Nyírvidék, 1900 (21. évfolyam, 26-52. szám)

1900-08-05 / 31. szám

N T 1 R V I D É K hogy akkor az egyház lelkes, minden ízében magyar hazafias elöljárósága nem várta volna be a Nyirvidéknek fulmináns vezérczikkeit, hanem a „magyar szót" érvényesítette volna egész teljességében a templomban is éppen úgy, mint azt iskoláiban már évtizedek előtt érvényesítette. És hogy az évtizedes magyar iskoláztatás mellett a „magyar szóról" még most is irui kell és — sajnos — hogy talán még évekig kell irni, hát az sem olyan szégyenletes dolog, mint a minőnek azt az igen tisztelt szerkesztő barátom tartja. Magyarnak születni, magyar anyáuak ajkairól a szép magyar szót megtanulni s aztán magyarnak lenni — ehez különös virtus uem kell! De tót ajkú auyának tót nyelvre tanított nemzedékét szívben, lélekben és ajkban egyaránt magyarrá tenni, ez — bár szép és nemes — de valódi hazafias feladat! A mily szép, nemes és hazafias, éppen oly nehéz feladat főleg ott, a hol — mint a helybeli tanyákon is — a tótajku nép a magyarokkal nincs összekeverve, hanem teljesen egymásra utalva, saját különleges társadalmat alkot s ugy szólváu öunönmagának él. A tanyai tót gyerek hét éves koráig magyar szót csak kivételképen hall, tót ajakkal jelenik meg a magyarajku iskolában, hol aztán túlnyomó része több évre terjedő fáradsággal oda műveltetik, hogy a tót anyanyelv mellé a magyart is megtanulja; csakhogy — és itt jő a verbum régens — 12 éves korától tót családi környezetére utalva s a családban folytonosan csak tótul beszélve, ismét legnagyobb része ,.a magyar szót" lassan . . . lassan el is felejti! Ez a lejtöröl visszaguruló kőnek sysiphusi munkája, a melyre éu az egyháztanács ülésében czéloztam s ez az, a mit valamiként orvosolni kell! Csakhogy már a következtetés s az orvoslás módja nem az, a mit nekem tisztelt szerkesztő barátom imputált, hanem egészen más!! Mielőtt azonban az orvoslás módját is kifejteném, legyen szabad kissé kitérnem tisztelt szerkesztő barátomnak a Nyirvidék julius 22-iki vezérczikkében felhozott azon praepotens érvelésére, melyben provokálva Szabolcsvármegye 240.000 tiszta magyar népe magyarságának erejére, kijelenti, hogy ennek elég erőteljesnek kellett volna lennie ahoz, hogy ezt a pár ezernyi nyíregyházi ideköltözött, tót lutheránus népet, százötven esztendő alatt, a maga tömegével, levegőjével, gondolkodásával, szokásaival, szin magyarságával teljesen magyarrá tegye, ha minden magyar iskolát nélkülözött volna is. Táncz után a mint kimentem a másik terembe, barátaim körülfogtak s nagy érdeklődéssel kérdezgettek engem, de én, talán a nagy boldogságtól, vagy izgatottságtól, nem igen sokat mondhattam nekiekl . . . Csak hogy én azután tánczoltam mindég; szünetkor asztalukhoz ültem s kezd'em jobbau megfigyelni a bái tündérét. A húgom leírása épen reá illett: az a villogó két szem, fehér fogsor, nevető ajk, elvette az eszemet! Ha jól emlékszem egy teljes óráig a czigány mindég azt a nótát húzta: .Hazunk előtt, kint a pusztán, csillag ragyog az égen" . . . Sok mindenről beszélgettünk; egyszer csak azt kérdi tőlem: — Talán mégis unta már a képes iapjaimat, különben igen köszőuöm, hogy gyűjteményem gyarapította! Igen furcsa ábrázatot vághattam a bámulattól, mert hangos kaczajra fakadt! — Hát én ezzel a szép leánynyal váltottam a képes lapokat? mért nem küldtem el neki a világ minden képas lapját! Ha itt volna a húgom: agyon csókolnám! aztán folytatta 6: .Tudja csak azért jöttem el, hogy megköszönjem a képes lapjut, különben igen sokat emlegettük Irmus sal 8 ha el nem jött volna, borzasztóan megharagudtam vón magára!" Nini! hisz ez kész vallomás! Éu tetszem