Nyírvidék, 1898 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-09 / 41. szám

„N T í R V I D É K.‘

A jótékonyság gyakorlását is nagyon helyesen fogják fel, t. i. ne legyen az alamizsna- szerű s egyesekkel szemben csak a legritkább s legszükségesebb esetekben alkalmaztassek; inkább a gyengébbek egyesítése s ezen egyesítés elősegitésében kell annak — különösen mindenuemű szövetkezetek, egyletek létesítése által — nyilvánulnia.

Ott is észrevették már, hogy a papok és tanítók s a nép közötti összeköttetés vesztett közvetlensége és melegségéből. Ez nálunk is kedvezőtlen jelenség s a papok és tanítók hivatásának melegebb felkarolását teszi szükségessé.

A kivándorlást nem erőszakkal kell megakadályozni, hanem a megélhetés könnyítése s a falusi otthon kellemesebbé tetele áltál.

Az asszonyoknak a jótékonyság körébe tartozó ügyeknél való feltétlen szerepeltetését hangsúlyozzák azon okból is, hogy a nő rendeltetésének megfelelő hatáskört kapjon.

Pontos eszme és indítvány, hogy a mező- gazdasági munkások díjazása ne készpénzből álljon, mert a munkás pénze rendesen szétfor- gácsolódik s munkájának gyümölcsét éppen az őszi, téli és tavaszi hónapokban nem élvezheti, daczára annak, hogy a mezei munkás családjának apraját, nagyját éppen azért állítja' be a szorgos aratási munkába, hogy megszerezze magának a télire valót.

A minden jóra és rosszra annyira fogékony gyermekek nevelése óvodák utján szintén egyike a legfontosabb kérdéseknek és eszméknek.

Az, hogy mindezen eszközlések alulról a községeknél kezdendők.

Papok, tanítók, földbirtokosok, a kik ott ültök a nép között, lássátok be, hogy nemesebb czélra nem fordíthatjátok időtöket, mint ha abban az irányban dolgoztok, a melyet az idők szavát megértve Mailáth gróf kijelöl.

Hevesvármegye átirata,

A törvényhatóság rendes őszi közgyűlését e hó

11-ik és következő napjain tartja, mely közgyűlés rendjé nek nem a legutolsó érdekkel bíró tárgya 18. folyó szám alatt Hevesvármegye közönségének átirata a szociális bajok orvoslása érdekében az országgyűléshez intézett kérelem támogatása iránt. S bár e sorok Írója nem ismeri Hevesmegye megkeresésének tartalmát, mindazonáltal nem qualificálhatja hálátlan dolognak a kérdéssel magával való foglalkozást, tekintet nélkül arra, váljon a hevesmegyei átirat reá talál-e a szög fejére s felöleli-e mindazon specziális viszonyok méltatását, amelyeknek különbözősége, a vidékek népének sokfélesége közepette az úgynevezett szoczíálismus más és más alakban való je'entkezése körében fordul elő a társadalmi s politikai rendet már is megbontani tudó, végleges eredményében pedig arra tökéletes megsemmi sitő hatással biró epidemicus nyavalya? Különösen nálunk, ahol a múlt télen teljes erővel dühöngött ez a betegség a lakosság napszámos, sőt földmives elemei között, most amidőn a bekövetkezhető bajok elhárítása szempontjából különleges ok forog fenn a szoczíálismus veszélyének csirájában való elfojtását beható tanács kozási tárgygyá tenni, — érdemes a bajjal való foglal

bői érett férfi lett. Megerősödött és megkomolyodott. A nehéz székeket félkézzel is oda tudta vagdosni a falhoz, ha pedig megkötötte magát egy-egy nótában, akkor a tenorista hajlamokkal biró Horkay is kénytelen volt meghajolni akarata előtt.

Ez a tapasztalásom azt a meggyőződést érlelte meg bennem, hogy most már nem való, hogy továbbra is véka alá rejtsem a legkisebb két Gyurkovics fiú mécsesét.

A kővetkező — egymással csak lazán összefüggő — rajzok sorozata ennek a belső kényszernek igénytelen produktuma.

Meg akarom még jegyezni, hogy ezúttal kimerítőbben kell foglalkoznunk egyik hősünknek, névszerint Gyurkának, gyermekkorával. Ezt azért tartom szükségesnek, mivel a későbbi főszolgabíró serdült éveiben oly példátlan és életbe vágó lépésre határozta magát, mely nemcsak a Gyurkovics-család, hanem az egész délvidéki úri társaság kebelébsn ki-ios szenzácziót, sőt elkeseredést és megbotránykozást keltett; ha már most igaz az, hogy a gyermek játékaiban megnyilatkoznak a későbbi férfi jellembeli sajátosságai, akkor meglehet, hogy ilyen módon megtaláljuk a lélektani kulcsot, mely elől kipattannak a főszolgabírói szív titkos fiókjai és mely érthetővé teszi azt, ami ma egész Bfc-Bsdrog szemében érthetetlennek látszik.

