Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1903-03-15 / 11. szám

IV Y I B V I D É K levegőbe kerülnek s azzal továbbittatnak s így a terjesztésben a levegő is kiveszi a maga részét, ha nem is közvetlenül de közvetve mindenesetre. A leirtakkal megvilágítani kivántam, miszerint a tifusz oka első sorban a talaj és ivó viz viszonyokban rejlik, terjedését pedig első sorban ugyanezen viszonyok segitik elő. A megfelelő preventív intézkedések tehát a következők : első sorban a város környékén levő felszíni vizek állandó levezetéséről kell kodni, másodsorban a város alatt levő felső talajvizeket a lehető legmélyebb nívóval állandósítani (fixirozni) egynttal a város belterületéről minden szennyes hulladékot, szennyes ós csapadékvizet clozettartalmat oly módon továbbítani, hogy azok a felső homokos talajt ne fertőzhessék, s harmadsorban az egész várost elegendő mennyiségű, kifogástalan ivóvízzel kell ellátni. Az első két követelmény a belvizek levezetésének rendezése, továbbá általános, modern higiénikus csatornahálózat utján, az utóbbi kizárólag központi, egységes vízvezeték segélyéve' érhető el. Czivilizált, modern állam kulturálisan müveit városaihoz mai napság már ez nem képez heti sem vita, sem megbeszélés annál kevesbé folytonos halasztás tárgyát. Nálunk erre már nem jut pénz. Tehát hogy miként csatornáz zuk, s miként lássuk el ivó vízvezetékkel Nyír egyházát, arról irni sem időszerű egyelőre. Majd a legközelebbi tifusz járványkor. Addig is — a viszontlátásra. Visszaemlékezések. Márczius 15-öt már 1848-ban is megünnepelték, mint a szabadság kezdetét. Ez ünnepek egyházi jellegűek voltak s tárgyuk volt világi. Emlékezem — bár gyermek voltam — Egerben a nagytemplomban, s a templom előtt az Isten szabad ege alatt felállított tábori oltárnál is volt mise és predikáczió, hol a szónok a szabadságról beszélt a népnek. A hálaadó isteni tiszteleten különféle szinü t. i. fehér, veres és zöld papírra kinyomatva osztották szét a közönségnek a .Hálaadó ének"-et. Sokáig őriztem én is egy példányt, de a papir elveszett, megmaradt azonban emlékezetemben az első és utolsó verse. Czim: Hálaadó ének. Ad nótám : „Ez nagy szentség valóban Első verse: Nemzetünk szent Istene Minden áldás kútfeje Szálljon hozzád, honfi szivünk hála éneke, Utolsó verse: Add hogy a legszebb virág A törvényes szabadság Felviruljon s boldoguljon az egész világ ! így imádkoztak a katholikus bivek, haza és világszabadságról ábrándozva. .Hát a kis Szekér Giza hogy van ? férjhez ment e már?" .Dehogy ment, — felelt Inog, — s ugy látjuk, nem is akar. S a fehérvári társaság abban a véleményben van, hogy ennek te vagy az oka.' ,En? Hogyan?" .Magam is azt hiszem, hogy a feltevés nem alaptalan. No, csak ne idegeskedj, majd szolgálok magyarázattal is. — A kicsikének akkoriban, a mikor te már útban voltál, a megnősülés, vagy jobban mondva a házi kereszt felé, Csorba kereskedő megkérte a kezét. Csorba gazdag ember s ime a szegény Gizi, a kinek a rajta levőn kivül alig van egyebe, a világ általános csodálkozására kosarat adott neki. A következő évben Kacza iktató próbált nála szerencsét, de ugyanazzal az eredménynyel. A mult télen pedig Hajnal tanító kopogtatott a kicsike szivének ajtaján, azonban ő se volt szerencsésebb az elődeinél. S Gizus mindegyiknek azzal adta ki az utat, hogy ő tiszteli ugyan az illetőt, de szeretni nem tudja, pedig ő szerelem nélkül nem megy férjhez." .Szegény kis Gizus! — sóhajtott fel Vastagh, — mennyire sajnálom !" „Hátha még tudnád, milyen