Nyírvidék, 1898 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-10 / 28. szám
s valóságukban, melyek nyomán pusztulás, tönk kél. Vigasztalan helyzetünk a vezérlő, a kibontakozást mutat kezet nélkülözi s a tizenkettedik óra rohamléptekkel siet ütéséhez. Segélyt nyújtani tudók keze, maga a társadalom meg van dermedve, zsibbadva, nincs aki szabadítson, ami megmentsen. Egy általános lethargiába esett a nemzet, — ez idő szerint a felébredhe- tés legcsekélyebb kilátása nélkül. A szegény, a nyomorult, a koldus, a tönkretett esdeklő szavait nem hallgatja meg a gazdag, mert őt is a félelem kisérti; az ő bizalma is megcsappant embertársaival szemben, látva, hogy (ak- kor a midőn óvintézkedésekre van szükség, a „medicina zero paratur!“ Mi más volt a kép, mig ez az aldatlan szocziális mozgalom be nem következett. Az időben mégis csak mosta egyik kéz a másikát; a nyomor a baj nem törvényes formák szigorával, de az emberbaráti kegyes érzülettel nyert kisebbülést, A mi jó lenne, ha a jelen viszonyok közepette is meg lehetne győzni a tehetős osztályt arról, hogy a néptől nem szükséges félni, csak bánni tudjunk vele, a népet pedig arra a meggyőződésre juttatni, miszerint bolond, vagy rósz akaratú, esetleg zavarosban halászó egyéniségek izgatásai az osz- '-táíyok ellen indokolatlanok, hisz a fennsőbbség a maga hivatalos, a társadalom elitjét képező osztály pedig humanistikus erejével odahat, hogy a törekvőnek munkát, a szerencsétleu szenvedőnek írt, enyhet nyújtson s csak a megrögzött, megátalkodott bűnössel éreztesse a büntetés hatalmát. De hát nem igy van most. Téves felfogásokon felépült közéletünk nagy részben elejtette az okos gondolkodás fonalát, megtermékenyítette azonban a részvétlenség eddig meddő voltát . . . Ver az Isten! * * * E megye közönségének vagyonos s előkelő része áldozatkészségéről, emberbaráti érzelmeiről hires, szegény osztálya pedig engedelmességéről, a helyzetbe való beleilleszkedni tudásáról ismeretes volt. Ezen tényezők teremtették meg azt a békés egyetértést, amely — sajnos — az utóbbi időkben úgy megzavartatott. S ha a lethárgia nem teljes, ha nem akarjuk az utolsó órában kiinni a veszedelem méreg poharának utolsó cseppjeit: számolnunk kell a viszonyokkal, tennünk kell azért, hogy a béke helyreálljon. A törvényhozás révén a hivatalos hatalom részben megtette a maga kötelmét már, de még ez nem elég. Fel kell ébreszteni a társadalmat, az ébredés nehéz perczeiben eszméletre hozni a beteget; kezdeményezni az ideát, azt támogatni, hogy a népben ismét helyreálljon a bizalom urai, — ez utóbbiakban pedig könyörület az egyszer megtévelyedett nép iránt. — Elismerése a munkás kéz érdemének; segitség az ügyefogyottnak; megbüntetése a maVallomások. — Hittétek volna ezt? Ah ez lehetetlen! Hiszen maga ideálista a legnagyobb mértékben. — Csodálatos! No ezt nem tettük volna föl magáról. Minden szavában csupa próza, csupa anyagiasság és mikor „0“ róla beszél: átszellemül, a bábból pille lesz, szemei csillognak, kifejezéseiben tűz van, szavait nem is keresi, csak úgy ömlenek ajkáról, és mily különösen? Nem szeretem a dolgát! Jó lesz vigyázni! — Hagyj békét neki. Jól teszi. Én igy szeretem, beszéljen csak róla, beszéljen csak igy tovább szerelméről,-szívesen hallgatjuk. — Csakugyan ez pompás gondolat, megérzékitünk egy tárczát. Kár, hogy valami iróféle ember ki nem hallgat, amint itt ülünk hárman . . . — ... Két szép asszony és én . . . — ... a kis vörös szalon egyik zugában, az al- konyuló nap felvilágosításában. Határozottan csinos dolog és ha hozzá tesszük azt, amit maga elmond . . . — Halljuk! * * * * — Szívesen, nagyságos asszonyaim, ha csak ezt akarják. Örömmel tárom ki