Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-02 / 27. szám

„r«í Y f B V I D É K." költészetének fejtegetésével; Baiic3 Ferencz a XVI. századi elbeszélő költészetről ir; bevezetőleg kimutatja a virágzásra ható okokat, szól a lantosokról és hege düsökről, majd külön csoportokban a bibliai elbeszélésekről (Farkas András, Sztárai Mihály stb), a történeti énekköltésről (itt Tmódyaak jut a főhely), a magyar mondákról (részletesen a Toldi mondáról, Szilágyi ós Hajmisi történetéről) s végül megkezdi a regényes, vagy szép históriák fejtegetését. E tudimlnyos alapan, de a nagyközönség ált il is ólvezhetően irt czikkekben élénken rajzolódik elénk a mozgalmas század egész irodtlmi élete. Különösen tanulságossá teszik e szemléletet a nagy gonddal és Ízléssel összeválogatott illustratiók Haltai Z 'Oltárkönyvének s Bilassi első (s egykorú kiadásban egyedüli) művéuek, a szülei vigasztalására fordított B;teg lelkeknek két két kis lapja, továbbá Esztergom vára s a sztambuli Hét-torony, amaz Balassi harczárói, emez annyi jó hazafi keserves rabságáról emlékezetes, érdekes egy XVI. sz. lantosnak képe is, mutatváuyok vannak továbbá Tinódi Egervárából (az eredeti hangjegyekkel ós Birtalus átírásában) a Hidnagyok tanúsága egykorü másolatban; Ilosvai Tholdij&nak czlmlapja a legrégibb fenmaradt kiadásban (lovas párviadal) stb. Külön mümellékletül a Képes Krónikának 5 ik lapja van a füzethez csatolva. E lap, mely az initialéban Hunor ós Migor szarvasvadászatát ábrázolja, tizennyolcz színben adja az eredetinek hasonmását, s mig amaz a középkori miniatűr festésnek, a másolat a nyomdai technikának va'ódi remeke. A fedőlapon megvan a latin szöveg magyar fordítása s igy tartalmilag is órdekes. Bir az ily reproductio rendkívül költséges, az Athenaem mint kiadó, a későbbi lüzetéhez még több nagydiszű mellékletet készül adui, ezzel viszonozván a közönségnek azt az áldozatkészségét, melylyel e hézagpótló vállalatot már eddig is oly kitű itetőleg felkarolta. A képes irodalomtörténet e. 20 füzetben adatik ki ós minden könyvkereskedésben kapható. Egy egy füzet ára 40 kr. Előfizetés 10—10 füzetre legczélszerűbben a kiadóhoz (Athenaeum Könyvkiadóhivalala, Budapest, Ferencziek-Tere 3.) küldhető. — A Budapesti Hírlap uj háza. Par hét múlva a Budapesti Hirlap, a magyar inteliígencziának ez a kedves lapja, mely minél több versenytársa van, annál győzedelmesebben bontogatja ki hatalmas szárnyait, átköltözködik uj házába, a népszínház m;llé. Rök Szilárd-utcza 4 ik szám alá. A ház, ha már külső diszével meglepi a nézőt, belül, a belső berendezésével valóságos cjudilatot kelt. A gépészek és építőmesterek ízlése és leleményessége versenyzett egymással, hogy csinosan, elegánsan oldjon meg egy nehéz feladatot: egy újság háznak építősét. A feladatot az tette nehézzé, hogy a belföldön egyáltalán semmiféle pilóta nincs erre nézve, s a külföldi lapok pilótái nem feleltek meg a Budapesti Hirlap szükségleteinek. Teremteni kellett tehát valami ujat, s ez most meg van. Az ujságház mely magában foglalja a nyomdát, a szerkesztőséget, a kiadóhivatalt, az expadi iót, szóval mindent a mi egy lap magirásához, kiszedéséhez, kinyomatásához szétküldéséhez szük séges, Rök Szilárd utcza 4 ik szám alatt van. A ház másik kapuja József körút 5 ik szám s igy a szerkesztőség és kiadóhivatal két oladlról könnyen megközelíthető. A nyomda egyik nevezetes része a vasvázu üvegház alá foglalt, mólyen kiásott udvar, melyben a Budapesti Hirlap két uj hatalmas ike rotácziós gépe foglal helyet, két óriás, unly a lapot, még ha három ivuyi tartalmú is, felvágva összehajtogatva dobálja ki magából óriási mennyiségben. Megjegyzendő, hogy e gépek nem csak felvágják a Budapesti Hírlapot, hanem egy végtében, folytatólagosan