Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-03-22 / 12. szám

„IH y í 1{ V I D É K.' után, hogy a terméketlen homokból lett csekély alkatrészének tespedő közönye nem csökkenti, felbuzdulása nem növelné nagy ünnepe fényét, annál is inkább, mert a lakomákon, — mik nemzeti dicsóségéuek ünnepélyeit fűszerezni fogják — legelőször, 3 teljes számmal ott lesz. Mégis csak igen okos ember ez a Szabolcsvármegye ! Szabolcsvármegyét már elparentáltuk, halld — vándor! - Nyíregyházát Í3. Hogy miként fogunk részt venni, — külön a millenniumon? Lesz ökör sütés is. Meg egy lakoma. A miaera pleb3 eszik a szabad közérdeklődés assistentiája mellett megsütött ökörből, az úri nép valószinüleg szintén ökörből fog enni. iszunk rá, kapunk kábitó macska jajt; . . . és szidni fogjuk valamennyien a millenniumot, ami miatt fáj a fejünk . . . Utólagosan. De hát félre a tréfával. Lesz még egyébb is. Hauem az mindenek fölött attól fog, hogy a város képviselő testületének kebeléből kiküldött J u. n. millenniumi bizottság a polgármester 3 — 10-ik összehivására összeülhet-e határozatképes számban vagy egyszer 1 Furcsa! Ennek a famózus bizottságnak tagságáért törték magukat a képviselő testület nagy alakjai. Midőn, aztán az anya testűlet bizalma kielégítette a nagyra törők ambitióját, mintha a Lethe folyó vizéből ittak volna, nem emlékeznek többé arra, hogy a millemnium emlékére Nyíregyházán létesitendó munkálatokra vannak kiküldve. Hívhatja őket aztán a polgármester gyűlésre, kinálhat nekik csemegét, krampampulit! Mindhiába, a basibozuk ugyan nem mozdul! Csinálódjék a millenium magától, ha tud. Pompás logika. Ha ballúl üt ki valami ! ? kész a kifogás. Látszik, hogy nem lehettem ott bokros teendőim miatt. Ha sikerül ? büszkén hivatkozik a bizottsági tagságára. Mindenképen csak nyerhet. Ki venné észre, hogy ez ethikai csorbulás 1 Geduly Henrik, az evangélikusok e3zes papja, könyvet ír rólunk. Nem itt született, neki lehet eszmék szolgálatába szegődni ingyen,"csupa lelkesedésből. Benszülöttnek, a tni kényelmes világfilosoíiánk mellett ez capitis deminució maxima. És lesz még egy. Az is ellenzésre talál. Az egész ember egyik fele rivalitásban van a másik felével még ezt a egyetlen maradandó alkotást illetőleg is. A váro3Í tisztviselőknek nyugdij-alapot teremt a város közönsége a millennium emlékére. Tegnapelőtt tárgyalta a képviselőtestűlet s némi ellenzés után 13 szótöbbséggel el is határozta, hogy évenként 2000 frttal járul a nyugdíj-tőkéhez 20 éven keresztül. Fogyatékos az erőnk, részleges lehet a segítségünk is. — ves barátom, velem ellenfelem nevét tudatni, mert valóban nem nézhetem meg névjegyét.* — Nem rossz! Neve d'Orsay Armand. — Hogyan mondod, d'Orsay ?! Különösen véletlen. — Igen ós pedig igen csinos fiu. Kár érte. Gaston megdöbbent. Világosan emlékezett, hogy Irénnek volt egy Armand nevű fivére; ez csak nem lehetett ellenfele! Megérkeztek a tetthelyre. d'Orsay Armand már ott volt segédeivel. Az urak hideg udvariassággal üd vözlék egymást és rögtön hozzá fogtak a távolság kiméréséhez, — Huszonöt lépés távolság, öt-öt lépés avancz, kétszeri golyóváltással állapíttattak meg, mialatt a se gédek megtették az előkészületeket, Gaston lázas izgatottsággal szemlélte ellenfele halvány szép arczát. Igen, semmi kétség többé, Iréu fivérével állott szemben! — Helyükre uraim! — hangzék a vezényszó ós egyidejűleg a vicomte átadá a pisztolyt barátjának. Gas tou heves lelkiküzdeltnek közepette állott mozdulatlanul helyén. Egy«zerre elejtó a pisztolyát és valamennyi jelenlevő megütközésére bizonytalan léptekkel Armand felé közeledett. — Uram, — kéró ellenfelét, magán csak nehezen uralkodva, — mielőtt ezen becsületbeli ügynek eleget tennénk, engedjen meg, bármily szokatlannak tessék is az, egy kérdést. — Kérem. — Van önnek nővére? Az ifjú halváuy vonásain fájdalmas vonaglás volt észrevehető. — Miért e