boldogtalan a hűtlenséged miatt! A mióta szakítottál vele, nem jár mulatságokba, hanem otthon ül az anyjával, mint valami elátkozott királykisasszony." ,No, de ennek csak nem én vagyok az oka ? Én soha, egy szóval se mondtam neki, hogy kerülje a mulatságokat és kosarazza ki a kérőit." .Jaj, barátom, egyről nem lett volna szabad annak idején megfeledkeznek, arról, hogy az ilyen ábrándos kis lányok igazabban szeretnek s nehezebben felednek, mint a többiek!" mi Vastagh szó nélkül horgasztotta le fejét, a arra indította Nyirőt, hogy ingerkedjék vele." „Ufe-yan, mit mondanál neki pajtás, ha véletlenül találkoznál vele? Tudnád-e előtte a hűtlenségedet menteni? Ugy látom, hogy a lelkiismereted még sem egészen tiszta !" Most régi irataim között megtaláltam a Protestáns hivek hála ünnepén zengett hálaéneitet. Nem igen vannak már kik emlékeznének rá, Nyíregyházán az egyenlőség és testvériség volt végső ideálja a hálaéneknek. Röviden szólva, valláskülönbség nélkül egyformán érzett akkor a Magyar! A tizenötödik márcziusban kapott szabadságérti hálálkodó ének. Énekeltetett Nyíregyházán május 14-én 1848. Mint: Téged látván kies reggel. 1. Isten ki szabadságra Az erkölcs ős alapjára Épited országodat S tűröd, hogy jog s jogtalanság Az örök jó s a gonoszság Vivjon költsön harczokat. Hála! Hála; Hogy győz a jog és vészit a jogtalanság S diadalmas a szabadság. 2. Hozzád hangzik e háladal Mert te müved a diadal Hatalomnak Istene. Te szóltál a nép szavában S elporlott saját hamvában A szentelt jog ellene. Hála! hála! Hogy királyunk rád ismert a nép szavában S térdet hajtott hő imában. 3. Lásd hajoltan hő imával, Ki számot vetsz a világgal, Előtted népet s királyt. Forraszd össze sziveinket, Áld meg törekvéseinket, Fékezd köztünk a viszályt, Hogy a partra Juison a nép a békesség szent fokánál, A szövetség oszlopánál. 4. Kimenőre. Áment hangzott sziveinkből, Mond Áment atyánk egedből, Meny s föld ölelkezzenek S földön egygyé olvadjanak, Mind akik alkotva vannak Képedre az emberek, Hála ! Hála ! Hogy kiket a hosszú rabság szerte űzött A Szabadság összefűzött. Ma egy télszazad utan nemcsak mint töiténelaii drága emléket közlöm ez éneket, de azért is mert azt látom, mintha 48 előtt lennénk egy fél századdal, mit mondok ejy félszázaddal ? bizonyosan még többel, mert 48-ban két-három féle elem volt, akik a Magyar Szentkoronának egyenlő tagjaivá lettek, — ma a Szabadság ünnepe után félszázad múlva s akkor midőn a márczius 15-öt évenkent megünnepeljük — ahányféle vallás, ahányféle állás, ahányfele rang van a Minisztertől a napidijasig s a nagybirtokostól a szegény napszámosig, annyi féle •lemet kellene a szabadságnak vagy más nagyeszmének újra összefűzni társadalmilag. Adja Isten, hogy ez ne a közös nyomorúság legyen. Siitö József. „Az én lelkiismeretem egeszen nyugodt. Én Gizikét derék leánynak tartottam, s ezt nem is titkoltam előtte, ígérni, azonban soha se igertem neki semmit." „Igazán? Ej, ej! És a szemébe mernél-e nézni a nélkül, hogy arczodat elborítaná a szégyen pírja ?" „Miért ne ?" ,No, én nem hiszem! Egyébként, ha csakugyan nem vetettél Gizus ellen, erről igen könnyen bizonyságot tehetsz." „Hogyan? kérdé Vastagh. „Hát egyszerűen csak ugy, hogy miként a múltban szoktad — éjjeli zenét adsz Gizusnak." „Ugyan, hová gondolsz, Nyirő?! Én Gizának egykori udvarlója, a ki ma nős ember vagyok, én adjak neki éjjeli zenét?! Micsoda gondolat!" „No lám, ugy-e mondtam, — szólt Nyirő diadalmasan. A lelkiismeret megszólalt! Jancsi nem oly