Nyírvidék, 1892 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1892-12-11 / 50. szám

Melléklet a „Nyirvidék" 1892. 50-ik száméhoz. Mert, liogy a Wekerle-minisztérium megküldte az értesítést a vármegyékhez az uj kormáuy megalakulásáról ós hivatalba lépéséről: a vármegye gy (íléstermóbeu megint szó volt arról, hogy .milyen mélyen vegyük le a kalapot" az üdvözlésre. S az a kérdés, hogy csakugyan mosolyra deritő látvány-e ez, s hogy a minden áron való ós jogosulatlan politizálás bűnében leledzenek e azok, akik ilyen alkalmakkor a vármegye gyűlés-termében e fölött vitáznak? Mi azt hiszszük, hogy uem. Á hétfői közgyűlés érdemleges tanácskozásai választásokkal vették kezdetűket. Vármegyei közéletünk egy korán kidőlt nemes alakjának: uéh. Kallay Jenőnek megüresedett helyét kellett a közigazgatási bizottságban s a közgyűlés több más bizottságaiban betölteni. A választások eredményét alábbi tudósításunkban közöljük. * * * Kállay Audrás főispán üdvözli a megjelent bízottmányi tagokat s meguyitváu a közgyűlést, tekintettel ama tényre, mely szerint az uj kormány dr. Wekerle Sándor elnöklete alatt megalakult, tekintettel továbbá ama nagy foutosságu államjogi, kormányzati és társadalmi feladatokra, melyeket az uj kormány czélul tűzött s melyek sikeres megoldására tagjainak kiváló egyéni képessége, minden kétségen felül álló hazafisága, fényes példák által beigazolt közhasznú tevékenysége és az ország közvéleményének bizalom teljesen kifejezett rokonszenve és támogatása mellett képesítve és hivatva vau, és tekin tettel ama körülményre, hogy dr. Wekerle Sándor miuiszterehiök az uj kormány megalakulását és hivatalos működésének megkezdését, valamint Hieronimy Károly m. kir. belügyminiszter, kineveztetését és hivatalba lépését már leiratilag tudatták is: indítványozza, hogy dr. Wekerle Sándor miniszterelnök s általa a megalakult uj kormáuy, valamint Hieronimy Károly belügyminiszter hivatalba lépésük alkalmából bizalomteljeseu üdvözöltesseuek s a törvény hatóság alkotmányos támogatásáról feliratilag biztositassanuk. A közgyűlés az indítványt elfogadta. Tudomására hozta azután a főispán a közgyűlés nek. hogy Borsy János számvevőségi szárntiszt egyéves öukéutesül történt bevonulása folytáu hosszabb időre szabadságoltatván, az igy ideiglenesen megürült számtiszti állásra Stépán Elek bogáti lakost helyetesitette. Felolvastatott ezután a belügyminiszter rendelete a törvényhatósági bizottsági tagok számának megállapítása, a legtöbb adót fizető bizottsági tagok névjegyzékének elkészítése, a bizottsági-tag-választó kerületek beosz tása s a választott bizottsági tagok névsorában elhalálozás vagy a megbízatás idejének lejárta folytán bekövetkezett üresedések betöltése tekintetében intézkedő rendelete. A rendelet tudomásul vétetvén, a bizottsági tagok ez időszerinti száma, valamint a bizottsági tag-választó kerületek most érvényben levő beosztása — a rendelet értemében — érintetleuűl hagyatott. A választott bizottsági tagok névsorában elhalálozás ós az 1886. évben megválasztottak megbízatásának megszűnte folytán előállott hézagok betöltése tekintetében a választás deczember Jw 19-dikére tüzetett ki. Ezután a választásokra került a sor. A közigazgatási bizottságba megválasztatott a beadott 56 szavazat közül 50 szavazattal Vay Tibor gróf; a lótenyésztési bizottságba Orosz Sándor, a kórházi válasz'máuyba dr. Trajtler Soma, a tisztviselői nyugdíj-intézeti választmányba s a közegészségügyi bizottságbi Jármy Ödön, a közpdnti választmányba Szalánczy Ferencz, a' nyiregy házi lóavató bizottságba Jármy Márton. A magyarországi tanitók országos bizottságáuak anyagi támogatásban leendő részesítése iráut előterjesztett kérelme folytán, Nyiregyháza város polgármestere és a községek elöljárói a gyűjtés gyors eszközlésére fölhivattak. A vármegyei árvaszék személyzetének szaporítása ügyében a közgyűlés az ötödik