kérdés, uram?! — Kérem, esedezem, mondja meg, van-e önnek egy Irén nevű nővére? — Csak volt. — Hogyan, csak volt?! — Egy hónappal ezelőtt meghalt. — Tehát meghalt! Gaston megrendülve borult ellenfele keblére. Ez önkénytelenül visszalépett. — Nem értem uram, mit jelentsen e jelenet, azt hiszem, nem azért jöttünk ide, hogy családi ügyeinket közöljük egymással A segédek közbeléptek. Gaston felvette pisztolyát a földről ós helyére ment. Mit ért neki most már az Haszuál annyit, hogy a városi tisztviselő munkaerejének elfogyásával nem lesz kénytelen koldulni menni. Tehát humánus, okos dolog. S ha nem is elégíti ki az alkalom nagyszerűségéhez alkalmazott várakozásunk teljességét; nyom nélkül még sem fog eltűnni a mulandóság végtelenébe a magyar nemzetnek nagyságban, békességben és szabadságban elért 1000-ik európai esztendeje. Lesz még aztán ünnepség sokféle. Iskolákban. egyletekben stb. és egy nagy üresség. És most menj uj útra jó vándorom ! Márczius 15. megünneplése. Nyíregyházán. A márcziusi nagy történelmi nap évfordulóján városunkban rendezett ünnepségek legjelentékenyebbike az ünnepi nap délutánján a színházban folyt le. Nagy és díszes közönség vett itt részt az ünnepélyen, felújítva emlékezetében az 1848. márczius 15-diki nagy nap emlékezetét. A délelőtt folyamán az iskolákban s este az iparos testület helyiségeiben voltak márczius 15-diki ünnepélyek. A színházban lefolyt ünnepély közönsége a városháza elölt gyülekezett s innen vonult zászló alatt, zeneszóval a színházhoz. A dalárda szép alkalmi éneke után Bencs László polgármester tartott rövid megnyitó beszédet, azután ismét a dalárda énekelt. Az ünnepi emlék-beszéd következett ezután. Bogár Lajos árvaszéki ülnök volt az ünnepi szónok, kinek magvas s nagy hatást keltett beszédét a következőkben közöljük: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Hazánk ezredéves fennállásának megünneplésére szánt ezen esztendőben e mai különös fontosságú nemzeti ünnepen tárjuk fel néhány pillanatra szeretett hazánk ezredéves történetének fényes lapjait. És ime mindjárt az első lapon egy fenséges kép tárul szemeink elé. A beregi kiskárpátok vereczkei szorosán épen ezer év előtt egy pár százezer sajátos külsejű, sajátos nyelvű nép bukkan fel, nép — melyet eddig Európa nem ismert, nép — mely daliás külsejével, zengzetes nyelvével csodálatra ragadta a szoros tájékán tartózkodó jámbor szlávságot, nép — melynek szemébe az öröm és elragadtatás könyei tolultak, midőn előttük egy soha sem látott édenkert terűit el. Keleti ragyogó fényben pompázó fővezére Árpád, s a néptörzsek fővezérei Zsolt, Botond, Tuhtitum, Lehel, Szabolcs, Huba és Tas, a mint az előttük elterülő paradicsomon szemeiket végig jártatták, a mint e földnek kincseit felismerték, azonnal elhatározták, hogy vándorlásaiknak véget vetve, e szép országot állandó hazájukká teszik. V^érszerződést kötöttek, melyben kimondták, hogy Árpádot fejedelmüknek választják s mindig az ő véréből fogják választani fejedelmüket. E nép, e nemzet a magyar volt! A hosszú vándorlások és sok harczi tusában megedzett magyarnak nem volt valami gygasi harezokra szüksége, hogy magának e szép országot megszerezze s alig pár év alatt ura lett a Duna és Tisza folyók mentén elterjedő hatalmas rónaságnak. A hon megalapítása mellett néhány év múlva ráért arra is a magyar, hogy a nyugati szomszédokhoz, kik az uj és hatalmas nemzet honalapitását nem szívesen látták, ismeretséget kötni elmenjen s hős vezérei alatt megküzdött dicső csatákkal uj hazája önállóságát, függetlenségét a külhatalmakkal szemben örök időkre biztosította. egész élet ós az egész játék, mely előtt állott. A boldogító remény szikrája, mely egy tiszta, édes jövőt helyezett előtte kilátásba, kialudt ós visszavetette őt a mindennapi élet vad, zavaros folyamába. — Előre uraim! Gaston a nélkül, hogy gondolatait félbeszakította volna, előre