Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-03-29 / 13. szám

Y X B T I D É K' Ezredik Húsvétunk! A húsvéti ünnep nagy goudolata érintse meg szivünket és termékenyítse meg lelkünket, mert a szeretet, az isten-ember föltámadása által ezen a napon lett vezérlő tőrvénye az emberiségnek. A Krisztus társadalma a szereteten épült. Ez az a leghatalmasabb törvény, mely az emberi társadalom rendjében megvalósult. Léhák, akik máról holnapra élnek, hazugok és csalók, akik a pillanatnyi siker verőfényében sütkéreznek; akik legfelül állanak vagy akik a sors rostáján alul maradtak: a méltóságos stréberség éa a sebeit mutogató nyomorúság, ennek az ezredik magyar húsvétnak az ünnepi gondolatából érezzen meg csak egy parányit, hogy a Megváltó születése után való 1896-dik esztendőben, ezredik évében pedig a magyar nép állam-alkotásának, ne csak lássék, de ugy legyen; hogy ezer esztendő viharain és verőfényes napjain erős törzse növekedett itt egy nemzetuek, mély gyökerű, ezer éves, dús lombú és virágos. Lám, a szabolcsi dombok folyton változó és mégi9 örök egyformaságu homokjain is kinő közéletünk unalmas sivatagából egy egy ilyen üde zöld fűszál, és várja a harmatot, hogy valósággá lehessen ez az imaszerű fohász. Nagy frázis ez, igaz! De a jövendőnek, mely a szeretet munkája nélkül való napok tétlenségeért egykor majd fizetni fog: hejh, keserves lesz az aratása; amikor majd ez a mi mesterséges módon széttagolt társadalmunk sok rosz kelése megérik. Az ezredik húsvét, ami magyar földön itt ránk virrad, nyissa meg a szemünket a tisztán látásra, az önzés nélkül való szeretet által. Lássuk meg, akik legalul vannak, s mérjük azokhoz, akik felülre jutottak. Ember! * * * Az is ember, aki alul maradt; ember az is, aki felülre került. Egyforma mind a kettő. Sírva jövünk a világra, s míg a koporsóig eljutunk, könyűink gazdag forrása kiapad! * * * Kezeljük és alkalmazzuk azonban Krisztus születése után, a tizenkilenczedik Század végén igen furcsa módon a szeretetnek törvényét. Kimondtuk az emberi egyenlőséget 1848-bau. De az a társadalom, mely ezt megcselekedte, eltűnt. Mintha nyoma se lenne már. A fiuk, az unokák már dehogy engednék el születésük y-ját, sőt arra épitik jogosnak vélt aspirációikat. Mint a „Kincsem"-csikók vagy az egykor híres üuccanier unokái, kikövetelik a maguk társadalmi pozícióját, holott pedig híres anyjuknak vagy nagyapjuknak sok zabon aczélosodott lábszárai nélkül szűkölködnek És a társadalomi Igazi birkanyaj; csak a kolomp szavát hallja s nem látja meg hogy akinek a nyakán van a kolomp és akit o követ, tulajdonképen egy szainar! Nem folytatjuk azonban ezt a thémát! A „divina comédiá"-ban ami szerepet játszunk mi emberek, egy apró kis állomás nekünk ez a Húsvét. A föld, a maga forgásában nem áll meg egy pillanatra sem, de a megmérhetetlen örökkévalóságban nekünk embereknek jelentős pillanat, hogy ezer esztendőt mutat a mi történelmünk óra mutatója. A kezdet és vég nélkül valóság megérthetetlen nekünk „született" és „halaudó" embereknek. Ezer óv történelmének tanulságait megláthatjuk azonban, és — ahogy Húsvétnak magasztos ünnepe ebben az ezredik esztendőben ránk virrad, a „kezdet" és vég" fogalmának gondolatával korlátozott emberi ész gyarlóságaival megmérhetjük ezt a multat. Az eleje, a kezdete ennek az ezer esztendőnek a honfoglalás. Ugyanaz az egészséges ösztön, mely a nagy népvándorlást előidézte, ez a létfentartási ösztön vezette ide őseinket. Nem a véletlen, de a szükség. Es