Aki önök közül elolvasta a Gyurkovics fiuk krónikáját, az régi ismerősökkel fog találkozni. De ha valaki nem olvasta el, az se nagy baj.

Tanuló évek.

A kecskebéka, és a tüzérgomb.

Huszárka rajztanár úr a bajuai gimnázium nyitott ablakában állott és szomorú megdöbbenéssel nézte azt a két kis fiút, aki odalenn a piacz kövezetén hemperegve, azon buzgólkodott, hogy darabokra tépje egymást. Az egyik fiú barna volt és bájos, mint egy amorett, a másik szőke és rózsás arczu, mint egy dühös angyalka. Az amorett az angyalka mellén térdepelt és két kezével erősen belemarkolt annak selymes szőke hajába, az angyal viszont kicsiny kezével oly erősen szorította össze az amorett torkát, hogy már csak lihegve tudott lélekzeui.

kozás főleg most, amidőn a megye minden részéből összesereglett bizottsági tagok elmondhatják saját tapasztalataikat, kicserélhetik nézeteiket, megállapíthatják eleve a medicinát. . . .

Mert, hogy szükség van erre, annyi bizonyos, s nagyon hiszékeny embernek kell annak lenni, ki a tavaszi, a nyári és őszi munkálatok folytán beállolt nyugodtságról úgy vélekedik, mintha az tán a múlt téli mozgolódásnak hattyú dala volt volna s többé már nem lehet tartani semmitől, mert hisz „Szabolcsmegyóben“ (akár csak annak idején a sipka szorosban) „minden csendes“, a szocziálista lapok megjelenése elé- tiltó gát emeltetett, — Várkouyi pedig fogva van . . . Dehogy, sőt ellenkezőleg, a gyermek nem halott, csak alszik s minden prófétai reá termettség nélkül megjövendölhetjük. hogy a bekövetkező téli idő „dolce far nienteje,* az ámító apostolok látszólagos lethárgiájának megszűnte, az idei rossz termés, a királyasszony hdálá nak a zavarosban való halászáéra alkalmas felhasználása, a nép hiszékenységének képtelen mende mondákkal leendő kiaknázása s fókép a Várkonyi per, annak anyaga, a védőügyvéd ismeretes roboulist'cáj i, a vádlott sunyi sága, hamu alatt parizsat rejtő természete mind és mind megannyi szikra fog lenni annak a látszólagos nyugodtságnak a tűzbe borítására. Egy osloba szó egész forradalmat támaszthat, egy bolond pedig százat csinál, amint ezt tavaly is keserűen tapasztalhattuk, óvrendelkezések daczára.

De ha most már eleve meg lesz hányva vetve, hogy a mozgalom ujabbi kitörésének ellensúlyozására minő gyors, sürgős, rendkívüli intézkedéseket kell foganatba venni, ha a fenti s a mozgalmat szítani tudó feltételek élét előre elveszik, ha kellő panaceák alkal mazásával a népet mostani csendességében s nyugodt raagatarsásában hagyni sikerülend: akkor a bajtól félni nem csak nem lehet, de a községi intelligenczia, a lelkészek s tanítók, a vezető közegek közös akarattal odahathatnak, hogy a munkát nem találó nép a téli időszakon át nemes s erkö'csi jó teudeutiával biró idő töltést szerezhet magának . . . Ezt pedig, ha az ut meg nem nyittatik az intelligens elemek előtt,—elérni nem lehet, mert hiába van az a sok oktató rendelet s intézkedés, végrehajtani azokat teljesen absurdum s foganatot adni nekik akkor, amikor a nép meggyőző dése már előre téves irányba van terelve s gondolkozás módja megmételyezve — a lehetetlenséggel határos!

„Priccipiis obsta, sero medicina paratur, Dum mala per longas convatuere moras,“ — ez legyen a Hevesvármegye átirata feletti tanácskozás mottója!

T. I.

Kultúra és kenyér.

A mióta az értelmiségi pályákat a jogegyenlőség a társadalom összes rétegeinek megnyitotta, a tudomány egyúttal kenyér is. Nem egy kiváltságos, földi javakkal is megáldott társadalmi osztályé többé a tudományos pálya, hanem mindenkié, — gazdagé, szegényé egyaránt — aki részt kér magának belőle. Sőt a kevésbbé tehetős családi vagyonnal biró osztály sű rübben és búzgóbbau keresi fel a nagyobb képzettséget kívánó pályákat, mert csak ez az egyetlen mód kínálkozik arra, ho >.y kiemelkedhessék a saját rétegéből. A tudományt művelik hát manapság a tudományért magáért, de a kenyérért is.

