Nyírvidék, 1900 (21. évfolyam, 1-25. szám)

1900-05-20 / 20. szám

a A mult törvényhatósági bizottsági közgyűlés. I. íme, ezt nevezik megyei közgyűlésnek; bő tárgysorozat, fontos — érdekes ügyek egész sorozata — megfelelő előkészítés, az ügyek kimerítő korrekt előadása, a bizottsági tagok tömeges érdeklődése három napon át, higgadt, objectiv tárgyalás és kifogástalan vezetés, mind ez kedvező szignaturája a közügyek iránti érdeklődés ébredésének, biztos jele a megyei institúció életképességének és azon komoly elhatározásnak, hogy jövőben ez önkormányzati szervezetbe életet is akarunk önteni s biztosítani azt bármely oldalról jövő támadások ellenében. Valóban hallatlan ricord az, a mit e közgyűlés a látogatottság terén elért. 200 táblabíró első napon, második napon száznál s a harmadikon még mindég több ötvennél! Mi ehez hasonlítva egy tisztújító, vagy egy installacionális közgyűlés? Az első után a közgyűlés üres terme már másnap olyan benyomást tesz az emberre, mint átvirrasztott orgiák után a sebesültekkel és áldozatokkal borított néma csatatér; és a másodiknak elmaradhatatlan ünnepélyes tartozékai, a diadal ívek, üuuepi allocutiók, bankett s a légkört érzéki illattal betöltő tömjénfüst — — hát ezek mind igen jeles dolgok a szemlélőre, de uem a főszereplőre, a ki tudja, hogy ama diszes diadal kapu a vármegye székhelyének inveutált berendezése, a melynek két oldalán úgy színre, mint nagyságra teljesen egyenlő betűkkel vagyou fel irva — az „Isten hozott" és az „Isten veled", s a ki biztos lehet a felöl, hogy ugyanazok a kik ma eként imádkoznak: „Fénylik a nap fényességgel. Mely földerült dicsőséggel Örülhet minden örömmel Mert Üdvözítőnk támadt fel", rövid idő multával fohászukat eként küldik az egek Urához: „Jerünk temessük el a testet Melyen a halál erőt vett; De majd a végitéletre Feltámad az uj életre." — — Ez a közgyűlés igazán megérdemli, hogy vele utólagosan is foglalkozzunk- s kiterjeszkedjünk a következőkben annak egyes érdekesebb részleteire. Az alispáni időszaki jelentés teljes egészében alkalmas arra, hogy figyelmünket lekösse; meglepő haladást észlelünk ezek szerkesztésénél, ha az előttünk fekvő jelentést az ezelőtti 10 — 15 éviekkel hasoulitjuk össze. Az ezelőtti sablont és száraz statisztikát kellemesen váltják fel most már eszmék és indítványok, * az állandó választmány majd nem két teljes óráig tartó vitával honorálta e mű dús tartalmát. Annak egy fejezete — a „kivándorlásról" szóló — azonban megérdemelte volna, hogy azzal úgy a választmány, valamint a közgyűlés bővebben foglalkozzék. A „NYIRVIDÉK* TÁRCZÁJA. Májusi éjszakán. Uram ! ki vagy az idők ura : Te fordítod örömünk búra. Az is a te hatalmad rendelése, Ha késik a tavasznak ébredése. Áldást, csapást te adsz mi ránk: Te vagy igaz, örök bíránk. Sóhajtunk most is szivünkből mélyen Oriz minket e májusi éjen ! Napod leszállt, zaj, lárma elült; Eged boltja csillagos, derült; Megremegtet az alkony hidegsége S nagy aggódva tekintünk fel az égre. Jaj ! ha a széli eláll, szűnik : Reménységünk mind eltűnik. Hol élet volt előbb, halál lészen . . . Őrizz Uram ! e májusi éjen. Szemeinkre nem száll le álom, Reménységünk függ gyönge szálon. Minden óra maga a végtelenség ; Félünk, hogy megejt orvul az ellenség. Hitünk alél, csüggedezünk, Némán teszszük öszsze kezünk. Ki biztathat, hogy lelkünk ne féljen ! ? Őrizz Uram ! e májusi éjen. Mit tudjátok ti bölcsek, nagyok, Tudománytok bár fénylik, ragyog ; Fejeteket kevélyen kik hordjátok : A tavaszban mi áldás van s mi átok. Mi az, mikor félve-fázva, Csüggedezve, kinba, lázba Ott érezzük lenn magunk a mélyben S várjuk, mi lesz a májusi éjben. IN 1 R V 1) fC íi Idealizmusnak s régen elcsépelt közhelyuek kell azon kijelentéseket tartalom, hogy az egyéni szabadságot s a nép pén/szerzési képességét korlátozni nem sztbad; hiszen az egyéni szabadság nem szabad, hogy korlátlanul érvényesüljön a honszeretet felett, a mely a magyart hazánk szent földjéhez kötötte mindenkor, örömben és bánatban, s azon anyagi előnyök, a miket egyesek megszerethetnek maguknak, nem állanak kedvező arányban azon tár-adalmi és