Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-01-05 / 1. szám

„IN V t It U liParadoxonok. Neinrégeu egy német tudós tett hazánkban hosszabb tartamú, felfedező utazást. Megnézte Budapestet töviről-hegyire, ellátogatott a vidékre, s mindennap elrontotta a gyomrát a tiszteletére rendezett banketteken. Mikor hazament, élményeit, tapasztalatait abban foglalta össze, hogy Magyarországon nagyon szeretnek enni, főképen inni, különben az ország szépen beleilleszkedik a nyugati kultura kereteibe, hanem a népe, a nép szelleme, gondolkozása, cselekedetei és beszédje, valamint az állami és társadalmi intézmények csodálatos paradoxonok. Az elrontott gyomornak a tudós hangulatára gyakorolt modifikáló hatása tekintetbe veendő ugyan, de meg kell adni, hogy ez a tapasztalat nagyon közel áll az igazsághoz. Ezer év után, ezen idő alatt gyors egymásután lezajlott katasztrófák nyomai nagyon meglátszanak a népünk jellemén és gondolkodásán. Sehol annyi ellent mondás, sehol annyi pillanatnyi felbuzdulás, oly merev közöny a láng csillapultával, mint minálunk. Az ifjú vér heves lüktetése egyetlen nemzetnél sem fejtette ki ugy teremtő erejét, mint nálunk, de sehol a világon nem hagyják a lelkesedés produktumait további fejlődési sorsára annyira, mint nálunk. Amig önalkotta intézményeinket megvalósitani kell, addig vállvetve tud szolgálui a nemzet apraja-nagyja, — a megvalósult institutiók fejlett életszervezetének kellő táplálására azonban már nincs elég kis erőnk. Eletünk árán is hajlandók vagyunk eszméinket imádni, de mihelyt valaki ki tudta gúnyolni, és merte kicsinyelni gondolat világunk dédelgetett gyermekeit, — nem gondolunk többé a védelemre, hanem megtagadjuk az apaságunkat. Túlságosan izmosak vagyunk a kis erővel szemben, s győz rajtunk a jelentéktelenség, a véletlen és lenézett apróság. A íellobbant hazaszeretet csudákat művel, tizszeres hatalmon tud erőt venui, de az úgynevezett mindennapi, praktikus hazaszeretet teljesen hiányozik belőlünk. Merje valaki ősrégi szervezeti különlegeségeinket komolyau megtámadni, ki fog tőlünk kapni, hanem arra sohasem jutunk, hogy ezen esetet kivéve gondolnánk traditiónkra, azon intézményekre, a melyeket a magyar nemzet különleges géniusza hozott át egészen napjainkig. Az elvont igazság rendszeriut csak félhitelre talál, s hova előbb az elfeledett igazságok sorsára jut. Nézzük tehát alaptételünket, mely szerint a mi köz és magán életünk szinte hemzseg az ellenmondásoktól és paradoxonoktól, a való életben. A moderu szabadelvüség alig talált hálásabb terrenumot egész Európában, mint minálunk. Állami és társadalmi organismusunk szabadelvű alapokon van kifejlesztve, amelyekben a vezérelv az emberek teljes egyenlősége. A jog és köteleségek ezen nem is arányos, de mereven egyenlő elosztása mellett mi vagyunk a világ legarisztokratikusabb nemzete. Komoly megállásra érdemes egy tünet ez. Vitatjuk, harczolunk, tűzbe megyünk az egyenlőségért csak azért, hogy akkor, midőn egyenlővé tettük magunkat, rendi, felekezeti, tiszteleti és társadalmi külömbségek tanát állítsuk fel. Az előjogok ezen feltűnő terjedelmes kultusza sok oly vonást tartalmaz, amely tagadni látszik arra való képességünket, hogy az ajkainkon hordott elveket vegytani vegyületbe tudnók hozni vérünkkel. A gyermakkor határozatlansága, kiforratlansága miben sem külöm'jjzik ettől. S ha jogos dicsőséggel hivatkozhatuak is ezer éves fennállásunk emlékünnepén a nyugati kultura kereteibe való behelyezkedésünkre, be kell