szivem. Nem szeretek pedig beszélni róla. Csalfa nagyon. Megcsalt engem is. Pihenve csöndesen, csak éltem tartva fenn, vert eddig, most látom, hogy szeretni is akar. ; * * 1 * — Gyermek valék. — Ne nevessenek, mosolygó szemük ne mondja, hogy igaztalan vagyok, mert való, a mit beszélek. Éltem és nem szerettem soha. Gyermek valék. Nem mondom, álmok, ábrándos édes képek sokszor zavarták meg csöndes kis szobám hosszú magányos óráit, de magam idéztem fel és magam küldtem is vissza a semmibe, honnan kerültek. De most szeretek. * * * — Gyermek valék, ábrándjaim nem emelkedtek felül egy kis leánynak tiszta álmán, határozatlan vágy töltött csak el, sejtelmek laktak bennem, fogalmam sem volt arról, hogy mit kívánok. Nem tudtam, mit tesz szeretni, csak most tudom, mert most szeretek. „N V í R V I D É K« kacsnak, megóvása a szerencsétlennek az elkeseredéstől : ez legyen legelső feladata sürgősen a társadalomnak. „Bis dat, qui citó dat“, — mondja a latin közmondás. — Száz és százféle mód kínálkozik az adásra, csak vezér egyéniségek legyenek, kik az érdekeltséget fenntartani tudják. Nagy szükség van erre! * * * S majd ha a nyomor, a legrosszabb tanácsadó megenyhül, látván, miszerint őt nem elő- híni, fokozni akarják: akkor a kölcsönös bizalom, ennek révén a béke is előáll. Az a béke, mely a múlt viszályait megszünteti, a jövő reményét megalkotja, a kölcsönös, felebaráti szeretetet s bizalmat elővarázsolja. Félre tehát az előítéletekkel: lobogjon magasan a humanism us az a tüze, mely az önnön fajgyülölsé- get elhamvasztani, az egész vonalon a békét megteremteni hivatott. Most gerjeszszük, ez időben óleszszük e tűzet, hogy a további következményeknek elejét vegyük. Szóval minden mulasztásainkat tegyük jóvá, mert e mulasztások okozták: hogy ver az Isten ! 'f. I. A mi igazi közös ügyünk. Az egyes, a társadalom s maga a nemzet is súlyos bajokkal küzd! A nehéz küzdelemből az oroszlánrészt a gazda osztály veszi ki főleg ma. Van valami nyomasztó a levegőben! Sejtjük, de sőt látjuk is a vihart! Joggal aggódunk magunkért és a nemzetért! Igaz, hogy — hála Itennek! — nem állunk már egészen tanácstalanul a jövő vihar előtt! De mégis önkéntelenül felvetődik az a kérdés: mi lesz velünk? mit tegyünk? hogyan tegyünk? stb! A sok anyagi és erkölcsi baj között nehéz az igazi panaceát megtalálni! De nem lehetetlen, — főleg ha szeietettel és önzetlenséggel s mentül többször elmélkedünk bajaink okai s a kibontakozás módjai felül! Nekünk is egy hajó esete jutott eszünkbe! Elmondjuk történetét! Talán lelünk benne valamelyes tanulságot!? Az ó korban történt. Egy nagy, vitorlás hajó teljes felszereléssel indul hosszú ű'jára, hogy a tenger kincseit kihalászsza. A hajó népe edzett, munkás; a kormányos résen van, az evezők serényen dolgolgoznak, a munkás nép szorgalmasan halászsza ki a tenger kincseit: halat gyöngyöt, borostyánt, stb! Mindenki megteszi a maga kötelességét! Áldozat készek. Az össze tartozás érzete nagy bennük; de még fejlettebb benők a tudat, hogy a a hajó épsége az ő épségük, az ő egyedüli biztosítékuk! Ezért minden áldozatra készek — egyenként és összesen ! íme! mily szép tulajdonokkal birt e nép. Ma úgy mondanék, hogy hazafias erényekben bővelkedett. Nem is vallották kárát. Képesek voltak a legtöbb zivatarral, mely őket hosszú utjokban érte, eredmény nyel szembe szálúi! Megesett, hogy a hajó zátonyra jutott. Ekkor ki lett adva a jelszó: minden fölös teher, legyen az arany, vagy drága gyöngy, kidobassék a tengerbe és ki ki lásson a ha hajó mentési munkához! A hajó népe szó nélkül megtette; tudott engedelmeskedni s a veszélyben megválni nehéz munkájúnak gyümölcsétől is! Áldozott a hajó, az ő közös javuk és