közgazdasági veszteségekkel, a melyek a kivándorlással karöltve járnak; mert elvégre, az a inunka-eró, a mit hazai mezőgazdaságunk és iparunk elveszít, — milliókra menő tőkét képviselne, ha ez itthon használtatnék fel, úgy a munka adóra, valamint a munkásra nézve is, valamiuthogy kétségtelen és tapasztalati tény az is, hogy kivándorlóink — ha ugyan haza kerülnek — soha sem válnak be többé homogén, hasznos és igénytelen tagjaiul a magyar munkás nép társadalmának. Nagyra látás, elégedetlenség, ferde fogalmak az egyenlőségről, tartózkodás a nem dollárral, hanem koronával és forinttal fizetett munkától, meglazulása az összetartozandóság érzetének honfitársai, sót hozzátartozóival szemben is s mindezekből eredő közönyösség minden iránt, a minek forrása és czélja hazafias és nemes: ezek azon tulajdonságok, a melyeket a hazatért kivándorló a tengeren túlról haza hoz és terjeszt, Ismerem én jól azon siralmas közviszonyokat, s Egan Ede jelesünk működéséből ismerheti mindenki, a melyek a magyar hegyvidék agyon sanyargatott népét nem a czéltudatos, elóre megfontolt kivándorlásra, hanem a menekülésre késztetik, s nem zárkózom én el annak beismerésétől, hogy ily körülmények között a szegény népnek nincs más választása; de a magyar alföld depopulatiój it nem lehet jó szemmel nézni, helyeselni és menteni. Mert tegye bárki a mérleg egyik serpenyőjébe azon százezreket, a mit a haza tért kivándorlók megtakarítanak, a másikba azon összeget, a mit a kivándorlásra alkalmas alföldi munkás nép itthon is megkeresne, tegyék még a serpenyőbe azok számát a kik többi vissza nem térnek, azon tetemes kiadásokat, a mibe az amerikai ut kerül s végre mind azon káros befolyásokat, a melyekről fentebb emlékeztem meg, s a serpenyő azon nézet felé ^fog bíllenui. hogy a magyar alföld népének kiváudorlását, ugy auuak, valalamint a köz érdekéből megnehezíteni, sót lehetőleg megakadályozni kell. S mi történik) Az országgyűlés mindkét házában tekintélyes tényezők kelnek sorompóba „az emberi jogjk* — „az egyéni szabidság" védelmezésére, — levouják ezekből a legképtelenebb konzekvenciákat, e tévtauok villám gyorsasággal terjednek el az országban — s a kormáuy? — nos a kormány alaposan felül ezen rajongóknak s nem enged a kivándorlás elé gördíteni semmi uémü akadályt. Hát helyes! Mesterségesen egyesitettük a hazánk és megyénk tág területén elszórt Mi, kik törjük a földi rögöt. Bár nem nyerünk abból örököt : Mi érezük, a népnek milliói. Nem paloták urai, dus lakói, Hogy tőlünk egy perez elvehet Eltet, áldást cs kenyeret, S elszórhat a nagy világba széjjel Egyetlenegy hideg május — cjjel. Erdélyi Iinrc. Mult és jelen, i. IJartha ur szobájában ült Íróasztala előtt. Osszeránczolt homlokkal uézte a nap féuysávjábau kergetőző millió porszemecskét, de mintha ez az enyelgő, szelid játék ingerelte volna, fölugrott és izgatottan járt föl s alá. Miután széttépett tgy csomó uj-ágot, mely az asztalon feküdt és földhöz vágott egy porzótartót, becsengette inasát. — Kéretem Miczi kisasszonyt, szíveskedjék idefáradni — szólt röviden. Nemsokára belépett a gracziózus szőke Miczi. Félénken tekintett a haragos emberre, a ki gyámja és nagybátyja volt egy személyben; körülbelől sejtette, miről lesz szó. A mint húgát megpillantotta, Birtha ur egy j kissé lecsillapodott. Ileves, szangvinikus ember vo t, a ki miuden átmenet nélkül csapott át a legnagyobb Bzelidségből a legtulzottabb haragba és megfordítva. Széket húzott a leánynyal szembe, pár pillanatig szótlanul nézett rá azután megszólalt. — Miczikém, mióta csiuálsz te összeesküvést az én hátam mögött? — Összeesküvést? — bámult Miczi. — Nem értem bácsi. — Ilát majd érthetőbben beszélek — szólt a gyám félelmes szelídséggel. — Az előbb járt nálam Kourád Jenő állítólagos festőművész és a kezedet kérte tőlem. posványokat, a zsilipeket felnyitottuk, |hogy az ár ezen szabadon lefolyhasson nem lehet és nem szabad annak egyszerre gátat vetni. De uem is annyira tiltó, mint segítő intézkedések lennének arra alkalmas ik, — hogy a kivándorlási kedv apadjon és megszűnjön. Törekedjék a kormáuy oda, hogy hadügyi kiadásaink ne emészszék fel