nyomtatják, egészen huszonnégy oldalig, de épen ugy a 20, 18, 16, 14, 12, 10 stb. oldalas lapokat ,is, s az olvasó az egymásután megszámozott oldalokon a legnagyobb könnyűséggel eligazodik. Ez a változás rövid idő múlva bekövetkezik; s a közön lég jóformán észre se veszi, egyszerre csak a saját otthonából kikerült Budapesti Hírlapot kapja a kezébe. A Badapesti Hirlap elófiíetési ára: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Az előfizetési összeg vidékről legczélszerüb ben postautalványon küldhető a Budapesti Hirlap kiadóhivatalához Budapesten, Kalap utcza 16. szám. — A Magyar Hirlap elhatározta, hogy a „holt szezont", a mely az újságokra nézve nyaratszaka rendesen bekövetkezik, egyszerűen kitörli az újságolvasók szótárából. A" „Magyar Hirlap" különös súlyt helyez arra, hogy a most következő nyári félévben lehetőleg még több és még érdekesebb közlésekkel szolgáljon olvasóinak, mint az elmúlt félévben. A „Magyar Hirlap" ambiczionálja, hogy az újságot ép a nyárra tegye érdekfeszitővé és gazdaggá. A „Magyar Hirlap" az eddiginél is különösebb gondot fordit most a szépirodalmi olvasmányokra. Minden nap, minden számában két regényt ád közre és rendszerint két tárczát kőzöl. A „Magyar Hirlap" már julius elsején megkezdi Benedek Eleknek, a közönség kedvenczének Huszár Anna czimü eredeti nagybecsű regényét, a melynek kizárólagos közlési joga a „Magyar Hirlap"-é. Ugyanesak még az uj évnegyed elején közre adja Abonyi Árpádnak, a hírneves elbeszélőnek a Magyar Hirlap pályázatán 50 aranynyal jutalmazott elbeszélését A „Mesemondó" -<, melynek kizárólagos közlési joga szintén a „Magyar Hirlap"-é. A „Magyar Hirlap

1 következő hónapjaira ezenfelül a legérdekesebb regények és elbeszélések vannak már előkészítve, a külföldi irók közül Ohnettől, Daudettől, Zolától, Ruydard Ryplingtől, Ridder Haggardtól, a magyarok közül rendes belső dolgozótársainktól Ambrus Zoltántól, Bródy Sándortól, Szemere Attilától, Tóth Bélától stb. y • •*•. A nyíregyházai kir. törvényszék büntető osztályánál tárgyalásra kitűzött ügydarabok jegyzéke. Julius hó 3-án. Lusztig Sámuel ét társa csalárd bukás büntette. Sándor György szándékos emberölés büntette. Klein Ábrahám lopás büntette. Julius hó 4-én. Karászi János szándékos emberölés kísérlete. Titusz Imre és társai súlyos testi sértés büntette. Siket Ábri Ferencz lopás és orgazdaság büntette. R. Kovács Gábor rágalmazás. JuUus hó 5-én. Ifj. Klár Jáuos sulyo* testi sértés büntette. Vadicska József lopás büntette. Szőke András Karolás büntette. Sch'wci Mír oivazlaság' büntette. A közönség köréből.*) Tekintetes Szerkesztő úr! A nyírbátori községi óvódában f. hó 19-én nyilvános vizsga tartatott, melyre úgy a szülők, mint érdeklődők számosan jelentek meg. Többeket csak az vonzott a vizsgán való megjelenésre, hogy meggyőződést szerezzen arról a szállingó hirről, hogy az óvónő kötelességét nem teljesiti. Azonban a gyermekek értelmes és hangos feleletei s a piczinyek gyermeki ragaszkodása vezetőnőjük iránt arról győzött meg mindenkit, hogy Csiha Mariska oki. óvónő kötelességét a leglelkiismeretesebben teljesiti s csak örvendhet az a szülő, ki gyermekét ily óvónő vezetésére bizhatja, s hogy a fenti hír a legalaptalanabb rágalom. Fogadja az illető, ki a vizsgán jelen sem volt, nehogy önmaga előtt pirulni legyen kénytelen, kit talán személyes ok indított a fenti rágalom terjesztésére s indit arra, hogy alattomban az óvónő állandósítása ellen küzdjön, többek igazi sajnálatát. Vizsga után a közönség az óvónőt éltetve távozott. Egy jelen volt. Csarnok. Zengő Adolár. Zengő Adolár hires poéta volt. Tavaszi versei a fűzfákkal rügyeztek egyidejűleg. Mikor lanyha tavaszi estén a békák elkezdtek melódikusan brekegni — Zangő Adolár is