mire a harczok pusztításai után letarolt mezőkön újra kizöldült a fű, megvolt itt alapítva a konszolidált magyar állam. A történelem följegyzett dátuma szerint az úgynevezett vérszerződés volt ennek a magyar államnak a legelső alkotmánya. A vezérek fölvágták karjaikon az ereket s vérük együvé folyt, jelképeül az általuk birt föld egységének. És ezer esztendővel ezután, mi, — most élő generáció — ahogy régiekről megemlékezünk, tele vagyunk csupa frázissal, csillogunk hitvány külsőségekkel és szenvedünk írott törvények, zászlókra írott jelszavak és valóságos élet között álló nagy hazugságok elválasztó mélységeiben. Talán nincs is erre nézve rikítóbb példa, mint épen a mi vármegyénk társadalmának közélete. A „szabadság", „egyenlőség", „testvériség" kibontott zászlói lobognak mindenütt mi nálunk és e zászlók alatt a mindennapi élet legnyomorúságosabb látványát mutatja a kasztok szerint széttagolt és ezzel erőtlenné tett társadalomnak. Szegény Jankó János most halt meg a napokban! 0 talán tudott volna illusztrácziókat rajzolni egy magyar humoristának könyvéhez, aki megírná a szabolcsi társadalom életrajzát. Érdem már. aki csak publikum képen is a sok ticzamodásokat, ferdeségeket meglátui tudja. Eszembe jut a „nagyságos végrehajtó úr" üzenete a „tekintetes alispán" urboz; s ahogy megérzem ebből a jóizO jelenetből a mi társadalmi életünknek nevetséges hóbortjait, szinte tollam hegyére tolakodik az inspiráczió, hogy képet fessek a mi társaságunkról és szincerizáljak a fölött, hogy a tehetetlenségnek, képte. lenségnek, lustaságnak ezek az eredendő büaei milyen nagy tekintélynek örvendenek nálunk olyan nagynak, hogy szinte lehetetlennek lát. szik nélkülök valamivé lenni, vagy legalább valaminek látszani közöttünk. Nevessünk rajta; de keserű nevetés ez! Az „egyenlőség", „szabadság", „testvériség zászlói azonban lengeni fognak továbbra is, „ nem lesz senki ezután sem, aki lerántsa ezeket a zászlókat mondván, hogy mindez ez egy nagj hazugság! A mi ezredik esztendőnk Husvétjén, amikor a szeretet törvénye megvalósítójának föltárna dását ünnepeljük, — ez az igaz szó zokon ne essék! A tekintetes ur. Irta: Oláh György. Sándorfalva elég csinos kis község ott a Bodrog mellett, még ha nem díszítené is az a két uri lak. Az egyik, mely a Bodrog felől eső oldaloD dombra építtetett még a hatvanas években tekintetes Vágányossy Péter űrtől, ki már akkor is e község földesura volt ősei nyomdokán, — nem aunyira díszes voltánál, miut in kább erős szerkezetre és ódon külsejére nézve köti le a néző figyelmét A másik lak már a modern építészet készítménye: meglepő arányokkal s tetszetős ékítményekkel tarkázva. E háznak fiatal ember a gazdája. Ugyanis a Zeleméryeknek nem jutott eszükbe, lévén nemesi birtokuk ős idők óta Aradvármegyében, hogy erre fele is szerezzenek maguknak telkeket; de hogy Zeleméry Zoltán, mi : előtt elszakadt volna a családtól, mert takarékos apja kelleténél többször dorgálta meg ót. legényes kedvtelései s költekezései miatt, — eladta egyik nagynénjétől rája hagyományozott birtokát, feljött gazdálkodni a Bodrog mellé s éppen Sándorfalvára. Abban ugyan semmi különös nincs, hogy két uri lak áll egymás mellett; még abban sincs, hogy tekintetes Vágányossy Péter ur vőlegény, Zeleméry Zoltán pedig nagyságos ur s esze ágában sincs a nősülés; de már azon fennakad minden ember fia, hogy ők ketten nemcsak nem járnak együvé, ha egyébért nem: politizálni; de szóba sem állanak egymással soha. Egyszer