérgezett virágokkal. Az eszméletét már szétrombolták a kikiáltott vérvád-mesék ; gondolatai elhagyták a játék tereit és a homokbuczkák vidékéről — ahol várakat csinált a rét virágaiból — ahol viráglánczokat formált — eltévedt a sötét utakra, melyeken hosszú szakállú zsidók lappangnak élesre fent késsel, ahol keresztény gyermekek sikoltoznak, mert zsidók csapolják a vérüket . . . azért tett ki oly sok veszélynek bennünket; hogy életrevalóságunkat — a fenmaradáshoz való jogosultságunkat megmutassuk. Már ma, midőn ama vihar elvonulása után több mint félszázad lejárt, — romok eltakaríttattak, a sebek jobbára begyógyultak — ilyen magasabb szempontból kell szabadságharczunk felől gondolkodnunk. Ha megengedte — vagy épen szükségesnek ítélte a bölcs gondviselés megtámadtatásunkat, azért engedte meg, hogy mi viszont megmutassuk ellenségeinknek, hogy az az ős erő, a mellyel ezer év előtt elfoglaltuk e hazát nem veszett ki az utódok ereiből és karjaiból, és ha kell, megtudják ezt védelmezni nem csak hűtlen testvéreinktől, de alkotmányunk elorzóitól is. Csak ezt tettük, ezt kellett tennünk 1848—49-ben. Azért fogtunk fegyvert, hogy tudtára adjuk a világnak, hogy „él magyar, áll Buda még." És ha nem ugy végződött is szabadságharczunk, amint mi óhajtottuk, ha az ősi átok az egyenetlenség, vezérlő embereink egymás elleni torzsalkodása, némely nagyjaink hűtlen hazaárulása miatt a győzelem utján megkellett állanunk. Annyit elértünk a mennyi elég volt ellenségeink okulására, a miből megtanulhatták, hogy szent István koronája alatt csak a magyar az uralkodó nemzet! Ebben a nagy létharczban, a melyben, a lenni vagy nem lenni kérdése vettetett nemzetünk elé, kiválló szerep jutott osztályrészül az itt nyugovó hősnek. Életének főbb eseményeit saját elbeszélése nyomán, jobbára emlékezetemből, a következőkben sorolom elő : Született Gáván 1802. jan. 13-án, szülei voltak nemes Rakovszky József és nemes Bakó Borbála. Itthon elemi iskoláit bevégezvén Debreczenbe vitetett, a hol nagybátyja, a híres debreczeni főbíró Rakovszky Dániel szárnyai alatt tanult a főiskolában 16-éves koráig. Ekkor, mint hatodosztályos gyermek ifjú önként beállott a herczeg Reuss, majd Schlick nevét viselő magyar huszár ezredbe. Itt fokról-fokra emelkedve főhadnagy lett, és mint ilyen szolgálatképtelenné válván, 1842-ben csekély nyugdíjjal haza bocsáttatott. Negyvenhat évén túl volt már, midőn 1848. auguszt. hónapjában a minden oldalról megtámadott haza felhívó szózatara nyugalmából kilépett, és a megye által kiállított, később 48-asnak nevezett önkéntes honvéd zászlóaljban Igy borult az árny a gyermek fehér képzeletére és kicsiny keze már nem a simogatásra emelkedett, de ökölre szorult, hogy üssön. A gyermek lefeküdt a földre. A harmatos fű közül vizsgálta a virrasztókat. Azok lehorgasztott fővel maguk elé néztek. Aztán lassan, óvatossan végigcsuszott a réten. Hirtelen feltoppant és a házak mögé került. Futásnak eredt, de a falu végén megállt. Kifújta magát és fáradt ballagással elindult az országúton. A hajnali szellő legyezgette forró arczát. A mezők illata feléje áramlott. A menyország csillagai szomorúan pislákoltak a felkelő nap csókjaitól. Az éjszaka homálya már küzködött a derengő világossággal. A gyermek csak ballagott. Az országútra hajló akáczokról virágott tépett és égő szemeit ütögette vele és vissza-vissza nézett. Megpihent és odadült egy akáczfa törzséhez. Lassanként derült. A szellő libbenése akáczszirmokat hullatott piruló arczára. Sírásra és kiáltásra ébredt. Gyermek állott előtte kalap és kabát nélkül, ingecskéje alatt gyönge teste fázott a hidegtől és félelemtől: — Jánoska, Jánoska, ölik az apámat ... és elcsukló sírással belefogódzkodott a gyermekbe. Janoska megtörülte álmos szemeit és belenézett az országutba. Gyermekek és zsidók gomolygással rohantak az akáczok között : hátuk mögött a napfényben csillogtak a vasvillák. Jánoskának eltorzult az arcza és sirva fakadt. Aztán megfogta a kezét kicsiny pajtásainak, a zsidógyereknek és bekiáltott az országutba : — Megvagyok, megvagyok ... és a két gyermek elébe szaladt a közelgő, rohanó embereknek. Révész Dezső. NAGY ELEK okleveles mérnök Nyíregyházán, orosi-u. 4. szám a törvényszék mellett ÖZV. MikeCZ JáQOSné úrnő házában. Elvállal mindenféle mérnöki munkát a. m. földméréseket, tagosítást, út, liíd, vasúti, vízépítési munkálatokat és épület tervezéseket.
