Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-09 / 49. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 1894. 49-ik számához. tűzött választáskor arra, hogy az adótanácsos a főszám/evői állás elnyerésével, amire meg van minden kvalifikációja, jobb — és mondjuk meg mindjárt megérdemlett jobb javadalmazáshoz jusson; de hát teljessé teszi a dilemmát a képviselet tagjaira nézve az a körülmény, hogy az üresen levő főszámvevői állásnak van egy, högy úg7 mondjuk, legitim aspiránsa is, t. i. Kovách Győző ur, aki mint alszámvevő, már e czimen is a dolog rendje szerint a megüresedett főszámvevői állásra következik, eltekintve attól, hogy épen ugy, mint Szohor Pál ur, ő is egyik kiválóan tevékeny, szorgalmas és ügyes tisztviselője a városnak, aki emellett, néhai Déry Károly volt főszámvevő gyakori betegeskedései idejében, annak hivatali munkakörét több ízben teljes megelégedésre látta el. A vasárnap délelőtt tartott képviseleti értekezleten, ahol tudvalevőleg épen a főszámvevői állás betöltéséről volt szó, a képviselőtestület jelen volt tagjai, pedig — 84-en levén, igen tekintélyes számmal voltak együtt — mindannyian érezték bizonyára a helyzetnek különösségét és mindannyian tisztában vannak vele, hogy egyszerűen azzal, hogy a deczember 17-diki tisztujitó széken a két pályázó közül az egyik meg fog választatni, a másik pedig elesik, ezt a helyzetet helyes megoldásra juttatni nem fogják. A kérdésnek ez a része az. amely mint közérdek, megfontolásra méltó. Mert a 17-diki választáskor — ha a helyzet odáig nem változik — akár jobbra, akár balra dőljön el az eredmény, okvetlenül sérelem esik nem C3ak azon (legyen az akár Szohor Pál, akár Kovách Győző), aki kisebbségben marad, mert jogos aspirációjában akadályoztatik meg, de épen ez által sérelem esik a közigazgatás érdekein is (és épen ez az, ami ebben az egyébként nem nagy jelentőségű kérdésben közérdeket képvisel) az által, hogy diskréditálására vezet a választási rendszernek s magának az autonómiának. Ez a fentebb elmondottakból, az adott viszonyokból következik. Épen azért már az emiitett vasárnapi konferencián szóvá tették, hogy — amiből ez a mostani különös helyzet ia keletkezett — az egyes városi tisztviselők fizetésénél mutatkozó aránytalanságokat meg kell szüntetni. Természetes, hogy mindenki a városi tanácsosokra, illetőleg azoknak a fizetésére gondolt akkor, mikor a főszámvevői állás betöltése kérdésének a révén ehhez a thémához jutott, vasárnapi értekezlet. Mert bizony, hogy most egy városi tanácsos a főszámvevői állásra aspirál, ez a körülmény csak kifakasztotta a helyzet tarthatatlanságát, de épen ezért igeu jó alkalmul szolgál arra, hogy a képviselőtestület, az általa képviselt nagyközönség érdekében, a városi tanácsosok fizetésének ujabb megállapítását mielőbb napirendre tűzze. Jelezzük, hogy nem értünk egyet a városi képviselőtestület ama tagjaival, akikben sok hajlandóság lakozik talán még arra is, hogy az egyes tisztviselői állások árlejtés utján töltessenek be. Azé legyen aki legkevesebbért vállalkozik. (Nem gondolják meg az illetők, hogy ez az árlejtési rendszer utoljára a szabad lopás rendszeréhez vezetne s akkor megérnék azt a gyönyörűséget, hogy a városi hivatalok nem is árlejtés, hanem árverés utjáu adatnának ki — természetesen haszonbérbe.) Sőt nem tartjuk helyesnek a városi tisztviselői állások betöltésénél a napszámos-rendszer alkalmazását sem, amelynek behozatala egyszer már indítványozva is lett a képviseletben olyan formán, hogy a városi írnokok és dijnokok nyár idején, mikor „nincs dolog," szélnek eresztessenek. Látjuk azonban e felfogásokkal ellenkezőleg, hogy a tisztviselői pálya általában s igy a mi városunk tisztviselőinek a pályája is arravaló és egész embereket igényel. Igényli, hogy azok az emberek, akik például egy város közigazgatásának a feladataira, munkájára vállalkoznak, arra való emberek is legyenek és hogy egész tevékenységüket e munka teljesítésére szenteljék. Ebből következik aztán, hogy a közönség, mondjuk a város, amelynek a közdolgait