Nyírvidék, 1895 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1895-02-03 / 5. szám

A. főispán Nyíregyháza öiiállósitásáríl. Nyíregyháza városa önállósításának kérdése — bár nem uj — de ez idő szerint mindenesetre aktuális; foglalkozott ezzel nem csak lapunk, két előző számában, de a közvélemény hatása alatt, s közvetlenül Kovács Gerő és Somogyi Gyula bizottsági tag urak indítványa folytán a váró képviselőtestülete is. Ily jelenségekkel szemben is tapasztalván, hogy ezen egész mozgalom keletkezése megyénk főispánjának azon újévi beszédére vezethető vissza, mit válaszként a városi küldöttség újévi üdvözlésére mondott el — újságírói kötelességünknek tartottuk közvetlenül főispán ő méltóságához, fordulni s ót e tárgyú nézeteinek megismertetésére felkérni; — eljárásunk eredményét a következőkben adjuk : Mindenek elótt kijelentette megyénk főispánja, hogy ú újévi beszédében arról, — hogy óhajtandó, vagy czélszerü lenne az, — hogy Nyíregyháza városa a/ önálló törvényhatósági városok niveaujára emeltessék, — egyetlen szóval sem emlékezett ineg, de igenis, kifejezést adott azon nézetének, mely szerint helytelennek tartja a községi törvénynek azon rendelkezéseit, melyeknek szigorú alkalmazása megbénítja a városok fejlődését, s feltétlenül módositandónak tartja az ISöG-ik XX.II. t.-cz. azon álláspontját, mely ugy az önrendelkezés, valamint a felettes törvényhatósági felügyelet és ellenőrzés terén csak nem egyenlő elbirálásbm részesíti a nagyobb városokat, melyek rendszerint góczpontjai az intelligenciának, — mint a legkisebb községeket, melyekben kis bírónak való is alig akad. A kérdés érdemi részére átmenve, főispán őméltósága kijelentette, hogy valamint minden nagyobb, népesebb, vagyonosabb és kellő intelligenciával biró városnak, — ugy Nyíregyháza városnak is csak dicséretére válik az öuállóságra való törekvés. Ámde megfontolaudó, hogy váljon a város polgárainak nagyobb mérvű megterholtetése nélkül eszközölhető-e ezen átalakulás, más szóval: váljon a megyei pótadókkal való egyenlő megterheltytóssel szemben, nem veszi-e azoknak nagyobb haszuát Nyíregyháza városa, miut a megyének többi községei, váljon Nyíregyháza városa képes lesz-e saját erejéből a közegészsópi ós közúti követelményeknek eleget tenni, »&ljon az önállósított várossal szemben nem fog-e a megyében ismét a decentralizáció eszméje felmerülni Nyíregyháza város rovására, váljon nem kapcsolja-e egybe a várost a megyével sok oly tekintet,melynek megbolygatása veszélylyel járna, váljon a megye ós a városnak egymásra való kölcsönhatása a köz- és társadalmi élet terén ós annak fenntartása nem üdvös és kivánatos-e, másrészt pedig — igy folytatta főispánunk — megfordítva: nélkülözheti-e Szabolcsvármegye kózöusége a közélet terén és tanácskozási terméből a város intelligenciáját, váljon r. k. közgyűlések, szak-és mindenféle albizottsági és küldóttségi ülések megtarthatók lesznek-e Nyíregyháza nélkül, a megye háztartása uem fog-e megzavartatui, ha Nyíregyháza városa ahoz hozzá járului nem fog, váljon elég erősnek bizoÉ Konyult-e már a városnak intelligens magyarsága, hogy magára hagyatva a tanyák szlávi musával sikerrel fogja folytathatni a küzdelmet stb." íme ezek főispánunk nézetei a felvetett tárgy felett, melyekből kettő domborodik ki világosan: 1-ör, hogy a főispán Nyíregyháza városának önállósítását ez úttal nem kezdeményezte; 2-or pedig, hogy az önállósítás végrehajtását igen sok nehézségekbe és akadályokba ütközőnek tartja. Hát inajd a közel jövő fogja igazolni, hogy főispán őméltósága aggályai nem lesznek-e megszüntethetők s ennek megtörténte után az önállósítás foganatosítható, avagy ez idő szerint be kell-e érnünk azon, minden kétségen kívül közérdek szempontjából is jegos követelésünk felvetésével, hogy az 18S6-ik XXlI-ik t.