Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-11-05 / 45. szám

4 Melléklet a „lUyirvidék" 1893. 45-ik számához. A „Nyirvidék" szívesen felajánlja hasábját a felmerülő eszmék, indítványok publikálására és tisztázására. Taláu csak uem olyau szegény még, és tespedt a mi társadalmu ik, hogy ne serkentené fel munkára és áldozatokra is ezer éves multunk megünneplése. Az egész Magyarország készül mir ez ü inepre és megmozdultak már mindenütt. Ideje, hogy mi is hozzálássuuk s megállapítsuk a programmot, amelylyel Szabolcsvármegye az országos ünuepélyben részt venui fog. Áluiüvelödés. Korunkban egy igen téves uevelési irány kapott lábra, kűmuöseu az olyan családoknál, melyeknek eieg séges auyagi tehetségük van gyermekeiknek goudosabb uevelesére es tauittatására Ttlan nem vétünk az igaz ság ellen, ha elóre is ezt a nevelést felűletesuek és Cíifráuak jellemezzük, jól megjegyezvéu, hegy itt csak egy ferde irányról kivauuok szoiani, s távolról sem kivánjuí a hivatalos, vagy általános uevelési iráuyt érinteui. Aggóduuk azonban és nem ok nélkül, hegy amaz, a divat hitalmával terjedő iráuy jó reszbeu már is háttérbe szorította a józau és czeltudatos nevelesi módszert, melynek társadalmuuk legjelesebb tagjai köszönhették szellemi és erkölcsi megalakulásukat. Már pedig igen fontos dolog az, hogy épeu azok, kik társadalmi helyzetűknél fogva vezérszerepre vanuak hivatva, hogy azok a műveitsóguen ne csupáu külső mázával ékeskedjenek, hanem lelki világuknak eszményi tartal ua is legyen a ismereteik megszerzósebeu inkább a ,kevesebbe'-, de jól , mint sokat ós rosszul" jelszót kövessók. De beszóljunk világosabban ! Egy kis nyelvismnret — az anyanyelv alap>.s inegtanulásáuak lehető mellőzésével egy pár jól betanult és meg jobban begyakorlott uémet vagy franczia veróecske, egy .kis zougorázás vagy egyéb hangszeren való kintornázás, kezdetleges rajzolgatás, módikás köszöütés, szertartásos hajlongás s talán még valamicske, nehogy megbáutsuk azokat, akik még eunél is tébbet tuduak, ez anuak az általuuk jelzett uevelési irányúak a gyümölcse, mely iukább drága, miut értékes, — inkább káros, miut haszuos — és mondjuk ki: - iukább nevetséges mint komoly. Az a felületes kapkodás, mely az ismeretek szórványos, lexiconos

4egybegyüjtésében nyilvánul, igeu alkalmas arra, hogy az ifjút elbizakodottá tegye a maga tudomáuyára, mely is az életben hamar elpárologván, csak az elbizakodis marad meg állandó és kiállhatatlan emlékeül. Innen azou emberek, kik mindenhez érteuek, mindent jobban tudnak, mint mások; s mivel magok is elhiszik, hogy ők mindent tuduak, a legszívesebben hiszik azt is, hogy mások semmit sem tuduak. Ez a nevelés tehát a felületesség mellett a szerénytelensógnek is valóságos melegágya. Czifra pedig ez a nevelés azért, mert a nevelőből kikerült ifjút valósággál úgy ál ilja szemeink elé, mintha nem a uevelő iutézet volua az ifjakért, hauem fordítva: az ifjik a nevelő iutózetórt, hogy a világ lássa ós bámulj t, mit lehet aráuylagosan rövid idó alatt elsajátítani. Ez a cz^géres czifraság. Azok, akik ismerik áz efféle nevelést, sajuosan kénytelenek tapisztalui, hogy áldozatainak sem gondolat , sem órzelemviláguk uincseu; hogy a szegények ösztönt uem uyertek folytatólagos önképzésre, mert arra alapjok siucsen, ha egyébként természetes hajlamuk volua is kivételesen — egyeseknek; mert a nagy többség, mint tudjuk, teljeseu megelégszik azzal, amit az elbocsátó bizonyítvány szellemi örökségüknek hitelesít. A léhaság, tuuyaság, ölbe tett kezekkel való elégedetlenség terjesztésének reudszere ez a nevelés, melynek kárát a társadalom vallja csak igazában. A sivár kedélyű, elbuakodott, nemes törekvést méltányolni nem tudó uemzelé.c iskoláji: a felületesség ós czifrálkodás. És az erkölcsi mozzanat?! Láttatok-e igazán jó atyát és jó anyát, aki ettől az iskolától nyerte alapuevelését? Láttatok-e, kedves