Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-06-18 / 25. szám

Melléklet a „Nyírvidék" 1893. 25-ik számához, A városi tisztviselők fizetése. Az állami tisztviselők fizetését újból rendezték tőrvény által, a mai viszonyok szerint, a vármegyéknek is fő emelték állami dotációját s az emelés összegéből rendezhették tisztviselőik fi'.etési viszonyait. Városunkban a most érvényben levő szervezkedési szabályrendelet meghozatala alkalmával — eltekintve egy-két kivételtől — a városi tisztviselők fizetésének javítására mi sem történt Pedig hát a városi tis/.tviselők még több okon kívánhatják a fizetés-javítást, mint az állam alkalmazottai, mert mig ezeknél rend:s időszakonkint előlép :sek történnek, addig itt arról alig lehet szó. S ha már a város nem akadályozhatja meg a lakások és élelmi szerek drágulását, ha tehetetlen azzal a valósággal szemben, h igy a megélhetés föltételei napról-napra súlyosabbak: kötelessége a viszonyok ily módon való változásaihoz képest tisztviselőinek a tisztességes megélhetést biztositani, nem is szólván arról, hogy a közigazgatás érdeke, a maga folyton szaporodó feladataival is mennyire megköveteli azt, hogy akik e feladatok végzésére megbízatást nyernek, munkájoknak megfelelő javadalmazásban is részesüljenek. Figyelmet érdemel bizonyára az állami és városi tisztviselők helyzetének összehasonlításánál, hogy a mi városi tisztviselőinknek, bár milyen hosszú szolgálat utáu is, nincsen nyugdijuk. Az a kísérlet, ami ná'u ik ez irányban történt, a jubileumi képviseleti határozatnak a belügyminiszter által tőrtént feloldásával — meghiusu't s azóta intéző férfuink nem tettek egy lépést sem, hogy más . módon, má3 irányban próbálják e sürgős megoldásra váró feladat elintézését. S mégis a mi városi tisztviselőink kevesebb fizetést kapuk, mint a hasonló képzettséggel biró állami, sót magán hivatalnokok is. Kezdjük pildául a legalsó foko 1. A váro.nál két osztályú Írnokok vannak. Három írnoknak van 550, ötnek 450 frt fizetése, az államnál p dig a semmi felelősséggel nem járó szolgai állások is 500 frtig emelkedő díjazással vannak ellátva. S ezektől az írnokoktól mégis sokkal fontosabb mu lkát kiván a hivatal, a társadalom pedig sokkal költségesebb életmódot. Ott vannak aztán a tanácsosok s az árvaszéki ülnök 900—900 forint évi fi'.etésökkel! Higyan felelhessenek meg most már, esetleg nagyobb családdal biró emberek ennyi fizetésből (több példát nem is hozva föl) azon kívánalmaknak, melyeket tőlük, mint hivatalnokoktól a társad ilom megkíván? Lehet-e kitartó szorgalmuk és munkakedvük? Ha van nekik, ha hű és szorgalmas sáfárai a város dolgainak, ezt érdemükül kell betudnunk. A városi tisztviselők kőzött, kik magasabb kvalifikációhoz kötött hivatali állást töltenek be s városi kőzdolgaink nevezetes föladatait teljesitik, csak hét van olyan tizennyolez közül, kinek évi fizetése az ezer forintot eléri, a segéd és kezelő személyzetnél pedig 600 forint a legmagasabb fizetés. Igaz, hogy a város mai, meglehetősen túlterhelt pinzügyi viszonyai szerint, nem időszerű s annál kevésbbé népszerű dolog a fizetés-emelések szükségességét hangoztatni. S >k mindenféle már mondék -- „hát csak „lehetősen*, mint a debreczeni czivisek szokták mondani. „Ugy e bár nem ismer"! teve fel