-cz. közcselekvési szabadságunk érdekében megfelelően módositassék. Kilencz órai hivatalos idő. Lapuuk előző számábau ez alatt a czim alatt megírtuk, hogy a nyíregyházi kir. adóhivatalnál a félsz iporolott teeudők ledolgozhatása czéljából a hivatalos órákat rendeleti uton meghosszabbították, ugy hogy most az adóhivatali tisztviselik uvpo.iként ne n kevesebb, mint teljes kileucz óráig kötelesek hivatalban dolgozni. M 'gemlitettük azt is, hogy a hivatalnoki kar nem csak csendes megnyissál tűri ezt az abnormis állapotot, hanem a saját jószántából — jobban mondva kényszerűségből, — még meg is toldja a hivatalos órákat s naponként nem kilencz, de tíz, tizenegy, sőt tizennégy órát tölt a hivatalban csaknem egy folytában, mert délbeu alig egy óra hosszat szakítja meg csupán. Ha merész szavakkal élűi szokásunk volna, bátran nevezhetnénk ezt az állapotot „hivatalos ember ki nzás"-nak. Ma, tnikor már csakoem az összes munkások fennen követelik a napi munkaidőnek 8 órára való leszállítását s mikor akadnak humanisták, kik eunek jogosultságát nem csak általános emberi, de egészségügyi szempoutból is vitatjík és okokkal táinogntj ik; ma a tizenkileuczedik szá?ad utolsó évtizedének közepén; az államháztartás egyensúlyának helyreállítása és az évről-évre gyarapodó költségvetési bevételi többletek idején Nyíregyházán, a pénzügyigazgatóság szeme előtt vau egy adóhivatal, melynek tisztviselői elzárva a szórakozásunk csaknem minden nemitől, naponta kilencz—tizennégy órát kénytelenek fülledt levegőjű hivatalos szobáikban eltölteni! Hát nem hivatalos emberkínzás ez

1? De ha még csak ennyi volna, hogy naponta enuyi idit a hivatalban kell tölteuiök! Csakhogy ezen felül még dolgozniok is kell; még pedig nem akármilyen könnyű és felelősség nélküli munkát végezuek, hanem azonkívül, hogy folyton számokkal dolgoiuak, — a mi pedig tudvalevőleg folytonos figyelmet igényel, — pénzzel és értékkel vau dolguk, még pedig nagy összegekkel, melyek évenként milliókat tesznek ki! Tessék már most elképzelni egy adóhivatalnok helyzetét, a ki a hosszú, hivatalos idő alatt testileg és szellemileg kifáradva, kimerülve, a legszorgosabb gondossággal ügyelni kénytelen minden fél krajczárra! Hát nem nevezhetnők ezt teljes joggal hivatalos emberkínzásnak ? És ezt a hivatalos emberkínzást elköveti, vagy legalább is elnézi, megtörténni engedi ugyan az az államkincsár. a melynek pénzügyi érdekei vannak erre a hivatalnoki karra, annak a hivatalnoki karnak buzgalmára, becsületére, gondosságára bízva! És ez az állapot már huzamosabb idő óta tart orvosolatlanul, tart a nélkül, hogy a szegény hivatalnokoknak legalább az a vigaszuk meg volna, hogy helyzetük rövid időn belül változni, javulni fog. Sót nem hogy helyzetük javulását remélhetnék, de elleukezőleg, az elé a változás elé néznek, hogy mihelyt kitavaszodik s a nappalok hosszabbak lesznek, reggel nem mint most 8, hanem már 7 órakor veszi kezdetét a hivatalos idő! De hát kinek az érdekében történik ez? Az adóhivatallal ériutkező