volt szerencséjük egymáshoz, mikor Ze leméry beleköltözött uj gazdaságába. Ekkor udvariasságból átment a szomszédba, hogy bemutassa magát. Azonban ugy tapasztalta: nem szívesen látott vendég itt, mert Vágányossy ur bátor volt oda nyilatkozni, hogy hadi lábon áll minden, úgynevezett iparlovapgal, aki, I«ten tudja; hogyan? — meggazdagszik valahol, azután elmegy messzebb gazdálkodni, hol nem ismerik, olt aztán rábélyogozzák a „uagyságos" czimet, pedig, — meglehet! —• a nevét is 50 krajczáron szerzette — y-nal 1 Vágányossy az a név! Még a vasúti síneket is az ő nevéről nevezik — vágánynak! Ilyen forma tartalmú volt a „tekiutetes" ur fogadóbeszéde; természetes tehát, hogy a „nagyságos" ur nem tartotta meg programmbeszédét. A hogy jött, ugy elment. Vágányossy ur jobban örült ennek, mintha 20,000 forint tiszta haszna lett volna a dohányon, mivel a jövőbe ható tervét látta szépen megvalósulni e hideg udvariatlanság révén, mert — nősülni akar! Az az: kell megnősülnie. Nem ugyan egy most alkotandó hazai tőrvény értelmében, minő Amerikában életbe lép nem soká, mely szerint az agglegényeket nagy adóval fogják sújtani, (ilyen törvény ellen hej, de sok millenniumi menyecske tiltakoznék — nálunk!) — csupán egy vég rendeletnél fogva kell megnősülni Vágányossy urnák, a mely végrendeletben világosan [körül van írva, hogy: „Ha nőtlen állapotban halna meg Vágányossy Péter, e néven utolsó: elesik a fényes-mezei hagyatéktól' . . A tekintetes ur kiült a tornáczra és boldog megelégedéssel ereszgette a bodor füstöket. E közben elgon dolta, hogy nem félhet már e hetyke uracs személyében a — házibaráttól, hiszen ha szeme vau: nem jön ide többé se látogatóba, sem egyébb dologban. Nem is olyan leány a mennyasszonya, kit félteni kellene. Jónevü, erkölcsös, árva leány ő, a kinek kis korától fogva mostoha auya parancsolt. Az ilyen leány gyermek engedelmességhez van szokva s nem csalja meg az urát, bárha 50 éves a — férj. Elköhögte e gondolatot Vágányossy ur, nem hízelgett neki, hogy már 50 éves. De azért meg van elégedve magával. A csüz se bántja, csak egyszer — hetenkiüt, 3 ugy eszik még mindig, mint a farkas. Nem érte fel hát észszel, hogy mégis van valaki nemesi házában, a kinek szivén mély sebet ütött az a nagy uri gőg, melylyel a nagyságos urat .szélnek eresztette". Leánytestvére Eleonóra az a boldogtalan. Bemutatnám őt, ha éppen nem jönne ki a tornáczra. Két évvel fiatalabb Vágányossy urnái, s ha még hozzá veszem, hogy költői lélekkel van megáldva: el, gondolhatja kiki, milyen lehet ó? Még most is könyezik. A kövezetvám felemelése. Természetesnek találjuk, mert minden józan gazdasági-kormányzat princzipiumát képezi, hogy a szükség, szerű kiadások ellensúlyozása és fedezete a bevételi ágaknak fokozatos hasznosításában és kiaknázásában találja fel közvetlen ellenszerét. Körülbelől akként stilizálható ezen elv, hogy a „kiadásnak meg kell lenni, tehát a fedezetét onnan merítjük, ahol van." Ki venné rossz néven, hogy amaz óriási feladatok súlya alatt, a minden irányban tapasztalható fejlődés készséges előmozdítása következményeként jelentkező fo kozott és ujabb kiadások, a bevételeknek intenzivebb ki használására sarkalja a város gazdasági administratióját teljesítő közegeket. Elismerésre számithat ezen administratióban legutóbb is érvényre juttatott azon elv, amely a mindig igazságtalan egyenes adóztatási rendszer helyébo a közvetett, — tehát bizonyos változó, visszatérő cselekmény vagy állapothoz kötött, s