Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-09 / 49. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 1894. 49-ik számához. tűzött választáskor arra, hogy az adótanácsos a főszám/evői állás elnyerésével, amire meg van minden kvalifikációja, jobb — és mondjuk meg mindjárt megérdemlett jobb javadalmazás­hoz jusson; de hát teljessé teszi a dilemmát a képviselet tagjaira nézve az a körülmény, hogy az üresen levő főszámvevői állásnak van egy, högy úg7 mondjuk, legitim aspiránsa is, t. i. Kovách Győző ur, aki mint alszámvevő, már e czimen is a dolog rendje szerint a megürese­dett főszámvevői állásra következik, eltekintve attól, hogy épen ugy, mint Szohor Pál ur, ő is egyik kiválóan tevékeny, szorgalmas és ügyes tisztviselője a városnak, aki emellett, néhai Déry Károly volt főszámvevő gyakori beteges­kedései idejében, annak hivatali munkakörét több ízben teljes megelégedésre látta el. A vasárnap délelőtt tartott képviseleti ér­tekezleten, ahol tudvalevőleg épen a főszám­vevői állás betöltéséről volt szó, a képviselő­testület jelen volt tagjai, pedig — 84-en levén, igen tekintélyes számmal voltak együtt — mind­annyian érezték bizonyára a helyzetnek külö­nösségét és mindannyian tisztában vannak vele, hogy egyszerűen azzal, hogy a deczember 17-diki tisztujitó széken a két pályázó közül az egyik meg fog választatni, a másik pedig elesik, ezt a helyzetet helyes megoldásra juttatni nem fogják. A kérdésnek ez a része az. amely mint köz­érdek, megfontolásra méltó. Mert a 17-diki vá­lasztáskor — ha a helyzet odáig nem változik — akár jobbra, akár balra dőljön el az eredmény, okvetlenül sérelem esik nem C3ak azon (legyen az akár Szohor Pál, akár Kovách Győző), aki kisebbségben marad, mert jogos aspirációjában akadályoztatik meg, de épen ez által sérelem esik a közigazgatás érdekein is (és épen ez az, ami ebben az egyébként nem nagy jelentőségű kérdésben közérdeket képvisel) az által, hogy diskréditálására vezet a választási rendszernek s magának az autonómiának. Ez a fentebb el­mondottakból, az adott viszonyokból követ­kezik. Épen azért már az emiitett vasárnapi kon­ferencián szóvá tették, hogy — amiből ez a mostani különös helyzet ia keletkezett — az egyes városi tisztviselők fizetésénél mutatkozó aránytalanságokat meg kell szüntetni. Természetes, hogy mindenki a városi ta­nácsosokra, illetőleg azoknak a fizetésére gon­dolt akkor, mikor a főszámvevői állás betöltése kérdésének a révén ehhez a thémához jutott, vasárnapi értekezlet. Mert bizony, hogy most egy városi taná­csos a főszámvevői állásra aspirál, ez a körül­mény csak kifakasztotta a helyzet tarthatatlan­ságát, de épen ezért igeu jó alkalmul szolgál arra, hogy a képviselőtestület, az általa kép­viselt nagyközönség érdekében, a városi tanácso­sok fizetésének ujabb megállapítását mielőbb napirendre tűzze. Jelezzük, hogy nem értünk egyet a városi képviselőtestület ama tagjaival, akikben sok hajlandóság lakozik talán még arra is, hogy az egyes tisztviselői állások árlejtés utján töltes­senek be. Azé legyen aki legkevesebbért vállal­kozik. (Nem gondolják meg az illetők, hogy ez az árlejtési rendszer utoljára a szabad lopás rendszeréhez vezetne s akkor megérnék azt a gyönyörűséget, hogy a városi hivatalok nem is árlejtés, hanem