Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-09 / 36. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 1894. 36-ik számához, lembe ^vétetnek az ág. ev. vallású és e mellett helybeli születésű és lakosú aspiránsok, azután a helybeli más vallásúak s csak harmadik és negyedik sorban a megyebeli és más vidékről jelentkezők, akik közül egynek-kettőnek ha került hely, ahoz is csak ugy jutottak, hogy egyik-másik ide való szülő, akinek a fia például csak épen hogy betöltötte a 10-dik életévét, ezen a czimen kapacitáltatni engedte magát — ha nem is épen jókedvvel — hogy várjon még egy esztendőt a nebulójával. Ilyen viszonyok között merült föl a párhuzamos I-ső osztály fölállításának az eszméje és indult meg az a mozgalom, melyről e lap legutóbbi számában tétetett már említés, hogy ennek az anyagi föltételei biztositassanak. Nyíregyháza városának ép ugy, mint Szabolcsvármegyének igen nagy érdekei fűződnek ahoz, hogy vármegyénk ez egyetlen főgimnáziuma — hogy ugy mondjuk — a jelentkező szükséglet mértéke szerint berendeztessék. Nyíregyháza központja, s a mostani viszonyok szerint egyedül lehető központja a vármegyének. S a mennyire érdeke e város közönségének, hogy e város központi jellegét intézményes biztosítékokkal erősítse és tágítsa, ép oly mértékben kell a vármegye közönségének is közremunkálnia amaz intézmények létesítésében s a meglevőknek istápolásában. Sárospatak, Debreczen, Miskolcz, Eger és Ungvár mellett, mely városoknak főgimnáziumai a mi vármegyénk lakosságának vallás-felekezeti igényeihez leginkább kvadrálnak. a nyíregyházai ág. ev. főgimnázium ma már évről-évre mindinkább tért hódit. Évről-évre szaporodik az úgynevezett „megyebeli" tanulóknak a száma gimnáziumunkban, s ha a parallel osztályoknak a szükség szerint való létesítése által lehetővé lesz téve, hogy a megyebeli tanuló ifjúság már az I-ső osztálybau megkezdhesse itt a gimnáziumi tanulást, főgimnáziumunknak ág. ev. felekezeti jellege bizonyára nem fog akadályul szolgálni arra, hogy a szabolcsvármegyei tanuló ifjúság a vármegye központján létező tanintézetet keresse föl, ahol e vármegye: az ő szűkebb hazájának egész közélete lüktet s egész kulturája kicsúcsosodva megnyilatkozik. A nemzeti ünnep. Lapunk legutóbbi számának ujdonsági rovatában Zemplén vármegye hivatalos lapjának: a „Zemplén" nek átvettük — a fórrás jelzésével — egy közleményét, a melyre vonatkozólag most a következő sorokat kaptuk : Tekintetes Szerkesztő ur! » Magam részéről igen sajnálom, hogy nagybecsű lapjának f. é. szeptember hó 2 án megjelent 35. számában az újdonságok rovatában foglalt, állítólag a Zemplén cz. lapból átvett közleménynek valótlan ós sértő tendeirtiája ellen felszólalással kell élnem; és elvárom szerkesztő ur ismert lovagiasságától, hogy az audiatur et altéra pars elvénél fogva lapja hasábjain soraimuak helyt ad, ha másért nem, már csak azért is, hogy a nagy közönség, melyet az ily bombasztokkal feleresztett mérges czikkecskók teljesen mistifikálnak és félrevezetnek, helyesen legyen értesítve az ev. ref. egyházak sétálgatni a városban és ily alkalommal feltűnt neki a gyermek okos arcza, azért megszólitá: — Hová mész fiam ? __ — Az iskolába. — Nesze fogd ezt az aranyat, végy rajta nyalánkságot. —* Az atyám kérdőre von ám majd, hogy kitől kaptam az aranypénzt s ha nem tudom megmondani, hát megver. — Csak fogadd el fiacskám. Hí pedig apád kérdezni találná, mond, hogy a szultántól kaptad. — De ő nem fogja ám elhinni! — Miért? — Miért? Hát volt már eset, hogy a szultán csak egyetlenegy aranyat adott valakinek? Ha iskolatáskámat egészen tele töltöd aranynyal, akkor majd el fogja hinni. A szultán mosolyogva dicsérte a fiu