Nyírvidék, 1900 (21. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-09 / 49. szám

IV Vörösmarty emlékezete. Vörösmarty Mihály születésének századik évfordulóját ünnepeli a magyar nemzet. Áldó kegyelettel idézi föl emlékezetét a nagy férfiúnak, ki az új századdal beköszöntött új időknek inkább borongó, mint derengő hajnalán a „régi dicsőségből" hozta el a fényt, hogy belevilágitson a szebbnek remélt, de hajh! bizonytalan jövőbe; s fenkölt büszkeséggel mutat a legnagyobbak sorában is az elsők közé tartozó hatalmas költőre, kinek lantján évszázadok „elfojtott sóhajtása" tört az ég felé s „milliók ajakán epedezett a buzgó imádság" az után, a miért élni olyan édes, meghalni olyan dicsőséges! . . . Ki érti meg ma, mi volt akkor a költő, a magyar költő, az a számkiűzött „árva fiú," a ki „dalt zengedez, és dala oly szomorú" ? . . . és ki hitte volna akkor, mivé lesz a nemzet, a magyar nemzet ma, a mikor szabad hazában szabad szóval áldozhat a költő szellemének?! . . . Ő hiszen ez a száz esztendő az öntudatra ébredt magyarságot az alkotmányos szabadság és nemzeti művelődés bölcsőjén és koporsóján keresztül a feltámadás boldogabb hazájába vezette át s a megalázott nemzeti becsületet a jogos önérzet oltárára emelte föl! S ki volt az, a ki először fújta meg harczriadóját mindazok ellen bent a hazában s kivül azon, kik a magyar szellemnek, magyar érzésnek és gondolkozásnak, magyar nyelvnek és jognak ellenségei voltak? — Vörösmarty Mihály. Ki volt az, a ki nem szűnt meg szóval és tettel munkálni, mindenütt a hova az „elhagyott, az árva édes anya" szólitotta, a ki nem félt nagyokat korholni, ha kellett, kicsinyeket fölemelni. ha úgy volt jó?— Vörösmarty Mihály. És végül ki volt az, a kinek élete annyira egybeforrt a haza szivének dobogásával, boldogsága annyira egy volt a haza üdvösségével, hogy ennek romjain a kétségbeesés sötét és kinzó rémeinek áldozata lett maga is? — Vörösmarty Mihály. Hazám fiai és leányai! Lesz-e elég koszorútok Vörösmarty sirjára, lesz-e elég könnyetek Vörösmarty emlékére? . . . A költőt akarjátok megismerni benne? Tudjátok mindnyájan, éreznetek kell, hogy az emberiség jóltevői az igazi nagy költők, kik a nyelv erejével, a szó hatalmával milliók érzelmeit tolmácsolják, milliók akaratát testesitik meg. És ha tudjátok, és ha érzitek ezt, menynyivel magasabban kell állania előttetek mindeneknél Vörösmarty Mihályuak, ki nem csak búfelejtő dalnoka, de a közállapotokat mélyen átértő, sót irányító prófétája volt nemzetének?! Felkapott eszméknek hangoztatásával, pillanatnyi igézet varázsával arathattak tet1 R V I> E K A „NYIRV1DÉK" TARCZÁJA. Borongás. Hírről, névről, dicsőségről, Napsugaras, fényes égről Még csak nem is álmodom. Amaz elmúlt tőlem régen, — Minek is lett volna nékem ? Emezt tőlem elfödte Ősz homálya, ósz köde. Talán jobb igy, mintha vágyak Gyötörnének, hajtanának Ismeretlen czél felé. Jobb, ha vágyak nélkül élek, Tul sokat nem várok, kérek; S a kevéssel beérve Igyekezek a révbe. Ah! egykor én is más voltam, Vágytól égő szivet hordtam, Mely untalan kergetett. Mig törtettem föl, előre : Hittem, sorsom jut dűlőre, S mig hittem, hogy haladtam : Szépen alul maradtam. Egy-két sugár rám is tévedt, De nem adott melegséget. — Tán őszi napsugár volt! Én csak fáztam, én csak féltem. S mire vágytam, a mit kértem : Lassan-lassan elmaradt, Míg az idő ment, haladt. Jól van igy is! Megvan írva: Csalódás a vágyak sírja. Temesd el hát ezeket! Mert a ki vágy sokról-sokra : Reménye száll fokról-fokra, S mig gondolja, hogy halad : Vágyaival elmarad. Erdélyi Imre. szést mások is előtte és utána egyaránt, de oly megrázó erővel, oly kőzvetetlen hatással és oly maradandó sikerrel, mint ö, alig-alig szolgált más a halhatatlanság dicsőségére! Irodalmunkat s főleg költészetünket, mely előtte pártok torzsalkodásának, iskolák áldatlan versenyének áldozata volt, a nemzeti eszme zászlaja alá szólitotta; s ezt a nemzeti eszmét, mely eddig csupán csak sejtelem alakjában élt az idegent utánzó versírók lelkébeu, nemcsak talpra állitá, de egyszersmind korlátlanúl uralkodó ősi