Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1903-02-15 / 7. szám

r=« T I It V I I) E K dott probléma, - törvényben igen, de a társadalomban nem. Annyi jeles tagja e felekezetnek, — s még sincs meg közöttünk az a bizonyos tartózkodás nélküli barátság — s a mi a fó hiba, nincs meg a családias érintkezés! S mintha a czélnak minden ellene akarna szegülni, végzetes hibákat követnek el a falakon kivül és azokon belül. íme néhány szemelvény : A nemzeti kaszinóba vesznek fel tagokul zsidókat is, már a gentrybe nem, s hány magán egylet van az országban, a honnan a zsidóság bevallottan vagy hallgatag — de tényleg ki van küszöbölve. Soha sem birom p. o. elfelejteni, — hogy ezelőtt néhány évvel egy fővárosi izr. vallású előkelő úr, ugy tudom a nemzeti kaszinónak is tagja — egy megyei egyletbe lett bemutatva az egylet alelnöke által; s tessék nekem elhinni — t. olvasóm, — hogy azt a tisztességes urat ugy szép szerével bizony csak kitessékelték a társaságból. Nohát ez nem valami vonzó példa. Dehát, a mint mondtam, vétkeztek és vétkeznek a falakon kivül is. íme itt van az a „Nagy per, a mely ezer év óta tart s még sincs vége", s a melynek közzétételét 20 év múlva az abban hosszú lére eresztett események után, s meghurczoltatását annyi érdemes hivatalos egyénnek a legkíméletesebb kifejezéssel is, tapintatlanságnak kell elnevezni. Az én időmben* szakasztott igy állottak a viszonyok s igy a megyei társadalmat egy akolba terelni nekem sem gikerült. A vidéket — jó példával elöl járva — sikerült ugyan a lethargiájából némileg életre keltenem, — s Nyíregyházán is a kaszinóban pazsgő élet mutatkozott, — hol a város férfi társasága naponta találkozott. De hát ez a találkozás csak fele, még pedig kissebb fele az egyesülésnek, s egyáltalán nem jelentett családias társadalmi életet, s nem jelent ma sem. De ne beszéljünk társadalmi tényezőkről, rétegekről se felekezetekről, tegyük fel mindezekről, hogy rajtuk a kibontakozás nem mult. Mi hát az alap indoka a társadalmi általános pangásnak, annak, hogy közéletünk egy zakatoló műhelyhez hasonlit, amelyben a folytonos munkát öröm-napok sohasem váltják fel, hogy az általános realisztikus irány mindent, ami ideális, eltipor, hogy „az életképes fának lombja sárgulni kezd"? Hát e kérdésre felelni könnyű és nehéz is; könnyű, — mert hiszen a felelet kézzel fogható, — de nehéz is — nekem nagyon nehéz, — mert a felelettel együtt el kell parentálnom azon ideális szép és jó időket, a melyek lelke — egész tartalma és mindene az én őseim valának, a Werbeőczy népe— s örökre elbúcsúznom e kedves visszaemlékezésektől. 'Bocsánat szíves olvasóm, — ez az „én időmben" annyit jelent hogy: főiapánságom alatt Családi körünkben az egy bevett időjelzés, mint p. o. a történetben a „Hedzsra" vagy az „ab urbe condita Azonban mennél jobban kergette a sátánt, annál jobban motoszkált az a fejében. Gsábitó szemekkel rajzolta le előtte Magdát s a mintajegyzőnek nem volt többé maradása. A mikor az ifjúság tánczra kerekedett, s a káplán a jegyzőnét szólította fel a csárdásra, Vastagh uram hirtelen kiosont. Újhold lévén, künn teljes sötétség volt, de az ajtónyitáskor kivetődött arra, hogy Vastagh uram a folyosón, az ablak alatt egy női alakot pillantson meg. „Milyen szerencséi vagyok, hogy itt talállak, te csintalan teremtés," e szavakkal állott oda a jegyző a hallgatódzóhoz s körülfogta a derekát. .Ugyan, hagyjon békét, jegyző úr, Nem szégyenli magát mások után járni, mikor olyan szép felesége van ?" „Hagyd el, minek ezt emlegetni ? De nem is azért jöttem én ide, hogy te predikátiókat tarts nekem, hanem azért, mert te nem hagysz békében, te kis ördög !" ,Én nem hagyom békében a jegyző urat ? Hiszen én még soha se bántottam!" .Nem bántottál ? Dehogy nem bántottál! Hiszen megvertél a szemeddel s mikor azt látod, hogy a hatalmadba kerítettél, még kiuzasz is!