furfangját, megtöltő táskáját aranynyal és hazaküldte. * * * Más alkalommal a fiu az ajtóban állott kisirt szemekkel és egy koldus e szavakat intézte hozzá: édes fiam, adj nékem, szegény öregnek valamit abból, a miből ti ma bőségesen élveztetek. A fiu erre azt moudá, szüleim összevesztek, de minthogy anyám erősebb, reg géltől délig kegyetlenül összevisszaverte atyámat; déltől fogva egész mostanáig pedig én élveztem tanitóm ütlegeit, de bőségesen. Ez volt a mai táplálékunk! — A koldus továbbment ós kenetteljesen mondá: — Allah szaporítsa meg a ti tápláléktokat! * * * Egy alkalommal a szomszéd egy selyeminget adott át neki és azt mondta: Naszreddin, add ezt el a vásáron, majd kapsz tőlem valamit! — Naszreddin tudta, hogy szomszédja ezt az inget lopta valahol a napokban. De azért c-ak elvitte a vásárba. Itt a nagy tolongásban ó tőle is ellopta valaki az inget. magatartásáról az úgynevezett Szent István-napi nemzeti ünnep tárgyában. Az említett hírlapi közleményben azon érthetetlen vád van említve ellenünk, magyarországi ev. ref. lelkészek ellen, hogy hazaüatlan cselekedet tőlünk a SzentIstván napi nemzeti ünnepen Isteni tiszteletet nem tartani, minélfogvi az illetékes egyházi hitóságok figyelme is felhivatik, hogy e magasztos (?) ünneptartás frányában óbreszszék fel az ev. ref. egyházakban a kellő öntudatot, mert ha nem . . . minket is, mint a renitens oláhokat majd megtanítanak a törvény tiszteletben tartására. Nem tudom, hogy milyen mérvű nagyság lehet e czikk írója, ki csak ugy dobálódiik a nagyhangú fenyegetésekkel s a hazafiatlanság alaptalan rágalmával az ev. ref. egyház lelkészeit illetőleg, de bátorságot veszek magamnak fülébe kiáltani egy száuó mosoly kíséretében azt, a mit hajdan a nagy festő művész mondott a művét ócsárolgató, külömben érdemes czipészmesteruek: ne sutor ultra crepidam. Mert jjbb hallgatni, mint beszólni, kivált ha az ember valamit nem tud. A Zemplén érdemes czikkirója ugy látszik nem ezt tartja, hanem igenis azt, mindegy, ha bármit beszélünk is, csak beszéljünk. Beszél is bőven az igaz, csakhogy mosolyognunk kell szánalmas tudatlanságán, az ev. ref. egyház cselekményeinek birálgatása közben megkoczkáztatott szavai felett. Természetesen irtózik attól, hogy fáradságot vegyen magának az evangyeliomon alapuló református hitelvek megismerésére, legalább akkor, mikor idevágólag beszólni akar. Akkor tudná — de a rágalmazásra sem volna ok — hogy mit tartuuk mi a', úgynevezett szentek tiszteletéről. Akkor tudná, hogy mi hitelveink szerint csak az egy háromságban levő isteni feltéget tartjuk szentnek, földi embert soha, ékesítse bár királyi bíbor, vagy hármas tiada. Akkor tudná, hogy hitczikkeink egyenesen megtiltják nekünk a földi szentek tiszteletét, sőt azt egyenesen bálványozásnak minősítik. Da nem csak a mi hitczikkeinket nem ismeri a a Zemplén czikkirója, azt sem tudja, hogy mi van az 1891. XIII. t.-czikkben erről a nemzetinek deklarált ünnepről. Az 1 §-ban azt olvasom: vasárnapokon és Szent-István-napján a* ipari munka tilos. Honuan magyarázza ki ebből, hogy mi Isteui tiszteletet tartozunk ezen a nemzeti ünnepeu tartani. Vagy igen, tudom már . . . Ön szerint egy dolog lesz az ipiri munka gyakorlása és Szent-István-napján Isteni tisztelet nem tartása, persze csak azért, hogy felettünk megsuhogtassa a törvény vasvesszejét. Gratulálok logikájához! Nem ismeri czikkiró tehát az országos törvónyti nem ismeri az ev. ref. hitczikkeket, de nem ismeri a történetet sem, nem tudja, ki volt az az I. István király, kit a római pápa a szentek soráb • iktatott. Hit megmondom én neki. Az 1000 ik év táján sok vaskezü zsarnok uralkodó volt Európábau, de kegyetlenségben