lépett. Armand golyója füle melett sivított tova. Gaston arczát keserű kaczaj torzitá el. Irén fivére az ellenfél, mialatt ő nővérének szellemét imádva, tekint fel feléje. És most rajta volt a sor. A korlátnál állott, s magán csak nehezen uralkodva, mereven nézte ellenfele arczát. Irén vonásai mind tisztábban tüntetik fel Gaston előtt. Igen ott ál lott közvetlen fivére mellett, kit most neki kellett czólba vennie. Reszketve engedé le felemelt karját s midőu újra felemeló, ellenfele nyugodt arczczal ós kimondhatatlan megvetéssel tekintett feléje. Gastonnak minden vére fejébe tódult. És e szerencsétlen igy mer velem szembe viselkedni? Nem tudja-e, hogy ujjam egy gyenge nyomása által ezen golyót teljes biztonsággal kergetem a hatodik és hetedik borda kőzött a mellébe? Ő pedig megvet engem, és én a megvetett, nem ölhetem meg őt, mivel Irénnek fivére, kit imádok s ki engem a romlásból mentett meg. És most visszaforduljak, hogy tovább élvezzem a pokol édes örömeit, nem, nem és ezerszer nem! . . . Könyörülj rajtam ifjú, derült szemednek csak egy pillantása s meg vagyok mentve s térden állva köszönöm ezt neked . . . Nem! Szabad folyást engedek tehát a sorsnak Miudenható Isten, hiszen mégis csak fivére! Egy fojtó erő szorítja össze keblét . . . támolyog . . . Ekkor eltor/ult vonásain megdicsőült öröm sugara hatol át, visszalép . . . lövés hallatszik és — Gaston vértől elborítva terül el a földön. Mindnyájan megrémülve rohannak feléje, az orvos felszakítja a sebesült ruháit — de minden segély hasztalan. Még egyszer felnyitá Gaston szemtit és látja Armandnak fájdalmas tekintetét egy könycsepp által elhomályosítva. — Erőtlenül szorítja meg ennek kezét s elhaló hangon suttogja: — Armand .... nagyon szerettem .... nővéredet. Forgassuk tovább e lapokat. Megjelenik előttünk I-ső István a bölcs, a szent, ki belátva azt, hogy a magyarok hazája a többi keresztény európai államok között békésen csak akkor állhat fenn, ha ő és népe a keresztény hitre tér, ugy maga áldozatul hozta ősei vallását, valamint a magyarságot is a keresztény vallásra téritette, magát a pápa által ajándékozott koronával Magyarország első királyává megkoronáztatta, az országot" megyékre osztotta fel, azok élére főispánokat állított, szóval "hazánkat az akkori európai államok színvonalára emelte. Jönnek aztán sorba az Árpádházi királyok; László, a hősvezér, Kálmán, a tudós, Béla, ki hazánkat a gyászos tatárdulás után kiváló országló képességével rövid idő alatt reorganisálta. Il-ik Endre, ki a nemesség előjogait az úgynevezett aranybulában biztosította s ki vallásábrándos lelkületével az ország zászlóit a szentföldön is meglobogtatta, egészen Ill-ik Endréig, kiben az Árpádház hős uralkodókat adó családja kihalt. Azután a nemzet különböző családokból szabadon választotta királyait, kik közül legyen elég felemlítenem Nagy Lajost, Róbert Károlyt, mint a kik hazánkat Európa akkori legnagyobb, leghatalmasabb államává tevék s kiknek dicső uralkodására való visszaemlékezés szülte koszorús költőnk eme sorait: „Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma s birtoka, Magyar tenger vizében hunyt el Észak, kelet s dél 'hullócsillaga.'' Jött aztán Mátyás, a nagy, az igazságos, ki hazája fényét, nagyságát nem csak megerősítette, hanem udvarát és királyi székhelyét a legnagyobb pompa kifejtése mellett, az akkori tudományos világ irigyelt központjává tevé: „Oh nagy volt hajdan a magyar." Nagy és hatalmas mindaddig, amig tetteiben a testvéri egyetértés s a haza valódi és igaz szeretete vezérelte. Ámde mindjárt Mátyás után kitört az átkos egyenetlenség, testvéri villongás, melynek aztán következése az lett, hogy az a nemzet, mely magának már egy félezred év óta fennálló, az egész Európa által irigyelt hazáját megszilárdította, mely minden idegen beavatkozást mindenkor férfiasan visszatorolt, mely a szomszédságban hatalmas államot