ezek a tisztviselők ellátják, biztosítsa is azoknak az exisztenciáját, hogy egész kenyeret adjou nekik, nem pedig borravalót. Hát bizonyára nem akad senki, aki a mi városi tanácsosaink évi 900 frtos fizetését olyan egész kenyérnek lássa, amiből az ő minden normális életszükségleteik — állásuk dignitásának követeléseiről nem is szólva — kikerülhessenek. A városi tisztviselők fizetésének általános rendezéséről és — ami ezzel összefügg — az egyes tisztviselői állások munkakörének föltétlenül szükséges ujabb és czélszerübb beosztásáról, lesz még alkalmunk máskor szólani, előre is jelezvén álláspontunkat abban az irányban, hogy mi a hivatali munka-körök helyes rendezése által elérhetőnek tartjuk azt, hogy a városi tisztviselők fizetése, a közterhek szaporodása nélkül is — fölemelte3sék. Létharcz a közgazdaságban. Számos jel arra mulat, bogy Magyarország közvéleménye végre valahára ismét a közgazdasági kérdések felé kezd fordulni. Ei uáluuk ritka jelenség, mely nagyjában véve csak évtizedenkint egyszer szokott felszínre kerülni s aztán mihamar ismét letűnik. Csodálkozni ezen egyébiránt nem lehet; mert a magyar nemzet nagyon ideális természetű, — anyagi dolgokkal és bajokkal nem igen szeret foglalkozni, ós legfeljebb akkor adja rá magát erre a kéjelmetlen sivár munkára, mikor már nagyon érzi, hogy szorul a kapcza. Most is ilyenforma állapotban vagyunk. A világgazdasági viszonyok a mezőgazdák versenyét és az ezekkel szoros kapcsolatban álló kisiparosok megélhetését majdnem mindenütt élet-halál harczciá élesítették ki, és magától értetődik, hogy e harcz veszélye ránk is zudult. De hát ránk nézve ez a harcz sokkal veszélyesebb, mint első pillanatra látszik; mert ellenfeleink a kapitalizmus leghatályosabb fegyvereivel — úgyszólván gyors puskákkal és Kruppágyukkal — vannak felfegyverezve, holott mi leginkább csak a hősiesség kardját villogtathatjuk ellenük ós legfeljebb holmi kovás puskákkal viszonozhatjuk a lövöldözést. Ily körülmények között csakugyan indokolt, hogy minden hazafi komolyan foglalkozzék közgazdasági érdekeinkkel, hogy elégtelen felszerelésünket 03 fegyverzetünket minden rendelkezésünkre álló eszközzel kiegészítsük; hogy a világverseny pusztitó erejével szemben minél tömörebb és egységesebb hadtestté szervezkedjünk, és a nemzet kebetóből minden belső viszályt és ellenségeskedést kiküszöböljünk; egyszóval gond iskodjuaí mindazokról a tényezőkről, melyek számuukra — a ránk zudult létfentartási harciban — a győzelmet biztosítsák. Létfentartási harczot emiitettem. Meg kell jegyeznem, hogy ezt nem pusztán hasonlatkóp hoztam fel, hanem mint valóságos tényt; mert minden közgazdasági mozgalom, és fejlődés és haladás a létfentartási harcz kifolyása és ennélfogva épugy alá van votve a Darwinféle létfentartási harca törvényeinek mint alá van vetve a növéuy és állatvilág minden fejlődési mozzauata. Ebből a Darwin-féle theoriából közgazdasági viszonyainkra nézve rendkívül érdekes ós mélyreható következéseket lehetne levonni; de ez tulajdonképeni tómánktól nagyon messze elvezetne, s ennélfogva — e következtetéseket mellőzve, — csak arra fektetünk súlyt: hogy — miután ez ügyben nem egyéneknek, hanem nemzeti individuumoknak egymás iránti versenyéről illetőleg létfentartási harczárói van szó, — ebből mindeu józan ember felfogása szerint az következik, hogy az a nemzet lesz ebbeu a harczban a győztes, a mely a legfegyelmezettébb egységes erővel indul a harczba, s a mely legjobban tud a létező viszouyokhoz „alkalmazkodnivagyis más szóval — a mely a leghelyesebb utat választja. Ebből az idevetett egyszerű tételből már önként következik, hogy létfentartási küzdelmünkben a nemzet egységes erejének növelése oly feltétlen követelmény, mely megmásithatlan parancs gyanánt kell, hogy álljon a nemzet minden fia előtt. Tartsunk össze mindnyájan, gazdák, nagyiparosok stb., és ne rontsuk, hanem gyarapitsuk egymást. A ki e parancs ellen vét, a ki egymás kárára tör, a ki bármely gazdasági csoport ellen harczot indit, és a nemzet testében viszálkodást ós az