magáufelekében aligha. mert hiszeu a magánfelek — ha éjféltől éjfélig tartanának is a hivatalos órák, — csak a rájuk legalkalmasaob délelőtti vagy délutáni órákban keresnék fel az adóhivatalt. A kora reggeli és késő esti óráknak tehát azokra nézve jóformán mi értelme sincs. Csakis egyedül a magas kincstárnak állhat tehát érdekében az ennyire megnyújtott hivatalos idő. De vájjon a magas kiucstárnak valóban „jól felfogott" érdekei összeegyeztethetők egy teljesen elcsigázott hivatalnoki kar munkakedvével és munkaképességével

1! Erre se igen adhatna igenlő választ senki! Ha tehát tény az, hogy az adóhivatal ügymenetét a mostani hivatalnoki létszám mellett csak ilyen megnyújtott hivatalos idővel, ilyen hivatalos emberkínzással lehet fenntartani, — a mi pedig előbb-utóbb (honny sóit, qui mai y peuse!) de okvetlen megboszulná magát, ha igy marad, — miért nem gondoskodnak és pedig sürgősen megfelelő személyzet szaporításról? — Vagy a mi még helyesebb volna, a nyíregyházi adóhivatal kerületében még egy adóhivatal felállításáról ? Hiszen a kormánynak is czélba vett terve, lehetőleg minden járásbíróság székhelyén adóhivatalt is állítani fel s a fenforgó viszonyok között, mikor a tiszalöki járásbíróság kerülete a maga messze fekvő községeivel a nyíregyházi adóhivatalhoz tartozik, az országban kevés lehet olyan vidék, melyen uj adóhivatal felállítása oly czél- és okszerű, de egyszersmind sürgősen szükséges volna, mint Tisza-Lökön! A vármegyei közigazgatási bizottság a nyíregyházi adóhivatalnál tapasztalható személyzethiány kérdésével már foglalkozott, de ha azon segítenek is majd valamikor, az csak ideig-óráig „A NY1KV1DEK TÁBCZÁJA* j Virágfakadás. Éppen a kimosott ruhát teritgette, — mert hát egy szegeny Uuitú leáuya csak uem Ülhet mindig tétlenül — mikor megpillantotta a fiatal tisztet, a ki la»su, gondolkozó léptekkel az ó házuk felé közeledett. Ijedten sütötte le a szemeit, s fel sem nézett volna többe a világért sem, hogyne! Hisz még azt is hihetné, hogy őt várja . .. Gyorsau végigpillantott magán, s szinte megijedt á rendetlen öltözékétől. Beakart futni, de félt, hogy ezzel megsérti. Ciupán á haját simította meg kis«é. S felgyűrt ruhaujjait — melyek alöl a gömbölyű, bársonyos puha karok könyökig kilátszottak — próbálta lehúzni, de hiába, mert csak ugy csorgott róluk a viz. Meg aztán kesó is lett volna, a fiatal ember már előtte állott, a ráíaggesztve ideálisan mély sötét-barna szemeit, kellemes, csengő hangján megszólalt: — Bocsánat Piroska kisasszony, ha talán zavarom. — Oh dehogy! — felelt elfogultan a kis leány, s fölénken nyujtá oda kezét, Hanem talán tessék a szo bába menni. Mama is bent van, s én egy pár perczig . . . ugy-e megbocsát? . . . — Csak folytassa Piroska kisasszony. S ha megengedi, hogy gyönyörködjem, ugy itt maradok. A leány elsimította vizes kezeivel a homlokára hulló fürtöket. Eszményi szép sötét-barua haja volt, s a ráhullott vízcseppek ugy csillogtak, mint a gyémánt. A szeme kék volt, szinte zöldesbe játszó. Da nem az a fád, fénytelen kők, a melyet olyan gyakran látunk, hanem nagy, örökké nedves szemek, a melyek fényüket a rájok felfutó könycseppektől nyerik. Az arcza fehér, szinte áttetszően finom madonnaarcz és olyan hosszúkás, klassikus, amilyet az autiquezobrászok az istennőkhöz használtak modellül. 