alapított török nemzet hatalmi terjeszkedésének hazánkra is többszörösen kiterjesztett kísérleteit diadalmas fegyverrel riasztotta vissza, hogy az a nemzet hatalma tetőpontjáról egyszerre a mélységbe zuhant s hogy a kenyérmezei fényes diadalt követte a gyászos emlékű Mohács, — Mohácsot pedig hazánk függetlenségének még a mai napig is teljesen viszzaszerezhetetlen elvesztése. És még ekkor sem okult a magyar. A mohácsi veszedelem után az ország pártokra szakadva a többség a Habsburg-házból származó I-ső Ferdinándot választotta meg királyává s habár vele mindjárt 1526-ban, majd utódaival és pedig 1608-ban Rudolf és Il-ik Mátyás királyokkal, 1723-ban az úgynevezett pragmatica sanclióban Ill-ik Károllyal kötött s törvénybe igtatott szerződésekben Magyarország függetlenségét nyíltan kikötötte. — szerződés és törvény irott malaszt maradt, mert ezen dynastiából származott királyaink egyszersmind az osztrák tartományok örökös urai is lévén, a magyar törvényeket nem igen respektálgatták, minek legeklatánsabb bizonysága az, hogy évszázadról évszázadra ezen törvényeket ujabban és ujabban megalkotni kellett s hogy ezen törvények daczára a Habsburg-ház harmadfélévszázados uralkodása után a nemzet az 1791. X-ik törvényezikkbe kénytelen volt beigtatni: „hogy Magyarország — kapcsolt részeivel együtt — szabadország, azaz semmi más országtól nem függő, hanem saját megállással és alkotmánnyal biró, minélfogva tőrvényesen megkoronázott királya tehát ő felsége és utódai által is saját törvényei és szokásai, nem pedig más tartományok szerint kormányozandó. Mi volt édes hazánk sorsa a Habsburg-dynastia alatt, azt e szerény beszéd keretébe beilleszteni szándékomban nincs, — hanem tény az s ezen tény biztos és határozott vonalban húzódik át hazánk legutóbbi, több mint háromévszázados történetén, hogy ez alatt az ország igazi boldogulásáért, népei valódi jó voltáért a semminél is alig tétetett több s ha ehez aztán hozávesszük, hogy nemzetünk a szomszéd tőrök állam hódítási vágyának ellenében kénytelen-kelletlen több mint két évszázadon át volt nem a saját, de Európa jóvoltának védbástyája, — ha meg gondoljuk, hogy a tőrök hazánknak jó nagy részét csaknem másfél évszázadon át hatalmában tartotta; ha a legfájóbb emlékkel gondolunk vissza arra, hogy hazánknak önálló államiságából való kivetköztetése, sőt nemzetiségünk nyelvünk elenyésztetése, a bécsi hatalomnak folytonos törekvése volt s ha sajnosan állapítjuk meg, hogy ezen törekvés egy időben már-már csaknem teljesen diadalra vergődött, mert főuraink magyarul épen nem, előkelőbb nemeseink pedig jobbára már csak latinul beszéltek s hogy az igazi s nem a szomszéd római birodalom több mint ezer éves kimúlása után a magyar törvényhozás, sőt az igazságszolgáltatás és közigazgatás nyelve is a latin volt, s hogy már nagyjaink a külsőségekben is idegen nemzetek majmolói lettek: akkor, eltekintve ezen három évszázad egyes korszakaiban kivételesen felmerült, bár nagyszerűen megnyilatkozó s hazánk történetében kiválóan fontos Rákóczy-, Bocskay-, Bethlen-féle magyar nemzetiségi mozgalmaktól, ezen több mint három évszázados multunkra visszaemlékezve, kénytelenek vagyunk felsóhajtani a költővel: „Isten csodája, hogy áll még hazánk!* A dalárda éneke után dr. Vietórisz József főgimnáziumi tanár, kinek hazafias költői erét a márczius 15-diki ünnepi alkalom oly sok hatalmas és gyújtó hatású költemeny megírására fakasztotta meg már — szavalta el ez alkalomra írt ódáját, óriási hatást keltve. A szép költemény a kővetkező: A szabadság fája. Magyarok reménye, bérezek koronája, . Tavasznak virága, szabadságnak fája, Ezer esztendőnek büszke vértanúja : Oltárodhoz jöttünk megszületni iljra I Messze földről jöttél, mégis megmaradtál. Idegenbe estél, mégis megfogantál, Villámok sújtottak, össze mégse dőltél, Tépdesték ágaid, mégis egyre nőttél. Folytatáwa u mellékleten