Nyírvidék, 1899 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1899-07-09 / 28. szám

— Gyakornok Jelölt! állások a postáii. A m. kir. keresk. miniszter 38,633/99. sz. rendeletével a m. kir. posta-távirda és távbeszélőnél betöltendő 135 gyakornok jelölti állásra hirdetett pályazatot. Ezen állásokra az 1883. évi I. t.-cz. 14. §-a alapján mindazok pályázhatnak, kik középiskolát vagy ezzel egyenragu más tanitézetet érettségi vizsgával' sikeresen'vógeiték, 18-ik életévüket betöltötték és magyar állampolgárok. Sajátkezüleg irt ós születési, orvosi, erkölcsi és iskolai bizonyítványokkal felszerelt kérvények a már közszolgálatban állók által elöljáróságuk, a közszolgálatban nem lévők által pedig az illető szolgabíró vagy polgármester utján folyó évi julius hó 31-ig a szerint, a hol a pályázók alkalmazást óhajtanak nyerni a budapesti, kassai, kolozsvári, nagyváradi, pécsi, pozsonyi, soproni, temesvári vagy zágrábi posta- éa távirdaigazgatósághoz nyújtandók ba, de amennyiben az említett határidőig pályázók kellő számmal nem jelentkeznének, később érkező folyamodványok is elfogadtatnak. Bővebb felvilágosítást készséggel nyújt a helybeli postahivatal fŐDÖke. Nyíregyházán, 1899. évi julius hó 3-án. Surányi Imre. — A magyar királyi államvasutak Igazgatósága nyilvános ajánlati tárgyalást hirdet a szolnoki műhelytelepen létező kovácsműhely épület bővítésére szükséges építési munkák végrehajtására. A tervek, a költségvetés, az egységárjegyzék, a szerződési teve* zet, az ajánlati minta, a pályázati feltételek, valamint a munkák végrehajtásához kötött feltételek, Budapesten, a magyar királyi államvasutak igazgatósága magas építményi ügyosztályában (VI. Teréz-körut 56. BZ. IV. emelet 27. szám) és Aradon az üzletvezetőség pályafenntartási osztályában a hivatalos órák alatt megtekinthetők. Az ajánlatok legkésőbb 1899. évi julius hó 18 án déli 12 óráig uyujtandók be alulírott igazgatóság építési főosztályánál (VI. Teréz körút 56. szám 11-ik ecn. 10. ajtó.) Az ajánlatokat 50 kros, az ajánlat mellékleteit ivenként 15 kros bélyeggel ellátva, lepecsételve és következő felirattal nyújtandók be: „Ajánlat a szolnoki kovácsműhely bővítésére." Csak az összes munkákra tett ajánlatok fognak figyelembe vétetni. Az ajánlat benyújtását megelőző napon vagyis 1899. évi julius hó 17 én déli 12 óráig 350 forint azaz háromszázötven o. é. forint bánompénz teendő le a magyar királyi államvasutak főpénztáránál (IV. Andrássy-il' 75. sz. földszint) akár készpénzben, akár állami letétekre alkalmas értékpapírokban. A bánatpénzről szóló letétjegy az ajánlathoz nem csatolandó. Az értékpapírok a legutóbb jegyzett árfolyam szerint számittatnak, de névértéken felül számításba nem vétetnek. Csak ideje korán beérkezett írásbeli ajánlatok szolgálhatnak a tárgyalás alapjául. Posta utján beküldött ajánlatok és bánatpénzek tértivevénynyel adandók fel. Irodalom. Mit olvassunk? Párisban most sokat beszélnek egy kis könyvről, melynek szerzője Antoine Albalat, czime pedig kissé szemfényvesztő: .Hogy lehet valaki iróvá husz leczkeóra alatt?" Nos hogy? A szerző ezen a kérdésen sokkal kevesebbet törte a fejét, mint a mennyire mos' Önök tűnődnek rajta. Első sorban persze az olvasmányt ajánlja. Egyik utasítása például igy szól: „Ha ön irni akar ós röviden óhajtja magát