Ám az uj rend még nem ment annyira át vérünkbe, hogy az értelmiségi pályákat az uj rend szem pontjából kellőképp fel tudnék fogni. Lehet, hogy önzésünk, lehet, hogy ideálismusunk sugalja azt a néze tünket — legalább szeretünk hajolni e nézet felé, — hogy a tudományért nem kell csengő érczczel fizetnünk, bogy az agynak nem pénzzel, hanem tisztelettel és elismeréssel, ha tetszik babérral — kell adóznunk.

— Eressz el, gazember! hörögte az amorett.

— Eressz el, te kutya: lihegte az angyal.

— Nem eressztessz el?

A következő pillanatban már nem lehetett látni se angyalt, se amorettet, csak egy kavargó porfelhőt, mely a két kigyóügyességgel forgó és rugdaló ellenség fölött kavargóit.

A szomszédos házak ablakaiból megbotránykozó emberek nézték a küzdelmet. Egyik-másik szülő az ablakhoz hivta csemetéjét, hogy elrettentő példával hasson az erkölcsi érzületére.

— Látod, fiam, ilyenek a vásott gyerekek, akiket nem szeret a jó Isten!

A leánykák meg is szeppentek, de a fiúcskák szemében harczias tűz csillogott, a szivüket pedig heroikus vágyak dagasztották. Hej, mindegyiküknek volt egy testvérkéje, vagy jó pajtása, akit alkalom-adtán igy szeretett volna elpáholni, mint most a végleg felülkerekedő barna fiú páholta a szőkéi.

Huszárka rajztanár időközben megsokalta a dolgot.

— Elefántovics, — mondta — azonnal eredj le és válaszd el azt a két dühös kölyköt.

Elefántovics fölugrott a rajzdeszkája mellől és sietett a megtisztelő küldetésnek eleget tenni. Hosszú, leányos arczú és pedáns gonddal öltöztetett fiú volt, akit az összes bajnai iskolásgyerekek, mint a tanárok spionját gyűlöltek. Soha sem játszott a többi fiúval és mindig első eminens volt. Igaz, hogy minden tantárgyból privátórát vett, még a hittanból is.

Mikor Elefántovics odaért a verekedőkhöz, a szőke fiú már harczképtelen volt és minden ellenállás nélkül tűrte az Utlegekef. A béke követ megragadta az irgalmatlan győző kezét és szigorúin rákiál'ott :

— Huszárka tanár úr azt parancsolja, hogy azonnal hagyjátok abba!

A kisebbik fiú villámgyorsasággal kisiklott ellenfelének körmei közül és talpra ugrott. De ahelyett, hogy megköszönte volna a jó időben jött segítséget, haragosan fordult megmentője ellen:

— Hogy mersz beleavatkozni a mi dolgunkba, hiszen mi testvérek vagyunk !

— Igen, — kiáltotta a nagyobbik fiú — ez az én öcsém, és ha agyon is verem, ahoz senkinek semmi köze !

Csakugyan van ebben a felfogásban valami emelkedett, de számol-e felfogás a való élettel, a kézzel fogható valósággal és avval, hogy a tudomány csak a léleknek táplálék, de a testnek nem.

Az értelmiségi pályákon levők nem is fojthatják el panaszaikat. Némely pályán a baj ugyan nem akut, de vannak pályák, amelyeken a helyzet szinte tarthatatlan, így az orvosi pályán lévők, a budapesti orvosi kar, bizonyára a körülmények súlyos terhétől nyomatva fakadt ki a tarthatatlan állapotok ellen. Volt e kifaka- dásban tán kelleténél több szenvedély és keserűség, de semmi kétség, az orvosi kar panasza lényegében érthető mert az összes értelmi pályák^panaszai nyilvánultak meg benne.

Az orvosi pálya a legszebb, és legnemesebb kulturális — humanitárius pályák közzül való. Czéljai, feladatai ideálisak: az emberi nem testi és lelki szenvedéseinek apasztása, a test megerősítése, a lélek vigasztalása. És az orvosi kar magaslatán is áll e fel adatoknak. Az orvos élete a fáradozások lánczolata, igazi pihenése a jó orvosnak nem is lehet, mert a beteg szenvedése nem c<ak elméjét, de szivét is foglalkoztatja.

Méltán igény tarthat tehát az orvos a társadalom és az egyes embernek hálájára. Ezt a hálát azonban a társa lalom és az egyes ember nemcsak elismeréssel kell hogy lerójja, hanem azzal i», hogy anyagi eszkö zökkel, mondjuk ki kereken, fizetéssel módot ád az orvosunk, hogy hivatásának élhessen s hogy egyáltalán élhessen.

De ugyanez nem csak az orvosi karr, vonatkozik Az orvosi kar panaszai csak az az ötlet amely alkalomszerűvé tette ezt a társadalmi kérdést.