jogaiba helyezte vissza! Mert nem a véletlen műve az, hogy Zalán futása, ez az eleven tiltakozás minden ellen, a mi nem magyar, egyidőben jelent meg azzal az új korszakot alkotó országgyűléssel, melynek a nemzeti genius nevében követelt és osztatlan lelkesedéssel megalkotott reformjai annak megértése alapján, a mi volt, arra irányították a figyelmet, a mi lesz! A költő agyában megfogant eszme mozgató erővé termékeny ül a honfiak lelkében, kik cselekvésükhöz kitartó elszántságot a költő müveiből merítenek, fáradságukra méltó elismerést ismét csak a költő munkáiban találnak. Hallottad a szút: „rendületlenül!?" Ó a ki csak egyszer is hallotta a „Szózatot" s fel tudott emelkedni úrra a magaslatra, honnan a költő egyszerre volt képes áttekinteni nemzetének „roppant helyzetét": lehetetlenség, hogy ne érezte volna szivében azt a „szent akaratot," mely nélkül minden természeti szépsége mellett sem lehet nagygyá a haza! S nem úgy vagyunk-e vele ma is, hogy valahányszor felhangzanak hatalmas akkordjai, mintha a nemzet védő szelleméuek szárnyasuhogását éreznók: felforr a vérünk, lázban ég a lelkünk, s az a hívatlan vendég, m.-ly szempillánkra nehezedik, taláu az örömé, melynek nincsen vidámsága, talán a fájdalomé, melynek ismét nincs keserűsége! . . . És aztán a nyelv, az a kifejező, erőben gazdag, minden árnyalatra egyaránt képes, hajlékony költői nyelv, mely megteremtőjének dicsősége a egyszersmind a magyar lélek diadala volt éa lesz minden időben: mi volt ez ahhoz képest, a mit Vörösmarty, bár müvészieaségre törekvő, de általában véve az egyoldalúság hibájába eső elődeinél talált és kortársainál tapasztalt?! Hányau keresték a gyöngédséget uzérzelgósaégben, az erőt a durvaságban, a fenséget a homályosságban? És hányan voltak mindenek felett,kik valamennyi műfaj azámára egyetlenegy költői nyelvet ismertek a az is olyan volt, hogy lépten-nyomon szótár és lexicou segítségére utalta még a müveit olvasót ia! Vörösmarty a tekiutetben oly magasra emelkedett nemcsak az átlagos, de a legjelesebb tehetségek fölé is, hogy ehhez foghatót ma már képzelni is alig tudunk. Epikus inuukáiban Művelődés.*) A tizenharmadik század legénysége a legműveltebb az egesz ezredben. CuDde* napokon és vasárnap déui. uonkéut ki p árakbs, kiállitárokra, n üzeuoiokba járnak a bakák. Ugy rukkuluak a művelődéi éxpedicziiikhoz. uiiu' ha az is szolgálat lenne. Aa őrmester számou tartja, hoity mindenik legény elmenjen a kí.pitány ur által előirt helyekre. Hogy a szögletes kőkemény koponyákon kepes e keresz tli vergődni a művelődés fáklyájának egy két sugara az más kérdés, elég annyi, hogv ma, vasárnap délután uyolez közlegénynek és egy altisztnek muszáj a képtárba menni. Leginkább a regrutát éri az ilyen szégyen. Az öreg baka inkább kr c^trozik (kegyeit keresi) az őrmester urnák, Ciak hogy ki ne irja a művelődéshez. Ök inkább jámbor leányzók tár-wságában csiszolódtak igy vasarnap dé.után a mi u:óvegro egyértékü a képtárba járással, mert a -kapitány ur azt tartja, hogy a hölgyek társaságéban is művelődik nz ember. Parancskiadás után nz őrmester felolvasott kilencz nevet egy szelet papirosról. A i'alolviMir.t; k harsogva ordították a bért (hier) és cda sorakoztak a század ne^yhntalmu maraáji elé. A többiek vigan oszlottak széjjel. Az őrmester végig mustrálta a sori, a képzőit rei delienetségeket czifra káromkodás között igazgatta meg a néma bakákon, aztán kiadta a parancsot: — Káplár Mustár! — Hér! — Ezt a uyolez embert elvezeti ő felsége k<p tárábí, tudja hoí van? — Igenis, tudom. — Megmutogatja nekik a k^psket, a mit. nem értenek megmagyai az/.a, maga mar altiszt magának tuilui kell mindent, lírtette? Aztán hiba no legyen, értette? — Igenis értettem. ?) Mutatvány I'ifríny »B»kn« cziiuú vijtó alatt levő ^r.üvéből kifogásolhatjuk talán a szerkezetet s a gyakran előcsillanó költői subjectivitást, drámai müveiben is sajnálattal ére,zük talán a biztos jeli lemzéanek és gazdag cselekvéuynek észrevehető hiányait; de nem kárpótol-e mindegyiknél bőven a ragyogó képzelet, az igazi költői hangulat 8 főleg az a fordulatokban változatos, magával ragadó előadás, mely lyrai költeményeit az e