aztán a kérdést. „Én is ember voltam, mig ákáczfává nem lettem" — folytatá aztán. — „Én voltam Riska Kia Márton, kit a tanitó ur szomszédságából te mettek el; a tokaji dióverővásárkor lesz 16 esztendeje.' Szegény szomszédomra akkor kezdtem emlékezni. A boldogtalaut valóban a felesége zaklatta ki a világból, a ki három Xantippevel biztosan fölér még ma is. Tövéről hegyére elbeszélő aztán az én volt Márton szomszédom, miszerint — ha már az ember meghalt, hogy ülnek fölötte törvényszéket; erényeit összevetik bűneivel s a szerint leszen sorsa azután. „Már mi mindnyájan, a kik itt vagyunk — mondá önérzettel — lefizettük a halál zsoldját, megítéltettünk s most éljük a siroutuli életet. Sutioguuk a szellőben, hangosabban beszélünk a szélben, kiáltozunk, zugunk a viharban. Köz'üuk senkiuek hazudni, titkot tartani nem szabad, itt mindenikünk külső, belső állapota, múltja, jelene, jövője nyitott könyv, melyet közülünk mindenki olvashat, Épen ezért mondhatom, hogy vannak biz itt boldogtalanok is, elég nagy számmal, mert rászolgáltak emberkori cselekedeteikkel. Van itt például olyau, ki, mint ember kincset kinc re halmozott és a kincses lá dáján kup rogva veszett el éhen. Örökösei, halála után véu szamárnak titu'álták, hogy olyan kevés maradt u'ána. Ezt egy azután meghalt hirül hozta az illetőnek 8 most majd az esze elmegy, aunyira bánja, hogy miért nem evett pávanyelvet s miért nem ivott habart pa szulyra is sampánert. E'lenben pedig van olyan, a ki meg azt sajnálja, hogy az emberek közt bonvivant életet élt, barátságos volt a tulságig. Mikor aztán az utolsó borjut feláldozta Bacchus oltárán, attól fogva csak egy barátja maradt. Azonban meg vau győződve, hogy ez az egy sem kisérte volna ki sírjáig, ha a festett bundáját barátsága jeléül, emlékül rá nem hagyja — és nem szegényebb még ő nála is. megkezdett s a közel jövőben létesítendő feladatok megvalósításának terhe nyomja budgettünket s köti meg kezünket előre a jövendőre is, de épen ezért sánte csodálatosnak látszik, hogy ama sok alkotások között, melyeket a város a legközelebb múltban létesített s melyeket a közeli jövő munka programmjíba fölvett: egészen hiányzik az akció, melynek czélja a tisztviselői fi ütések emelése lenne. E inek az akcióaak — mert a közigazgatás egy nagy érdekének előmozdításáról van szó — a kép iseletből kellene kiindu'ni s a képviselő-testület egy küldöttségének kellene — revízió alá vévén a fizetés táblázatokat — a megfelelő javaslatot elkészíteni, ugy ahogy ez a vármegyénél is legutóbb történt. Hi aionban a tisztviselői-kar hiába várná egy ilyen akció megindulását, egész jogos és kor rekt eljárás lenne, ha a megfelelő mozgalmat ők maguk közölt megindítanák, s értekezletre gyűlvén össze, onuan intéznének kérelmet a képviselő testülethez, hogy ezzel az ügygyei, — mely nem csak az ő személyes ügyük, de közérdek is — végre valahára foglalkozzék. Sötét pont. A műveltség, haladás f-lvilágosultság korszakát éljük, mondják igen sokan. Feltalálunk mindenféle gyilkoló szerszámot; tökéletesnél tökéletesebb gépeket, malyek ezer és ezer embernek kereset forrást nyújtanak, százezreket koldusbotra juttatnak és millióknak nehezebbé teszik a megélhetést. Monumentális épületeket emelünk rövid pár hónap alatt és lenézzük egyptomnak