houfitársaiuk az igaz, jó és szép eszmék s elvek bue^ó szolgálatára ettól uevelt harczosokat? Alig hisszük. S ha mégis láttátok volua, azok nem annak az iskolának, hanem önmaguknak neveltjei, kik amannak daczára, velők szüle ett ép érzékök, józan ítélőképességük s elleuállhatlan nemes szellemi ösztönük erejével küzdötték fel magukat a társadalom haszuos tagjainak móltóságára. Mart három fótulajdonság képesiti az embert arra, hogy hasznos és tiszteletre méltó tagja lehessen a társadalomnak. Ezek pedig: a jellem, a választott hivatálátaló rátermettség ós képzettség, végre s talán inkább először: a szent hazaszeretet. Az ősi nagy alakok egész sorozatának ragyogó pályafutása ezt igazolja s nincs a társadalomnak oly elhagyatott tagja, aki ép testtel és lélekkel ezeket a jeles tulajdonokat, örökségnél értékesebb szellemi és érzelmi kinc<eket meg nem szerezhetné. Dj az első esziözöket ezekuek megszerzéséhez a jó nevelésnek kell uyujtauia, annak a uevelésnek, mely fejleszti az ítélőképességet, az elbizakodásnak legnagyobb jelenségét s ezzel az ifjúba plántálja a sxerénysógét, a szellemi és erkölcsi haladásnak leghatalmasabb sauyezőjét, annak a nevelésnek, mely megismerteti velünk saját erőink korlátoltságát s enuek pótlására a bee»ületus szándék és törekvés nemes eszközeivel ajándékoz meg beuuüuket; annak a nevelésnek, mely alaposságra serkeuti az ifjút, hogy a felnőtt ember ne legyen üres, hivalkodó dicsekvő és szélhámos; hogy ismerjük meg ós szeressük a szülőföldet, megtanuljuk annak viszontagságos történetét s összefüggő egészben lássuk lelki szemeinkkel auuak küzdelmekben dicső, erenyeivel és fogyatkozásaival változó sorsát: hogy ismerjük jól gyönyörű nyelvünk és irodalmuuk fejlődésének történetét s ezáltal erősbödjék bízodilmunk nemzetüuk jövője iránt, hogy a gyakorlati életűek küzdő mezejere alapos ismeretekkel lépjünk ki s csak egyre figyelmeztessük önmagunkat arra: hogy sohasem tudhatunk annyit, hogy több már felesleges volna, hogy a társas életet széppé és igazzá esik azok tehetik, kikuek szép ós igaz ielkök van: hogy a becsületes munka a leguagyobb tiszteletet érdemli, a kontárkodás ellenben szégyenletes és megvetésre méltó; hogy a büszke fejhordozás: erőtetett tekintélyeskedés nagyon üres fejre vall s a társadalom iugyeuélói azok is lehjtnek, , kik esetlegesen nagy vagyont örökölnek. Azzá kell tennie a jó nevelésnek az új nemzedéket, amivé Isten és a haza, mindnyájunk égi és földi édes szülői kívánják, hogy alakuljon: jellemes képzett ós nemes szivü nemzedékké, mely gyűlöli & látszatot, szereti elleuben a tartalmas valóságot: igazságbau, erényben, munkában, hazafiságban! Ezek képezik az álműveltség értéktelen papírjaival szemben a nemes érczalapot. Felhívás Jókai Mór tisztelőihez. Ország szerint tudva van, hogy a nemzet koszorús irój i Jókai Mór, ötveu éves irói pályájának öröm-ünnepét készül megülni. Ez ünnep országos lesz ós nemzeti, ós mint egy illatos bokréta lesz oda tűzve a közelgő 1894. esztendő homlokára, mert ez év januárius 6-ika lesz a napja. És mind amaz ünneplésnek, melyet a működő bizottság e napra tervez, úgyszólván édes és értékei magva lesz az a maradandó emlék, melynek érdekében 1000 év. A magyar állam megalapításának ezredik évordulóját, ahogy ezt a nevezetes történelmi dátumot megállapították, 1896-ban, tehát — nem számítva az esztendőnek még hátralevő napjait — két év múlva fogjuk megünnepelni. Ennek az ezer éves jubileumi ünneplésnek a fényét, innen hegyeken tul és tengereken meg fogják látni mind a müveit nemzetek s el fognak jönni hozzánk, megnézni a mi nemzeti életünk forrásainál, hogy micsoda erők tartották fenn ezer esztendő sok és hosszú küzdelmein keresztül ezt az apró nemzetet s ezer esztendőn át megtartott, önmagukból fejlesztett állami konstilucióit. Hiszen az egyetlen nemzet vagyunk Európában, mely egy ezer éves