felstimmelte a lantja húrjait. A békák voltak az ő csalogányai. És miórt ne? Miért ne lehetne a bókából csalogány, s a csalogányból béka? Zengő Adolár volt ennek a mestere. Merész alkotásai ámulatba ós bámulatba ejték a világot, s a publikum kétségbeesetten tépte a haját. Zengő Adolár a költészet Limniczi csuc3át is túlszárnyalta már, s az Eilfal toronyra mir csak a költő fáradt gondolatai tértek pihenni.: Ó szolgált mindenkor az ifjú tavasz friss zöld zsengéivel. A vidéki lapok valóságos tavaszi lázt kaplak, mikor Zmgó Adolár egy-egy zsenge, korai szülöttel beállított. Nem használt annak semmi fenyegetés! A szerkesztői üzenetek dörgő ágyuja hiába szórta a kartácsokat. Adolár a pesti irók irigykedését látta abban, és a „kartársak" ármányos fondorkodását. Ez még csak nagyobb tevékenységre hevítette az elkeseredett költőt. Elkeseredésében kiment a békás tó partjára, ai ő kedves hangadó híveihez, s ott a zengzetes béka-konczert andalító hangjainál a következő strófákat erőszakolta ki, a nyakgatott, megnyomorított lantból: • Béka, bélca, zengd béka, Kedves piczi csilogány, Zizegő sás . . . béka lencse . . . Oh be kedves egy magány. A tó partján elmélázom, Beszélgetek veletek, Mert lelkemmel, mert szivemmel, Kokon a ti lelketek. 0:t brekegtek a mély tóban, A mig én itt szenvedek, Oh miért nem brekeghetek, Én is ott lenn, veletek. Ott nem fájna égő Bzivem, A tó csendes fenekén, Meddig fogok még szenvedni, Tőletek azt'kérdem'én. Fogadjatok be tettvirnek, Kedves békák engemet, Nektek adom ezt a forró. Béka-meleg szivemet: Hogy ha ti is elűztök itt, Dilnok szivem megszakad, Zizegő sis, béka-lencse, lm vedd hattyú dalomat . . .« Ez a vers veritabili3 békatengert támasztott abban a szerkesztőségben, a hova először küldetett. Hanem a szerkesztő okos volt: nem kövekkel hajigálta meg a brekegő békát, hanem — piros posztót tűzött a horogra. Ez a piros posztó volt — a honorárium. Igenis, honorárium. Zeng' Adolár szive majd megpukkadt az örömtől, midőn a „Panthoon'-ban a következő; bájdallamu szerk. üzenetet olvasta: Z. A. urnák Békanyálon. „Szíveskedjék bennünket szerkesztőségünkben legközelebb meglátogatni. Személyes ismeretségét szívből óhajtjuk.' Ki volt boldogabb, mint Alolár? Első lelkesültségében bókáihoz akart rohanni, hogy a tó hűs hullámaiban lehűtse izzó, parázs lelkét, azonban mást gondolt. Ezt a napot, ezt a nagy, dicső napot, egy páratlan „Béka-dics hymnus' sial kell megörökíteni! Et erkölcsi kötelessége. A tó tündérei szerezték meg neki a méltatlanul rísszatartott babérkoszorút. Z«ngó Adolárt a dicsőség szárnyas Griffjei ragad ták tova. Aztán dobogó szívvel állt meg a boldogság, az ígéret szerkesztőségi küszöbén. A stentori „szabad'-ra félénken nyitott be a vérmes poéta. — Szolgálhatunk? kérdé a szerkesztő, Íróasztaláról fel sem tekintve. — Bocsánat ... én ... ón vagyok . . . Zengő Adolár . . . *) E rovat alatt közérdekű felszólalásokat díjtalanul közlünk beküldő felelőssége mellett. Sier

k— Ah ön az?! Kelt fel székéről a szerkesztő. Tehát ön az a jeles költö, a ki azt a szép kis versikét küldte nekünk? . . . Valóban, igen csinos dolog. S a szerk. valósággal megszorította a remegő poéta kezét. Adolár zavartan hebegé: — Kérem, e nagy szerencsét ... , — Teljesen megérdemli ön, — vágott szavába a mézbe mártott szerkesztő! Jutalmáról mégis gondoskodtunk. íme fogadj i e csekélységet . . . S e szavaknál egy hosszú faládikát nyomott a meglepett költő kezébe. — Az érdem elismerése, tévé utáni. Szerkesztőségünk minden uj tehetséget támogat bátorít. . . Isten önnel . . . Adolár egy gőzmozdony gyorsaságával rohant haza, Vájjon mit rejteget a kis ládikó ? Ah! ... mi egy királyi korona, az ő jutalmához képest! 