Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-05-10 / 19. szám

részesei voltak a mai napon elhangzott lelkes ünnepies szónoklatoknak, a hazafiasság, őseink iránti kegyeletünk tanúbizonyságainak : indítványozza, hogy a közgyűlésen elhangzott arany szavak a vármegye jegyzőkönyveiben szószerint őrökittessenek meg és kinyomatva örök emlékül a bizottság tagjainak megküldessenek. Az indítvány általános helyesléssel egyhangúlag elfogadtatott, a gyűlésen elmondott szónoklatoknak jegyzőkönyvbe vétele, a jegyzőkönyv kinyomatása és a bizottsági tagoknak, leendő megküldése elhatároztatott. Ezek után főispán a rendkívüli ezredéves díszközgyűlést berekesztette, s a jelenvoltak a haza, a király és a vármegye éltetése közben szétoszlottak. A bankett. A vármegye kózebédje délután két órakor kezdődött a Korona vendéglő nagytermében, amely alkalomra ez a mellette levő bűdet és czukrászda helyiségeivel együtt is oly szűknek bizonyult, hogy igen sokan voltak, akik már helyet teljességgel nem kaphattak, s kénytelenek voltak eltávozni. Kétszázötvenre bátran tehetjük a jelenvoltak számát. A főhelyet Kállay András foglalta el. Mellette jobbról Fontaine ezredes, azlán gróf Vay Ádám. Megyery Géza kúriai biró, — balról Mikecz János alispán, gróf l'ontjrácz Jenő stb. ültek. Az első hivatalos pohárköszöntőt hosszabb beszédben Kállay András főispán mondta a királyra, amit a jelenvoltak felállva viharos éljenzéssel fogadtak. A magas szárnyalású felköszöntő a következőleg szólt: A meghatottságtól még mindég remegő ajkakkal — elfogultan állok itt önök elölt uraim — és ez máskép nem is lehet; hiszen azon bár felemelő tudat, hogy a gondviselés bennem a legkevésbbé hivatottat szemelte ki arra, hogy e nagy napon elsőnek szólaljak fel, és — fájdalom — azon benső meggyőződés, miszerint erőm sokkal csekélyebb, sem hogy a reám várakozó feladatnak méltóan meg tudnék felelni, — igen természetes, hogy elfogulttá tesznek; de másrészt mindaz, ami az imént szemeink előtt lefolyt: az ezrek ajkáról elhangzott hazafias szózat és hymnusok, a lélekemelő egyházi szertartás, az alkalmi szónoklatok, különösen a valóban remek díszbeszéd oly varázserővel hatottak reám, miszerint meghatottságomat csak annak tudata győzheti le, hogy felszólalva hazafias kötelességet teljesítek s azon remény, hogy az önök jóakaratú elnézésére számithatok. Igen tisztelt díszes közönség! Krisztus urunk isteni miszióját e földön teljesítette és bevégezte! a földi nagyságok hatalmának korlátokat szabott, a kunyhót a palotával egyenjogúsította, a féktelen hierarchia és erkölcstelen bálványimádás helyébe a szeretet vallását cseppegtette az emberek szívébe és lelkébe. És ezzel, mint minden hitujitó előtte és utánna, megtámadta az addig fennállott társadalmi rendet, és alapjában megingatta azon kornak politikai alakulásait: és benső meggyőződésein, hogy ezért kellett keresztfán kiszenvednie. Hiszen már az ő elitéltetését is, hogy egy modern szóval fejezzem ki magam, a római államraison és közvélemény leginkább politikai indokokból követelte, éá a későbbi Domitiánok és Nérók a keresztényekben nem az ártalmatlan vallás rajongókat, hanem inkább a fegyverek élével meghódított, rablánczokkal összetartott és a zsarnokság cullusszában személyesített birodalom fennállását veszélyeztető tanok hirdetőit üldözték, valamint a Néró égő fáklyáiban nem a vallás-türelmetlen római nép gyönyörködött, az a nép, mely Rómában idegen isteneknek oltárokat emelt, tehát nem az a nép, mely vallás-türelmetlen soha sem volt, hanem a társadalmi és állami felbomlást sejtő politikai latin nemzet. Es e sejtelein, e jóslat