mult történetének tanulságait nyújthatja a többi nemzeteknek. Nekünk magunknak ennek az ezer éves történetnek az okulásait, tanulságának tanításait észrevennünk, szivünkbe zárnunk okos dolog, és kötelességünk, hogy maradandó emléket állítsunk az ezer éves nemzeti mult megünneplésének alkalmából aunak demonstrálására, hogy ezt az ezer esztendőt mi megérdemeltük s hogy biztosított alapjait raktuk le nemzeti életünk messze jövendőjének. Ezen a nagy jelentőségű ünnepen, midőn ezer év történetének zárókövét letéve az ujabb ezer év nemzeti történelmét megnyitjuk, Szabolcsvármegye közönségének is ünnepelni kell: a múltért és a jövendőért. A mult: a kegyelet tényeinek gyakorlására szólít fel; a jövendő intézményes biztosítékokat igényel. Ezer éves nemzeti történelmünk dicsősége dobogtassa meg szíveinket a lelkesedésre. Vegyük ki mi is részünket abból a nagy nemzeti demonstráczióból, a melyre most az ezer éves magyar nemzeti társadalom készül. Mert készülnek már hozzá mindenütt a hazában s az ünnepiességek nagy fényességében Szabolcsvármegye bizonyára nem fog sötétbe í maradni. Nem illumiuáczióra gondolunk, de olyan alkotásokra, melyekkel megbecsüljük a mult emlékeit s leteszszük a jövendő intézményeinek alapköveit. Az egyikkel adósok vagyunk, a másikra a magunk jól felfogott érdekei köteleznek. Hogy és miként járuljon hozzá Szabolcsvármegye az országos nemzeti ünnephez? Legfőbb ideje, hogy társadalmunk érdeklődésre ébredjen e nagy nemzeti ünnep iránt s az elmék és szivek foglalkozzanak az ünneplés módozataival. Szabolcsvármegye múltja, a hogy az ezer éves nemzeti történelem folyamatába beleilleszkedik, bizouyára elég gazdag eseményekben arra, hogy kegyeletes érzelmek kifejezésére és megörökítésjre alkalmat adjou. A jövendő pedig nagy és nevezetes intézmények létesítésére hivja az ezer éves ünnep érzelmeivel támadt lelkesedést. „A NIYKV1DEK TÁKCZÁJ A." Paula titka. Zavartalan reszketeg rémülettel nézett rá a leány. — Hol voltál ma? Paula egy perezre kimeredt szemekkel bámult rá. — Miért kérdezed ezt? kótelkedel bennem? — Nem Paula, hiszek neked, de könyörgök, mondd, hol voltál? — Jó — feleié lassan, bánatos komolysággal. — A b—i majorbau jártam, egy gyermeket látogattam meg. Umberto megragadta kezeit. — Igeu, de az a gyermek téged ölelt, csókolt. .. mamának uevezett. Paula mond, kié ai a gyermek? — Tehát Ön utánam jött? Kómlelődött — kerdó Paula szigorú hangon. — Nem, ezt uem vártam Öutól! Lerogyott s arczát kezeibe rejtette. Umberto szomorúan állott közelében. Megbántotta . . . kételkedni tudott igazi szerelmében I Hitványság volt, érezte, de gyanúja erősebb volt belátásánál. — Paula! — szólt félénken közeledve a leányhoz. Paula felelte sápadt, fájdalmas arczát. — Mennyire megbántott . . . ! Hallgassou reám, szeretem Umberto, annyira szeretem, hogy ha a végzet elválasztana egymástól, nem tudnék élni nélküle, egészeu az önné vagyok, de a titkot, melyet őrzök, fel uem fedezhetem senkinek . . . Önuek sem . . . Megesküdtem, hogy a mig élek, megőrzöm ezt a titkot. Az & gyermek, az a szegény ártatlan teremtés egyedül áll e világou és én reám bixták. — Ki bízta Önre? — Ezt uem mondhatom meg Umberto ez ne kérdje . . . uem mondhatom . . . — Ha tudnád, mennyit szenvedek, mily kiuok szaggatják szegény szivemet! Paula, & szent szerelem bilincseiben egyesül lelkünk, a te titkod az euyém, nem lehet köztünk semmi . . . szólni kérlek! A leány szomorúan sértődve állott fel. — Még mindig kételkedik? Nem hisz bennem? Umberto, becsülése nekem több szerelménél is ... » Ön — eugein becstelennek hisz. Isten Öanel, távozom, ha majd belátja, mennyire megbántott, ha majd felfogja, hogy szerelmemért életemet is feláldozom, de eskümet megtartom, — akkor térjen vissza, ón szeretni fogom, megbocsátok. De neje nem lehetek azzal a borzasztó kétséggel, mely kínozza, a kínnal, mely keblét