m. beri érzelmek kifejezésének valóságos kincsesházává avatja?! Lantján egyik pillanatbau édes csicsergés bűbájos csalogányszó csilingel, mint a Madárhangokban, másikban az epedő- szív sóhajtása csendül meg, mint a Kis leány bajában, bo^v ismét és mindenünnen visszatérve az 'emberi jogok hangos követelésének s. a hazaszeretet emésztő, féltő aggodalmánakadjon helyet, mint az Elő szoborban, A vén czigányban, stb! De ki tudná elősorolni a hangulatnak azt az élénk hullámzását, a színeknek azt a valóságos káprázatát, s a rhythmusnak azt az elbájoló muzsikáját, melyet az érzelmek ezen páratlan mestere játszi könnyűséggel volt képes a hatás eazközeül úgyszólván feltalálni s talán még akaratlanul is alkalmazni? Es ha mindehhez hozzáveszszük még, hogy Vörösmarty költészete, amint tiszta forrásból, a melegen érző kedély és őszinte sziv mélyéből' merítette anyagát, akként maga is tiszta forrás üdítő italát nyújtja mindazoknak, kik vele szívesen és behatóan foglalkoznak : jogosan mondhatjuk el, hogy azon kevesek egyike volt ő, kik a magyar nemzet örök emlékezetére a a szebb időket ért utódok örök hálájára tették magukat igazán méltókká! Mint költő tiszteletet parancsol, miut ember szeretetet érdemel. Az embert akarjátok megismerni benne? Olvassátok el életének aranybetükkel megirt történetét! Megtanuljátok abból, hogy Vörösmarty élete és költészete együtt halad azon az ösvényen, melyet az önzetlen hazafiúi szeretet magasztos kötelessége szab eléje. Nézzétek ót, miként küzd kora gyermekségétől kezdve egész életén át a nagy szellemek karakterét megaczélzó anyagi gondokkal, melyeket rajongásig szeretett édes anyjának könyuyei csak súlyosítani tudnak, de nem elfelejtetni. Nézzétek, hogyan szenteli magát pályája kezdetén annak a szent ügynek, melynek hosazú, göröngyös útján csak a távol ködében csillant fel a szivet melegítő, lemondásra kényszerítő, áldozatot követelő fény: a haza szabadságának féltékenyen őrzött reménye. Nézzétek öt, hogy tölti be hivatását az általa megindított irodalmi mozgalom élén. miként lesz gondos támogatója, szerető atyja mindazoknak, kiknek magasra törő szárnyai az ő segítsége nélkül a föld porához, talán sarához lettek volna lekötve. — Mit értett? — Hogy nyolez emberrel elmegyek ő felsége képtárába aztán hiba nélkül véuig nézek miudent. — Szamár kend, nem tud kend temit. Magyarázni fog kend ... értette? — Iíenis értottem. — Mars! Mui'ár l öszönt keményen és sarkon fordült, rendbe szed'e a nyolez ragrutát és savanyu arczal indult ki a ka-zárnyából a képtár felé. Siros volt az utcza hát felvezette embereit az aszfaltr.. Az első trufikos boltba betért, vett két virzsiuiát. Az egyiket Kövecses Jakabnak adta át megőrzés végett, a má-ikra rágyújtott. Arra gondolt, hogy ha ezt & k^t szivart az őrmester urnák adja, ma talán hű Luettjevel köt hintázik a Práterben... eh jobb igy! Nagyot fujt az erős kékes füstből egy arra tipegő kövér dada szeme közé bakakápláros kaczórsággal ős megnyugodott. sorsában. — No gyertek fiuk! A kikent-fent bakák megindultak a Burg utcza emberáradatában. Kövecses Jakab nagy kérges őkleben szelíd markolással tartotta atzivart, a csákó melle acin dughatta; JZ ünuep:ó ke hátnak niccs zsebe, há kézben kellett hordoznia. Jaj Cíak valami híj* ne essék ennek a szivarnak, ijedezett szegéuy, mert kíp'ár ur Mustár biztosan megnyúz érie. Mikor a városi vasút öven (Gürtel) tuljutottak ösi-zibb húzód'ak, mert a nagy zajtól nem értették volna egymás szavát, podig Kismatyó Józsi alkalomszerű előadásban emlékezett meg mindarról a sok szép képről a mit czivilben láro't. A többek között GoliNtein Áron a kalászosi korcs máros olyan caégért festetett egy vándor piktorral tiz liter pálinkáért, hogy ahoz foghitó képet 6 még soha életében nem látott, pedig sok szép földet bejirt, mert hisz fuvaros volt és Újvidéktől Bojtig körül ismer minden falu'. Kismatyó Józsit okos legénynek tartják, ő maga is sokra íarijn a tudományát, frajter lesz nemsokára kérdik is tőle, hogy milyen hát az a kép?