századokig épült gúláit. Élünk, de csak a jelennek. É< nem vesszük ésxre ebban a hajsza munkában, hogy saját évünkről, ai emberről teljesen megfeledkeztünk. Nnn halljuk a szellő susogását, mely Midás kir.Uy dicsőségéről beszél, de e mellett meg jegyzi, hogy szamárfülei vaunak. Minden önvád nélkül, sőt titkos gyönyörrel ülünk oly helyeken, hol az erény lábbal tipródik. Lábai elé rakju'c összes vagyonunkat annak, ki érettünk kigúnyolja, sárral dobálja a női erényt. É< csodálkozunk, ha a családi szentély itt ott pokollá változik, csodálkozunk, ha a szülő gyermeke uevelését a dajkára vagy éppen az utczára bizza, ha téves fogalmat magának az életről. C-odálkozunk, ha a gyermek, kinek légvarait az utolsó kártya felállításakor egy csapással romboljuk le, fegyvert fog öumaga ellen. Nem csodálkozunV, sőt még őszre sem vesszük az egész dolgot. Ha pedig már teljesen el nem hallgathatjuk, akkor rovására irjuk azt a vallástalanságnak, a szülőnek vagy a tanárnak, de a diagnózis helyes megállapítására nem is törekszünk, mert eső utáu ugy sem kell köpenyeg. íme az ember, kit Isten saját képére és hasonlatosságara teremtett, ki a föld urának nevezi magát, ki lenézi a gyógyfüvet kereső beteg ku'yát; ki uralkodik a föld állatjain, de önmagán uralkodni nem tud, saját betegségét gyógyítani uem akarja! Avagy talán nincsen orvosság ez ellen? Van. D; a vallásos érzület fokozása erre nem elegeudő, mert az ifjú szívben nem az erősbülhet meg aunyira, hogy az ilyesmitől vissza riaszthatná. Az elégtelen osztályzit egymagábau, még nem elég lélekteni alap, hogy valakit halálba kergessen, akár jogosan, akár jogtalanul adta azt az illető tanár. Az egyik tehát nem gyógyíthat teljesen, a másik pedig nem üthet halálos sebet. M udkettőhöz hiányzik még valami: a nevelés. Hi nem törődüuk a gyermek lelkületével, ha szeszélyeinek nem csak szabadfolyást engedünk, de még szépíteni igyekezzünk azokat, hanem kisérjük tetteit Vannak, kik egy forint miatt kerültek ide, nagy betegségükben ugyanis sajuáltak doktort hivatni, de viszont találunk olyanokat is, kik két ökör árán sem tudták magukat a halál fogságából megváltani. Tagadhatatlan, miszerint az orvosok is sok embert küldtek ide, időnap előtt, p henni, de mégis legtöbbet liferáltak a kuruzsló vén asszonyok. Amott látszik egy dísztelen, vén nyárfa, sunda derekán olyan sű'y düezok vannak, mint egy szakajtó kosár. Tiszttartó volt annak idejében, még az úrbéres világban. Kegyetlen Nérója falujának, ki a szogény parasztot rúgta, kiuozta csupa uri piszióból. Fel van róla ,odafenn" jegyezve, hogy 40 évig tartott tisztartósága alatt ép in ötvenezer „pllc<a ütéseket" szolgáltatott ki hajdúival a parasztoknak. Hát még a korbács-ütések száma mennyire mehet!? A jól kisujtá<ozott, kacskaringós káromkodásait — stenographus hiányában — közönséges Írással nem birták jegyezni, abban hagyták. H nem el is vette méltó büntetését, mert már ez ideig háromszor beleütött az istennyila. Tivaly nyáron is olyan darabot levágott az északi oldaláról, mint egy nagybőgő. Olyankor aztán jajgat, ordit, üvölt nagy kinjii közt, mig sebe valamennyire be ue n hegednek. Ne;n ér az élete egy fapitykét." Igy bizony, ilyeneket beszélt az én egykori szomszédom. Moudtam aztán neki, mikor elbúcsúzott s