vallanunk azt is, hogy a behelyezkedés csak külső, csak Potemkiu falu, amely közvetlen közelről a mesterkéltség, vagy mondjuk a hazugság sivár képét tárja fel. Egységesebb, valódibb és következetesebb volna, ha nemzeti életünk külső és belső világa erősebb kapcsolatban állana egymással. Az ellentétes erők ezen fogyasztó összeütközése megbénítja intézményeink hitását, s meddőségre kárhoztatja az ezek fenntartásához nélkülözhetetlen közszellemet. A közszellem határozatlan iránya egyrészről, másrészről annak egységes irányzatához való ragaszkodás változó, bizonytalan, sőt habozó volta legfényesebben találja igazolását a vármegyénél. Körülbelől mindenki érzi, hogy a közigazgatás nagy feladatait a jelenlegi vármegyei szervezet mellett megvalósitani alig lehet. Az önkormányzat kiváló jelentősége mellett aulikus vármegyei hivekuél is mindinkább terjed annak tudata, hogy az alap megingott, amelyre a vármegye felépítve volt. Fényének helyreállítása köztudat szerint közvetlenebb érdeklődést kiván az autonomikus jogok részesei részéről. És még is el vau hanyagolva épen azok által, akik legjobban okoskodnak életének meghosszabbítása érdekébeu Üres megyei gyűléstermek, halálos közöuy a vármegye dolgai iránt és extremitás a vármegye védelmében ugyan mivel indokolható meg? Minek voltaképen megmenteni a vármegyét, ha még a híveinek sem kell? Vagy a kontrarió — mért nem szeretik a vármegyét azok, akik kardoskodnak mellettit s ha szeretik, hát miért nem hatuak közre öukormáuyzati jellege megóvása iránt azáltal, hogy részt vesznek a munkájában. Mert az mégis csak feltüuő, hogy egy önkormányzati test, ne kormányozza önmagát ! Még is csak kiáltó paradox, hogy a fejlődési törvények ellenére fenutartsuuk oly jogokat, amelyek gyakorlására senkisem vállalkozik, de amelyek eredményes, illetőleg közhasznú jogok alkotását rekesztik ki. Menuyi nemzeti lelkesedés teremtette meg a magyar tudományos akadámiát. Szellemi életünk mennyi reményt táplált a nemzet bőkezűségéből állított eme konservativ társaság iránt. S amidőn magalkotta, 9 jövő életének minden feltételével a viszonyokhoz mérten felszerelve lett, váljon ragaszkodott továbbra is a nemzet hozzá? — Váljon maga az akadémia valóban a tudományok fejlesztésével hálálja-e meg jóltevőjét? Exclusiv komorság, konservativ hajlam a haladás iránt, s a meglevőnek túlságos tisztelete olyan bántó paradoxon, a megalkotás lelkeseléséhez viszonyítva. Közöny a nemzete rés;éről működése alatt, mintha megdönthetienné akarná tenni, hogy annak a nemzeti lelkesedésnek végső czélzata a nyugaton már korábban létező tudományos intézmény imitálása, s nem az általa hordozott szellemi előhaladás kivánt volna lenni. Panaszkodunk, hogy a szellemi élet kiváló képviselői külföldön keresaek boldogulást. Zsebünkben mélyen a kezünk, ha produktumaik megvásárlása által itthoni existentiáikat kell biztositanunk. Hazafiitlansággal vádoljuk őket, mert a külföldet gyönyörködtetik művészetükkel s nem vesszük észre, hogy sokkal inkább hazafiitlanság ajkunkon hordott igéket meghazudtoló ama közönyünk, amely nem engedi meg, hogy a nyugat nemzeteivel versenyezve tegyük lehetővé a művészet internationális érdekű fejlődését . . . itthon. Hanem nézünk szét itthon. Mindennemű társadalmi és közállapotainkban észlelhető félszegségeink között nem a legbántóbb paradoxon éktelenkedik-e ama sajnos körülményből, hogy 40000 frtot tu lünk áldozni igen kevés okossággal állandó szinház építésre, s a sokkal, aránytalanul kisebb