ennek a tündérnek! . . , Csak bátran! Sugdostam aztáu én is a fülébe, hogy hányszor volt a mult bál óta eszembe, hogy az első percztől fogva szeretem, . . . imádom s uem tudok nélküle élni (tetszik tudni, jön az asztán magától). Szóval, megértettük egymást . . . Szeretjük egymást. S a vége az lett, hogy másnap megkértem a kezét... b most boldog vőlegény vagyok! . .. S kinek köszönhetem boldogságomat: első sorban az én kedves Irma húgomnak, azután pedig a képes lapoknak! — Ó! azok a képes lapok, nincsen is annál nemesebb sport most, ha képes lapot látok, megemelem előtte a süvegemet, s melyeket drága mennyasszonyomtól kapok . . . szent ereklye gyinánt őrzöm, s őrizni is fogom mindig! . . . Ajánlom a XX század e kiváló divatját mindenkinek . . . önöknek is hölgyeim . . . hátha betudnak valakit csapni! Borcsik Árpád. Hát biz ez frasisnak nagyon szép . . . csak az kár, hogy nem egyéb, csak frasis! Ugyan mondja csak tisztelt szerkesztő barátom, ha egy légmentesen elzárt üvegben félliter vizet egy hektoliteres hordó borba teszünk, nemde elállhat az abban 150 esztendeig is, bizony abban az üvegben soha sem lesz egyébb — csak tiszta viz! Pedig hát itt nálunk nem a fél liter viz zárta el magát hermetice, hanem a 100 liter bor! Hát tett-e Szabolcsvármegye 240.000 szin magyar ajkú lakossága azon hosszú 150 esztendőn át valamely szívélyes, barátságos közeledést a megmagyarositandó és a tnegmagyarosodástól soha sem idegenedő tót lutheránussághoz, vagy tett-e akár társadalmilag, akár egyébként csak egy jottát is arra, hogy ezt az elszigetelten élő, becsületes, józan életű, szorgalmas, jó hazafi — de sajnos — tót ajkú neháuy ezernyi lakosságot a magyar szónak megnyerje, állitott-e fel talán kisdedóvokat, magyar elemi, vagy ga/.dasági iskolákat, hogy joga legyen közeledésének, te vékenységének, áldozat készégé uek jótékony eredményekéut teljes magyarosodást követelni? Bizony mondom, nem tett! De ezután — ha már a lassú magyarosodás procedúrája terhére van, — tehet! Ha tudott áldozni Szabolcsvármegye lelkes és hazafias közönsége a megyei székház és milleniumi czélokra egy millió koronát meghaladó ö-szeget, a nyíregyházi tót ajkú nép mielőbbi teljes megmagyarositása, ez az igazán hazafias é9 kulturális óhaj megérdemelné, hogy hozzon uehány évig évenként párezer koronányi további áldozatot, állítson fel a tanyákon kisdedóvokat. eszközölje ki, hogy a népoktatási törvénynek az ismétlő iskolákra vonatkozó rendelkezése a tanyákon is életbe léptettessék s akkor . . . talán nem is egészen egy évtized múlva, nem kell majd irui a .magyar szóról*, mert az önként uralui fogja a helyzetet az ajkon, a lélekben és szívben és ... a templomban is!! Addig azonban, a mig az evaugelikus egyház teljesen magára hagyatva, lassan bár, de biztosan halad elóre a .magyar szó" muukájában, mert elvégre is a magyar iskoláztatás apródonként megtermi a maga nemes gyümölcsét, — hiszen a sziklát is kivájja a folyton eső csepp — bizzuk a „magyar szó' hazafias muukáját szeretettel az egyház kipróbált és semmitől sem rettegő elöljáróságának bölcsességére, a mely meg fogja találni a módot arra is, hogy egyrészről a tanyai magyar iskoláztatás ügye ne legyen a lejtöröl leguruló kő sysiphusi munkája, másrészről, hogy a „magyar szó" az isteni tiszteleteknél is — annak idején — a maga méltó helyét elfoglalja. Az erőszakosság soha sem éri el az óhajtott czélt, de azt a lelkiekre alkalmazni sem nem lehet, 3em nem szabad. Várjuk be az utóbbi években már örvendetesebbuek mutatkozó magyarosodási processusnak — hiszem, csak néhány évre terjedő — lejáratát s akkor nem fog kelleni a tót csuhára feltenni a darutollas