beteljesedett. Hiszen a lehető legrövidebb idő alalt is annyira hódítottak a társadalomban a kereszténység tanai, hogy egyes Caesarok kénytelenek voltak már a 2-ik, 3-ik században keresztény légiókat alkotni; tudjuk, hogy Constantin császár 312-ben a Tiber mellett Constantius felett kivivőit győzelmét az akkori történeti elbeszélések szerint az „in toutoi nika" égi tüneménynek köszönheté, s láttuk, hogy alig másfél századdal később a kereszténység és római pápa tekintélye már annyira növekedett, hogy csak Leo pápa közbenjárásának sikerült a fővárost megmenteni, Atillát és a hunokat diadalmas utjokban megállítani és visszatérésre birni. Nincs ugyan történetileg megállapítva Atillának és a hunoknak velünk való faji ugyanazonossága, de ha az a mellett szóló számos tradilióknak hitelt adunk és bizonyos félreismerhetetlen közös vonásokra súlyt fektetünk, úgy tény az, hogy ha valamely népfajjal Európában, úgy a magyarokkal lehettek azok rokonságban, a magyarokkal, kik mint a nagy népvándorlás befejezői a 9-ik század második feleben tűnlek elő Európa éjszakkeleti határ szélen, míg végre 895—9C-ban betörnek a Kárpátokon keresztül, leigázzák a hasztalan ellenállást megkísérlő szláv, oláh, avar és bolgár népfajokat, s elfoglalják a mai magyar hazát. Nem tartozhatik a felszólalásom keretébe részletes ecsetelése a magyar történelemnek, de constatálnom kell, hogy a történelem kevés nemzetet mutat fel, ki reá tudna mutatni a vitézség, kitartás, sokszor megadó türelem, áldozatkészség és mindenkor előtörő honszeretet, mondjuk honszerelem annyi lenyes példáira és személyesitőire. — Mert Árpád atyánk honalapitásának dicső, — s ma az egész ország állal ünnepelt tényén kivül ugyan mely korbeli fejedelem hasonlítható össze Szent István királyunkkal, ki oiy rövid idő alatt szervezte az országot, — beosztotta azt megyékre, oly bölcsen és előrelátással — hogy e beosztáshoz akár most — 9 évszázad mutva is — veszélyes dolog lenne hozzányúlni, ki a civilizációt és tudományt a nyugoti, közművelődés terén előbbre haladt nemzetektől hazánkban meghonosította, ki éles elmével belátta azt, liogy uz allamalkotásnak léljogot csak a keresztény vallás ád. melyet ő a bekövetkezett támadások ellenében megvédeni is tudott; mely nemzet dicsekedhetik rendezett állami fennállásának már kezdetén oly szabadság-levéllel, mint az 1222-diki arany bulla? Mely nemzet az, mely annyit szenvedett V 1 l< V I I •vi i/fílfk-ri át a keresztes hadak átvonulásakor, — melylyel egy királya is elzarándokolt és harczolt a szent földön a°szent hitért? Mely nemzet házi tűzhelyeit dúlták fel, — és mely nemzet virágát semmisítették meg a betört tatárok megszámlálhatlan vad csordái? — Mely nemzet szolgált másfél évszázadon át Európa védbástyáiul a törökök ellenébe, s mely nemzet az, mely a keresztény liit. civilizáció és szabadság szolgálatában ontotta vérét Mohácsnál, Szigetvárnál, Kenyérmezőn, Nándorfehérvár és Buda falai alatt és számos más történeti nevezetességű helyen? Mely nemzet tud felmutatni már a körépkorban oly fejedelmeket, uiint Kálmán, Nagy Lajos és Hollós Mátyás? Hol találjuk fel, mely nemzet történetében az igazi keresztény szeretetből lakadó vallási türelmet a XVI. századtól egész a inai napig? — S mely nemzet vívott annyi dicső harczot a szabadságért és függetlenségért ? A történelem megadja mind e kérdésekre a feleletet; s ha az igazságos akar lenni, ugy az nem lehet más, mint ez: A magyar nemzet feladatát teljesítette, kulturális és politikai missióját betöltötte; a magyar nemzet az európai államconcert egyik nélkülözhetlen faktora, — s mint ilyennek, fennállását és függetlenségét