indulófélben volt előbbi hilyére, hogy mit izen a volt feleságének? ki mlr azóta negyedszer megy férjhez. Nem kivánná-e látni?! ,Jaj—j-.j—jij! — kiálta fel ijedt han gon — csak az Isten tartsa meg és éltesse az emberi kor legvégső határ-árkának a túlsó partjáig, mert ha ide jönne lakni, bizony bizony mé; innen is el kellene előle kotróduom." Aztán eltávozott. Éo pidig anélkül, hogy öntu latra ébredtem volna, a bal oldilainra fordu'va, aludtam tovább. Hogy hauyattfekve .ilud'am el: az tény; hogy másodszor a bal olda'amra fordultam: bizonyos, mert ugy ébredtem fel, de hogy a köibon a j )bb olda lomon is feküdnöm kellett: nrndm kétségen felül áll, éber figyelemmel, ha lassan-lassan nem ismertetjük meg az élet küzdelmeivel, ha nem támogatjuk szeretetünkkel akkor, midőn álmodozásaiból egyszerre a rideg valóra ébred; hiuem akkor, midőn ezek mlr mintegy természetévé váltak, akarjuk egyszerre átalakítani; akkor nem várhatunk mis bevégzést csak ilyent, c<ak öngyilkosságot. Itt van tehát ezen bajoknak az alapja, innen kell kiindulni a gyógyításnak is. Fel kell azonban tételeznünk, hogy minden szülő a tőle telhető legjobb nevelést igyekezik megadni gyermekenek, de a mit ő az e czMra fordítható kevés idő alatt épít, azt pár pillanat alatt lerombolja a külvilág. Hiába tanítjuk vallásosságra, szerénységre, erkölcsre oda haza, ha a külvilágban mindezt kigúnyolva, meg gyalázva, sárba tiporva látja. Igaz, hogy ennek, legnagyobb része csak látszat, csak máz, de az ifjú lelke még nem lát minden a dolgok mélyére ős az ő lelkében az adja meg gondolkozásának alapját, a mit Iát, az eme'i fel vagy viszi a bukás felé. Hi megszűnik az ámítás, ha az erénynek nem kell pirulnia lépten nyomon, ha megszűnik — legalább a törvény szigorától való félelem miatt — a tiltott élveze tek folytonos hajhászása, ha nem lesz a mi a férj vagy feleséget^eltáutoritsa, mert a külvilág sem fog bec-ülendőbbet, tiszteletre méltóbbat látni és mutatni a családi tűzhelynél; akkor képesek leszünk kiirtani az ily félszeg kinövéseket, akkor elejét vehetjük a gyermekek öngyilkosságának, de addig nem. Legyen szigorú a törvény azokkal szemben, kik legkevésbé is megbotránkoztatják a másikat; legyen kérlelhetlen azok iránt, kik valamely család boldogságát feldúlni akarják és legyen példás büuhö lése annak, ki házassági esküj ít legkevésbé is beszeuyezte, akkor boldogságot, igazságot fog látni a gyermek az életben és otthon s ha megkapta a kellő nevetést is; nem fog eltántorodni, nem fog kétségbe esni. A ki a vallástalanságban vélte feltalálni ezek a'apját az is ki lesz ekkor elégítve és a másik is. DJ azért befogja látni mindenki, hogy a társada lom boldogsága és emberi reputatiónk csak ugy lehet az életnek nagyobb vonzereje ránk a halálnál, ha az erkölcsök tisztasága lesz legdrágább vagyonunk ós jaj lesz annak, ki ebben a legkisebb szeny foltot ejti. Védekezzünk a peronospora ellen. A tavalyi esztendő permetezés tekintetében Magyarországon forduló pontot képez. A megelőző évben a peronospora oly érzékeny károkat okozott a hajtásokon, hogy annak rügyei a legtökéletlenebbül jutottak az uj esztendőbe. Szaklapj link hiven közölték a külföldi tapasztalokat, u^y hogy a bajt teljesen felfegyverkezve találhatták volna, csakhogy nem hittek neki. És