magyar pörge kalapot! A tót csuha levedlik magától is, először talán a bocskor helyett jő a nyalka sarkantyús czizma, aztán lemarad a tüsző ós halina s felváltja a lobogós gyolcs, mig végre . . . észrevétlenül . . . a magyarrá lett tót ember fejére önntnagától felkérül a szép magyar pörge kalap! Sapienti pauca! Addig pedig . . . béke velünk ! ! Bogár Li^jos. Bogár Lajos tisztelt barátom e czikkelyére röviden jelzem ezúttal, hogy ő általa is csak megerősítve látom álláspontom helyességét: a magyar generációkat nevelt iskola utáu a templomnak kell következnie! Mert a visszatótosodásnak ebben a circulus vitiosusában egyedül a templom az, mely az iskolából a magyar nyelv tudásával kikerült generációkat, a család conservativistnusáuak befolyásával szemben magyarságában megerősítheti ós megtarthatja. Terményeink értékesítése ésazagrárizmus* Bár sokat, sokan, igen szépen írtak már ezen vagy ehhez hasonló czim alatt, hogy mégis, még én is foglalkozom ez eszmékkel, azért teszem, mert 1-ször az idei év, kötelességszerű tanulmányaim közepette, ngy megmagyarázhatlan kivételt képez az élet által rég felállított szabály alól, s 2-szor teszem még azért is, hogy akit érdekel, elolvasván amit írok, gondolkodjék a dolog felől, s ha a tettek idejét még el nem is, de legalább hozza közelébb a közfelfogás. Azt már megtanultam, hogy ha nagy a termés, akkor nagyobb a kínálat a keresletnél, s igy az ár leesik! megfordítva pedig felemelkedik. Megtanultam, hogy ha háborús idők járnik, s egyik-másik nemzet mozgósít, ez az állapot a keresletet és igy az árakat nálunk is emeli, mert Budapest nemzetközi piacz s igy érzékeny az események iránt. Megtanultam azt is, hogy az eladó és vevő érdekei mindig ellentetesek s ezen ellentét kölcsönös kiegyenlítésének kellene kialakítania az árakat, a vidék ,paritds'ának mellőzésével. Megtanultam végül azt is, hogy terményeink árát nem a hazai fogyasztás mérve, hanem a világ kereslet és kínálat viszonyai szabályozzák. Mindezeket tudva, a politikai viszonyokat pedig ismerve, és látva, hogy az idei esztendő ínég gyenge közepesnek is alig mondható, teljes bizonyossággal vártam az áraknak, ha nem is emelkedését, de legalább azt, hogy azok a mult év hasonló időszakához hasonló magasságban megmaradnak. S mégis hanyatló irányt követnek az árak. Ez kivétel a szabály alól. 1-ször mert a világ össztermése is, de Magyarország termése is jóval gyengéb a rnult évinél. 2-szor mert Orosz, Német és Angol ország, továbbá Amerika hadviselése az illető nemzetek hadi készleteit folyósítván, ezen készletek fedezése feltétlen szükséges, tehát Oroszország nem exportálhat annyit, Németország importálni lesz kénytelen, Anglia pedig importját, nem csak az afrikai, de az ázsiai háború miatt is, majd még egyszeresre lesz kénytelen emelni, s végül Amerika sem dobhat a piaezra annyit, mint mikor még nem volt érdekelve Chinában. 3-szor mert a Balkán államokból már nein lehet behozni vámmentes terményt, s igy a magyar gazdának az ár kialakításánál nagyobb sulylyal kellett volna birnia, tehát a hivatalos napi áraknak magasabbaknak kellene lenni Budapesten is, de rnég inkább a vidéken, mert a vidéki malmoknak eddigi, a távolsági különbségekből eredő több kiadásait a kereskedelemügyi kormány által engedélyezett szállítási díjkedvezmény kiegyenlítvén, a malmoknak a kereskedőktől, ezeknek pedig a gazdáktól, „paritás" cziinen, árengedményt követelni nem volna szabad. Végül 4-szer mivel a világkereslet fokozottabb, a hazai fogyasztás pedig nem csekélyebb a mult évinél, kivéve malmaink üzemreductióját, ami a boszu jellegével bir. s ezúton akar megmutatni valamit. Tehát