nemcsak politikai tekintetek, de a civilisátió és közszabadság érdekei is garantálják. De uraim, hogy a politikai szerepre és önállóságra méltók legyünk, nem elég reá mutatni őseink erényeire és dicsőségére, nem elég a haza iránti kötelességünket csupán hangzatos szavakban leróvni akarni, de be kell látnunk, miszerint nem szabad útjában állanunk az európai politikai köz-követelményeknek és a lavinaként maga elől minden akadályt elseprő korszellemnek, — nem szabad tűrnünk, liogy párttekinteteknek a haza jövője dobassék oda áldozul, — hanem Istenben bízva, erőt gyűjtve és egyetértve, nap-nap mellett s mindenki a maga kisebb-nagyobb hatáskörében öntudatosan egy czél felé kell törekednünk, mely czél nem lehet más, mint édes — kedves — szeretett, imádott hazánk felvirágzása és dicsősége. Én uraim, a haza ezredéves fennállása emlékéért, a magyar nemzet jövőjéért, dicsőségesen és alkotmányosan uralkodó felséges urunkért. — I. Ferencz József Királyunkért — és a felséges Királyasszonyért emelem poharamat. Ezután Mikecz Dezső főjegyző Kállay András főispánra, Mikecz János alispán pedig Szabolcsmegye közönségére mondott nagyhatású pohárköszöntőt. Nagy lelkesedést keltett a dr. Meskó László gyönyörű pohárköszöntője is, melyben a déletőtti díszközgyűlés szónokát, gróf Vay Ádámot köszöntötte fel. Somogyi Gyula kir. közjegyző a közös hadseregre, és a honvédségre, és azok jelen tevő képviselőire Fontaine ezredesre és Bombeles gróf honvéd őrnagyra mondott köszöntőt, amelyre Fontaine ezredes válaszolt, aki a magyar ifjúságra üritette poharát. Azután megindultak a pohárköszöntők s a lelkes hangulatban levő társaság csak a késő délutáni órákban kezdett oszladozni. Bólcsliázy Vilma polg. leányisk. igazgatónő beszéde. A polgári leányiskola mult szombati ezredéves ünnepségéről lapunk legutóbbi számában hozott tudósításunkban már megjegyezzük, hogy az a beszéd, melyet itt az iskola igazgatónője elmondott, milyen óriási hatást és méltó feltűnést keltett. E beszédet épen ezért egész terjedelmében közöljük a következőkben: „Ezer esztendő! Mily nagy idő ez egy nemzet életében! Lapozzuk végig a történelem lapjait s látni fogjuk, hogy a nép, melynek a gondviselés megengedte, hogy egy ezredévig élhessen, mennyi dicsőt, mennyi nagyolt teremthetett ennyi idő alatt. A görögöknek, az ókor eme legdicsőbb népeinek 1<>00 esztendőre sem volt szükségük, hogy szellemi erőiket a legnagyobb tökéletességig fejlesztve, a tudományok és művészetek terén széditő magasságra emelkedjenek. Mintegy ezer esztondei fenállás után „Görögország elmerült a római hódítás tengerében", de az a dicsőség, mely a tudományok és művészetek klaszikus földjén sarjadzott fel, el nem enyészett, ha nem az idő távolságával nőttön-nőtt, vakitó fényével világosságot árasztott a középkori tudatlanság sötét éjjelébe s hatását érezteti még napjainkban is. — Vagy nézzük Rómát! Egy egyszerű város, melynek keletkezését a hagyomány a 754. esztendőre teszi k. e. S hová fejlődölt e város nem is 1000 év alatt? Világbirodalommá nőtte ki magát, mely magában foglalta az akkor ismert világ legnagyobb részét. Hát a mi édes magyar hazánknak, melynek 1000 éves fönállását hirdeti e virágos, madárdalos tavaszi hónapban mindenki, e szép magyar hazának ezer éves múltja nem sugározna fényt, dicsőseget őseinkre; nem volna fölemelő, lelkesítő hatással mi reánk s tanúlságos még a késő nemzedékekre is!? Bizony, ha a görög dicsőségének, a római hatalmának tetőpontján büszkén tekinthetett vissza múltjára: nem kevesebb büszkeséggel, nem csekélyebb lelkesedéssel tekinthetünk vissza mi is ezer esztendős, dicsőséges múltunkra. Dicsőséges