* ,De hát igazán tetszem én magának, jegyző ur?" „Hogy tetszel-e? Meghiszem azt! Tetszel, mint a galamb a párjának, mint a rózsa a leánynak s mint a szép lány a legénynrk!" „S mi tetszik rajtam a jegyző urnák? Hiszen én nem vagyok se szép, se kedves !" ,Mi tetszik? Hát a le parázsszemed, a mely lántra gyújtja a szivemet, a te arczod, melyen a legszebb rózsák nyílnak, a te szád, a melynek piczinysége minden képzeletet meghalad, a te karcsú derekad, a mely ölelésre van teremtve." .Hm, hm", ez volt a rövid, és kétértelmű, v, gy talán nagyon is sokértelmű felelet s Vaslagh uramnak ugy tetszet, mintha elfojtott nevetés kisérte volna. De mi tarthatja fel a rohanó patakot ? Mi vethet gátat a megindult lavinának? Vastagh uram szenvedélye Ma e szerepkört más tényezők töltik be, a községben, vármegyén, a bírói karban és a választó kerületben; megváltozott a helyzet teljesen és lehet helyesen, csak hogy az átmenet nehézségeivel küzdünk még az egész vonalon. Az államhatalom, a mely jogait csak az egyéntől nyerheti, reá tette kezét mindazon jogokra is, a melyekről az a köz érdekében le nem mondott. Ránehezedett intézkedéseinek nehézkes chablonjával a szabadságra, szabad mozgásra, önkormányzatra s végnélküli igényeinek kielégítése czéljából a mindennapi kenyeret is kiragadja kezünkből a nélkül, hogy számunkra kereseti forrásokat nyitna és fenntartana. S ha ezeken felül mérlegbe vetjük a mai kapzsi reálisztikus irányt, a mindenek felett du'ió politikai pártviszályt, a felekezetiségeknek egymás elleni torzsalkodását, megkapjuk hű képét a hrlyzetnek és alapindokait a társadalmi ziláltságnak. E bajokat a perifériákon megszüntetni nem lehet. De mérsékelni, ellensúlyozni igen. S ezért adózzunk elismerés és hálával azoknak, a kik abban fáradoznak, és kövessük azt a zászlót, a melyre fel vagyon irva: „szép," „jó" és „nemes." ! Ev l o^iu) vixa. Kállay András. Muzeumunk gyarapodása. A .Nyirvidék" legutóbbi számában jelentve lett, hogy Gróf Vay Gaborné sz. Zichy Mártha grófnő a lapnak zárta után beküldötte a gróli pár birtokában levő pár darab régiséget. Ez a pár darab pedig áll épen egyszáz bronztárgyból, egy Mátyás király vagy Ulászló id-jéből származó vassarkantyuból egy al=o vegén kihegyesedő vaslakat ból, mely valószínűleg a XVIII-ik századból száimazik, egy összetöredezett cserep edenyből, a milyenek a kő, bronz és vaskorszaki leletek közö 1 is előfordulnak, és egy kővésőből. Ugy látszik, hogy a keramikának, vagy magyarosabban — agyag-iparnak, épen ugy voltak az őskorban különbözelei, mint azt ma is látjuk a sévre-i, meisseni, herendi porczellánokban, az apátfalvi, meg Isten tudja honnan származó kőedény termékekben, meg a gömörmegyei zsaluzsanyi fazekas-iparnak kezdetleges müveiben A mi La Téne kulturára valló számos urna temetőinkben azon edények, melyekben az elégetett hullák csontjainak egyrészétl gyöngyeiket, késeiket, baltáikat, bronzékszereiket elhelyezték, az urnák maguk nem korongon készültek. Durva anyagból, rosszul kiégetve találjuk azokat, és legfeljebb körömbenyomatokkal vannak diszitve; ugy hogy ezen edényeket a kőzépeurópai archeologusok kőkorszaki edényeknek tartanak. Azonban a minden urna körül elhelyezett apróbb fületlen, vagy magasra fe'nyuló füllel ellátott, jó gyurmából, többnyire korongon készült feketés szürke, gyakran éles hasú, — tehát némileg római befolyásra valló — edények ugy különböznek az urnáktól, mint a meisseni porczellan a zsaluzsáni fazéktól. Ugy látszik, hogy azon időben tüntetőleg ki akarták mutatni azt, hogy „Iza por, es bomuk vogmuk." Szerényen léptek a Mindenhaló elé. Elégetett csontvázzuknak csak kis részét engedték, — a szintén megtetőpontra