Az értelmiségi pályákon levőkre egyáltaláu ráillik az, amit az orvosok felpanaszolnak. A feladatok, melyeket e pályák betöltenek és a munka melyet végeznek nincs arányban azzal, amit ezek fejébeu a társadalom nyújt.

De a társadalom nem csak hivatásuk betöltését és a föladatuk teljesítését követeli tőlük, hanem sokkal többet. A társadalomnak vannak kulturális intézményei, melyeket az emelkedett értélmiségü társadalmi osztályok részére teremtett. Ez in'ézményeket ez osztályoknak maguknak kell feutartaniok. Ez osztály pedig épp az az osztály, melyet viszont a társadalom nem tart fenn, legalább nem méltányosan. A mérleg egyik serpenyőjében vaunak tehát az óriási kulturális terhek, a melyeket az értelmiségi ptlyákon lévőkre a társadalom ráró, a mérleg másik oldala, a társadalom ellenszolgáltatásai, pedig nem nyom eleget. Nem csoda tehát, ha a mérleget azok a nagy terhek felbillentik s a kulturális terhek nyomását nem bírják el ép azok, akik a kultúrát csinálják, nevelik és emelik.

Az is igaz viszont, hogy olyas represszáliákat, a milyeneket nyilván csak a túlhajtott tudósítói fantázia fogant, mint orvosi sztrájk és ehez hasonlók, alkalmazni nem lehet. Lealacsonyítaná önmagát az a pálya, mely a társadalmat bosszúval fenyegetné. A sztrájk magában véve is erkölcstelen eszköz, a melyet mák az emberi szenvedély és nem az okosság sugal; a tudomány azonban magában is kizárja a holmi mnnkabeszün etést. Mert, ha az orvos, vagy ba tetszik a tanár, az ügyvéd stb. stb. fáradozásáért megkívánhatja is az anyagi jutalmat, azért tudományát és hivatását mivelnie kell akkor is, ha ezt a jutalmazást a társadalom ideig óráig meg is tagadja. A tudomány magábau is jutalom s aki bármiért is lemond róla, az nem kívánta igakán.

Szemben áll hát e két véglet; a kulturális hivatás és a megélhetés. Még pedig nem akármiféle megélhetés. Mert a társadalom igen magasra tűzte ki a kultúra vezetőjének staudart of lifeját. A két végletet kiegyez, tetni: ezt a társadalmi problémát kell megoldania a jövőnek, mert a probléma felotte kényes és a társada— Majd megmondom a Huszárka tanár urnák, — fenyegette őket a békekövet.

— Megmondod? Nesze, spion!

E szavakkal az angyalka megforgatta kezében a szíjon függő könyvcsomót és fültövöu ütötte Elafántovi- csot, az amorett pedig hirtelen gáncsot vetett a hátráló- nak, úgy hogy az elvágódott a kövezeten. Néhányat még ráü'öttek, aztán fölkerekedtek és nyilsebesen elfutottak a tüzérkaszárnya irányában. A visszavonulásuk azonban nem lett volna rendezett, ha a sarkon meg nem állapodtak volna egy kicsit, hogy szamárfület mutassanak a póruljárt békekövetnek, és hogy gúnyolódva kiáltsák feléje:

— Spión 1 Spión !

Elefántovics föltápászkodott, és miközben zokogott, mint egy leány, visszament oda, ahonnan jött. A lába ugyan nem szenvedett kárt, de azért gyors elhatározással biczczegni kezdett, mikor belépett a terembe, hogy annál példásabb legyen majd vakmerő ellenségeinek büntetése. A verés, amit kapott, láthatólag lélekemelő hatással volt összes osztálytársaira. A fiuk arcza sugárzott a kellemes meglepetéstől, kettő-három pedig hirtelen lebukott a pad alá, hogy ott küzdjön meg az öröm deliriumával.

— Mi a neve annak a két haszontalan ficzkónak? kérdezte Huszárka tanár ur!

— Gyurkovics György és Gyurkovics Sándor, — mondta a követ könyek közt. — Az egyik ismétlő a másodikban, a kisebbik az elsőbe jár ... .

Miközben Huszárka ur a követjének személyében közvetve megsértett tanári tekintélynek adandó példás elégtétel módozatai fölött elmélkedett, addig a kaszár- nya-utcza közel volt hozzá, hogy gyászos színhelyévé legyen egy újabb testvér-viszálynak. Gyurka ugyanis itt megint rátámadt az deresére:

— Ide adod a békámat?

— Nem a tied a béka, hanem az enyém!

— Nem én fogtam ?

— Nem az én piczémmel fogtad?

— Aszondóm, add ide!

Sándorka a térdig érő és meglehetősen kopott kis bársonynadrágja zsebébe nyúlt, ahol az Eriszalmává lett