múlt ez, mert nagy és dicső volt mindig a magyar nemzet is s mert e nemzet, mely a gondviselés különös kegyelméből már ezer esztendeje mondhatja e bérezés-völgyes szép hazát magáénak, mindig tudott lelkesedni nagy és dicső tettekre is. Nagy volt a magyar első sorban a harezok mezején! Vérrel szerezték meg őseink ezt a szép hazát! Régmúlt időknek távol ködéből feltűnni látom a diadalmas, honszerző Árpád hatalmas alakját. Borúljalok le előtte, inert Isten után neki köszönhetitek legdrágább földi kincseteket : hazátokat. De sok vért ontottak őseink, hogy meg is tarthassák ezt a szép hazát. Azok a harczi kalandok. melyek kel a letelepült magyar-ág rettegésben tartotta Európa népeit, jórészt a védekezés eszközei voltak. Hogy a szomszéd államok támadásaitól megvédhessék magukat, folytonosan zaklatták szomszédaikat, csakhogy elvegyék kedvüket a támadástól. Nem pusztán zsákmányszerző. rabló hadjáratok voltak tehát e harczi kalandok, mint a külföldi történetírók nem épen a legjobb akarattal föltüntetni szeretnék. Védekezés volt ez, természetesen a baromtenyészlő, harczias népek műveltségének megfelelő védekezés. Rettegte őseink kivont kardját egész Európa s dehogy futott volna önkényt bele, in'<ább messziről elkerülte azt. Nem is zavarta egy ideig hazánk nyugalmát idegen hatalmasság s István a szent király, bekében rakhatta le az új haza földjén a magyar állam alnpköveit. Csak jóval később, midőn a német királyság megerősödött s királyai a császári czimet is fölvették; midőn a görög császárság is öszszeszedte magát s fenyegetően terjeszkedett a Dunáig: akkor fenyegette a magyarságot az a veszedelem, hogy a két császárság, mint két malomkő, összezúzza őt. Azonban a magyar nemzet méltó maradt régi hírnevéhez. Megmutatta erejét s elhárította a veszedelmet előbb nyugat, majd kelet felől. A kudarezot vallott ha'almasságok még csak meg sem kísértik újból, hogy hatalmukat kiterjesszék hazánkra. Magyarország kivívta függetlenségét s biztosította helyét a nyugoti államok sorában. Hosszú ideig nem is fenyegelte hazánkat kívülről olyan veszedelem, mely tartósan meg zavarhatta volna nemzeti és ál'ami életünk fejlődését. Mert hiszen a tatárjárás múló zivatarja ha '•! is söpört mindent, mi útjába akadt, azonban a letarolt mezőkön, hála a gondviselés végtelen kegyelmének, rövid időn új s tatán a reginél még szebb, virágzóbb elet fakadt s a nemzet, nem rettegve többé a múltat, bizalommal tekinthetett egy szebb jövő felé. S a magyar dicsőség verőfényes, kék egét, melyre az Árpád ház kihalása után az Anjouk új fényt derítettek, csak akkor kezdik beárnyékolni sötét fellegek, mikor keleten felüti fejét a török hatalom s műveletlen, vad csordáival elárasztani készül a művelt nyugatot. A pogány kelet fölveszi a küzdelmet a keresztyén nyugottal, a félhold, a kereszttel. E küzdelemben Magyarországnak jut a legmagasztosabb, de egyszersmind legnehezebb, leghálátlanabb feladat: megvédelmezni Nyugot Európái, diadalra segíteni a keresztet. — És magyar hazánk megoldja e leladatot. Hunyadi János a magyar hazának s az egész keresztyén világnak e csodált, magasztalt hőse, elűzi a magyar nemzet egéről a tornyosúló felhőket s eloszlatja Európa népeinek homlokáról is az aggodalom borúját. Teljesen ugyan nem töri meg az ozmán erejét — de föl tudja tartatni hatalmának terjedését. Majd megjelenik a magyar dicsőség legfényesebb napja s beragyogja a diadalmas magyar hazát. Mátyás az ősz vezér méltó utódja, az igazságos király, a nagy tudós, eddig soha nem látott fényt, soha nem hallott dicsőséget szerez népeinek. Azonban a mily hirtelen tűnt fel, oly hirtelen áldozott