8 — Miért van az Dános ur, hogy ön most oly ritkán jön hozzánk? kérdezte és valami könyörgéssel vegyes szemrehányás csillant föl t fényes kék szemekben. — Bizony magam sem tudom — mondta Dános egy kissé zavartau — de hát most annyi munkám van, hogy egész nap ki sem mehetek. És a leáuy hitt neki, tavasz volt. szivében, szerelem ébredése virág fakadása. Az az idő, mikor rózsaszínnek látjuk a világot, jónak az embereket. És ezen az időszakon mindenkinek tul kell esni, ugy. mint akárcsak a halálon, kikerülhetetlenül . .. Piroska is ártatlan gyermek-szive melegével szerette ezt az embert, a ki komolyan soha sem beszélt neki szerelemről. S a kit ő titokbau, mint egy bálványt imádott. Most is, a mint rátekintett, valami áliitat-szerü érzés fogta el egész valóját, mert a Dános Iván arcza valóban istenien szép volt. Az arany sárgi — szinte vörösbe játszó — haj, a sötét barin, ideálisan mély szemek, a vékony piros ajak, s a marc.tá is szőke bajusz valami feuséges harmóniába olvadtak össze. — E^y igen nagy kérésem volni önhöz Piroska nagysád! — mindti az ifjú tiszt, ránézve a lány finom áttetsző arctára. Délutánra kirándulást terveztünk a .Pohár* hegyre. S szeretnénk, ha kegyed is részt venne ebben a CMUJS kis mu'atsi^ban. B ztositon, nem fogja megbánni. — És kik j innék mág — kérdjzte a leiny szinte szorongva Slpidt, fehér arc«a kipirult. Előre híjolva, izgatottan leste a választ. — Nem sokan — felelt elgondolkozva a tiszt — csak kevéstagu társiság lesz. Mivel, hogy akkor sokkal fesztelenebblll, bizalmasabban mulathatunk. — Dí mégis kik? szólt Piroska türelmetlenül. — Nos, hátha olyan nagyon érdekli, elősorolomOtt lesz Stentimrey a jogász, Telekes Kiáricza az Imre bátyával, a kis Beréudi doktor . . . Kicsit határozatlanul hallgatott el. Piroska izgatottan vágott a szavába. Többen nem lesznek? — kérdezte alig visszafojtható örömmel. — No aztán meg ott lesz a Szántó kisasszony is. Megígérte, hogy eljön. S most már csak kegyeden áll hogy ez a vigkedélyü társaság teljes legyen. A Piroska arcza elborult, fényes, kék szemeiből eltűntek az öröm sugárai. Csak sokára, elfojtott hangon felelt: — Elmegyek . . . Aztán pedig lehajolt, hogy Dános észre ne vegye az akaratlanul Is szemébe tolult könyeket. . . . E'őbb megbánta az igéretót. Eh! nem megy el, miért menne? Hogy végig nézze! mint udvarol az ő ideálja, bálványképe a veszedelmesen szép Szántó Audának. S mint játszik a kaczér leány azzal a szívvel, & a melyért ő föláldozná egé3z életét. Ártatlan lelke egész boldogságát? De aztán meggondolta. Lehetetlen, teljes lehetetlen. Vissza már nem vonhatja a szavát, hisz akkor Dános rögtön sejtene valamit. Vagy talán még azt is gondolná, hogy féltékeny reá . . . Soha se tudja meg, mily igazán szerettem, sugá a szegény kis leány összeszorult szívvel. S valóban Dánosuak még fogalma sem volt róla, hogy micsoda óriási küzdelem megy most végbe ennek a szegény, fiatal gyermek leánynak a keblében. Ő soha, egy perczig sem gondolt arra, hogy a bizalmas, testvéries barátság valaha szerelemmé válhatik. Most is, a hogy ott állt Piroska előtt, most sem vette észre azt az édes, áhitatteli tekintetet, amit a leány reá vetett. Az ő szive már ugy tele volt azzal a másikkal, — a kinek érdekes, szép arcza annyi álmatlan éjt okozott neki — hogy nem fórt oda egy csepp sem abból a szenvedő csendes szerelemből, a mi a Piroska lelkét eltöltötte. — Nos tehát ne feledje Piroska nagysám. Délután eljövünk érte. Mondta vidáman a tiszt, s tréfásan