Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-05-10 / 19. szám

„IN Y I I{ V I I» 1

4" János lelkész és tb. főesperes mondott megható hálaadó imát és tartott hazafias szellemű alkalmi beszédet a templomot zsúfolásig megtöltő, — nagy részben még tót ajkú, de szírében igaz magyar híveinek. Az erang. ref. templomban '/, 9-kor kezdődött az isteni tisztelet, amelyen megjelentek a vármegyei, városi, törvényszéki, pénzügyigazgalósági stb. küldöttségek is. Az ág. evang. templomban a magyar nyelvű Istentisztelet 10 óra tájban kezdődött. A kúlömbőző küldöttségek, köztük a törvényszék és járásbíróság teljes számmal a díszmagyarba öltözött Megyery Géza kúriai biró, törvényszéki elnök vezetése alatt szintén megjelentek. Dfszmagyarban láttuk ott még dr. Meskó László orsz. képviselőt, Bencs László polgármestert, Haas Mórt, és magyar ruhában jelent meg a városi tisztviselők legtöbbje, valamint a tanári és tanítói kar, és ott volt a város szine-java felekezeti külömbség nélkül. Az isteni tisztelet Sántha Károly alkalmi énekével vette kezdetét, melynek elhangzása után Geduly Henrik ág. ev. segédlelkész és főgimnáziumi valláslanár, lépett az oltár elé, s tartott ott egy remekül kidolgozott, gyönyörűen előadott hazafias alkalmi beszédet. — Magát a beszédet egész terjedelmében közöljük, eleget óhajtván ez állal tenni az ez irányban minden oldalról felhang, ott kőzóhajnak : Alapiye : 00. Zsoltár 2. v. Én nem tudom, bűbáj-é, avagy valóság? A nemzeti géniusz boldogító játéka-é velünk, vagy igaz tapasztalás: de én úgy érzem, ti is úgy látjátok, hogy most nincs más e főidőn — csak egy erdő, a nemzeti lobogó büszke erdeje; nincsen most több, csak egy kebel — egy nagy boldogságtól, örömtől, dicsőségtől egygyéforrt ezernyi — egy kebel. Égnek angyalai jöjjetek, fejtsétek fel e rejtélyt! Mosolygó égbolt s mindenség hatalmas Ura, magyarok hatalmas Istene, óh szállj alá és mondd, hogy a mit érezünk, az igaz, az valóság — nem káprázat, de boldogitóan igaz, hogy itt ezredéve él, — ezredéves múltján egy szívvel-lélekkel örvend ma a magyar ... És az angyalok kara ma kedvünkért bizonynyal kivételt teszen, tavasz ölén karácsonyi dalt zeng: Zengjen vigan a győzedelmi ének, Nincs több e föld. n ilyen ünnepély ! Dicsőség a nipek nagy Istenének : A magyar nemzet ezredéve él ! Dicsőség a szabadság Istenének. Akiben ezredéve hisz, remél . . Bu?gőn borulunk im Előtted térdre Áldíásod kérve az új ezredévre ! Nos igen, az Úrhoz, aki mindöröktől fogva erős Istenünk nekünk, az Úrhoz emeljük fel tekintetünket e szent órában! Mint a haza földje egy lobogó-erdővé, mint minden kebel ma egy kebellé magasztosult, — úgy történelmi létünk e dicső határkövénél mindenek imája egy imává magasztosuljon ma: A magyar nemzet ezredévi ünnepi imájává a Gondviselés örök Urához, Istenéhez ! 1. Legyen ez ima hálaimává a múltért. 