egyéni elhatározástól függő előnyök megadóztatását lépteti. Az adóztatás alapja biztosabb, inczidense ellenőrizhetőbb ezen utóbbi rendszerben. — Csak az kerül fizetési kötelezettségbe, ki önmagát juttatja az adóval sújtott helyzetbe, vagy viszonyba. Módjában van azt kikerülír, ellenben az egyéni elhatározástól függő viszony előidézése feltétlen adózási teherrel is jár. A kétségtelen előnyök mellett azonban, miket a közvetett adóztatás magában egyesit, még mindig marad eldöntésre váró kérdésül az, váljon a létező viszonyok alkalmazását javalják-e? másrészről a hátrányai daczára nem opportunosabb politika-e, a nélkülözhetetlen kiadások ellenszerét az egyenes kirovás tisztább forrásából meríteni? Mert legyünk tisztábban azzal a tapasztalati igazsággal, mikép a közvetett adóztatás utolsó indicziuma, azaz az adóköteles tény előidézése a kötelezőitek egyéni elhatározásában tartja gyökerét s meggondolandó, váljon az adóztatás czélja nem szenved-e többet akkor, ha a kötelezettek kedve vétetik el az adóköteles tény végrehajtásától esetleg nagyobb pénzügyi eredmény melleit, mint akkor, midőn az alacsonyabb adólételek mellett az esetek gyakorisága marad meg. Beszéljünk ad hoc! Nyíregyháza város képviselő-testülete a gazdasági szakosztály javaslatára jónak látta a kövezetvám-tételeket 25—50°j

u-kal felemelni. Indok és czél: a város növekvő közszükséglete, illetőleg ezen közsrükséglelek fedezése. — Tlieoretikus nézőpontról szemlélve, a határozat helyeslésre számit. Hanem vizsgáljuk az érem másik oldalát. V^yünk a kérdésbe politikai szempontokat is. — Péter, te minden fiatal emberrel igy teszesz:| elűzöd házunktól . . . Nem tudtál volna-é szebben beszélni Zeleméry Zoltán úrral?! . . . Ah,' milyen szép neve van: Zeleméry Zoltán!! . . . — Ötven pénzen vette, — morgott a tekintetes ur, — ha nem vette: jussolta, mégis könnyen jutott hozzá. Láss inkább a dolgod u'án, ne érzelegj, hiszen kinőttél már a gyermeki korból! — Könnyű neked Péter, mennyasszonyod van! Oh, csak uekem nincs senkim, a kinek szivemet adnám . . . Ugy vágyom pedig egy megszentelt Ideál után . . . Szeretném egy magasztos eszmény képhez fűzni lelkemet, minden gondolatomat ... Ez egyet, őt is elűzted ! . . . Lopva néztem őt a függöny mögé bújva a vizit szobában . . . láttam én néhány perez látása évek emlékeit véste szivembe ... Oh Péter, miért űzted őt el?! . . . — Csak!! kelletlenül, de aunál erélyesebben mondta ezt Vágányossy ur. S hogy ne kelljen több kérdésre felelni, a méhes felé vette lépteit. A méhesben aztán lefeküdt a kanapéra, s a [méhek dönticsélése álomba merítette. Igy tett mindig, valahányszor huga szemrehányásokkal illette. Reggelig is perelnének, ha ő sem en* gedné. Arról meg nem tehet, hogy Eleonóra még most is ábrándokat kerget. Volt kérője elég, válogatott köztük, éppen az most a bij. Hit bizony ez nem lenne igazság, hogy egy „jött ment* nagyságos ur kötné te a fejét. Egyrészt azért is siettetné egybekelését a tekintetes ur, hogy húgának legyen egy benső barátnője. Ki volna erre érdemesebb, mint az ő felesége? Majd jobban telnek a napok e kis falu í, ha együtt vezetik a háztasitást. Neki macának se lesz annyi gondja, ha megosztja valakivel. Mert bizony a testvér csak szeretetből viseli a terhet, de a feleség kötelességből isBár régebben vette volna elő a jobbik eszét ... de azért még nem késő. Ei életkérdések felett hánykódott a lelke álmában. Mikor felébredt, egy jó gondolata támadt: elmegy Folytat&aa a luelléklötoo