kifejezni, tanulja ezt meg Michelettől; ha a hosszabb körmondatokat szereti Bossuettől; a színes és mégis klasszikus frázisokat ellesheti Chateaubriandtól és Flauberttől; az események csoportosítását ügyelje meg Goncourtnál; ha az ellentétek szembeállítására van kedve, gyakorolja magát ebben Rousseau segítségével; ha végül a stíl összhangjára és fölséges nyugalmára törekszik, ugy olvassa Buffont* Ftb. stb. Mit feleljünk erre a kis könyvecske szerzőjének? Velem együtt Öuök mindnyájan tapasztalhatták, hogy, mentől többet olvasunk, benyomásaink annál könnyebben összezavarodnak, sőt száz eset közül kilenczvenkilenczben el is illannak. Esztendők olvasmányai meDnek igy veszendőbe. Mi következik már most ebből? Az, hogy olvasmányaink tömegét nem szaporítani, de leszállítani kell, azaz hogy a könyvből merített gondolatok és benyomást mélyebbé kell tennünk, jobban magunkhoz kell kötnünk. De ennek ismét módját kell találnunk. Mi azt hisszük, hogy első sorban nem Flaubertet, Rousseaut stb. stb. kell olvasnunk, hanem vissza kell mennüek odáig, ahonnan ezek az irók maguk merítették, ahonnan ők maguk megtanulták ismerni az emberi lelket és az élet minden színjátékát. Müveit embert ma már nem szükségez az iránt fölvilágositanunk, hogy ez az ősforrás, ahonnan a legnagyobb irótól kezdve, le egy zsurozó társaság kellemes csevegőjéig mindenki a legbiztosabban meriti a gondolkozás és társalgás anyagát: a világtörténelem. Ez az egyetlen könnv, amely százakra meuo köteteket pótol amely fölöslegessé teszi, hogy minden irót külön elolvassunk, amely megóv attól hogy a sok tarkabarka olvasmánytól egyik gondolat elnyomja a másikat, mint ahogy nem emlékszüuk semmire, ha egy képtárban huszonöt termen végig szaladtunk. Ismételjük, az irodalom ma egy dúsan megterített asztal, és mégis néha ugy érezzük, hogy bár sok fogásban volt részünk éhesen kelünk fel az asztal mellől. Es ismételjük a világtörténelem az egyetlen szellemi táplálék, mely átmegy a vérbe, amelytől izmosodik ós megnő a lélek és a gondolat. Da idáig hiába tudtuk volna mindezt, mégsem men tünk volna vele semmire: egyszerűen azért mert a magyar könyvpiaczról hiányzott egy olyan hatalmas munka, amely ezen a téren a legnagyobb igényeknek is meg tudott volna felelni. Eg7 korszakos műnek, a Nagy'Képes Világtörténet nek kellett megoldani a kérdés . Mikor ez a munka tavaly megindult, mindenki elismerte, hogy a magyar szellemi életre nézve páratlan jelentősége van Első kötete már ott díszeleg hónapok óta minden müve, ember könyvtárában, most nemrégiben a második kötet — szintén ma

f

fa egy monumentális alkotás — hagyta el a sajtót.^z a második kötet körülbelöl 700 o,dalon hozza „A görögök történeté' t. írója Gjomliy Gyula bámulatos művészettel csoportosította ezt az ónásanyagot, tudományos szeme rendkívül éles és mélj Mtó, előadása egy perezre sem laposodik el, mindig friss érdek-N Y í R V I D É K.