nem sok multa felül I. István magyar királyt. Ő volt az, ki a régi hazából hozott magyar ősvallás és polgári szabidság védőit halomra gyilkoltatta, ki a legyőzött és elfogott Koppán somogyi vezért négyfelé vágatta s az ország négy városának kapujára kiszegeztette, ki testvére fiinak szemeit kitolatta s fülébe forró ólmot öntetett. Semmi kifogásom ellene, ha Öa tisztelt uram, mint szentet tiszteli is ezen emb9rtelenségek elkövetőjét, az elvégre is izlés dolga, de tőlem mir ne várji azt, mert engem a történet, az élet tanitó mestere másra tanít. Iukább tudok lelkesedni az igazi honalapító Árpád, a Hunyadiak, a Rlkóczyak és Kossuthok (pár excellence Z)inplén megyének fiai) emlékén, tettein. Jól ismerjük mi ev. ref. lelkészek, kik a 300-ados mult lefolyása alatt a hazafiság lűípróbáit, néba a nápolyi gályákon, máskor a fegyveres hatalom üldözései között tettük le, jól ismerjük mi a mai országos hírre vergődött lörtéuet írók irányzatos munkáit, kik I. István királyt teszik meg Árpád helyett honalapitónak, hogy az ultramontanismus diadal szekerét ezzel is előbbre toljuk, de azt tartjuk mindenek felett: suum cuique, elismerjük mi a nagy király érdemeit a keresztyén vallás elterjesztése és az ország alkotmánya körül, de Mikor hazajött, kérdezte tőle a szomszéd, — no mennyiért adtad el az inget? — Naszreddin igy válaszolt: — az üzlet ma igen lanyhán ment, ezért csakis a bevásárlási áronjadhattam. * * * Máskor Naszreddin mester fürdőbe ment. De mert nagyon kopott ruhája volt, a fürdőszolgák csak félválról beszéltek vele, piszkos vizet és szeuyes lepedőt adtak neki. Mikor a mester elhagyta a fürdőt, tiz ezüst pénzt dobott a réztányérba, a mennyit akkoriban csak a leggazdagabb urak fizettek. A fürdőszolgák igen csodálkoztak ezen. Egy hót múlva ismét eljött a mester és ekkor rendkívüli hajlongásokkal és előzékenységgel fogadták ós kristálytiszta vizet s hófehér lepedőt kapott. Mikor távozott, csak egy ezüstpézt dobottja réztányérra. — De uram, mit jelentsen _ez ? kérdezték megütközéssel. Erre a mester igy válaszolt: ezt az egy ezüstpénzt a múltkori, a múltkori tiz ezüstöt pedig a mai fürdőért fizettem. * * * A szomszédnak három fia egy zacskó diót hozott hozzá egy délután és arra kérték, hogy oszsza szét köztük, de isteni módon. A mester az egyik fiúnak csak egy diót adott, a másiknak egy marékkal, mig a többit mindet a harmadiknak adta. — Miféle igazságtalanság, aránytalanság ez?! kiálták a fiuk. — Hiszen ti azt akartátok, hogy az |Isten módja szerint oszszak! válaszolt a mester, * • * Szomszédjai egyszer azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy adná nekik egy pár órára kölcsön szamarát. Nekem nincs szamaram! Szerencsétlenségre éppen akkor ordított Naszreddin szamara. J,A szomszédok szemére lobbantották. miut szentet nem tiszteljük — ha Önnek nem tetszik is s a hazafiság színe alatt követelt ünnepeltetóaét megtagadjuk, ma ép ugy mint 1878-ban, a miker a hires pontozatokban boldogult Trefort kultus miniszter eziránt — elismerem elég tapintattal — fellépett; de az ellen felzudult protestáns közvélemény szavára idejében sietett azt visszavenni s többé szóba se hozta. Nem! igen tisztelt ismeretlen uram, nem illik senkit alaptalanul rágalmazni, , nem illik nagy szavakkal fenyegetődzni, főleg ht az ember egy kissé ... hogy is mondjam — nem tul valamit. Jobb inkább tanulni, mint hangzatos, csengő bongó frázisokkal feleresztett ujságczikkiket gyártani mások bafeketitésére. Tekintetes szerkesztő ur! meg kellett ezeket becses lapjának írnom, mert nekem u^v tetszik,*) hogy a Zemplén czikkének átvételével, talán, tum is sejtve, a Nyírvidék is szolgálatábi lép itt azon legújabb irányzatú mozgalomnak, mely az,egyházpolitikai javaslatok diadalra jutása miatti féktelen ós bősz dühében épen a napokban mutatta ki, hogy mire képes a középkori sötétség ós arrogantia. Istennek legyen hála! rég lejárt ennek uralma, a világ kereke visszafele nem forog — ma már csak a tudatlanokon vehet magának ideig óráig tartó uralmat. Szives tisztelettel Kis Léta, 1894. szeptember 5. Nagymá