áldozatot, mely inkább volna megosztható a társadalmunk minden osztályához tartozó tagok között — már képtelenek vagyunk meghozni. Vérünket oda adjuk ingyen, hanem zabot, azt nem adunk még a hazáért sem. Jellegzetes magyar okoskodás, melynek eddig is meghozott roppant áldozata van már. Az ezredéves ünnepségek öröm rivalgásába 'jyermekességünknek^'irívó paradoxonjai bántólag foguak belevegyülui.j Mert hogy bennünk az a német tudós valóban felíedezhette a paradoxonok nemzetét, az bizouyos. A s/inügy érdekében. Nyíregyháza város közönsége mindig büszkén hivatkozott ós joggal hivatkozhatott is arra, hogy a ••zápért, nemesért, a művészetért s általában a kultulális eszmékért lelkesülni tudott és tud ma is. Ezen lelkesedésének számtalan tanújelét adta mindannyiszor, valahányszor erre alkalma nyilt. Hogy egy példát említsünk s ezzel együtt tulajdonképeui ciélunkra térjllnk át: a szinügy iránt már évtizedekkel ezelőtt olyan előszeretetet, lelkesedést tanúsított, amelynek híre volt az egész országban. Nem is említve a műkedvelői előadásoknak szinte emberemlékezetet meghaladó sorozatát, — a hivatásos A „NYIKVIDEK* TÁKCZÁJA, A Cziczu járás nevezetességei. Ez a Cziczu járás nevezetes egy járás; nevezetes már csak az elnevezésének történetéért is. — Ugyanis azt mondják, hogy ezen csinos elnevezés Szabolcsmegye egy régi jeles főjegyzőjének, Kis-Várda város szülöttjének ós földesurának — Farkas Ignácznak — köszönhető, ki egy rendkívüli közgyűlésen egy rendkívül elmésen kifundált macskaprémes knspinben jelent meg a t. karok ós rendek előtt, melynek sikereiről értesülvén, a reá következett tisztújító közgyűlésre az egész járás flllig macskába öltözködve állított be Nagy-Kálló városába. De hát nevezetes a Cziczu járás máskűlömben is, mert teljesen elüt a szabolcsi jellegtől, ép ugy, mint péld. Tisza-Polgár, csakhogy más értelemben mint Polgár; mert mig a polgári Matyók hosszú báránybőrös bundáját kifordítja meg befordítja, a szerint ahogy az idő kívánja, — addig az igazi CZÍCÍU kifordítja meg befordítja, — politikai elveit a szerint, ahogy a szól fuj. — Az igazi Cziczu nem törődik a politikai elvek stabilitásával, ő a nagy Kossuth követője, ki a politi kát az exigenciák tudományának nevezte el; s mint a lokál patriotizmusnak prototypje, szereti ugyan, ha egyegy község különálló kis politikai keretet képez, de azért hízeleg neki, ha minden politikai párt meghívja a pártgyűlósekre, s szakra minden lelkifurdalás nélkül el is látogat; a telivér Cziczu mindig a többséghez szegődik, de csak azért, mert saját álláspoutját érvényesíteni még soha sem sikerült; rengeteg svádával bír s alkalomadtán lyukat beszól gyanútlan nyíri szomszéd ján; nem született szőnok, de imádja a szép bessédeket, s egy hívogató hangjáé t könnyen beáll gimplinek ós teá megy a lépre — három vármegye ellen is. Mi is vau még különleges abban a Cziczu járásban? Hát egynek beválik az, hogy tültengósben van benne az okos ember, s igy tévedés lenne a topogra phiai fekvéséből kiindulva Szabolcsvármegye Beótíájának tekinteni, sőt megfordítva: ha Nyíregyháza Athén, ugy a Cziczu járás inkább Spárta, hol a fértias edző sportok minden neme divik, a veres frakkos falkától a mándoki vásári verekedésig, mely két fontos társadalmi tényezőt szerencsés lurmóniában tartja a bárd nélküli fisess, phrigiai sapkával a tetejében. Miért ne emlitenők fel mint különlegességet, hogy itt a kisvárdai vár falai alatt fejeztette le az utolsó Krucsay az utolsó hűtlen asszonyt, miért ne