szaggatja. Sápadtan megtörve lassú léptekkel távozott a leáuy szobájába; Umberto hasztalan hívta, hasztalan könyörgött. Sápadtan lázban égve, szivében a halállal távozott. Czóltalauul bolyongott másnap ide-oda marczangoló fájdalmával; érezte, hogy megbántotta Paulát, hogy haragja méltó; hitváuysággal, kishitüséggel vádolta magát. Elmenue hozzá, térden csúszva esdené bocsánatát. Bocsánat! ... hát elég ez? a titok, mely köztünk vau, mindig elboritauá sötét árnyával boldogságunkat. Hasztalan, habár e kínnal éli is át e fájó életet. Sokáig imbolygott öntudatlauul az utczákon, kétszer, háromszor is elindult Paulához, elment a házukig, meg csak visszafordult; nem mert felmenni. — Majd holnap — gondolá — holnap. — Lissan, törődötten indult lakására, hogy szobájába zárkózzék. A szolga fogadta: — Egy levél uram számára — mondá. Érzéketlenül f)gta a kis fehér borítéka levelet, s bámulva nézte a finom, apróbetüs czimiratot. — Kitül jöhet? — tantkodék magábau a borítékot feltörve, s az ablakhoz lépve. A levél igy hangzott: ,Igen tisztelt uram! Szégyentől és láztól remegve, dult. lélekkel, vérző szívvel írom e sorokat. Sokáig haboztam, küszködtem büszkeségemmel, szemérmemmel mig megállapodásra jutottam, hogy legyőzve kínjaimat, a fájó multat újra időzzem, égetó emlékeket a nyugalom és béke e falai között . . . Mert nyugalmamul! büszkeség és szeméremnél is több nekem Pauláuak, angyali jó derék nővéremnek boldogsága. Öa me^oáutotta ót, s ő ezt nigyou szivére vette; könybe lábbadt szemekkel jött m i reggel hoziám ós elkeseregte ftjdalmit. — Igyekeztem vigasztalni, biztattam, hogy öa bizalommal fog hozzá visszatérni mikor elmeut, ax oltár előtt térdre borulva kértem Isteut, adjon erót uekem, hogy kötelességemet teljesíthessem. Uram, a vallomás melytől szemem kiég, ha élőszóval kell elmondanom, bűnömért a bűnhődés, a bűnhődés. A gyermek, kit B .... . majorban Paula karjaiban látott, az ... én fi »m! Óh ha látná, mit szenvedek, kímélettel lenne irántam, de öu távol van, s én vallok, hogy húgom igazolva legyen. Auyáuk korán, nagyon korán árván hagyott, aligalig tudtuk nevét kimondani; azután növekedtünk szabadon, zabolátlanul egymást végtelen szeretve; Paula a legédesebb jövőt elveté magától, hogy titkomat megőriize, én pedig megalázva arexomon a szégyen pírjával vallom be vétkemet, hogy életük boldogságát megóvjam Aztán viselem tovább az én keresztemet. Husx éves voltam, hogy egy vadásztiszttel megismerkedtem, szivem mindaddig nem vert aebbesebbeu, minden szeretetemmel atyáin s nővéremen csüggedtem. A tiszt rokonszenves, jó, szelid volt . . . megsxerettük egymást. Eugedje meg, hogy mellózíem életem eme korsxakát; a ruha, melyet viselek, a hely, hol élek, tiltják az emlékezést. Marióm szegény, alacsony származású volt, atyám kissé nagyralátó; előkelő vő kellett volua neki. Hiába voltak könyeim, hasztalan a könyörgés, nem hajlott szavamra, s megtagadta kezemet ax ifjútól. De uem tettünk le a reményről, s titokbán találkozánk. S aztán — miért is mondanám tovább ? A századot áthelyezték: éu csakhamar anyának érrém magamat. Hasztalan volna, képtelen is vagyok leirni aggodilmaimat. írtam Marióuak, térjen rögtön vissza, bevallunk mindent atyámnak, s egymásé leszünk. De Marió nem tért vissza . . . tífuszba esett, s messxe Szicziliában meghalt. Testben lélekben megtörve, kinxó fájdalmam és kétségbeesésemben azon óhajomat fejertem ki atyám előtt, hogy Istennek szentelem életemet. Ó ellenkezett; jöttek a reményteljes napok, s ón elszöktem hazulról. Atyámuak azt írtam, hogy kolostorba zárkózom. A kolostorba mentem, szegény anyám egykori jó barátjához, elmondtam törtéuetemot s kinyilatkoztattam amaz elhatározásomat, hogyha világra szültem szerencsétlen, biiuöi szerelmem gyümölcsét, felverem a fttyjlt. Akkor még nem tudtam, mi az anyának lenui. Ó halyeselte elhatározásomat; segítségével Paulára irat-