árverés utjáu adatnának ki — természetesen haszonbérbe.) Sőt nem tartjuk helyesnek a városi tisztviselői állások betölté­sénél a napszámos-rendszer alkalmazását sem, amelynek behozatala egyszer már indítványozva is lett a képviseletben olyan formán, hogy a városi írnokok és dijnokok nyár idején, mikor „nincs dolog," szélnek eresztessenek. Látjuk azonban e felfogásokkal ellenkezőleg, hogy a tisztviselői pálya általában s igy a mi városunk tisztviselőinek a pályája is arravaló és egész embereket igényel. Igényli, hogy azok az emberek, akik például egy város közigazga­tásának a feladataira, munkájára vállalkoznak, arra való emberek is legyenek és hogy egész tevékenységüket e munka teljesítésére szen­teljék. Ebből következik aztán, hogy a közönség, mondjuk a város, amelynek a közdolgait ezek a tisztviselők ellátják, biztosítsa is azoknak az exisztenciáját, hogy egész kenyeret adjou nekik, nem pedig borravalót. Hát bizonyára nem akad senki, aki a mi városi tanácsosaink évi 900 frtos fizetését olyan egész kenyérnek lássa, amiből az ő minden normális életszükségleteik — állásuk dignitásá­nak követeléseiről nem is szólva — kikerül­hessenek. A városi tisztviselők fizetésének általános rendezéséről és — ami ezzel összefügg — az egyes tisztviselői állások munkakörének föltét­lenül szükséges ujabb és czélszerübb beosztásáról, lesz még alkalmunk máskor szólani, előre is jelezvén álláspontunkat abban az irányban, hogy mi a hivatali munka-körök helyes rendezése által elérhetőnek tartjuk azt, hogy a városi tisztviselők fizetése, a közterhek szaporodása nélkül is — fölemelte3sék. Létharcz a közgazdaságban. Számos jel arra mulat, bogy Magyarország köz­véleménye végre valahára ismét a közgazdasági kérdések felé kezd fordulni. Ei uáluuk ritka jelenség, mely nagy­jában véve csak évtizedenkint egyszer szokott felszínre kerülni s aztán mihamar ismét letűnik. Csodálkozni ezen egyébiránt nem lehet; mert a magyar nemzet nagyon ideális természetű, — anyagi dolgokkal és bajokkal nem igen szeret foglalkozni, ós legfeljebb akkor adja rá ma­gát erre a kéjelmetlen sivár munkára, mikor már na­gyon érzi, hogy szorul a kapcza. Most is ilyenforma állapotban vagyunk. A világ­gazdasági viszonyok a mezőgazdák versenyét és az ezek­kel szoros kapcsolatban álló kisiparosok megélhetését majdnem mindenütt élet-halál harczciá élesítették ki, és magától értetődik, hogy e harcz veszélye ránk is zu­dult. De hát ránk nézve ez a harcz sokkal veszélyesebb, mint első pillanatra látszik; mert ellenfeleink a kapi­talizmus leghatályosabb fegyvereivel — úgyszólván gyors puskákkal és Kruppágyukkal — vannak felfegyverezve, holott mi leginkább csak a hősiesség kardját villogtat­hatjuk ellenük ós legfeljebb holmi kovás puskákkal vi­szonozhatjuk a lövöldözést. Ily körülmények között csakugyan indokolt, hogy minden hazafi komolyan foglalkozzék közgazdasági ér­dekeinkkel, hogy elégtelen felszerelésünket 03 fegyver­zetünket minden rendelkezésünkre álló eszközzel ki­egészítsük; hogy a világverseny pusztitó erejével szem­ben minél tömörebb és egységesebb hadtestté szervezked­jünk, és a nemzet kebetóből minden belső viszályt és el­lenségeskedést kiküszöböljünk; egyszóval gond iskodjuaí mindazokról a tényezőkről, melyek számuukra — a ránk zudult létfentartási harciban — a győzelmet bizto­sítsák. Létfentartási harczot emiitettem. Meg kell jegyez­nem, hogy ezt nem pusztán hasonlatkóp hoztam fel, ha­nem mint valóságos tényt; mert minden közgazdasági mozgalom, és fejlődés és haladás a létfentartási harcz kifolyása és ennélfogva épugy alá van votve a Darwin­féle létfentartási harca törvényeinek mint alá van vetve a növéuy és állatvilág minden fejlődési mozzauata. Ebből a Darwin-féle theoriából közgazdasági vi­szonyainkra nézve rendkívül érdekes ós mélyreható kö­vetkezéseket lehetne levonni; de ez tulajdonképeni tó­mánktól nagyon messze elvezetne, s ennélfogva — e következtetéseket mellőzve, — csak arra fektetünk súlyt: hogy — miután ez ügyben nem egyéneknek, ha­nem nemzeti individuumoknak egymás iránti versenyéről illetőleg létfentartási harczárói van szó, — ebből min­deu józan ember felfogása szerint az következik, hogy az a nemzet lesz ebbeu a harczban a győztes, a mely a legfegyelmezettébb egységes erővel indul a harczba, s a mely legjobban tud a létező viszouyokhoz „alkalmaz­kodnivagyis más szóval — a mely a leghelyesebb utat választja. Ebből az idevetett egyszerű tételből már önként következik, hogy létfentartási küzdelmünkben a nemzet egységes erejének növelése oly feltétlen követelmény, mely megmásithatlan parancs gyanánt kell, hogy álljon a nemzet minden fia előtt. Tartsunk össze mindnyájan, gazdák, nagyiparosok stb., és ne rontsuk, hanem gya­rapitsuk egymást. A ki e parancs ellen vét, a ki egy­más kárára tör, a ki bármely gazdasági csoport ellen harczot indit, és a nemzet testében viszálkodást ós az erők szétforgácsolását és elpazarlását idézi elő, — az oly bünt követ el, mint az a katona, a ki a csata folya­mában nem az ellenségre, hanem bajtársára tör ós azt akarja meggyilkolni. Gyarapitsuk egymást! Mert ezáltal növeljük a nemzet erejét, és képesebbé tesszük magunkat a lét­fentartási harczban való győzelemre. Miuden egyes ipa­rosnak vagy gazdának a pusztulástól való megmentése, gyarapítása, életképessé tétele — egy-egy lépés a győ­zelem felé. Eít a jelszót kell tehát minden egyes pol­gárnak zászlajára irni és ezért kell küzdenünk. De hát, hogy érthetjük el azt az egységes tömö­rülést, — azt a katonai fegyelmezettséget, melyet a lét­harcz szétforgácsolatlan, erélyes erőkifejtése megkíván? Itt felülről jövő parancsokról nem lehet szó: sem mi­niszteri rendelet, sem a törvényhozás által megalkotott kényszerítő rendszabály nem bír elég hatálylyal arra nézve, hogy az egész nemzet kö^lelkesedéssel egy és ugyanazon czél felé törekedjék. Itt csak egy eszköz van mely czélra vezethet: az egéí.z nemzetet átható egy séges közvélemény. Okvetlenül szükséges tehát, hogy minden hazafi komolyau foglalkozzék ez ügyekkel, hogy necsak bizo­nyos üres jelszavak hangozzanak a levegőben, hanem hogy a nemzet egész zömét komoly ós alapos meggyő­ződés hassa át arra uézve, hogy mit kell tennünk. Ez magától érthetőleg csak a szóban forgó kér dések elfogulatlan alapos tisztázása által érhető el. De az egységes meggyőződés még nem annyira fontos, mint ennek a meggyőződésnek helyes iránya; mert hisz a helyes iránytól, a helyes stratégiától ós taktikától függ a győzelem. Ha helytelen utakat ós mó dókat választunk, nemcsak