Nyírvidék, 1900 (21. évfolyam, 26-52. szám)

1900-11-04 / 44. szám

N T 1 B V ' D f

e H bajos dolgom akadván az úgynevezett közös hadügyminisztérium bécsi palotájában, ó excellenciája, vagy valamelyik tanácsosa, magyar szóval azt kérdezné tőlem : mi tetszik ! Ez bizonyára feljegyzésre méltó „kellemes benyomás" lenne. De hogy Nyíregyházán, Szabolc3\ármegye székvárosában, magyar czimü, magyar nyelven megjelenő, magyar emberek által irott újságnak, a magyar nyelv és kuliura érdekében irott czikkei miatt valaki .kellemes benyomásáról számoljon be, nekem nagyon is feltüuő. Mert az én felfogásom szerint, épen nem kellemes, hanem inkább kellemetlen benyomást gyakorolhat mindeu magyar emberre, hogy Nyiregyházáu, Szabolcs vármegye szék városában, 160 esztendővel azután, bogy körülbelül ugyan annyi család, a nagy magyar alföldről, ebbe a tiszta magyar vármegyébe beköltözött: egy újságnak a magyar nyelv kérdéséről lehet és kell beszélnie. „A legjobban értett nyelv." Nem a . panasz"-nak, banem a régen vitatott kérdésnek a lényege igen is az — de egy kissé szigorúbban kell maghatároznunk a helyzetet — hogy az évek hosszú sora óta teljes m magyarrá tett népiskolákból, a magyar nyelv teljes tudásával kikerülő generációk — ók maguk is, annál inkább közvetlen leszárm i/.óik visszatótosodnak. Tudniillik: magyarul tnegtauult apáknak és anyáknak a gyermekei a magyar nyelv tudása nélkül kerülnek megint az isko'ába. Azt mondja erre a nagytiszteletü lelkész úr, bogy ennek oka a családi otthon. Persze, bogy a/! Hiszen ezt mi mind annyian bölcsen tudjuk ! De éppen ezért kiváujuk, hogy az egybáz, látván azt, hogy az iskola befolyása egy bizonyos vonalon túl megszakadt: vegye ó kezébe a feladat további muakáját. Mert gondolom „a legjobban értett nyelv" elve daczára is nt. Paulik János lelkész úr is elösmeri annak a helyzetnek az absurditásít és — tnoudjuk ki egészeu uyiltao — szégyenét, hogy Szabolcsvánnegye székvárosának zöme lakossága — tud ugyan mugyarul, de Istenhez tótul imádkozik. De hiszen, a mi protestáns elveink szerint, a mi protestáns alkotmányunk szerint, hogy lehet választó vonalat csiuálni egybáz és iskola között. Egy a kettó! Ne is bolygassuk ezt a kérdést, mert hiszen a .legjobban értett nyelv* teóriája alapján, a protestáns elv szigorú megtartásával az iskolákban is tótul kellene tanitani. De nálunk, hála Istenuek, nem ez a belyzet. Néhány évvel ezelőtt még a r. katbolikusok templomábau is prédikáltak tótul. Elmúlt, vége lett és pedig annyira minden rázkódtatás nélkül, hogy senki észre vette. A g. katholikus egybáz bivei is legnagyobb részben tót anyanyelvűek; talán mée sokkal inkább, mint az ág. evangélikusok. És vájjon hallottunk-e valaha panaszt, hogy ott a templomban csak magyarul praedikálnak. Amit ennél a két katholikus egyháznál az ó más egyházi szervezetük lehetővé tett, azt nálunk az ág. ev. egyház lelkészeinek a hívekkel való sűrű érintkezése, a magyar nyelv kultusza érdekében való befolyásuknak minden alkalommal való érvényesítésével kell megvalósitaniok. A .legjobban értett nyelv" érvényesülésének elvét — én ugy tudom — a leglutheránusabb államban Németországban sem nem hangoztatják, annál kevésbbé követik. És azt sem látjuk, hogy ebből valamelyes kára lenne a proste8tantizmusnak! sót ellenkezőleg! Németországban a protestáns egyház nem hegyezi ki és uem állítja szembe a maga liberális elveit a nemzeti érdekekkel. Ott a legvégsőbb Bergengócziákbau is a uemzeti érdek érvényesül, pedig erőszakkal, pedig elnyomással! Pedig történelmi tradíciók eltiprásával. Nálunk, t. i. itt Nyiregyházán azonban nem erről van szó. Hogy a .legjobban értett szó" a magyar legyen: igen is a megkezdett é« . az iskola által befejezett munkának az eredményei után az egyháznak kell következni. .Karhataloméról és „manipuláczió'-ról is tesz említést ut. Paulik János lelkész úr! Hát ez inár igazán nagy — — — félre értés! Szabolcsvánnegyéoek egy sajtó-orga urna az 1900-dik évben azt kívánja,' hogy u; 160 esztendőkkel ez előtt, a magyar alföldről ide telepitett 170 családból alakult Nyíregyháza, miután itt anoyira meggyarapodott, hogy a tiszta magyar