budgetünk java részét, — ne építsen egy szegény nemzetnek 20 millió forintos országházat, egyszerűsítse az államháztartást minden téren, lépjen a következetes takarékosság ösvényére, — s az igy megtakarított milliókat nyújtsa oda adóleszállitás vagy mentesítés alakjában a szegény embernek szerezzen be olcsó tőkét s tegye azt bármi helyes, utou-inódon forgalomba, vagy fordítsa e czélra saját — ideiglenesen elhelyezhető pénzkészleteit s a kivánt eredmény nem fog elmaradni. Nem különösen akkor, ha a társadalom is megteszi a magáét. Megyei társadalmunknak e téren sok kőteles•égei vannak. Első sorban a törvényhatóságnak. Váljon mi oka anuak, — hogy a törvényhatósági közgyűlés nem tárgyalja junctim a kivándorlással a bevándorlás kérdését is ? Hát nem tudjuk-é a fizikából, — hogy egy időben, egy és ugyanazon helyen két különböző test meg nem fér; hát nem akarjuk-é azt megérteni még most sem. — hogy a bevándorlás egy feszítő és fájó ék a nemzet testében; hát kénytelenek vgyunk-é eltűrni a társadalmunk ép testébe vert szálkát és a vérboutást elóidózö mérget) Miért nem iruuk fel törvéaypótlás iráut. — vagy a mennyiben ily természetű tórvéuyeiuk már vannak, váljon miért nem hajtjuk azokat végre, vagy miért nem alkotunk ezeknek megfelelő szigorú szabályrendeleteket, hogy végre valahára megakadályozhassuk a vagyon nélküli, de vagyon szomjas, tisztaságot és tisztességet, hazafiságot és nemes indulatokat nem ismerő kapzsi sáskafaj/.at beözönlését Galicziából, a mely Schylok munkáját oly rettentő eredménynyel végezte a felföldön, s éles karmait már is kinyújtotta a magyar alföld, a magyar faj bölcsője és immár egyedüli refugiuina felé, az a parasita élősdi bagage, a tnely szégyenfoltja a modern korszellemnek, a társadalomnak és hitsorsosaik azon nagy szamának, a kik régebben s részben századok előtt itt megtelepedtek és meghonosultak. Helyesen határozta el ezért a törvényhatóság, hogy ezután közpénzeink elhelyezéséről, bizonyos kikötések mellett fog gondoskodni s eként lehetővé teszi azt, hogy a hitelt igénylók szegényebb osztálya — s erre fektetem a fősúlyt — olcsóbb kölcsönökhöz juthasson, mert a magas kamat, sok helyen az embertelen uzsora tette földönfutóvá szegény munkás népüuket. A társadalom, a birtokos osztály — sajnos — ma már vajmi keveset tehet ez ügyben; fülig eladógodva, jó magával is tehetetlen. Kénytelen a lehető legjövedelmezőbben kihasználni minden talpalatnyi földjét, hogy a reá sulyosodó terheket elviselhesse; ugyan-e czélból kénytelen megfelelő arányban tartani a munkás bért az ') és 6 frtos gaboua és buza árakkal. Azt mondta, te hatalmaztad fői rá Szabad kérdeznem, vájjon uem farsangi tréfa ez? A leány elsápadva, nyugtalanul tekintgetett szélylyel, de végre elszán au mondá: — Nem farsangi tréfa, bácsikám. Konrád Jenő c-akugyau az én beleegyezésemmel jött önhöz, mert én szeretem őt és a felesége akarok lenni. A gyám felhúzta szemöldökét. — Hm . . . .tkarok"? Nem rossz. De én meg leszek bátor és elleutmoudok. — De hit miért? —• kérdé Miczi kétségbeesetten. — Sok miudenért. Először is, tud-e az az ur egyáltalán festeni? Van e tehetsége? Mert hogy valaki művész legyen, egyéb is szükséges hozzá, miut borzas haj és holdkóros szemek! Másodszor — s ha gondolkozol rajta, magad is belátod — föltéve, hogy lesz is belőle valami, must még csak a gubó-korát éli, a ki álmodik a jövőről, de jelene nincs; nem volua e kész őrültség ilyen bizonytalan ekzisztenciához kötni magadat'? Miből éluétek? Remélem, nem akarsz nótát zengeni a padlásszobáról ós megosztott száraz kenyérről. Neki pedig egy fillér vagyona sircs. — Van nekem. — Áh . . . reudben vagyu ik. Tehát van neked; ő mondta, ugy-e? A leány elpirult. — Soha egy szóval sem emiitetette — felelt határozottan. — Elég ha gondolta. Persze jó volna neki a vagyouod, hogy legyen mit elverni korhely czimboráival. Tégy le róla Miczi, semmi szin alatt sem egyezem ilyen esztelen házasságba. — Jól van, ha ön nem egyezik bele, leszek felesége a beleegyezése nélkül. Nem kell nekem egy krajexár sem, elmegyek és dolgozoi fogok . . — Hogy el tartsd ót? — kérdé gúnyosan a gyám. Á