Nyírvidék, 1899 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1899-09-03 / 36. szám

« „IN Y t K V t p É H>» a nyíregyházi izr. hitközség magyar hitszónoka, dr. Kelemen Adolf ur ellen, s ez az'ok is fennforog, hogy öt nem bocsátja, magyar nyelvű prédikációt tartani, a szószékre. Ám, azt a kérdést mi csakugyan nem bolygatjuk. Ismerjük a nyíregyházi izr. hitközség elnökének hazafiasságát. egyháza érdekében tanúsított áldozatkészségét és erélyét s épen azért meg vagyunk róla gyózódve, hogy a személy kérdését elfogja tudni választani attól a fó és egyetlen kérdéstől, amiről itt szó vau: ami a magyarság kérdése és Nyíregyháza város magyar hazafias zsidóságának egyik legelső érdeke, hogy sürgősen megoldassák. * Es most közöljük a már emiitett nyilatkozatot. Meg kell azonban tennünk előbb azt a vallomást, hogy — ismervén a nyomtatott betű hatalmát és mindig és midenkoron lelkiismeretesen kezelvén ezt a — ezen helyen kezünkben levő hatalmat, bizonyos aggodalommal adjuk át a szedőnek e nyilatkozatot, amely imigyeu publikációhoz jutván, talán árt inkább az ügynek, mintsem hogy azt elősegítené. De ugy tudjuk, hogy a Nyirvidék által fölvetett ez a kérdés, a nyíregyházi magyar zsidóságnak régen elfojtott, de immáron föltartóztathatlan érvéuyesülést kivánó érdeke. Épen ezért, nem csak lojalitásból a más vélemény iránt, de — ugy gondolván — hogy a megindult hazafias mozgalom agilitását is duzzasztjuk és serkentjük a nekünk átadott nyilatkozat éretlensége és szinte az ostabaságig menő tapintatlansága nyilvánossá tétele által, közöljük azt. Nem mulaszthatjuk el azonban, hogy Ujfalussy Béla urnák, vármegyei közéletünk ez előkelő, érző lélekkel, figyelő szemmel és minden a mi közéletünkben fölmerülő kérdések iráut való meleg érdeklődéssel viseltető férfiának ne tolmácsoljuk azt a sok üdvözlést, amelynek átadásával e lap szerkesztőjét a nyíregyházi izr. hitközség tagjai, a „Nyirvidék" legutóbbi számában megjelent sorai alkalmából megbízták. * * * íme a nyilatkozat, szó szerint: A fogadatlan prókátor. Régi mondás az: „Ne sutor ultra crepidam* (magyarul: .Varga maradj a kaptafádnál"). E bölcs mondás teljesen kikerülte Ujfalussy Béla uram figyelmét, mert e b. lapok mult heti számában beleártja magát olyan ügybe, amihez nem ért, amihez semmi köze, amelynek lényegét nem ismeri és felcsap tüzes vérű hazafinak, oly téren, ahol az neki semmijébe sem kerül, beleszól a nyíregyházi zsidó hitközség belügyét képező hitszónoki kérdésbe és e közben Ízléstelen módon kegyeletlenséggel és durvasággal megrugdos egy tiszteletreméltó aggastyánt, ki életének tán csak egy napjában is többet tett az emberiségért, a hazáért, mint afféle Ujfalussy urak egész életükön át. Kíváncsian kérdjük, volt-e már arra esel, hogy midőn tisztán kath. egyházi funkczionárius alkalmazásászónyegea. Nagy búzavirág-kék szemeit ábrándosan vetette fel férje szavaira, majd ismét lesülyesztve azo kat: rózsás ujjacskái serényen jártak az előtte lévő selyemhimzésen: — Te legjobban tudod azt kedvesem, hogy mit érdemel tőled Károly. — Máskülönben — tevé utánna formás vállacskáit húzogatva — lékem teljesen mindegy: akár kinálod, akár nem, megszoktam már — folytatá bájos mosolylyal — az én kedves uracskám parancsaihoz alkalmazkodni. Völgyi Dénes minden szomorúsága daczára ellenállhatlannak érezte ezt a pillanatot. Szenvedélyes csókkal zárta le a kedves ajkat. III. Völgyi Károly mintha valamivel frissebben kelt volna fel az éjji nyugalom után. A köhögési rohamai is mintha megszűntek volna s lomha tagjaiban valami jóleső melegség kezdett bizseregni. — Igen! igen! most már más életet fog kezdeni. Még nem késő. Ez a harmincznyolcz év mindössze nem sok, meg vannak ismét az eszközök — lám, lám, mégis jó ember ez a Dénes — folytatá magánbeszédét — ki hitte volna, hogy még a saját birtokaival is meg fog kínálni? — Hé, Gyurka! — kiáltott az ácsorgó inasnak. — Eregy csak, oszt' mondd meg az öcsémnek: azt