hogy a bajból ki nem bon lakozunk, hauem még mélyebben belemerülünk. Mi hát a helyes irány ? — Ez a kérdés. A közgazdasági politikában, — a mely tulajdon képen nem más, miut a létharcz stratégiája és takti­kája, — két főirány dominál: a nyilt harcz (akár ti madó, akár védő) — ós a nyilt harcz elől való vissza­vonulás vagy kitérés. Ez a kót főirány a közgazdasági nomenklatúra szerint „szabadverseny" ói ,védvám-po­litika" nóv alatt ismeretes. Mai nap már minden rati­onális ember tudja, hogy mindkét iránynak a közgaz­dasági politikában ép ugy, mint a háborúban egyenlő jogosultsága van; csakhogy az egyik vagy másik irány választásában alkalmazkodni kell a létező viszcuyőkhoz. Alig van már mai nap olyan állam, melynek közgazda­sági politikájában ez a két irány egymással kombinálva nem lenne. Az egyetlen kivétel Auglia, mely több mint egy szizad óta a világgazdaságban domináló szerepet játszik ós ennélfogva a harcz elől való kitérésre, vagy­is a védelmi elzárkózásra nem szorul. Valimiat a háborúban a valódi győzelem legin­kább a nyilt harcztól várható, ugy a közgazdasági lét­harczban is nem visszavonulástól ós elzárkózástól, ha­nem a szabad verseny nyilt felvételétől várható az igazi haladás ós emelkedés, vagyis más szóval — győ­zelem. A uyilt harcznak főtényezője az öuórzet, erő ós bátorság, — az elzárkózásnak az önérzet hiánya, az erőtlenség ős egyenetlenség és az esetleg. De vannak ese­tek, hogy akár a nyilt harczban, akár az elzárkózásban vereség az eredmény; ós ez rendszerint akkor történik meg, midőn az illető önerejét nem ismeri és ennélfogva azt vagy túlbecsüli ós vakmerő vállalatba fog, vagy ke­vesebbre becsüli, mint a minő, és gyáván visszavonul. A visszavonulás vagyis elzárkózás mindenesetre indokolva van, valahányszor erőnk nem elégséges az ellenfél legyőzésére, vagy visszaverésére. Da más eset­ben ez nem indokolt; mert a visszavonulás magában véve is fólvereség. Ha tehát ikár mely gazdasági ág­ban nem vagyunk elóg erősek, hogy a versenyt páll­hassuk, a védelem szükséges es jogosult. Da e véde­lemnek is arra kell czélozni, hogy az illető gazdasági ágat erősítse és versenyképessé tehesse. Mit csináljunk azonban akkor, ha e védelmet meg­adni nem tudjuk; ha nincsenek vódbástyáink, melyek mögé visszavonulhatunk ós ha ilyeneket felépíteni nincs módunk? Ily esetban nincs más mód, mint rendíthetet­len elszántsággal belemenni az élet-halál harczba ... ós miután az ily harcz az egész nemzetre nézve közérdekű, — a nemzet összes átengedhető erejét az illető gazda­sági ág erősítésére kell fordítani, itt kell koncentrálni az összes erőfelesleget, mely má3 ágaknál mutatkozik. Ha ezeket a megdönthetlen lótharcztörvónyeket jelenlegi gazdasági bajainkra akarjuk alkalmazni, nagy­jában a következő eredményre jutunk. Gazdasági szervezetünknek kót fontos ága van ma válságos helyzetben, és pedig a mezőgazdaság, ille­tőleg ennek az az ága, mely a szemes élet termelésével foglalkozik, másfelől az úgynevezett kézműipar ós pedig ez utóbbi főleg a vidéki városokban. Ez a kél ág tehát lehetőleg megvédendő volha. De hát ezt a védelmet — legalább a védelem alakjá­ban — fájdalom — sem az egyik, sem a másik ágnak nem nyujthatjuk. Hogy miért nem, erről most nem be­szélünk. Nem marad más hátra, mint