amit szabálykent ismerni megtanultam, azt az idei árviszonyok megezáfolják. Kénytelen vagyok beismerni es ki is jelenteni, hogy a termények árát a kínálat és kereslet egymáshoz való viszonya szabályozza ugyan, de a keresletet az egész világon a börzék, illetőleg az ezeken domináló capitálisták, kereskedők és kereskedő malmok szabályozzak a maguk érdekei szerint holott a kínálatot a világ gazdaközönsége nem szabályozza, mert pénze nem lévén, nem szabályozhatja. Ez az állapot teremtette meg a már rég domináló, a keresletet szabályozó merkantilismus ellen az agrarizmusl, arni tulajdonképen nem egyéb, mint a közös önvedelem, a közős törvekvés a kínálat szabályozására, még pedig azon czélból, hogy a harmónia a közgazdasági osztályok között helyre álljon, ami abban fog megnyilatkozni, ha a jólét, az az a vagyoni és erkölcsi előhaladás lehetősége a termelő osztályoknak is ép oly mérvben nyitva lesz, mint a közvetítésnek, vagyis a tőkének és kereskedelemnek. A tőke és a kereskedelemnek a közgazdasági élet harmóniájában való felül kerekedese volt az aktió, melynek legtermészetesebb következménye a gazdák önvédelme vagyis törekvése oly állapot elérésére, a minőben a merkantilizmus leledzik, vagyis a reaktió. Nein szabad tehát félni a reaktió vádjától. Az egész gazdaközönség valamikor, — elbizakodott, törvények és intézmények által védett nagyságában nem látta, elérkezvén pedig a .dies illa', látta ugyan a merkantilizmus felülkerekedését, de tehetetlenül nyugodtan tűrte sorsát, s soha sem támadta meg a merkantilizmust osztályérdekek szolgálatának, vagy az önzésnek vádjával. Mert azt hitte, ugv képzelte, hogy a nemzet sorsa egy levén az ő sorsával, végre a merkantilizmus fennen hirdetett hazafiságának, haza és fajszeretetén k eszébe fog jutni, hogy a közjólét nem abbanáll áin, In egy számszerű,bár culturális, de nem aethikai színvonal szerint erősebb kisebbség véd és dacz szövetséget kötve önző czéljai érdekében, nyakára ,01 egy egész nemzetnek, hanem igenis abban, ha —mint az agrárizmus tett 1848. illetőleg 1867. óta —a gyengébbnek az erősebb, még anyagi áldozatok árán is, segélyére törekszik, s feláldozza önzését, legalább addig, amig a kii ivó különbségek kiegyenlítődnek. — Felmondja szövetségét egymásközt, s teljesiti kötelességét, ami abban áll, hogy a termelő szolgálatába szegődik, segíti annak terményeit a lehető legmagasabb áron értékesíteni, azért, hogy a termelő képes legyen őt fáradtságáért minél jobban díjazni. Ez az aminek elérésére az agrárismus törekszik. És hiába minden gyalázkodás. Hiába minden terrorismus, a Pester Lloyd utján, vagy bármely uton. Hiába az osztály ellentétek szitásának vádja. Hiában a ráfogás, hogy az agrárismus tulajdonképen antisemitismus. Mindez, a mellett, hogy képtelenség, a magukat magyarnak mondó emberekhez nem méltó és hiába való küzdelem, mert a történelmi tények kérlelhetetlen logikája a reaktiót követeli, s nem nyugszik meg mig a harmóniát a közgazdasági osztályok között helyre nem állítja a közgazdasági osztályokat pedig a maguk természetes munkálkodási és hatalmi körébe vissza nem szorítja. Az agrárizmus törekvése a magy föld terményei megérdemlett értékesülésének lehetővé tétele, s igy a magyar nemzetet fenntartó termelés erősödésének szellemi és anyagi előhaladásának vagyis a magyar nemzet többsége boldogságánsk munkálása. Ennek érdekében megteremtem a hivatását ismerő magyar kereskedelmet, ha lehet a jelenlegi kereskedelemnek hivatáskőrébe való vissza szorításával, ha nem lehet, ezen osztály mellőzésevel. A merkantilizmusnak kötelessége a kor intő szavát meghallani, lemondani, bármily nehezére essék is, a