<> feszítő, néha — sót nagyon gyakran — jólesően iigató. Amint gyönyörködve hallgatjuk, figyelmünk csak akkor szikad meg, ha szemünk ott jár egy-egy képen, színes műmellékleten, és mivel a kötetben ebből is rengetek van, a Nagy Képes Világtörténet állandóan leköti minden érzékünket. Ha ezt a második kötetet szemügyre vesszük, nem lesz nehéz megérteni azt, amit e czikben bevezetőleg mondottunk. Csak lapozgissunk benne. Itt a görög istenek szépséges legendáit olvassuk, tehát nem kell többé egy külön mythologia olvasásával megterhelnük agyunkat; ott Platonról és Sapphoról van szó, tehát ismét sutba dobhatunk egy csomó bölcselet és irodalomtörténetet, mert itt a régi filozófia és költészet Bókkal elevenebben áll elótünk, ugy, amint az kinőtt a saját korának melegágyából, — szóval, ebben a munkaban minden fejezet olyan tárgyakat ölel fel, a melyeket, ha ugy akarnánk megismerni, hogy külön külön elolvasnék a rájuk vonatkozó szakirodalmat, ez egy teljes emberöltőt és egész — vagyont kívánna. Ilolott a Nagy Képes Világtörténet-bői egy kötet nyolez forint és az egész munkaóriás tizenkét kötetre van tervezve. — Tehát kilenczvenhat forintért vesszük szellemi birtokunkba azt a töméntelen anyagot, amely itt írásban és képben föl van halmozva. Mi a magyar olvasó közönség szellemének egy rendkívüli uj megtermékenyítését várjuk ettől a műtől. Vegyünk fontolóra például egy időszerű tárgyat. Csak a napokban olvashattuk mindenfelé, hogy épen száz éve hogy Bilzac született és hogy Besumarchsis meghalt. Már most azt kérdjük, megértheti-e valaki a Balzac hőseit a kik mindent a pénz kedvéért csinálnak, ha nem ismerjük Francziaországnak azt a korszakát, a melyben Balzac élt és a melyben a pénzkirályok kezdtek uralkodni; ós csak a történelem magyarázhatja nékünk azt is, hogy a Beaumarchais Figaro-jt, ez a kedves, vidám történet, a maga korában egy forradalmi darab volt. Minden műveltségünk tehát hiányos és haszontalan, ha elvesztettük a szálakat, a melyek az események forrásaival összekötnek. A Nagy Képes Világtörténet tehát egy megbecsülhetetlen lökést adott a magyar szellemi élet nek. Alig hogy elolvastuk az első kötetét, a mely a legrégibb ókor fölséges szczéneriáit tárta föl, már is újra szétlebbent egy ködfátyol és ime előttünk pompázik a régi Görögország és közben a kiadók már illeszgetik, rakosgatják az uj díszleteket ós a függöny mögött már készül egy uj látványosság : Róma! Ez lesz a Világtörténet harmadik kötete. Aki e könyvekben nem merül el, az izgathatja magát Zolával, de idegein soha sem fognak végigreszkedni a legnagyobb izgalmak; az Bourget vagy Turgenjev segítségével próbálhatja elemezni az emberi lelket, de soha sem fogja felfogni ennek teljes nagyságát és ezer vergődését; az magába szívhatja a szerelmes költők verseit, de soha sem fog elkábulni a legnagyobb gyönyöröktől, a melyek a történelem férfiát és asszonyát mámorba ejtették és amelyeket, ha a messze múltban kalandozuok, egy perezre újra megálmodunk; az soha sem fog visszaittasulni az emberiség tavaszába és soha sem fog belátni az élet színfalai közé. Csarnok. Szinész-tempó. A vasgyárost adták. A komikus, a vén sas, akinek az estén szerepe sem volt, a fiatal sasoknak regélt a relikviáiból. — Tudjátok fiuk a hányszor a Vasgyárost adják, annyiszor jut az eszembe szegény Sárdi Pista meséje. A naiva megsimogatta a vén komikus erősen markans, borotvált arczát s úgy kérte meg: — Beszéljed el édes öregem. A hőgszerelmes a vállára ütött: — Halljuk vén sas. Az intrikus is megnyilatkozott: — No füllents egyet. A vén sas végig nézte az intrikust, viaszasimogatta a naivát s azután beszélt. — Vájjon hány éve lehet, nem tudom. Hanem az szent ós igaz fiuk, hogy rég