erők szétforgácsolását és elpazarlását idézi elő, — az oly bünt követ el, mint az a katona, a ki a csata folyamában nem az ellenségre, hanem bajtársára tör ós azt akarja meggyilkolni. Gyarapitsuk egymást! Mert ezáltal növeljük a nemzet erejét, és képesebbé tesszük magunkat a létfentartási harczban való győzelemre. Miuden egyes iparosnak vagy gazdának a pusztulástól való megmentése, gyarapítása, életképessé tétele — egy-egy lépés a győzelem felé. Eít a jelszót kell tehát minden egyes polgárnak zászlajára irni és ezért kell küzdenünk. De hát, hogy érthetjük el azt az egységes tömörülést, — azt a katonai fegyelmezettséget, melyet a létharcz szétforgácsolatlan, erélyes erőkifejtése megkíván? Itt felülről jövő parancsokról nem lehet szó: sem miniszteri rendelet, sem a törvényhozás által megalkotott kényszerítő rendszabály nem bír elég hatálylyal arra nézve, hogy az egész nemzet kö^lelkesedéssel egy és ugyanazon czél felé törekedjék. Itt csak egy eszköz van mely czélra vezethet: az egéí.z nemzetet átható egy séges közvélemény. Okvetlenül szükséges tehát, hogy minden hazafi komolyau foglalkozzék ez ügyekkel, hogy necsak bizonyos üres jelszavak hangozzanak a levegőben, hanem hogy a nemzet egész zömét komoly ós alapos meggyőződés hassa át arra uézve, hogy mit kell tennünk. Ez magától érthetőleg csak a szóban forgó kér dések elfogulatlan alapos tisztázása által érhető el. De az egységes meggyőződés még nem annyira fontos, mint ennek a meggyőződésnek helyes iránya; mert hisz a helyes iránytól, a helyes stratégiától ós taktikától függ a győzelem. Ha helytelen utakat ós mó dókat választunk, nemcsak hogy a bajból ki nem bon lakozunk, hauem még mélyebben belemerülünk. Mi hát a helyes irány ? — Ez a kérdés. A közgazdasági politikában, — a mely tulajdon képen nem más, miut a létharcz stratégiája és taktikája, — két főirány dominál: a nyilt harcz (akár ti madó, akár védő) — ós a nyilt harcz elől való visszavonulás vagy kitérés. Ez a kót főirány a közgazdasági nomenklatúra szerint „szabadverseny" ói ,védvám-politika" nóv alatt ismeretes. Mai nap már minden rationális ember tudja, hogy mindkét iránynak a közgazdasági politikában ép ugy, mint a háborúban egyenlő jogosultsága van; csakhogy az egyik vagy másik irány választásában alkalmazkodni kell a létező viszcuyőkhoz. Alig van már mai nap olyan állam, melynek közgazdasági politikájában ez a két irány egymással kombinálva nem lenne. Az egyetlen kivétel Auglia, mely több mint egy szizad óta a világgazdaságban domináló szerepet játszik ós ennélfogva a harcz elől való kitérésre, vagyis a védelmi elzárkózásra nem szorul. Valimiat a háborúban a valódi győzelem leginkább a nyilt harcztól várható, ugy a közgazdasági létharczban is nem visszavonulástól ós elzárkózástól, hanem a szabad verseny nyilt felvételétől várható az igazi haladás ós emelkedés, vagyis más szóval — győzelem. A uyilt harcznak főtényezője az öuórzet, erő ós bátorság, — az elzárkózásnak az önérzet hiánya, az erőtlenség ős egyenetlenség és az esetleg. De vannak esetek, hogy akár a nyilt harczban, akár az elzárkózásban vereség az eredmény; ós ez rendszerint akkor történik meg, midőn az illető önerejét nem ismeri és ennélfogva azt vagy túlbecsüli ós vakmerő vállalatba fog, vagy kevesebbre becsüli, mint a minő, és gyáván visszavonul. A visszavonulás vagyis elzárkózás mindenesetre indokolva van, valahányszor erőnk nem elégséges az ellenfél legyőzésére, vagy visszaverésére. Da más esetben ez nem indokolt; mert a visszavonulás magában véve is fólvereség. Ha tehát ikár mely gazdasági ágban nem vagyunk elóg erősek, hogy a versenyt pállhassuk, a védelem szükséges es jogosult. Da e védelemnek is arra kell czélozni, hogy az illető gazdasági ágat erősítse és versenyképessé tehesse. Mit csináljunk azonban akkor, ha e védelmet megadni nem tudjuk; ha nincsenek vódbástyáink, melyek mögé visszavonulhatunk ós ha ilyeneket felépíteni nincs módunk? Ily esetban nincs más mód, mint rendíthetetlen elszántsággal belemenni az élet-halál harczba ... ós miután az ily harcz