életbiztositékuk — Fönsóges, fölemelő, hatalmas érzésnek képzeltem el, — költőim, kedves íróim olták belém a nézetet, — mely boldogságot nyújt s minden rosszat öl. Legfeljebb annyi fajdalom vau benne — igy hivém — mint minden földi gyönyörben, hogy véges, és ezt tudjuk érezzük mi. De sőt én öröknek képzelém, hallhatatlan- nak mely túl éli a sirt s vége beuyulik az örökbe, a végtelenbe. Most már tudom, hogy nem ilyen. Hiszen szeretek. * * * — Most tudom, hogy éltünk rövid, utánunk és előttüuk, igy amint vagyunk, szükség nem volt s nem lesz reánk. Nekünk a múlt és a jövő semmi, csak e pillanat az enyém, a múltat tán csak álmodám s a mi jön, azt meg sem érem, szeretni igy csak most lehet É'vez, tem is ezt az időt. Lelkem minden pillanatban azzal van, kit szeretek. * * * — Csak vele foglalkozom. Csak érte gondolkozom. A mit teszek, csak érte teszem. Egyetlen vágyam, tetszeni neki. Dolgozom, fáradok, hogy ő előtte nyerjek diadalt. És mindezt egyetlen eszmeért, a mit pedig még most is alig ismerek, valami kínos gyönyörért, egy örömet adó fájdalomért, egy gyötrő édenért, kéjes szenvedésért. Niucs más meghatározásom, nem találok más nevet, mint ezt a miuden rosszat és jót, a végtelenig menő végteleneket egybefogó cselekvés és szenvedés fogalmát, hogy szeretek. * * * — Miért? . . . Nem tudom! — Mikor először érzém, hogy fogva vagyok, csodás bódulat fogott el. Valósággal nem tudtam, hogy mit teszek. Gyermek lettem, kérdezősködő gyermek, ki mindenfélével szóba áll, hogy beleoltott tudásvágyát kielégítse. — Kérdeztem a virágos akáczon ülő fecske párt, a kis fészek mellett csicsergő pintyeket, a szerelem által űzött himes lepkét, miért szeretnek ők? S úgy tetszett nekem, hogy rám néztek csak és mosolyogva, nevetve szerettek tovább. Kérdeztem a rózsának alig nyíló bimbóját, miért szereti az égető napot, a harmatot miért pusztul el a hajnal iránt való szerelmében? Nem felelt egy sem, csak szerettek tovább. — Miért szeretek hát én? . . . Nem tudom! megmentéséért; meg is menekedtek! S igy menekedve a zátonyról, újult erővel s éltető hittel fogtak újból a a munkához : a kincsek gyűjtéséhez ! A feláldozott kincseket csakhamar pótolták. Pótolhatták, mert hajójuk épségbeu maradt! Mikor ismét egy vikar sziklához csapván a hajót, léket ütött rajta ! Rohamosan tódult be a viz s már elsülyedéssel fenyegette a hajót! Ekkor ismét hangzik a parancs: A fölös kincseket kidobálni s aztán minden ember a szivattyúkhoz! Megtöttént s a hajó ismét mentve ! Kincsükben megfogyva bár, de hitük, reményük és mnnkakedvük megmaradt! így úszott tovább, jobb tájak felé a hajó, hogy az elveszett kincseket ismét megszerezhesse a hajó népe. Ily küzd-lemmel foly táti a a hajó népe útját a a nagy tengeren! Végre viharmentes, kincsekben gazdag tengerrészekre jutottak. A tenger állandóan sima, csendes; szélnek, viharnak nyoma sem volt, — zátonyok, szirtek sehol a közelben, — átalában veszély sehol sem volt! Annál több volt ott azonbau a kincsből: arany, keleti gyöngyből stb! S ez volt a vésztők! Zivatar és veszély nem lővén, a hajó népe leszokott a férfias küzdelemről, — és mert a kii.cs nagyban kínálkozott, kizárólag ennek gyűjtésére és szeretetére adták magokat. És gyüjtvén sokat, más foglalkozás hiányában a kincset őrizték, szerették s idő töltésből léha szórakozásoknak : kártyának, táncznak, ivásnak stb. adták át magokat. így idővel teljesen kifejlődött a hajó népénél a határtalan birvágy, a rideg önzés stb. A hajó tovább haladt. Szelek, viharok léptek fel. Egy ily zivatar a hajót egy szirthez vágja, a hajó léket kap. Megszólal ismét a kormányosok parancsa: a fölös terhet, magát az aranyat is, a tengerbe s aztán kiki a hajó