volt. Akkor volt a Vasgyáros felkapott darab, óriási reklámot csináltunk. A direkror igért a színlap végén bengáli fényt görögtüzet . . . — Hát nektek igórt-e vacsorát? Veti közbe a drámai anya. — No még azt egyszer nem szakállára, ha jól beüt a darab, zálogban levő ruháinkat. — Persze szakálla nem volt s igy nem is tartotta be a szavát. Véli a bonvivant. A vén komikus megelégelte a viczczet. — Fogd be a szádat gyerek & hallgass ha az öregebb beszól. A trupp elkaezgta magát, mire a rendező futott a kaczagókhoz: — Fiuk az égre, gyülekezik a publikuml A vén sas azonban nem sokat törődött a publikummal s folytatta a regéjét: — A nagy reklám hatást ért el. Szorongásig megtelt a ház. Ember-ember hátán volt B a direktor majd kibujt örömében a pénztár ablakán. — Persze ekkor hallani se akart a ruhák kiváltásáról ? — Világos. Hisz ilyenek a direktorok. A drámai anya s a szende e megjegyzései után folytatta a vén sas. — Volt a tiupp iái egy fiatal, elegáns hősszerelmes. Ugy hivták Sírdi Pista. Nagyon fiatal gyerekkópü színész volt, még borotválkoznia sem kellett. Jogászko dott; ugy szökött le hozzánk a heroina kedvéért. Te fiuk, ez volt a helyre gyerek. A játéka csupa erő, tűz, fékezhetetlen lángolás. Hogy szavalt! Mily pirosra festé arczát a . . . — A kármin. A vénkomikus a naivára nézett: — Ej lányom nem naiva volt, hogy kármint használjon. Lelkesedés ömlött el Sárdi Pista arczán, az festé pirosra, bíborpirosra. Rajongott a színpadért s imádta a De megesküdött a kiváltja az összes szeretőjét. Mámoros, a kéjes, gyönyörbe ringató álom volt neki az élet, hisz az álmok világát, a nagy örök szerelem izzó lángolása ragyogta be. A lány szerelme forró volt mint a délszaki nyár. Volt hozzá vére, szenvedélytápláló fjrró vére s vágya, melyuek lűze lobbot vet a vérben. Erős ruganyos, fiatalosan üde termetéért, ragyogó, lélekbe lobogó tekioteteért, mely egy egy forró sóhajtás volt, rajongott egy légió. Hiába. A férfi ábrándos szerelmével egybefolyt a lány lobogó, izzó szenvedélye; az egyik imádta a dalt, a virágot, a másik a mámor ölén, csókkal az sjakán akarta szivébe zárni az életet a szerelem minden cseppnyi kéjót. Ugye fiuk ez nem a színész szerelme? A színész bohém, könoyOvérO. Virágról-virágra száll, lelépi a rózsát ha útjára hajlik, de uem sir a rózsa halálán s a hervadt rózsát kilöki a gomblyukából. A bonvivant kezdett unatkozni a vén sas regéjén s a gyakorlatilag magyarázta ép egy ssőke molet kis trikós kardalosnőnek a stinéez szerelmét. A hősnőt és a szendét érdekelte a Sárdi Pista regéje, hasonló képen hósazerelmest is. Ep ekkor lépett a színészekhez a primadonna: Szervusztok fiuk! Egy két színész megcsókolta az énekesnő finom, elegáns kezét, a vén sas, a komikus csak enyit felelt: — Szervusz. A bouvivait cserben uagyta a molet kardalosnót 8 a primadonnához pártolt: — Haljad csak Irma, az öreg bölcselkedik a szerelemről. És ezen kaczagtak mind a ketten. A komikus ügyet so vetett reájuk, s folytatta a regéjét. — Soha annyi tűzzel két lélek nem játszott mind Sárdi Pista meg a szeretője. Izzó láng ömlött szót a szavukon s az a szent, vak őrület, melylyel egymás karjai közé hullottak, felkorbácsolta az erekben röpülő vért, megkábitá az agyvelőt. Hanem a szerelem nyarának is eljött az ősz. Szomorú haldoklás volt. A délezeg, daliás