fé Albert, ev. ref. lelkész s a f -szabolcsi e. megye fójegyióje. ÚJDONSÁGOK. Felhívás mindazon t. cz. iparos urakhoz, kik az ezredéves kiállításon általok készített iparczikkeket kiállítani hajlandók. Alólirott kitűzők ezennel : 1., egy 150 forintos, 2., egy 100 forintos, 3., egy 50 forintos, s igy összesen 300 forint jutalom dijjat azon szabolcsvármegyei iparosok részére, — kik az ezredéves kiállításon leendő kiállítás czéljából, a három legjelesebb készítményt fogják nálam 1896. márczius utolsó napjáig bemutatni, — vagy azoknak ezen ideig való megtekintését a készítés helyszínén lehetővé tenni. A kitűzött 300 frt díjösszeg 1895. január 1 napjától fogva a „kiállítási helyi bizottság" neve alatt lesz a Nyíregyházi takarékpénztárba letéve. A dijjak odaítélése a kiállítási helyi bizottságra bizatik . Részletes feltételek az ipari helyi bizottsági jegyzőnél lesznek f. év október első napjától fogva megtekinthetők. Nyíregyházán, 1894. augusztus hó. Kállay András. — Hivatal-vizsgálat. Kállay András főispán úr őméltósága, Kertész Bertalan főispáni titkár kíséretében a héten csütörtökön a nyírbátori éz nagykállói, pénteken pedig a kemecsei főszolgabírói hivatalok ügykezelését megvizsgálta. — Gyűlések a>ármegyén. A közigazgatási bizottság e hó 13-dikán, csütörtökön délelőtt tartja meg rendes havi gyűlését. A vármegyei állandó választmány e hó 12-dikén délelőtt a költségelőirányzat megállapítása tárgyában ülést tart. — Lóosztályozási jutalomdijosztás.'; A földmivelésügyi miniszter a f. évb^n reudezendő lódijazásra 200 frtot utalványozott Miklós László kir. tanácsos alispin kezéhez. — Kinevezés. Az igazságügyminiszter Hrabovszky Tihamér sátoralja-ujhelyi törvényszéki aljegyzőt a sátoralja-ujhelyi törvényszékhez jegyzővé nevezte ki. *) Nagy tévedés ! A szerk. = Hiszen halljuk, hogy ordit a szamarad az istálóban! Ejnye, ejnye válaszolt a mester, az mégis csak különös, hogy az én szavamnak nem hisztek annyit, mint a szamár orditásának! * * * Naszreddin nem igen szeretett kölcsön adni semmit. Egyszer a szomszéd asszony kérte tőle a ruhaszárító kötelet. — Nem adhatom, mert a feleségem őpen lisztet terít ki rajta száradni. A szomszéd asszony nagyot néz. — Miféle balga beszéd ez? — Ej no! válaszolt a mester türelmetlen, hanem akarjuk a kötelet kölcsön adni, akkor még lisztet is tudunk |rajta szárítani. * * * Mikor Naszreddin már öreg ősz ember volt és szomszédaival egy holdvilágos csillagos estén az aggkorról beszélgetett, szó volt arról is, hogy mily nyomorék és gyönge lesz az ember agg korában. Naszreddin fölemelkedett, a háza előtt álló terebélyes vastag fügefához ment és húzta, rázta, mintha csak ki akarná szakítani. — Mit csinálsz? kérdezték barátai. — Csak az erőmet próbáltam, — felelt a mester — és csodálkozva látom, hogy épenséggel semmit sem vesztettem ifjúi erőmből! Mikor fiatal voltam sem tudtam ezt a fát kitépni, — és most sem bírom. * * * Naszreddin második felesége már hat férjet temetett volt el, s igy ő volt a hetedik. Mikor a mester már haldoklott, a felesége sírt és jajgatott ágyánál. — Oh j ij nekem, ki lesz majd az én támaszom, kire fogsz te engem hagyni, hi meghalsz. — Kire? suttogá a mester elhaló hingón, természetesen nyolczadik férjedre édesein! Ez volt Naszreddin mester utolsó élcze.