az egész nemzetre nézve közérdekű, — a nemzet összes átengedhető erejét az illető gazdasági ág erősítésére kell fordítani, itt kell koncentrálni az összes erőfelesleget, mely má3 ágaknál mutatkozik. Ha ezeket a megdönthetlen lótharcztörvónyeket jelenlegi gazdasági bajainkra akarjuk alkalmazni, nagyjában a következő eredményre jutunk. Gazdasági szervezetünknek kót fontos ága van ma válságos helyzetben, és pedig a mezőgazdaság, illetőleg ennek az az ága, mely a szemes élet termelésével foglalkozik, másfelől az úgynevezett kézműipar ós pedig ez utóbbi főleg a vidéki városokban. Ez a kél ág tehát lehetőleg megvédendő volha. De hát ezt a védelmet — legalább a védelem alakjában — fájdalom — sem az egyik, sem a másik ágnak nem nyujthatjuk. Hogy miért nem, erről most nem beszélünk. Nem marad más hátra, mint a harcz felvóte'e ós hogy ez a két ág győzelemre jusson, mulhatlanul szükséges, hogy a nemzet erőfeleslegei e kót ág körül konczentráltassanak. A mi a mezőgazdaságot illeti, itt a baj aránylag könnyen orvosolható; mert itt tulajdonkópan csak az alacsony búzaárakról van szó. A buzatermelóst tehát némileg meg kell szorítani, de magától érthetőleg nem ugy, hogy ezáltal a gazda vesfcitsen, hanem ugy, hogy nyerjen. Más művelési ágakat kell tehát fejleszteni, a melyek jövedelmezőbbek. Ehhez persze pénz kell. De hisz' pénz van a világon elóg — és tulajdonképen a póuz a világpiaczon nagyon olcsó. Csakhogy a gazda nem juthat hozzá, pedig ingatlan birtoka s befektetései elég garancziát nyújtanak. A nemzet, illetőleg az állam közreműködésével tehát keresztül kell vinni, hogy a gazda könnyen juthasson olyan olcsó pénzhez, a minőt megérdemel. — Ehhez aztán hozzájárul a hazai ipar fejlődése, mely az intenzív gazdálkodást előmozdítja ós fejleszti ... A gazdasági programm további részleteibe ez alkalommal uem kívánunk belemenni, mert erre nincs terünk. Sokkal nehezebb kérdés megoldása a kézműipar megerősítése és versenyképessé tótele. Ez tulajdonképeu nem hazai, hanem valóságos világgazdasági probléma. De hát erre nézve több mint egy negyedszázados évi működésünk folyamán már oly beható és az ügy majdnem minden részleteire kiterjedő programm van már nemcsak megállapítva, hanem nagyrészt a kormány által el is fogadva, hogy ezeket az ügyeket — melyek köze lebb a miskolczi iparos-kongresszuson szintén kifejezést nyertek — ujabban előhozni feleslegesnek tartjuk. Sokan azon nézetben vannak, hogy az úgynevezett kézműiparnak nincs jövője. Ez merő tévedés. A kézműiparnak, vagy helyesebben a műves iparnak ma nagyobb jövője van, mint bármikor volt. Csahogy természetesen, ez is alá van vetve a létharcz törvényeinek, ennek is fejlődni, haladni, tökéletesedni kell. A fejlődós azonban nálunk főleg a vidéki varosokban stagnál. Ezt a stagnálást kell megtörni ós pedig az által, hogy „a tésztába élesztő kovászt tegyünk". Mi legyen ez az élesztő kovász? — Ez sokféle lehet, de mindegyiknek a lényege az, hogy a kézműiparnak jövedelmező munkát adjunk. Miután pedig most arról van szó, hogy a kézműipart országszerte életre keltsük, az eddigi általános programm mellett, mely a deczentralizáczióra nem igen fektet súlyt, arra is kell törekednünk, hogy az ország minden részében, legalább a nagyobb vidéki városokban — oly mozgalom induljon meg, mely lelkes tevékenységre sarkalja az iparosságot. A vidéki városok lépjenek nyomdokába a székes fővárosnak ós lelkes erélylyel kövessék ennek példáját Már többször megemlítettük, hogy a székes főváros iparának rohamos fejlődósét főleg az építkezési lendület idézte elő. Ez volt itt az ,élesztő kovász". Az építkezési lendületet tehát országszerte, ós főleg a nagyobb vidéki városokban is meg kell indítani. Ez as iparfejlesztési programmnak egy oly uj pontja, melyre különös súlyt kell fektetnünk, mert ez által a fejlődő hazai kézműipar, mely ma majdnem kizárólag & fővárosra szorítkozik, az egész országra kiterjeszkedő széles alapot nyer. És minél szélesebb az alap, annál szilárdabb lesz, ós annál magasabbra emelkedhetik ap ország ipara. —dr—