Sárdi Pista, az ideákért hevülő nemes lélek, közönséges, kopott, lump vándorszínész. Ellzüllött. Szerelme egéből fejjel zuhant alá a legkemónyeb sziklára. — Képzelem hogy berörte a .fejét 1 Próbált szellemeskedni a bonvivant. — Ugy történt hogy a könnyüvórü, bohém leány ráuntazérzelgős fiatal emberre. Uri kompániákat keresett s a kulisszák között alkalmatlankodók benfentes gavallérok soraiból válogatott udvarlókat. Szegény Sárdi Pista. Sajnáltuk szegényt. Eleinte féltékeny volt, akár egy Othelló. Azután dühöngött; jeleneteket provokált, s veszett elkeseredéssel verte a mellét. Egyszer ép akkor nyitott a sambr-separéba, midőn a szinügyi bizottsági elnök az ő kedvesét pezsgőztette. Nyomban egy pezsgős pohár repült a szinügyibizottság érdemes elnökének a fejéhez. Másnap megverekedtek. Sárdi Pista megvagdalt koponyával nyomta vagy hat hétig az ágyat. Látás álmaiban azután valami különös, vad, őrült eszme lepte meg az agyát. Kétszer, Háromszor feltépte sebéről a kötést, elakart pusztulni veszni. Ugy őrizték heteken keresztül. Vasszervezete diadalt aratott a seb lázán. Felépült. Igaz hogy a járása megrogyott, az alakja, a büszkén fenthordozott feje előregörnyedt, de a szemeiben lángolt, ragyogott a tüz, mely lobot vetett valaha a vérében. Lázas álmainak ideáját is azután végre is hajtotta. A Vasgyárost játszottuk. Mint Derblay Fülöp és Clair találkoztak a színpadon. Én Bligny herczeget játszottam. Sárdi Pista soha életében nem játszott oly nemes szenvedélylyel. Arczán a régi láz tüze égett, fakó, zavaros szemeiből megsemmisítő lánggal sugárzott a romboló szenvedély. Csodálatos érczet kapott a hangja s igéző elegancziát a játéka. Bámultuk ezt az embert. A második felvonás után mi, a színészek gratuláltunk játékához. Szomorúan mosolygott. — Várjatok csak — mondá — majd az utolBÓ felvonást figyeljétek. S ez a felvonáB volt az igazi dráma, tudjátok a párbajjelenet. Derblay és Bligny herczeg szemben állanak, felvont párbaj pisztolyokkal. A pisztolyok eldördülnek de eközben a színre rohan Clair s a golyó őt találja. Hanem ez egyszer nem igy történt. Derblay Fülöp a harmadik vezényszóra homloka ellen irányitá a haláltadó csövet . . . A pisztoly eldördült, Clair az utasítás szerint őrült sikolylyal berohant és . . . és Derblay Fülöp átlőtt koponyával hullott a karjai közé. Est a jelenetet játszotta jól meg. Ez volt a saját tragédiája. Egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt a színpad. Jött az orvos, későn. Sárdi Pista megüvegesedett szemeire gyorsan ereszkedet alá a halál felfoghatatlan köde. » • • A rendező harmadszor adta meg a jelt, megkezdették az előadást. A vén komikus lebaktatott az öltözőből. A drámai hősnő, a naiva, a trikós kóristaleány siettek a jeleneteikhez. A színházi kritikus maradt egyedül a primadonnával. — Ugy e különös rege? Mondja a nő. — Az. Mondja a kritikus — de nem lehet igaz. — Miért? — Mert olyan szerelem, mint a Sárdi Pistáé, nincs. A szerelem a VÓP forró, izgatott vágya, láog, tüzes, emésztő láng, mely feUfellobban mint az északi féuy, azután kihűl, elhal semmivé lesz . . . Egy forró tüzes csók az egész . . . A primadonna neki pirult arczát a kritikus vállára hajtja. — Egy csók ... egy csók ... No csókolj meg lelkem . . . És kaczagtak egyet a Sárdi Pista regéjére. Gonda József.