hágott, kebelére ölelte a most már nem védekezős és sűrű egymásutánban hintette a csókot a „durczás szájacskára". A zongora hangja még jobban elkábította, s nem vette észre, hogy a szobaajtó kinyilt s a küszöbön a felesege jelent meg. A szobából kivetődő fény élesen kiemelte az összeölelkezettek alakját. Vastaghne az első pillanatban visszahökkent a látványtól, de azután galambszivét elöntötte az epe s mint egy fúria rohant egyelgő férjére. Belemarkolt a hajába, megtépászta a szakállát és bajuszát, egyre rikácsolva : „Te istentelen, te alávaló, te gézengúz, ezzel a vén szipirtyóval csalsz te meg engem! Rögtön takarodj haza, mert különben kikörmölöm a szemedet !" A zajra elhallgatott a zene, a társaság az ajtóhoz tódult s hangos kaczagásban tört ki, a midőn a nem mindennapi jelenetet meglatta. Vastagh uram egy pillanatig bambán állt ott, merőn nézte a tanítónak szépségekben egyáltalán nem bővelkedő vén dajkáját, kivel az idylli jelenetet végig játszotta. Feleségének rikácsolása és kissé gyengédtelen taszigálásai, s a vendégsereg kaczaja azonban csakhamar észre térilettek s ott hagyva az egész társaságot, kalap nélkül rohant haza. Hogy otthon mi történt közte és a felesége között, arról nem szól a krónika. A rossz nyelvek azonban azt beszélik, hogy Vastagh uram a bált követő napokon igen izgatott és rosszkedvű volt. Sőt olyanok is vannak, a kik azt állítják, hogy arczán egy pár kékesbe és zöldesbe játszó folt mellett néhány pirosas vonás is hoszszabb ideig volt észlelhető s e vonások nagyon hasonlítottak volna a macskakórmök nyomaihoz. Hogy honnét származtak — ki tudná azt megmondani ? Teny csak az, hog-y azóta a tanitó vén dajkája az egész falunak mjságolja, hogy a nótárius ur milyen kedves ember, milyen szépen tud szerelmet vallani, milyen erősen tud ölelni s milyen forrón luJ csókolni. De tény az is, hogy a mintajegyző a vegzetes tévedés óta állhatatosan kerüli a tanitó házának a táját. Eöri. égetésnek kétségtelen jeleit mutató használati tárgyaikkal együtt — az urnába elhelyezni. Az urnák körül elhelyezett öt-hat apróbb edény finomabban készült és valószínűleg ételeket tartalmaztak, nehogy az elhunyt a túlvilágon újra meghaljon éhen. A halottak hiúsága akkor még nem követelte meg az érczkópoisót, márvány síremléket, a drága koszorúk özönét, hanem utravalónak beérték egy kis töltött káposztával, dobos-tortával, vagy kitudja mifele más nyalánkságokkal. A berkeszi — összetöredezett — ősedénynek korát — jellegzetes alak és díszítés hiányában — meghatározni nem tudom. Lehet, hogy még a bronzkorszakból származik, tehát mintegy 3000 eves ; de való| szinübb, hogy az u. nevezett La Téne cultur-periodusból a Kr. előtti évezred második feléből való. A küldemény között egy szép kővéső is van, zöld és sárga, sűrűn retegezett kovarczból, a milyen kőzetből mintegy 60 darab kőbaltáink és vésőink között egy sincs. Szakemberek szerint közeszközeink anyagának legközelebbi származási helyét csak ugy lehitne megközelítő pontossággal meghatározni, ha azokról lepattogatott darabokból górcsövi vizsgálat végett csiszolatok készülnének. Miután pedig ez a tárgyaknak rongálása nélkül alig történhetnék, vidékünk kőkorszaki lakóinak kereskedelmi utjai egyelőre még homályban maradnak. A küldemeny vétele után levelben felkértem a nemes grófnét, legyen kegyes a lelet-körülményeket velem közölni. Kérésemet a következő válaszra érdemesítette. Berkesz 1903 február 10. Igen tisztelt főorvos ur ! Igazán nagy örömömre szolgál, hogy a küldött tárgyak szemeiben értékkel birnak es hogy a nyíregyházai muzeumban elhelyezhetők, — kérdéseire — a mennyire lehet — sietek válaszolni. Tudakozódásaim folytán a lények igy állanak. Az összes lelet egy a községtől 600 méternyire keletre fekvő Csonkás nevezetű, magasan