üzentetem, hogy a mai vadászaton én is ott leszek, igenis ott leszek! — Hát mit bámulsz olyan bamba pofával barom! — rivalt az elképedt inasra. — Nem érted mit mondok ? — Igenis nagyságos úr! — motyogta hülledezve Gyurka — azzal lódult, mint akit leforráztak, Völgyi Károly pedig készülősködni kezdett a vadásztársaságban való megjelenéshez. Először is próbált ruganyos léptekkel járhatni szobájában. — Ah, egészen jól megy! csak itt a mellbe, itt szőrit egy kicsit ... de hisz' az el fog múlni. . . . ról volt szó, zsidó férfiú durva főrmedvénynyel lépett volna a nyilvánosság elé? Azt hisszük, ha ily eset előadná magát, Ujfalussy úr volna az első, aki tüzet okádna a zsidó arroganczia, a zsidó tolakodás stb. ellen. No hát kérjük tisztelettel nem kevésbé arrogáns, nem kevésbé tolakodó az eljárás, ha ez Ujfalussy úr részéről indul ki és Ujfalussy úr vállalkozik arra, hogy a zsidóknak hazafiasságot prédikáljon. — Hát tudja meg Ujfalussy uram, hogy a hazafias érzület nem a frázisokban, hanem a cselekedelekben nyilatkozik meg. Ha valaki egész életét a tudományosságnak sok ezer ember erkölcsi élete szabályozásának. az emberszeretet legáltalánosabb formájában való gyakorlásának, a haza iránti hű ragaszkodásra való tanításnak szenteli, az hű hazafi, jó magyar ember még akkor is, ha életviszonyainál fogva nézeteit és eszméit nem Arany és Petőfi nyelvén adja elő. Viszont az, aki csak a frázison, az üres szón nyargal, de egyéb tekintetben ugyancsak kifogás alá esik, az még korántsem tarthat igényt a hazafiasság messiásának tekintetni. És ezzel tán be is fejezhetnők üzenetünket Ujfalussy úrhoz, ha nem tartoznánk a nyilvánosságnak azzal, hogy azt a port, melyet Ujfalussy úr szemébe szórni óhajt, kissé eloszlassuk. Miről is van szó. Van a nyíregyházi zsidó hitközségnek egy becsületben megőszült derék papja, aki egész életén át csak azt tette, ami szép, nemes, utánzásra méltó, aki egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy nagy tudományának tárházából elővett fegyverekkel a haza szent érdekeiért sikra szálljon, aki azonban, mint a régebb idő szülöttje a magyar nyelvet nem bírja annyira, hogy a szószékről híveihez e nyelven szóljon. Ez a férfiú az ezredéves ünnepélykor imáját a hazáért azon a nyelven mondotta el, melyen a világ összes zsidósága — a nyíregyházi is — imáját az egek urához küldi, amely nyelven Dávid király zsoltárait elénekelte, a szent héber nyelven. És íme ez ellen tőr ki Ujfalussy úr tüzes haragja oly neveletlen mó Ion, hogy az művelt társaságban igazán hallatlan. Szerette volna — úgymond — ezt a papot elkergetni onnan, mert merészelt a hazáért a biblia szent nyelvén imádkozni. Vájjon a kath. lelkészt, aki ugyancsak atna alkalomkor is latin nyelven imádkozott, nem szerette volna Ujfalussy úr elkergetni? Természetesen, liogy nem, mert az ily Ujfalussy féle urak vitézsége éppen csak a zsidó papig terjed. Miről van továbbá szó ? Bizony nem arról, hogy a mi galambszelidségü papunk a magyar szó ellen volna, hanem arról, hogy a hitközség egy töredéke a magyar zó behozatalának ürügye alalt oly egyént akar a templomi szószékre bocsátani, aki — eltekintve múltjának néhány sajnos epizódjától — ama hittörvények értelmében, amelyeken a nyíregyházi zsidó hitközség szervezete alapszik és mely törvényekhez e hitközség tagjainak túlnyomóan nagyobb többsége rendithete'lenül .agaszkodik, ily állásra disqualiíikálva van.