2. Legyen ez ima dicséretté a jelenért. :í. Legyen ez ima fohászszá a jövendőéi t. I. Egy érzés ostromolja meg ma a szíveket! Ezer év viszontagsága után a boldog hála érzete a Gondviselés örök Ura, Istene iránt! Nem én mondottam: hivatottabb ajk zengette el: Magyar hazánkat kard szerezte, de a hit tartotta meg ! Oh és valóban, — ha nem lett volna e hon gyermekeiben hit a Gondviselés kegyelmében s aztán, ami e hitből fakadt, bizalom a nemzet jövője, a hon jövendő boldogsága iránt, — és ami e bizalomból fakadt, SZÍVÓS, kitartó küzdelem a haza jövőjeért, úgy hazánknak századok nagy viharaiban el kell vala pusztulnia, mint ahogy elpusztul a legerősebb tölgy is, ha elmetszettétek gyökereit, melyekkel az anyaföldhöz ragaszkodók s az anyaföldből lápláikozék . . . Ám hála legyen az ég Urának, a magyar nemzetben mindig meg volt a Iliinek ereje s az imádkozásnak lelke. Akiben pedig imádkozásnak lelke van, az — legyen egyes ember, vagy egész nemzet: — nem veszhet el soha. Pedig nem ismerünk e földtekén nemzetet, mely bel- és kül-ellenséggel annyit küzdött, oly szakadatlan és fenséges élet-halálliarczot vivott volna, mint a magyar. Hol zeng a népek hymnusza úgy, mint nálunk: Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt — Megbűnhődte már e nép a multat a jövendőt VI! Mely nemzet tőn oly példátlanul hősies foglalási, mint a magyar, mely hét vezérével élén messze Ázsia öléből egyszerre megjeleli Európa földjén és Európa legszebb országát hódító karjával elfoglalja, védő kezével minden irányban, sokszor egyszerre észak-, délfelé is, meg is óvja, meg is tartja. Hol az a nemzet, mely elfoglalva a hont, kiket hatalmába ejtett, egy nemzetet sem fosztott meg népszokásaitól, hitétől, nyelvétől, szabadságától, de — sőt inkább mindenkinek adott valamit, amivel eddig nem bírt, minden itt talált népnek adott több szabadságot és több művelődést!? Hol az a nemzet, mely öntestével fogta volna fel más, nagyobb nemzetek veszedelmét, s niegtet'e ezt híven, becsülettel akkor is, mikor onnan hála helyett rút hálátlanságot — akkor is, mikor saját gyermekei között pusztító pártviszályt, öntestében sebeket szenvedett s megtette ezt nem éveken, vagy évtizedeken, de szinte évszázadokon és évszázadokon ál! Hol az a nemzet, mely sajat vére helyett idegent választ urává s mert urává tette őt, hozzá hű maradt, hű még akkor is, midőn tőle, vagy ha nem tőle, úgy a nevében működött tanácsosaitól keserű csapásokat szenvedett, jogtiprást, alkotmányfosztást, elnyomást, s nem heteken vagy hónapokon, de éveken és évtizedeken ál! Hol az a nemzet, mely minden véleményt tiszteletben tart, legyen az akár századok óta itt élő egyházak hite, akár tudósok meggyőződése, akár népvezerek gondolkodása ! Hol az a nemzet, mely népe maroknyi volta daczára, szövetségesek nélkül, egyszerre tíz ellenséggel veszi fel a harezot, s hogy kihullt a kard kezéből, árulás és kelet és nyugat két nagy hatalmasának szövetkezese hullatta ki. S hol az a nemz t, amely annyi szenvedés, annyi pusztulás, annyi halálos veszedelem után számban meg nem fogvva. erőben meg nem törve, ifjú erővel kél lel uj ezredévre, hogy az ősök álmát, hogy Árpád- és hus nemzetének e földön örök hona legyen, — ne csak maga is megálmodja, de meg is láthassa. Ah — hála legyen ma a Gondviselés Ura-, Istenének, liogv hitet adott e hon gyermekeinek szivébe s a mi e hitből fakadt, bizalmat e hon jövője iránt s a mi a bizalomból fakadt, szívós erűt a küzdelemre. Igaz, voltak e honnak fényes nagy alakjai! Végig vezesselek a nemzet történetén ? — Bemutassam a honfoglaló ősök, Árpád és vérei álmát, amit a keleten láttak és az álom