bűntelen, mint a minőnek látszani szeretne !" „Eh, őrültség, szólt Vastagh boszusan. Ti csak azt akarjátok, hogy bolondot tegyek s nem gondoljátok meg, hogy mit kívántok ! Mit kellene Gizának gondolnia, ha ezt az őrültséget megtenném ?! S az egész város a szájára venné annak a szegény leánynak a nevét és beszennyezné a jó hirét, — no meg az enyemet is!" „Nézzétek csak a vén erényhőst, dörmögött Hortobágyi. Hogy megváltoztak a nézetei! Ezelőtt öt évvel a legkisebb lelkiismereti furdalás nélkül bolondította el a leányokat és rakta a jámbor férjek fejére a szarvakat, most meg egy kis szerenádtól is visszaretten ! De hát akkor még nem állt a felesége a háta mögött, virgácscsal a kezében!" A két czimbora részéről jóizű nevetős jutalmazta a csipős megjegyzést, Vastagh pedig idegesen pödörgette a bajuszát és hol sápadt, hol vörös lett a boszuságtól. Sértett hiúsága elnémította benne az ész szavát s dühösen az asztalra ütve, így szólt: „Jertek hát!" Egy jó negyedóra múlva a külváros egyik alacsony báza előtt látjuk a négy jó czimborát. Mögöttük állt a A Besseuyei-Kör estéje. Márczius 7-én tartotta meg a Bessenyei-kör a szezon utolsó estéjét. Mint a kör minden nyilvános összejövetelén az emlekezetes vita est óta, ugy a hetediki estén is szép közönség gyűlt egybe. Nyíregyháza város és a közel vidék társadalmának színe java. A kör szociabilizáló erejének szép bizonyítéka volt az a díszes közönség. Az est erkölcsi sikerét pedig nagyban emelte, hogy a körrel szemben a legkülönbözőbb magatartású férfiakat együtt láttuk a díszes sorokban. Lindh Marcella, Jelűnek Marcell mérnök felesége, a világhírű énekesnő volt a hangverseny sztárja. Itt időzése alatt a kör elnökének Feilitzsch Berthold báró vendéglátó uri házának volt kedves vendége. A mult évben már énekelt nálunk Lindh Marcella, és akkor ugy megszeretett bennünket, a mint mi őt. Nyíregyházára szívesen megyek énekelni máskor is, azt mondta tavaly a szerzett kellemes benyomások hatása alatt, és most, a mikor meghívta a Bessenyei-kör vezetősege, szives örömmel itt termett köztünk. Hangja színéből és erejéből mit sem vesztett az elmúlt év alatt, sőt úgy tetszett, hogy az érzelmek festésére még alkalmasabb, hajlékonyabb lett. Lindh asszonyt az énekművészet Paganinijának szokták nevezni és méltán. A mit Paganini hegedűjén ördögi praktikával produkált, azt megteszi Lindh Marcella fülemüle torka angyali praktikával. Torkában egész orkeszter van. Olyan bamulatos precizitással énekel, hogy iskolázottsága megközelíti az instrumentális muzsika mekánikus szabatosságát. A tüneményes hanghoz méltó a művésznő mimikája. Arczjátéka végig kiséri a poémát. A szelid arczot az ábrándosan néző szemeket az indulatnak egy lángcsapása átalakítja. Azarcz kigyúl, azok a sötétlő szemek meglobbannak, mint a vihar-felhők közt a villámok tüze, a spanyol nő indulatának diabolikus fékezhetetlenségével. A következő perczben. a szenvedés, vagy a bánat érzése fenytelenne teszik a szikrázó szemeket, a kreol arczról eltűnik a pir, és a mint a fájdalomtól megrezgő hangra figyelünk, mintha hulldogáló könnyeink susogó neszét, mintha szivünk fájdalmából született sóhajtásaink siralmát hallanánk. A közönség megbűvölve hallgatta a Lindh Marcella dalait. A sokoldalú művésznő olasz, német, franczia, holland, svéd, angol és magyar nyelven énekelt. A mexikói asszony, a mi nyelvünkön is haladt a mult év óta, persze a mi szabolcsi e betűnkre a világ minden hires nyelvmestere hiába tanítaná. Ahhoz magyar anya teje és magyar sziv