hivnók fel a kíváncsi utazó figyelmét a kisvárdai philloxera meutes vásártérre, — hoi nem szükséges, hogy vevő ós eladó egymásnak port hintsenek a szemükbe, — avagy a mindig éber hatóság figyelmét arra, mi — unicura az egész országban — hogy a mándoki közutak és közterek magán tulajdont képeznek! Ilát a döghei szárazvám, a R)chlici N. guino telep<s, — a thusséri sajt stb. stb., hisz ezek mindennapi büszkeségei az igazi Cziczunak. Mindenesetre leguevezetesebb mindezek között az, hogy Kis-Várda egyszersmiud székhelye a felső szabolcsi tisza szabályozó ós balviz levezető társulatnak, — miről e lapok jövő számiban, esetleg mis rovatában. Tisza mentén. Gyurgyó, a vén kormányos agyara közé szoritá makia pipáját ós bodor füstfelhőket eregetett a páratelt alkonyi légbe. Barázdás arczán a mély megilletődés uyomii lát szottak, midőn hozzá kezdett törcónetének elmoudásához. E eiute nem is figyeltem beszédére; sokkal iukább leköté figyelmem a festői száp p moráma, mely szemeim előtt lebegett. A leáldozó nap ott égett, mint egy vórgolyó a vizek fölött s aranyos cűkokkil tarkitá a tajtékzó habok fodros felszínét. A parti füzes hervadt levelei a csobogó hibokra peregtek, melyeket azután elkapott a bodros ár s u^y elnyargalt velük, mint forgószél az útszéli bogáncscsal . . . A vén Gyurgyó belemelegedett a történet elmesélésébe.J — Akkor bolond az ember uram, ha másodszor nősül, az óu emberem pedig már harmadszor gyürközött neki. Szép ti ital menyecskét hozott a lUzlioz, a ki ugy kedvibe járt az urának, hogy még a szeméből-is kitudta olvasni a kívánságát. A deres hajú halász azt hitte, hogy ő a legboldogabb a nap alatt. Pedig ha tudta volna, hogy mi lappang a sátán szive mélyén, hogy mily fekete lelket takar a bársonyos bi5r, hát alighanem addig csavarta volna nyaka köré hosszú haját, a mig egyet rándul. A halásznak még első házasságából maradt egy fia. Daliás, hetyke legény volt, kiért csak ugy bolondultak a lányok. Rá se hajtott Bandi a szavukra. Hanem egyszer . . . Az öreg halász fiatal feleségének a vére is felpezsdült a dalias legény ölelésétől. Kigyúlt a két szeme, lángba borult az arcza, midőn a legény az első fiúi csókot nyomta rá. Szeretni foglak, mint édes anyám szereltem! — fogadá Bandi, de már akkor megfogamzott az aszszony lelkében a bűnös gondolat. Édesebb a csókod, mint az apádé! Egy kis szünetet tartott a vén Gyurgyó; küzdött magával moudja-e tovább. Kérges barna tenyerére támasztá fejét s komoran nézte a futó habokat, melyek nyargaltak az árral. Vén szomorú fűz előtt suhant el a ladik. Hervadt lombja oda borult a sötét habok fölé, melyek pajzánul csókolgatták, ölelgették . . . A vén korináuyos mélyebben üté lapátját a vizbe: —• Itt történt az eset ... a bádi fűzzel szemben. KöJös novemberi éj volt, alig lehetett látnunk az orrunk hegyéig. A halász későn tért haza a fogástól. Vállára vetve hálóját szomoruau bandukolt a Tisza mentén. Nagy báuat ölte a lelkét. Rossz hir kering a feleségéről, meg a . . . Bandi gyerekről. — Ejh, ha igaz lenne, beléjök fojtanám a Cíular lelket! — s a szikár öreg haragosan szoritá össze ökleit, megfenyegette az éjszakát. Kunyhója elé dobva a hálót, benyitott, de nem talált ott senkit. Minthi súlyos ütés érte volna a fejit, megszédült. Felrázta a kunyhóban alvó kis leánykát s a meggyalázott ember veszett haragjával kérdezte tőle: — Hol van az anyád ? A megrettent kis leány hebegve vallja, hogy a Biudi bácsival ment el inéi alkonyat tájban. Foly tutáan « molló U le t» u