valóságát, midőn ide jöttek s elfoglalták e hont? — Bemutassam szent István királyt — mint magyarnak, szent ó nekem is — a bölcset és szenl életűt — és aztán tovább Bélát, a második honalapítót és a Hunyadyakat és köztök Mátyást, a nagyot és igazságost; — és később a nagy szabadsághősök szinte tündéri légióját, — Bocskayt, Bethlent, a Zrínyieket, Rákóczyakat és Thökölit, majd a két legnagyobb magyart: Kossuthot és Széchenyit és a legbölcsebbel, Deákot, és a legelső magyar embert, 1. Ferencz Józsefet, a királyt, és a költők és művészek fényes csapatját és a honleányok oly alakjait, mint Rozgonyi Cecília, Zrínyi Ilona, Damjanichné és Erzsébet királynő? — és a szónokokat, állambölcseket, fényes nevű tudósokat és magát a nemzetei, mely tűrt és szenvedett, de magát megadni sohasem tudá!?.... Oh mindez ma oly fényes, bűbájos kép gyanánt jelen meg előttem, hogy megállani a kép egy pontjánál sem tudok, megyek tovább, fel oda, ami a képnek fényt, világot ad — az isteni gondviselés hűségéhez és kegye'.méhez, — és még egyszer mondom: szálljon ma fel az égbe boldog hála, hogy ezredéves múltját túlélte a magyar. II. S mert a múltért hála, legyen dicsőség Istennel; a fényes ezredéves jelenért! Ki virágok között jár, édes illattól megifjodik lelke, virágok kelyhétől, szinek pompájától megittasul a szíve és a virágot nézve, nem látja a küzdelmet, melyet a nagy természet viszontagságaival az anyaföld, a virág parányi magva, emberi kéz és napsugár megvívtanak, míg a magból édes kéjjel élő virág támadott! Virágok között járunk most mi is! — A magyar anyaföld virágai, — a szabadság, egyenlőség, testvériség, a haladás és a nemzeti boldogság virágai között. Ezer év szorgalma ültette, ezer év mély hazaszeretete és hite a jövendőben ápolta, ezer év öröm- és bánatkönyei öntözték, ezer év I?ten áldása óvta s tartotta meg édes magyar hazánkat, hogy most virágzó díszébe juthatott. Volt-é perez, amelyben hevesebben dobogott a magyar szív, ünnepiesebb büszkeség és mélyebb hála töltötte volna el, — volt-é pillanat, amelyben a kebel hevesebben szított volna az anyaföld minden rögéhez — mint az ezredik év e fölséges időszakában? Én azt hiszem, amit éreztek a honfoglaló ősök — nem akkor, mikor Isten-adta erejökkel és vitézségükkel e hont elfoglalák, hanem akkor, mikor e földön első gyermekök született, úgy, hogy már a vérség és a jog, a hit és a remény, a béke és a boldogság, az élet és a halál ezer szálával e hon földjéhez kötötteknek érezték magokat, jóstekintetökkel ennek reméltek, jósoltak, könyörögtek boldog hosszú létet: legfölebb az a pillanat hasonlítható az ezredév mai dicső pillanatához, amelyben van költészet és valóság, ábránd és igazság, hit, és remény, béke" és boldogság egyszerre! Hogy mi volt ezredév előtt s mi most a magyar? . . . Kérdjétek meg a tavasztól, mi lesz a nagy természetből, midőn megindul a dúló förgeteg, tépi-rázza a fák koronáját s aztán hosszú vihar után végre elcsendesül minden, termékeny eső hull, végre elmúlik ez is és kisüt a béke és áldás ragyogó verőfénye! Fergetegkent jelent meg a láthatáron, a hon határán, honfoglaló nemzetünk; zúgó — morajló vihar tépését érezte századéveken át, és most mégis eljutott dicsősége ama fokára, hogy idegen nemzetek