kell. A nagy gyönyörűségünk mellett Lindh Marcellát hallgatva, még megfert bennünk egy érzés, igaz sajnálkozás a fölött, hogy ez a szirén nem magyar. Ilyen hanggal és ilyen szívvel mint a Lindh Marcelláé a mi nótáinknak égi hatása lenne. Nagyon helyes volt, hogy a rendezőség az énjkesnőnek átadott óriási csokorra arasznyi széles hatalmas nemzeti szinü szalagcsokrot kötött. A programmon összeszedett versszövegek internacionális hatását eloszlatta az az édes drága háromszin. A rendezőség igen elegáns formájú és kiállítású műsort nyomatott. Kilencz versben azt olvashatta a közönség, hogy Lindh Marczella mit énekel. Szép ez az előzékenység, de akkor lett volna teljes, ha magyarul is olvashattuk volna a versikéket. Nem át műfordttvanyomoritva kívántuk volna, csak egy-egy pár egyszerű mondatban a versek tartalmát szerettük volna olvasni. Nem ártott volna, mert sajnos Nyíregyházán annyira hátra vagyunk a nyelvtudományok dolgában, hogy például svédül avagy hollandul alig tud néhány polgártársunk. Persze ezer esztendő múlva ez megváltozik, de addig a merített papiroson a legtisztább nyomás is értetlen beszél. Hát bizony sok baj lesz ezekkel a különféle teremtett nyelvekkel addig a kis ezer esztendeig, a mig a volapük vagy az eszperantó meg nem hódítja a világot. Lindh Marcella piros estélyi toalettben énekelt, a mit csillogó gyöngyszövet borított. Igazán szirénhez illő ruházat. Minden mozdulatát ezer csillámlás kisérte. czigány s Inog egy intésére rázendítette Gizu^ka kédvencz nótáját; „Kék nefelejts . . A hegedű sirt s a csendes estén messze hangzott a bánatos dal . . . Most már Vastagh se bánta, hogy ide jött. Ismét a régi, könnyű vérű ember volt s el-elmosolyodott a gondolatra, hogy Gizella kétségtelenül megtudja, ki rendezte neki a szerenádot s boldognak érzi magát, vagy legalább is jól esik neki, hogy egykori imádója nem feledte el. Ha tudta volna, hogy feltevésében csalódik, bizonyára, nem húzatta volna a .Kék nefelejts" után a .Szomorúan zúg a szellő az erdőn" kezdetű ábrándos dalt, melynek retrainje a sokat mondó: .Minek is a szerelem a világon?!" Ha tudta volna, hogy Gizike özvegy anyja február elején más lakásba, más városrészbe költözött: bizony felszedte volna a sátorfáját és ment volna vissza oda, a honnét jött! Ha tudta volna, hogy az uj lakó egy legkevésbbé se költői gondolkozású parasztgazda, a ki két hevesvérű legény fiával és a feleségére szörnyű féltékeny vejével együtt foglalta el Szekérék elhagyott csendes fészkét: bizony futva menekült volna a veszedelmes helyről. De hát mindenről semmit se tudott. Sirt a hegedű, de hirtelen elhallgatott, mert a ház ajtaja kinyílt s négy husángokkal felfegyverkezett ember vetette magát a szerenád-rendezőkre. A czigányok hamar felismervén a helyzet veszélyeit, még ép bőrrel menekültek, a gavallérok azonban nem voltak oly szerencsések. Ok is azt az elvet vallották ugyan, hogy a futás szégyen, de hasznos, azonban mire a fütykösök hatáskörén kivül sikerült jutniok, már kegyetlenül meg voltak tépázva. Legjobban kijutott az ütlegekből Vastaghnak, a kiben, mire a .brutális bestiák" kezéből kiszabadult, alig volt lelek. Testében mindenütt szúró fájdalmakat érzett s azt hitte, hogy néhány bordája betört. Ez a félelme ugyan nem valósult, de csaknem kétségbe esett, mikor másnap reggel megszámlálhatatlan mennyiségű kék és zöld foltot talált a testén és az arczán. Hogyan menjen ő ilyen állapotban haza ? Mennyivel boldogabbaknak tartotta a barátait, kik akár néhány napig is el-