mentési' munkához, a szivattyúkhoz stb. De im mi történik ?! A hajó népe a helyett, hogy — mint azelőtt — anyagi javait részben feláldozná s a hajó mentésére kijelölt mentő eszközöket közös erővel hozná moz gásba, — egyrészt veszekszik a mentő eszközök czél- szerűsége felett, másrészt pedig lót fut kincsei után, hogy azokat magához vevőn, megőrizze. E közben a veszély elérte a tetőpontot, a hajó sülyed, magával temetvén a hajó népét és kincsét. ,— Csak egy kettőnek sikerült puszta életét megmenteni csak azért, hogy ők is idegen rabszolgaságba jussanak s megörökítsék az utódok részére a tanulságot: Amely népből kivesznek a vallásosság és hazafiság erénye, a mely népnél az altruismust kiszorítja a rideg önzés, — annak hajója s vele népe előbb-utóbb elpusztul. Hogy e hajó története igaz, ezt bizonyítja az egykor virágzott s ma már elpusztult legnagyobb nemzetek története. És miért mondjuk el mi e régi igazságokat? Mert hazánk is egy ily hajó, melyen a hajós nép maga a nemzet. Mert hazánkat, a mi hajónkat, is sok vihar éri ma! A mi hajónkon is lék van ütve mezőgazdasági miseriáink s főleg a paraszt socialismus alakjában! A lék még nem nagy, de már is elég jelentékeny arra, hogy a mi hajónkon is közös erővel kezdjük meg a mentési munkákat; elég nagy arra, hogy a veszélyben levő hajó terhén könnyitsünk, nem ugyan a kincseknek kidobálása által, de mégis bizonyos fokú áldozattal; az anyagiakban, de főleg munkásság által! A mi hajónkon is mindnyájunknak sietni kell á szivattyúkhoz és mentő eszközökhöz gyorsan és egyesült erőkkel. Hogy melyek e szivattyúk és mentő eszközök, erről legközelebb fogunk megemlékezni. . ab. ” ........... I — Szeretek attól a pillanattól kezdve, melyben megláttam őt — Hogy hol s mikor? Ne kérdezzék, úgy se mondanám meg. — Csak azt tudom, hogy egy uj élet első pereze volt az. Azóta édesebb a levegő nekem, hisz.a szellő talán az ő lehelletét ho4za felém, szebb a vidék, mert ő is benne van. Azóta nincs magány, mely bántana, nincs sokaság, mely terhemre legyen, abban velem van képe, itt pedig csak ő van velem. Azóta ha fájdalmat okoz az élet, ha jó barátaim beszéde véres sebet mar szivemen, mind úem érzem őq, ha keserűvé is vált a pohár, melyet édesnek gondoláit, nem törődem vele, kiürítem, a reá való gondolat is elűz minden kellemetlent, mert szeretek. — Pedig hogy féltem őt mindentől, a szellőtől, a világ rossz nyelvétől. És ez szerelmem mérhetetlen fájdalma. Megközelíteni sem merem. Remegve kerülöm’ őt, attól félve, hogy rátapadó tekintetem, vágyó szemem is por lesz lelkének liliomtiszta fehérségén s ha véletlen találkozunk és ártatlan két szeme, e bűvös kőt csillag rám veti fényes sugarát, arczom elpirul, gondolataim összekuszálódnak, le szeretnék borulni elébe és elmondani mind azt egy szóban, mi akkor és mindig elfoglalva tart, de nem lehet. Ezért nincsenek szavaim, ezért hebegek oly nevetségesen, ha vele vagyok és szégyenlem magam nagyon, de ránézek jóságos szép arczára és ott látom, hogy ért engem, tudja, hogy . . . — Ah, bár tudná, de nem tud semmit és nem is fog soha ... — Vagy bár tudná, csak egy pillanatra, csak egyetlen egyre és volnék ott akkor én is, mert szeretne ő is viszont, érzem, tudom. Az én szerelmem lángja megemésztene minden ellenállást. Együtt érezne velem ő is. — Csak egy pillanatra, többre nem. Mert ez sokkal kevesebb idő, hogy sem benne boldogtalanság is lehetne. Azután feledne ő el, csak én emlékezném örök időkig arra, hogy szeretett. — Elég volna boldogságnak az ő szerelméből egy pillanat a földön . . . — Mondja meg hamar, ki ő, hol lakik, milyen? Asszony-e vagy leány! Mondja hamar! — Azt már magamnak tartom, nagyságos aszszonyom. __