csodálják haladását, — idegen koronás fők, és tudós és művészvilág koronái az elismerés babérját fűzik a hármas bérez és négy folyó halárai körül, idegen hatalmasságok örvendenek, hogy együtt örvendezhetnek velünk: bent pedig öröm árjában úszik minden és van béke, és van műveltség és van páratlan szabadságot nyújtó alkotmány és van erő a még tökéletesebb fejlődésre, állami és nemzeti szent eszmények még tökéletesebb megvalósítására! Ah, a milleniumi év e jelene ezer boldogság, kimondhalatlan hazafiúi örömek forrása nekünk! Kérdjétek meg a nyugvó nagyoknak szellemét: kérdjetek meg egy Széchenyit, nem mondja-e már: Magyarország nem volt, nem lesz, de van; kérdjétek meg Kossuthnak szellemét, hogy látva a haza földjén szinte végleien tenger gyanánt hullámzó trikolort, látva a lelkesült örömet, látva a Hallelujál, látva e nemzet forró, mély hitét jövendőjében — nem boldog-é, hogy teste itt pihen, ez ezredéves föld ölén V ... . Legyen hát dicsőség Istennek a jelen dicsőségéért! III. Ám legyen végül ezernyi kebel egy fohásza: áldásért a jövendőben is! Istennel szemben csak megadást — jogot nem ismerünk. De ha van könyöigésünk számára alap, igazság, úgy ma e drága hon igaz alapon, igaz lélekkel könyöröghet az Úrhoz! A drága honnal evangyeltni anyaszentegyházunk, mely mindig e honnal örült, e honnal szenvedett, anyaszentegyházunkkal együtt minden szentegyházak, s mind e szentegyházak összességében újra a hon igaz alapon kérheti a Gondviselés urát és Istenét, hogy ha ennyi század viharain át megtartóit, úgy jövendő századok végeiglen áldja is meg a magyart! Most hát zengjen az ének: „Isten áldd meg a magyartMost hát menydörögjön a szózat: „Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar Áldást az égből, hűséget a földből, egyetértést a szivekben, áldozatkész honfiúi kebelt, munkás karokat, művelődni óhajtó agyat — és akkor, ha volt virágzás e hon völgyein és hegyein, lesz még inneniül nagyobb, dicsőbb és magasztosabb! Anyák, szivetek vérével tanítsátok már magzataitokat, atyák — példátokkal hevítsétek fiaitokat s leányaitokat', tanítók, történelemmel lelkesítsétek az ifjú szíveket, polgárok törvénytisztelettel s alattvalói hódolattal, elöljárók igazsággal és igazságossággal, s Te minden országok tisztelt alakja, koronás királyunk, szinte példátlan atyai sziveddel tanítsatok tovább, búzditsatok, lelkesítsetek mindent mindenekben törhetetlen hűséggel ragaszkodni e drága honhoz: s akkor még soká, soká — él majd nemzet e hazán és nem lesz bűbáj, de boldog és szent valóság uj ezredév és az ezredévek Istenáldotta ezredéve! Ámen. A beszéd után a következő imát mondta el: Zengjen vigan a győzedelmi ének. Nincs több e földön ilyen ünnepély! Dicsőség a népek nagy Istenének: A magyar nemzet ezredéve él. Dicsőség a szabadság Istenének, A kiben ezredéve hisz, remél! Buzgón borulunk im előtted térdre, Áldásod kérve az új ezredévre. Erőt öntöttéi Árpád bős szivébe, István király lelkébe szent hitet; Tatár-pusztítás gyászos idejére Küldted Bélát, a bölcset, szelídet, S hogy Európát vitta kelet népe, Hunyadyaknak karja segített És nem temetett el Mohácsnak sirja, Mert benned bíztunk mind vigadva-sirva. Megvitta a szabadság nagy tusait Rákóczy, Bethlen s annyi drága