kiemelkedő dombháton találtatott, mely sok időn keresztül mint terméketlen talaj, mezőgazdasági czélokra nem használtatott; mignem végre szőlővel kezdték betelepíteni a mintegy 40 holdnyi területet. A hol azlán az ezzel járó és 80 cttn. mélységig ható földforgatási munkálatok folytán — ugy kerültek napfenyre az egy es tárgyak egymásután. A lelet egyreszét szétszórva egyenkint találtak a forgató munkások, mig egy más része (a szinlén beküldött agyagedény, sarkantyú- és kőbalta) együtt talallatolt. Lehetséges, hogy a lelt tárgyakból egyes darabokat szét is hurczoltak, de csak Berkesz és Böszörmény községekben legalább is nagy részüen megtalálhatók volnának, mert a munkások innen valók voltak. En magam a bronzgyüjteményt az itteni Vay család levéltárában találtam, melybe évek es évek óta nem járt senki és a melynek alapos rendezését és leltározását most tervezem. A bronzgyüjtemény tehát — minden bizonnyal — még néhai grof Vay Ábrahám idejében találtatott, ő maga tette el azokat a berkeszi levéltárba. Ha az idei szőllő-rigolirozás munkálatai alatt uj leleteket hoznának be a munkások — ugy a legnagyobb készséggel és örömmel — főorvos ur rendelkezésére fogom azokat bocsátani. Legszívélyesebb üdvözlettel maradtam lőorvos urnák tisztelő hive Vay Gáborné. Ma gróf Vay Tibor tisztelt barátom Gábor grófnak öcscse megtekintene a sógornője által ajándékozott tárgyakat és egyes darabokat felösmert, mint gyermekkorában látottakat. A területet még néhai Ábrahám gróf kezdte szőllövei betelepíteni, a mikor meg nem rigoliroztak. A bronzlelet nyilván azon időből származott a berkeszi kastély levéltárába (valószínűleg a mult század 50-es éveiben.) A cserépedény, vassarkantyu, kőbalta, vaslakat külömböző korból származnak, a munkások tehát tévesen állították azt, hogy együtt találtattak volna. A kőbalta Tibor gróf szerint tavaly került napfényre. A bronzlelet egyike legszebb depót-leleteinknek. Ezen u. n. depót-leletek alaktalan nyers bronzrögökből, összetöredezett vagy kopás folytán használhatatlan darabokból, részben ép tárgyakból állanak. Soha sem találtatnak szétszórva, hanem kivélel nélkül egy raká=on, többnyire durván készült cserépedenyben. Tapasztalatból mondom, hogy ilyen csoportos leletek körül hiában kutatunk tovább, mert több bronztárgyat nem találunk. Ezen-depjt leletek nyilván őskori rézöntő mesterek kincsét kepezték, melyet ellenség közeledtekor elrejtettek ; a tulajdonost leölhették és igy kerülnek most — 3000 év után — felszínre, bizonyságául annak, hogy azon időben vidékünkön virágzó bronzkultura létezett. Szorgalmas földmivelő, furó-faragó, fejlett ízlésű, de harczias nép lakhatta vidékünket azon időben. Erről tanúskodnak száznál több sarlóink és sarló töredékeink a százat megközelítő, vagy talán túlhaladó baltáin £, tiz ép és jóval több kardtöredékeink, tőreink, késeink. Kiválóan diszes néhány edényeink. Egy szóval, nem mentek őslakóink kulturát keresni, hanem messze vidékről jöttek ide mások azt utánozni. Miután a leletet ugy leírni, hogy az olvasó arról tisztaképet alkothasson magának, alig vagy csak kifárasztó hosszadalmassággal lenne lehetséges, a tárgyakat lerajzolás végett a nemzeti muzeumba szándékozom felküldeni, hogy az az Arch. Értesítőben közzé tehető legyen. A targyakat itten tehát röviden felsorolom. A leletnek összes súlya 21 kiló 50 deka. 38 drb. alaktatan szé.töredezett öntésre szánt bronzrög. 9 kiló 75 deka. Öt külömböző kardnak töredéke. Kettőn a markolatnak egy része meg van és fel öomerhető, hogy a kardnak markolata nem tömör bronzból volt öntve, hanem két oldalán csont vagy falemez borította. Megjegyzendő, hogy minallunk mind a két fajta kard együtt találtatik, összesen 54 deka. — Egy nagyobb és egy kisebb ketté törölt lándzsa 14 és 1}