*) Hogy a főrabbi a hitközság alapjának megrenditése ellen küzd, hogy e hitközségben az ekként elkerülhetetlen vallási háborúskodás kitörését megakadályozni iparkodik, ezért elismerés és nem gáncs, ezért köszönet és nem lehurrogás illeti. A józanon itélő közönséget felvilágosítandó, ennyit a tárgyhoz, az Ujfalussy félékkel pedig nem törődünk, de mindenkor körmükre fogunk koppintani, valahányszor fogadatlan prókátorokként belső ügyeinkbe beleártják magukat. Különben béke velünk. Több hitközségi tag. Tanév előtt. A nagy vakáczió boldog órái lassankéot leperegnek. Még néhány nap s eljön újra szeptember: megkezdődik a tanév. Már tatarozzák a tantermeket, melyekben az ifjú nemzedéket az életre fogják előkészíteni, A pedellus * Tudomásunk szírint a helybíli izr. hitközségnek fgy, ez ügyben eljárt küldöttsége a fölmerült kifogások alól dr. Kelemen Adolfot teljesen tisztázta. Majd a gazdagon aranyozott diszes keretű velenczei tükör elé állva figyelmesen szemlélgető magát, mig sárgás-barna bajuszát jobbra-balra pödörgetve, ajkai gúnyos mosolyra rándultak, miközben megelégedetten mormogá: ohó, még korántsem visszataszító külső! Sajnos! a sensualismus a rationalismussal soha sem egyezik az ember életében. Marára öltve diszes vadászruháját, felkötözve Barkantyüit s a tollas vadászkalpigot kissé bal szemére húzva, kezében kis bambuszpálczikával csapkodva előkelő mosolylyal ajkán jelent meg az öcscse termeiben összegyűlt vadászkompániában. — Á, szervusz Kari! te vagy azt . . . — Lám, lám, megszelídült a vad gyerek! — Na, csakhogy itt vagy pajtás, de mennyire vártunk! — kiabáltak össze-vissza a vidám czimborák. Azzal mindenki parolázott, mindenki ölelte a rég' nélkülözött kedves barátot, a vig kedélyű, mulató czimborát; mindenfelólről nyúltak, csengtek feléje a poharak, s mindenki koczczintani akart most Völgyi Károlylyal. Hárman is tolták alá a széket, kínálták, ölelték, igyál kedves Kari pajtás, soh'se halunk meg! — Emlékszel e arra az estére gyerek, hogyne emlékeznél — kezdte az egyik — mikor pezsgőbe mosdattuk a bandát?! — Milyen savanyu pofát vágtak a hegedű barna művészei, hogy azzal nem a torkukat, hanem a képüket kellett öblögetni! — Khrökhröahahahu! — röhögött bele & másik mámoros fejjel — na-ha-hagy-sze-he-rü! — Hát azt tudod-e, mikor bedobtuk a csokrot az ablakán? . . . — Nagy kópé voltál te akkor is Kari! hehehe! Majd & harmadik, negyedik hozakodott elő mindenféle érdekes, pikáns históriákkal, aminek most már se hossza, se vége. Völgyi Károly pedig emlékezett mindegyikre. Kép zeletben ott találta magát ismét az ifjúságnak örökké tarka, virágos mezőin s úgy érezte, mintha még neki is volna ott sok leszakgatni való. Egymás után üritgeté a finom ménesaljaival töltött poharakat. Csontjaiban a letörli a katedráról és a padokról a tavalyi port. Kicsiny és nagy diákokuak már az uj tankönyvek beszerzésén jár az esze; a szülők sok kisebb nagyobb hétköznapi gondja mellé pedig megjelenik egy másik gond. A gyermek jövője veti előre árnyékát. Minden gondolatukat az a kérdés foglalja le, hogy mivé neveljék a fiút! Az apa és az aoya tanácskozik. Az a gondolat, hogy gyermekök jövendő pályaját döutik el, szinte ünnepies zománcczal vonja be ezc a hátralevő néhány hetet. S éppen ez a szeretet sugalta gondolat keveri a szülőket a legnagyobb tévedésekbe. A szegény: urat akar nevelni a fiából. Az iparos és kereskedő azért taníttatja gyermeket, hogy ügyvéd vagy orvos legyen bjlóle. Beteges ambiczió ez, mely sokkal szomorúbb, semhogy ezt a jelenséget gyermekeink pályaválasztásánál figyelmen kivül hagynunk szabadna Csak a statisztikai kimutatásokra tudunk hivatkozni. A számok e labirintusa hidegeu beszeli el, hogy hányan válnak évente a beteges ambiczió áldozataivá. Mikor egy életpályáról, a jövendő megélhetésről van szó akkor nincs helye olyau aprólékos fzempontoknak, mint a hiúság. Mennyi megszámlálhatatlan útja van a boldogulásuak! Vannak, akik híres ügyvédekké válnak, mások a mérnöki pályán alapítják meg a jövójütel. De kimernó azt állítani, hogy a kereskedői vagy az iparosi pálya nem alkalmas arra, hogy a boldogságról es megelégedésről szőtt ideálokat meghozza. Természetesen a szegóny és szerencsétlen emberek rendszerint azük látkörüek. Ok az egész világból csík a gazdag és szerencsés embereket látják. Pedig minden pályán kell dolgozni a ha már munkáról van szó, akkor a szurtos kötény munkásai ép oly tiszteletreméltók, mint azok, akik tollal keresik meg kenyerüket. Az