a harcz felvóte'e ós hogy ez a két ág győzelemre jusson, mulhatlanul szük­séges, hogy a nemzet erőfeleslegei e kót ág körül kon­czentráltassanak. A mi a mezőgazdaságot illeti, itt a baj aránylag könnyen orvosolható; mert itt tulajdonkópan csak az alacsony búzaárakról van szó. A buzatermelóst tehát némileg meg kell szorítani, de magától érthetőleg nem ugy, hogy ezáltal a gazda vesfcitsen, hanem ugy, hogy nyerjen. Más művelési ágakat kell tehát fejleszteni, a melyek jövedelmezőbbek. Ehhez persze pénz kell. De hisz' pénz van a világon elóg — és tulajdonképen a póuz a világpiaczon nagyon olcsó. Csakhogy a gazda nem juthat hozzá, pedig ingatlan birtoka s befektetései elég garancziát nyújtanak. A nemzet, illetőleg az állam közreműködésével tehát keresztül kell vinni, hogy a gazda könnyen juthasson olyan olcsó pénzhez, a minőt megérdemel. — Ehhez aztán hozzájárul a hazai ipar fejlődése, mely az intenzív gazdálkodást előmozdítja ós fejleszti ... A gazdasági programm további részleteibe ez alkalommal uem kívánunk belemenni, mert erre nincs terünk. Sokkal nehezebb kérdés megoldása a kézműipar megerősítése és versenyképessé tótele. Ez tulajdonképeu nem hazai, hanem valóságos világgazdasági probléma. De hát erre nézve több mint egy negyedszázados évi működésünk folyamán már oly beható és az ügy majd­nem minden részleteire kiterjedő programm van már nemcsak megállapítva, hanem nagyrészt a kormány által el is fogadva, hogy ezeket az ügyeket — melyek köze lebb a miskolczi iparos-kongresszuson szintén kifejezést nyertek — ujabban előhozni feleslegesnek tartjuk. Sokan azon nézetben vannak, hogy az úgynevezett kézműiparnak nincs jövője. Ez merő tévedés. A kézmű­iparnak, vagy helyesebben a műves iparnak ma nagyobb jövője van, mint bármikor volt. Csahogy természetesen, ez is alá van vetve a létharcz törvényeinek, ennek is fejlődni, haladni, tökéletesedni kell. A fejlődós azonban nálunk főleg a vidéki varosokban stagnál. Ezt a stag­nálást kell megtörni ós pedig az által, hogy „a tésztába élesztő kovászt tegyünk". Mi legyen ez az élesztő kovász? — Ez sokféle lehet, de mindegyiknek a lényege az, hogy a kézmű­iparnak jövedelmező munkát adjunk. Miután pedig most arról van szó, hogy a kézműipart országszerte életre keltsük, az eddigi általános programm mellett, mely a deczentralizáczióra nem igen fektet súlyt, arra is kell törekednünk, hogy az ország minden részében, legalább a nagyobb vidéki városokban — oly mozgalom induljon meg, mely lelkes tevékenységre sarkalja az iparosságot. A vidéki városok lépjenek nyomdokába a székes fő­városnak ós lelkes erélylyel kövessék ennek példáját Már többször megemlítettük, hogy a székes fő­város iparának rohamos fejlődósét főleg az építkezési lendület idézte elő. Ez volt itt az ,élesztő kovász". Az építkezési lendületet tehát országszerte, ós főleg a na­gyobb vidéki városokban is meg kell indítani. Ez as iparfejlesztési programmnak egy oly uj pontja, melyre különös súlyt kell fektetnünk, mert ez által a fejlődő hazai kézműipar, mely ma majdnem kizárólag & fővárosra szorítkozik, az egész országra kiterjeszkedő széles alapot nyer. És minél szélesebb az alap, annál szilárdabb lesz, ós annál magasabbra emelkedhetik ap ország ipara. —dr—

Next

/
Thumbnails
Contents