Szabolcsvármegyének székvárosa lett — legyen magyarrá! Mivel hogy minden, ami felette, körülötte, alatta itt él: a levegő, a uép, a föld — mind magyar! Miudeu, amiből él és táplálkozik! Es ezzel a kívánságunkkal és ezzel a helyzettel szemben ,karhataloméról, meg .manipuláczió'-ról történik említés?! Mi akar lenni az a .karhatalom"! Talán, hogy ebben a tárgyalásban egyszer a magyar Geuiust is emlegettük? Hát az elbujt bizonyára, hogy ne kelljen nyilvánosau szégyeukeznie gyengesége miatt. És hogy mi ne lássuk megtépett szányait s kétségbe ne essünk! De bízzunk ! „A templom nyelve nem előzmény, hanem következmény." A nyíregyházi ág. ev. egyház népiskoláiban ide 8 tova harmincz esztendeje magyarul tanítanak! Megengedi nt. Paulik János lelkész ur, hogy ez .előzmény"! 160 eszte.ideje, hogy a mai Nyíregyháza törzs lakosságát képező 170 család a magyar alföldről, Szarvasról és Csabáról ide települt, a tiszta magyar Szabolcsvármegyébe, amelynek még a szomszédos területei is tiszta magyarok! Gondolom ez is .előzmény"! e A magyar szóról. Az illetékesség. Tudniillik nagytiszteletü Paulik János úr, a nyiregyházi ág ev. egyház uj lelkésze megszólalván ebben a kérdésben, „illetéktelen helyen" való .szellőztetésnek" minősítette a Nyírvidéknek e textus alatt megindított akcióját. Megint előkerül hát az illetékesség kérdése, mert kötelességem komolyan venni még ezt az ellenvetést is, keletkezésének tiszteletreméltó forrása szerint. A .Nyirvidék" illetékességét, hogy beleszóljon a nyiregyházi ág. ev. egybáz magyarságának a kérdésébe, én nem keresem a sajtó szabadságának korláttalanságában Ezzel a szabadsággal ez a lap soha vissza nem élt; sot ellenkezőleg, e vármegyének és Nyíregyháza városának a közönsége tanúságot tehet arról, hogy a .Nyirvidék" a nyomtatott betű hatalmát nem hogy túlságosan kihasználta volna, de — és mindég csak a közjó érdekében — ennek a hatalomnak a használatában sokszor — a pillanatnyi látszatok szerint — inkább élhetetlen volt. Egyébként az illetékesség kérdésében egyáltalában nem vagyok hajlandó dissertációkba bocsátkozni, mert az teljesen nyilvánvaló. A magyarság nagy, általános szempontjai szerint is megítélve ezt a helyzetet, t. i. azt, hogy a tiszta magyar Szabolcsvármegye székvárosában, egy idegen ós — minden jövendő mondás nélkül legyeu mondva — valóságos veszedelmet képező nyelvnek intézményes kultusza van: ez ellen küzdeni, ez ellen tiltakozni és — hogy visszatérjek a magam hangjához s keztyűs kézzel vegyem föl újra a fegyvert — nyomtatott betűvel agitálni: hogy ez nem lenne joga, de kötelessége a Nyirvidéknek ?!! Joga is, kötelessége is; és — engedelmet kérek nagytiszteletü Paulik János lelkész úrtól, az ó hírlapi nyilatkozata után, még inkább és inkább érzem annak a szükségességét, hogy azzal a — szinte babonaságig menő félelemmel szemben, mintha a tót nyelv helyébe lépó magyar nyelv kultusza az ág. ev. egyházban bomlást idézne elő, hirdessem ezeu az igénytelen pozíciójú nyilvánosságban, hogy ez nem áll! „Kellemes benyomás." Nem tudom megérteni, hoyy nagytiszteletü Paulik János lelkész ur tömör stylu->ú, tehát minden szavában vagy legalább is minden mondásában jelentőséges czikkébeu, miért tartotta szükségesnek külön is megjegyezni, hogy ,a megindított vita" reá .kellemes benyomást" is tett. .Kellemeset — t. i. — annyiban, hogy a magyar nyelv és kultúra érdekében hallok belőle lelkes szavakat kiliangzani". (A kellemetlen benyomás az egyház benső ügyeibe való illetéktelen beavatkozásra vonatkozik.) Ez a .kellemes benyomás" bizonyára föltámadna bennem, ha, például — valami ügyesA „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. Fólsz a haláltól . . . Félsz a haláltól . . . szörnyű gondolat Megvívni azt a legnagyobb tusát, S porrá enyészni lent a föld alatt, Hol nincsen élet, nincsen ifjúság. Félsz a haláltól . . . mintha egyre látnád, Egy emberélten hirtelen hogy átvág S hogy dönti porba szép reményeid . . . Ez hát a vége ? — Nem, nem, ó ne hiJd ! Ha jönne mostan, amig életünk Kedves magunkért, drága másokért, Mig küzdhetünk és mig remélhetünk Kicsinyeinkben édes pályabért, — Ha most zokognád, hogy magához