az alkalom, amelynek kapcsán ezeket elmondjuk, minden eszteudóben újból és újból megjelenik s mindannyiszor nem kis fejtörést okoz a szülőknek.. Az as izgatottság, amelylyel a pilyaválasztás problémáját tárgyalják: eléggé iudokoit. Még a legobjektivebben gondolkozó agy is könnyen megtévelyedik a sok kínálkozó pálya között. Nem csoda tehát, ha ebben a tétovázásban a praktikus józan ész húzza a rövidebbet s a mamák hiúsága győzedelmeskedik. Nálunk az a szokás, hogy megrohannak egy-két pilyát, például a jogit vagy az orvosit s más husz jövedelmező pályára nem akad magyar ember. Igy nincs vegyészünk. Az egyre al ikuló gyárak drága pénzen Alkalmazzák a külföldi mérnököket és vegyészeket, de ez uem ötiik a magyar .-züiők szemébe. Építészeink is küdö.dról hozzák a jobb rajzolókat. Pedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nekünk van technikánk, magasabb fokú ipartanodánk, mindeufóle szaktanfolyamunk, kereskedelmi, ipari és keleti akadémiánk. Csak azok vannak kevesen, akik ezekbe az uj iskolákba beiratkoznak. A finomabb iparczikkeket még mindig külföldről hozzuk. Iparvállalatainkat német, franczia és angol emberek vezetik. Nem titok az sem, hogy kereskedelmünk is nagyrészt német. Mi ennek az oka? Az, hogy minden ami jövedelmező, nálunk az többnyire idegen kézben van, magyar ember szégyenli az olyan munkát, amelyhez le kell vetni a kézelőt. Dicsekedve szokták mondani, hogy fiskális állam vagyunk. Mit decsekszünk vele? Hogy sok a perünk? Bizony ennél sokkal nagyobb dicsósség lenne, ha azt mondhatnók, hogy oly fejlet az iparunk hogy tessem azt: tűért nem kell a külföldre menni. Mert még ezt a piczi szerszámot is külföldről hozzuk be. Most mikor újra kinyitják az iskolákat, mikor újra időszerűvé válik az a kérdés, hogy fiainkat milyen pályára neveljük: akkor gondolják meg ezeket a fontos kérdéseket. vellő égett már, Bzemeiben sötét tűz fénylett, mig sápadt arczaira a láz két piros rózsát rajzolt. Azonban megharsantak a kürtök. Még egyszer összecsengtek a serlegek, még egyszer felhangzott a dévaj kaczaj s e visszás hangokat a terem négy f&la is visszacsengve-bongva: indult a murizó vadászkompánia. IV. Gyönyörű őszi délután volt, október 3-ika. A nap verőfényesen ragyogott, a kék égbolton fehér felhőfoszlányok úszkáltak, mig a levegő olyan félig meleg, félig hűvös, de nagyon kellemes, balzsamos vala. Ugy látszott, mintha a nyár küzdene az elmúlás ellen; mintha még egyszer akarná visszavarázsolni a napsugárral a ragyogást, a bájt, mit egykor oly pazarul onta a virágok kelyhire. A Völgyi Dénes diszes kastélya elótt gyönyörű park terült. A kastély dóli oldalán szélről két-két ablak tekinte a kertre, mig a nagy szárnyas-ajtó fehérolsjfestékes hátával középre helyezkedett. A szobába nyíló ajtó előtt egy repkénynyel árnyékolt kellemes, hűvös lugaska állította meg a belépőt; ahol jobbra-balra elhelyezett díszedényekben pompázott az acacia, az ezüstös szegélyű agavé, a sárga czitromfü s a tarka változatú áloék. A lugas egyik szögletébe egy fehérmárvány asztalka illeszkedett finoman fényezett haragos oroszlánlábaival, mellette két Bzék. Itt szokta a kastély ura bájos kis feleségével elkölteni az uzsonnát. Károly úr nem szokott velük uzsonnálni. A kertből kellemes virágillat áramlott. A szőnyegszerü ágyakban ott pompázott még a sok tarka-barka virág, mig a széles levelű plataniák, a bokros jázmin, a fagyai s az illatos boroszlányfa babéralaku leveleivel kellemes hűvössel árnyékolá az utakat, honnan a kert dalosai: a csalogányok bájdala csattogott a légbe. A tágas udvaron pedig nagy sürgés forgás vala észlelhető. Tollas, szalagos kalapu parádés kocsisok pattogtattak suhogóikkal a nyugtalan állatok közó, mások nyergelt lovakat vezetgettek kantárszáron, mig mások a rájuk rakott fegyvereket czipelték. A hajtók egész falka agarat, komondort, tacskót trainiroztak, mig a libériá* inasok lótva-futva igyekeztek teljesíteni a különféle parancsokat.