ma ki merné állítani, hogy a peronospora nem ép oly honos nálunk, mint akár Itáliában vagy Sv.tjcz.ban ? Hogy pedig a 91 iki pusztítás nem poriodikus tünemény volt, arról legjobban meggyőződhetnek azok a szőlősgazdák, kik az egyszeri káron nem okolva, még tavaly sem permeteztek. Azou esztendőben, mely a peronospora gomba fejlődésére a lehető legkedvezőtlenebb időjárással birt, az oly tőkék, melyek lelkiismeretesen permetezve nem lettek, augus/,tu-ig anuyiri leromlottak, mintha akarattal leforrázták volna Tegyük azonban hozzá, hogy az ily gazdák többnyire az alsó körökből kerültek ki és ha nem is vigasztalásul, de magyarázatul emeljük ki, hogy e tekintetben a mi parasztjaink nem rosskabbak a franczia vagy olasz kollegáiknál. A párisi gazdásági akadémia látogatásánál egy izben csodálkozva emiitette fel egy úr Prillieuxnek, a gombabetegségek nagynevű tanárának, hogy Párishoz közel kirándulások alkalmával több oly szőllőre akadt, melyeket a peronospora akadálytalanul pusztít, a perme tezé3nek semmi nyoma. Erre áz agg tudós imígyen felelt: „Ne csodálkozzék azon uram, a parasztok mindenütt olyanok, mint a szerecsenek, hogy még a saját szemeiknek sem hisznek." A tavalyi óv a szőllő fejlődésére nézve igen előnyös volt, a hosszü ősz jól kiérlelte a venyigét és a már csak azért is, mert felébredvén, a jobb oldatomon kissé fíjó nyomást, illetve sajgást éreztem, melyet a jobb olda i mellényzsebemben levő zsebkésem okozott. (Hason, kis diákkorom óta, nem szoktam feküdni. Bír akkor se kellett volna!) Bal oldalomon fektemben meg egy korhadt derekú fű«fa jött hozzám álmomban, illedelmesen kÖ3ZÖJt, mondván: „Jó napot kívánok, collega ur!" És elmondá, hogy ó néptanító volt e század elején. Én is nagyot néztem, mikor egy vesszőkkel benőtt törzsű, redves fűzfi collegának szólított. Ugyan istenem — gondolám magamban — miről tudhatja ez, hogy én néptanító vagyok? . . . Hiszen a ruhám olyanforma, mintha ur volnék?! . . . Hacsak — vélekedtem aztán — a képemről uem következteti, miszerint nagyon kevés hússal élhetek tehát tanítónak kell lennem? Elég az hozzá, hogy az öreg recsegve ropogva letelepedett mellém s beszélgettünk egész kollegialiter, longum et latum, a magunk állapotjáról. FJsőben is azt kérdé, hogy milyen most a tanítói fi/.etés benn a faluban. Mert az ő idejében nem volt több 30 véka gyűlt gabonánál, egy pár fontos ta'pu fej íléscsizmánál, 15 rénes forintoknál, egy kis só ós faggyúnál. (Szent Habakukk! szörnyűködtem egy nagyot — hát a tanítókat már még a másvilágon is interessálja a fizetési minimum megtudása? —) De hát akkor az emberek is ahhoz valók voltak. Többayire a csizmadia-széken tettek képességf vizsgát, vagy a kaszárnyából hozták paedagogiai tudományukat. Jó magam — folytatá az öreg jó recsegős hangon — pár esztendeig dörzsöltem a debreczeni főiskola

3 falát, de bizony, megvallva az igazat, nem sokat értettünk mi a tanítás mesterségéhez. Inkább vert szivünk a füstös sódarért, mint a didacticáirt. A tuiomáuy szomjnál sokkal jobban kínozott bennünket az italfélék iránti szomjúság. Öcöllel tanítottunk, bottal neveltünk. A pálezaütések"minimuma egy nebulóra 12 volt. Minél több vesszőt elhasználtunk, minél több fü'et lerepesztettünk, annál több disznótorba voltunk hivatalosak télea