is le dicsőségünk fényes napja. A nagy király törpe utódjai alatt romlás szélére jut a magyar nép. Mohács gyászos temetőnkké lesz. A magyar nemzet elbukik a nehéz küzdelemben, de nem teljesen s nem a föltámadás reménye nélkül. Az a nemzet, melynek oly hősei voltak, mint Szondi, Losonczy, Dobó avagy Zrínyi, nem veszthette el a jövőbe vetett hitét, bizodalmát s reménvét. S végre másfélszáz esztendei nehéz török iga után ütött a szabadulás órája. Buda s lassanként egész magyar hazánk fölszabadult a török uralom alól, de csak azért, hogy az osztrák kormány annál inkább összeszorítsa a hálót, melyet a sokat szenvedett nemzetre már régen kivetett. S bizony soha nagyobb veszedelem a magyar nemzetet nem fenyegette, mint erről az oldalról. Nemzeti jelemének elbeszélését a törökökkel szemben nem férhette. Ha még oly liosszú időre terjedt volna is a török uralom, akkor sem fenyegette volna a magyar nemzetet az a veszedelem, hogy beleolvadjon a tőrök népbe, melynek vallása, szokásai, erkölcsei merőben idegenek voltak s idegenek maradtak is nemzetünktől. Sokkal inkább félthette nemzeti jellemének elvesztését nyugoti szomszédaival szemben. De annál nagyobb a nemzet dicsősége, hogy meg tudta őrizni azt! Ti Bocskayk, Bethlenek, Rákóczyak, ti a magyar szabadság fölkent apostolai, leborulunk nagyságtok előtt ! Mert volt-e nemesebb czél a Ti czélotoknál, volt-e magasztosabb küzdelem a Ti küzdelmeiteknél!? Te rodostói szent, ha a megdicsőültek hónából figyelemmel kisérték imádott hazád sorsát, láthattad, hogy a nemzet hü maradt eszméidhez s hogy nem nyugodott addig, míg azokat meg nem valósíthatta míg a szabadságot, a milyenről Te álmodtál, ki nem vívhatta ! Pedig soká kellett tűrnie és sokat szenvednie. Tűrt is, inig tűrhetett, s szenvedett, míg a szenvedések mértéke be nem telt. — De végre is megmozdult, hogy lerázza békóit. — 1848! Mintha Te lelked szállott volna a nemzet ifjú vezérébe ki lángleikének erejével, szavának ellenállhatlan varázshatalmával magával tudta ragadni az egcsz nemzetet, hogy lerázza a szolgaság rabbilincseit s fennen lobogtassa a szabadság lobogóját! De láthattad, hogy ez a zászló még most is elesett s annak, kibe lelkedett lehelted, a Te sorsod jutott osztályrészül. Távol hazájától, az önkényt választott • keserű száműzetésben élte le a turini szent aggastyán életének utolsó éveit. Ma már egyesülhetett a két testvér lélek, s bizonynyal megindultan tekint alá a boldog, a szabad, az ünneplő magyar hazára, mely Isten jóvoltából megérhette az ezer évet, mert fiai nemcsak a harezok mezején szerzettek babérokat, hanem annyi balszerencse, oly sok viszály között ráértek arra is, hogy a müveitségben is mindig lépést tartsanak a müveit nyugattal. Büszkén tekinthetünk vissza ezredéves multunkra, mert nemcsak a harezok mezején látjuk nagynak, dicsőnek nemzetünket, de látjuk egyszersmind azt is, liogy a műveltségben is mindig lépést tudtunk tartani a nyugoti államokkal, nem maradtunk hátra azok mögött. Mikor őseink elfoglalták mostani hazánkat, akkor sem állottak sokkal hátrább ama népek mögött, melyek közzé beékelődtek ; ezért alkothatták meg minden nagyobb rázkodtatás nélkül a magyar államot. A harczi kalandozások alatl is. ha nem azért járták be a világot, sokat tanult a minden szépre és jóra fogékony magyar. Majd megjelennek a hittérítők, s kezükben a magasra emelt kereszttel türelmetlenül várják a béke idejét, hogy a boszu és gyűlölség helyett a szeretet igeit hirdessék. S István, 1 a szent király, megérti a korintő szózatát! A keresztyénség i apostolává lesz, hogy biztosítsa nemzete helyét a nyugoti Folytatása a II. mellékleten.