ős S elérve márcziusnak Idusáig Kossuthnak lángleikétől újra hős Lett a csüggedt. . . . s szabadság virágit, Öntözzük most is sirján. S él hitünk Széchenyi, Deák hatalmas szellemében, Isten velünk lesz az új ezredévben ! Ezer emléke — ezredéves múltnak Sugározd át szivünkbe fényedet! Előtted a könyv, nemzetem, tanuljad: Nem vész el a nép, mely hazát szeret, Nagy szellemek jelöltek meg az útat, Melyen szent czélodat elérheted ; Indúl a mű, — csak tőled függ a vége: Magyar hazánknak örök dicsősége. Hazám ifjai, föl, munkára, jertek ! Erős legyen, ki multat ünnepel ; Uj munka vár, uj korszak, uj évezred S dicsőséget csak munka érdemel, Légyen erős, hatalmas, egy a nemzet, Egy czélért verje^ minden hü kebel, Kit a hármas bérez s négy folyó között Ezer esztendő testvérré fűzött. Mit a viszálynak keze szerte tépett, Forrassza egygyé e szent ünnepély! Dicsőség a népek nagy Istenének; A magyar nemzet ezredéve él, Dicsőség áldások Istenének, A kiben ezredéve hisz remél! Buzgón borulunk im előtted térdre, Áldásod kérve az új ezredévre! Lásd meg, Isten, áldozó szivünket Mely a hála szent tüzében ég; A jövőre gyarapitsd hitünket Mond, hogy boldog, nagy lesz még e nép ! Nagy lesz, hogyha félelmedbe járva Tiszta erkölcs lészen sziklavára! Adj pünkösdi lelket a magyarnak, Óh nagy Isten! Lelket adj nekünk! A kik élni méltók, meg nem halnak . . . Végtelenbe nyúlik életünk! Óh valósulj fényes, büszke álom, Teljesülj be, biztató remény! . . . Isten, a ki úr vagy a világon, Légy kősziklánk élet tengerén .... Legyen boldog e hon és királya, Hasson hozzád szivünk szent imája. Miatyánk stb. A róm. kath. templomban Verzár István esperesplébános tarlotla az ünnepi misét, a melyen a küldöttségek szintén megjelenlek. Itt ünnepelt együtt a polgársággal a hadsereg is, a közös huszárok részéről a 10-ik huszárezred tisztikara, élén Fontain Henrik ezredessel, a honvédhuszár tisztikara, élén Bombelles gróf őrnagygyal jelenvén meg. A legénységből két század közös-, és két század honvédhuszár volt kivezényelve ünnepi díszben és állott fel a templom előtti szabad térségen. A statusquo izraelita templomban a templomi énekkar az iskolás gyermekekkel együtt elénekelte a Szózat két első versszakát, melynek elhangzása után ima következett a hazáért és az uralkodó családért. Ezután Friedman rabbi zsoltárt mondott a nyílott frigyláda előtt s végül Lieber Saul kántor énekelt egy remek melódiáju alkalmi egyházi éneket, melynek szövegét mult számunkban közöltük. A nyíregyházi orth. izr. hitközség is tartott millenáris hálaadó islenitiszteletet. Az istenitisztelet lefolyása méltó volt ahhoz a nagy eseményhez, melynek szentelve volt. A szépen diszilelt templomban alkalmi zsoltár éneklése után a hitk. h. rabbija Widder S. gyönyörű, igen találó alkalmi beszédet tartott. Beszédében drága hazánkat egy árnyas és zamatos gyümölcsöt termő fához hasonlította, melynek árnyékában egy kifáradt vándor pihenni ter s minden éhségét, szomját kielégítette és jól megpihenve hálából megáldaná a fát, de látva dus egészséges termését nincs más áldása, mint az, hogy csemetéi épp oly áldás termők legyenek, mint ő maga; a vándor alatt ^zsidóságot és nemzetiséget éltette, kik a minden Folytiltása az I. mellékleten ~