intett, Magadba menni, árván hagyni minket: Istencsapás nincs hozzáfogható, Még gondolatnak is irtóztató ! Üe látod, én őt másnak gondolom, S e gondolatban úgy megnyughatunk ! Ha majd elértünk mindent egykoron, S nem lesz reményünk, nem lesz bánatunk, — Ha senkinek miránk szüksége nincsen, Ha békét nem cserélünk semmi kincsen, Nem csókol ajkunk, karunk nem ölel : Meglátod édes, csak akkor jön el! S úgy jön mihozzánk, mint szelid öreg, Alomba hajtó, csendes éjjelen, Karunk egymásba téve fogja meg, S halkan susogja: jöjjetek velem — És ami por volt, elmerül az éjjel . . . De szívünk újra ifjú szenvedélylyel Száll a magasba, szebb hazát keres . . . Miénk az élet: higyj, remélj, szeress ! ! A nagy ujitó. — lila Páfrány. — A kis viczinális teljes igyekezettel haladt a vágányokon. A töltés két oldalán ínég nem hegesztette be a fű a sárgás föld sebeit, melyet az építő munkások ásója vágott. Ugy sértette az ember szemét ez a felforgatott föld! Köröskörül ugy is a halál rőslelése látszott. A bokrok halálra sárguló lombjai, a fák lassan pergő levelei, a mit a halál csontkeze ráz le, az enyészetet hirdették körös körül és még itt a vonal mellett is ezer virág múlásáról beszélt a felforgatott barna rög. Elfordultam az ablaktól. Hagyjuk ezt a bus témát! Ne lássam a levelek hullását, az őszi alkonyat kődéi húzódását. Ketten ültünk a kupéban. Szemben velem egy fiatal férfi ült olyan hanyagul, mintha valaki oda dobta volna a bőr ülésre. Lábait maga alá huzla, a két karját széthányta, a fejét hátra szegezte. Fekete bajuszkái alatt félig nyitva volt az ajka. Sötét szemöldei felett magas szép homloka fehérlett. Sajnálattal néztem a hanyag tartást és tiszteletteljesen a magas fehér homlokot. A kerekek forogtak. Forogtak alattunk és szaladt a kocsi. Forogtak zörögtek a kerekek. Abban a zörgésben volt valami ritmus. A kocsi felső részében a csomagtartó háló csendesen rezgett erre az ütemre. A hogy nézem a zöld zsinór lassú rezegését, látom ám, hogy egy kis utazó láda szép lassacskán iniliméterről-miliméterre csúszik lefelé. Arra gondoltam, hogy az a kis fekete láda milyen nagyot koppan mindjárt az én útitársam fején, a mikor hirtelen rám villan egy sötét szempár. A ketreczében lustálkodó királytigris villant ilyen hirtelenséggel, ha szunditását valami gyanús zaj zavarja, a mint társam rám nézett, aztán hirtelen felugrott hevertéből és megigazította a csúszó ládát. — Köszönöm urarn. Szólt miközben újra leült. — Ép figyelmeztetni akartam ! — Hiszen megtette uram felelt és szelíden mosolygott. — Ön gondolat olvasó? — Nem, de az ön arcza gondolat áruló. Folytattuk a beszélgetést, örültem, hogy a szótalanság unalmát elűzte ennek az érdekes embernek a társasága. Lassan vontatottan beszélt s ha olykor szavainak szint akart adni egy-egy kézmozdulattal, az a mozdulat maga volt a képet öltöt atechnia. Fáradtnak látszott. Mégis kérdeztem tőle. — Fáradt talán? — Urain én mindég fáradt vagyok. — Hát feküdjék le, még három óra hosszant fut velünk a kocsi, azalatt sokat pihenhet. — Uram én nem tudok aludni. Csodálkozásomra a következőket beszélte: — Ismétlem uram, hogy nem tudok aludni. Hét hónapja, hogy nem pihentem ki magam rendesen. Excentrikusnak tartanak, lehet hogy igazuk van. Ennek a betegségemnek egy kísérlet az okozója. Mondja kérem, nem gondolt valaha ön arra valamikor, hogy ez a naponkénti lefekvés felkelés nagyon fád ? Nem boszankodott sohasem, hogy olyan gyakran kell vetkezni öltözni? R. ggel 8 órakor felöltözöm, 14 óra múlva este Iízkor már vetkőznöm kell a lefekvéshez, 10 óra múlva reggel nyolezkor már újra öltözködnöm. Uram mondja ezt el tízszer egymásután, hát boszantani fogja a mese unalmasság.i, hát megtenni valójában ! Nem tízszer egymásután, hanem napról-napra mindig, mindig, mindig. Beszélnek egy angolról, a ki főbe lőtte magát e miatt. Untatta ez az örökös lefekszem-felkelek. Uram, én annak az angolnak igazat adok, ha tudnám, hol nyugszik, koszorút küldenék a sírjára. Meggyűlöltem én is ezt a suszternek, szabónak való, czipőhuzogató, kabát gombolgató mulatságot. De hát miért kell az embernek napjában kétszer a komornyik szerepét játszani?