0 yan jutalom csak a parnaszusou terem, nem a profán földöu! S aztán lebukott az O'.ympusról, a mélységes mélybe . . . A ládikában egy uborkás üveget talált, mely színültig tele volt ,«piritus"-szal, s abban egy hatalmas béka példány mereszté reá kidühedt szemeit. . . . Mondják, hogy Z^ngő Adolár ezután esküdt ellensége lett minden csuszó-mászó amphibíumnak. A „rana rupta" titkos dráma irót csinált belőle. Jelenleg egy darabon dolgozik, melynek czime : ,A költő boszuja" vagy: nAs utolsó béka." A kik a fiatal költő tehetségeit ismerik, igen sokat várnak e darabtól. No majd elteszik azt is — spirituszba. Gerenday Kálmán. A költészet jubileuma. (Vége.) A nagy, lázasan várt nap elérkezett. A város utczái ünnepi díszben tündököltek. Egy dalvirágos erdő támadt a zajgó város helyén. Ott állt a költő kedvencz hófehér Hyppogryphe is vakító hattyuszárnyakkal. A szellemes állat türelmet lenül kaparta karcsú lábával a földet s meg-meglebbentette a magashoz szokott szárnyait, de mestere, a geníus, még féken tartá őt Virág, zöld bokor, pompis rózsa ágyak virultak mindenütt. Csak a kettő hiányzott még belőle. Az agg költő, a szeretett férfiú. Mindjárt itt lesz ő is: a sziveket megindító Orpheus. A küldöttség már érte ment. Ifjak és szüzek, bájos feslő rózsák, hósziu gyöngyvirágok s kékszemű nefelejtsek. Drága szép élő virágok. Délczeg ifjak büszke pálmák és karcsú czédrusok. Egy élő, mozgó erdő . . . Aztán jöttek a gyermekek, ezek a kis aranyos pillangók, ezek a csicsergő madárkák. Legyen dal és esengő kaczaj az erdőben. S aztán mindez hiába volt . . . Az öröm ünnep szomorú gyásszá változott. Mert a költő ott feküdt némán, mereven, egy szelíd, túlvilági mosolylyal az ajkán. A halál, ez a láthatatlanul tova suhanó árny, a legnagyobb öröm és diadal közepett lepte meg a lant nagy mesterét. A bánat, a fájdalom megedzette az erős lelket, de az öröm megölte őt. Az öröm sok volt a költő túláradt szivének . . . Az a másik istenség: a költészet, a legszebb halált választotta kedvenczének. Azt a napot, a melyen megkoszorúzandó volt a dicső szellem. Az Isten magához sxóllitotta az oltár áldozó papját. . . . Egy holt Prometheusz, a ki most okozott valóban bánatot és fájdalmat. Az ifjak, szüzek és gyermekek térdre borultak és hangos sírásra fakadtak. Az volt a gyászmenet, a végtelen beláthatlan gyászt kíséret, mely a szeretett költő nyomában haladt. Koszorúk ezrei boriták a költőt, ki koporsó nélkül valóságos virágágyon feküdt. Legyen övé minden virág, minden köny és minden sziv . . . A piczi gyermekek összetevék angyal kezecskéiket s tiszta gyermeki szívből imádkozának a drága hamvakórt. A feslő bimbók és a rózsák a büszke pálmák ós délczeg czédrusok lehajtott fővel, néma gyászban lépdeltek a holt költő gyász szekere után. Miért nem várt a halál csak egy napig, csak egynehány óráig? Sírjatok ifjak és aggok, gyermekek és szüzek, mert a költőt temetik . . . Hát el lehet temetni azt, a ki maga is egy földi istenség ? El ... de a költő azért nem hal meg soha sem. Él ő most is . . . csak hogy éppen alszik . . . Látja ós hallja a sirást, zokogást, hallja a tépetsóhajokat. S a költő szerelme oly nagy, hogy feltámadt halottaiból ... Kiszáll a sírból, koporsóból, a halál szája lepattan a sir szájáról, s a költö lelke beszél a sokasághoz . . . Csoda történt: az ünnepelt férfiú engedett a siróhivó szavaknak, s feltámadt, hogy megáldja a népet. A néma, mozdulatlan alak lassan, csendesesen fel emelkedett fekhelyéről. _ , ^ , Az arcz már nem volt egy földi lényé: fénylett és ragyogot az. A magas homlokr.l eltűnt a csendes resignaczió A költő áldólag terjeszté szét karjait, és elmondta hattyú dalát, azt a dalt, melyet már a seraphok ajkairól lesett el . . . Azután lassan, csendesen, vissza hanyatlott az illatos virág párnákra.