ülnöki állásnak — 1200 gondolataimat — talán, miután vak, eltévedt és most épteim zajára figyelve, halad nyomomban, hogy velem együtt egy lakott helyre érkezzék. — Igen, igen ugy lesz. Ennek daczára sajátságos nyughatatlanság vett rajtam erőt: nekem ugy tünt fel, mintha az öreg engem nem csak követne, hanem vezetne is, s hol jobbra, hol balra taszítana és mintha neki okvetlen engedelmeskednem kellene. Tovább mentein ... Az utou hirtelen egy mind inkább nagyobbodó pontot vettem észre . . . Ugy nézett ki, mint egy gödör . . . Egy sir! villant keresztül agyamban. — Ah, tehát oda. akar ő engem taszítani? ! — Gyorsan megfordulok. Az öreg ismét előttem áll . . . de most már látt! Nagy, gonosz és roszat sejtő szemeivel reám tekint, akár egy vérengző madár . . . Erősen néztem arczába és í-zemeibe . . . Ismét az a zavaros hályog, ismét nzok az élettelen tompa vonások . . . — Ah, — gondolám — jaz én sorsom — azon sors. mely eiől nincsen menekvés. — Semmi menekvés? Nincs menekvés? Ez őrült/ ség! . . . Meg kell kisérlenem . . . Más ösvényre térek más irányt veszek. Gyorsan tovább haladok, Azonban mint eddig, most is hillom mögöttem a köjuyü csoszogó lépteket, melyek mind közelebb, közelebb, hallatszanak. És előttem ismételten megjelenik a sötét gödör Másfelé térek. Mögöttem megint ugyanaz a cso zogás és előttem azon fenyegető pont. Bármerre is forduljak, mint egy űzött nyul, mindnem használ semmit, semmit. Hohó — gondolám — megcsalom őt. Maradok ott. hol vagyok! — és rögtön a földre ültem. Az öreg pár lépésre mögöttem megállt. Nem hall batom őt, de jelenlétét érzem. frt fizetéssel s 200 frt lakbérrel — egyelőre 'A évre való I rendszeresítését kimondotta, valamint egész terjedelmében elfogadta a közigazgatási bizottságnak a tekintetben tett előterjesztését, hogy a vármegyei árvaszéki igtatói és ki,dói állás állandóan elkülönöztessék. Felhivatott 1 továbbá az alispán, hogy az árvaszéki ügymenet gyorsa ságának biztositása véget.t, az irodai személyzet időnkénti beosztisa alkalmával akként intézkedjék, hogy az árva I széki irodában a leíró személyzet tagjai miudig legalább az előadók számának megfelelő mennyiségben legyenek ' alkalmazva. A közgyűlés ezután nagyobb vita nélkül intézte e' ] a tárgysorozat többi pontjait s a főispán által kevéssel déli 12 óra utáu berekesztetett. A gyermekek országos veszedelme. Ha nálunk a törvény és rendeletek meghozásában csak félannyi gyakorlati érzék, mint jó szándék vezetné az intézőket, ugyanazon fáradsággal és költséggel sokkal, de sokkal több életet lehetne megmenteni és sokkal több veszteségtől és bánattól az országot és családokat megkímélni. Én csak a roncsoló toroklobban elhalt gyermekek iszonyú számára hívom fel az általános figyelmet, a mi nemcsak az által döbbent meg, hogy oly pusztítást visz véghez az országban, a mely mellett a kolera is eltörpül, s hogy éppeu azon nemzedéket sepri végig, a melyhez már reményt kötünk; hanem az által is, hogy ezen pusz titást csaknem összetett kézzel és tehetetlenül uézzük. „Összetett kézzel", mondom, mert daczára annak, hogy a betegség ragályosságát ismerjük, s daczára anuak, hogy a közegószségi törvénynek a ragályozás meggátlására vonatkozó 81. § a szeriut „a törvényhatóság gondoskodik a betegeknek az egészségesektől való elkülönítés keresztülviteléről" : ezen elkülönítés teljeseu a közönség belátásától és tetszésé:ől függ. Hiába szól a törvéuy arról, hogy az „egészségesektől a betegek elkülönítessenek", ha azt, hogy ez elkülönítést, melytől a ragály feltartóztatása, vagy továbbterjedése leginkább függ, ki és hogyan hajtsa végre, tüzetesen meg nem határozza! Mert ha a törvényhatóság a törvény és rendeletek következményeit e tekintetben is csak a „szokott módon" adja. tudtára a közönségnek: t. i. a roncsoló torokbetegeknél és megholtaknál semmi látogatást uem szabad tenni, — ez pedig szintén a „szokott módon" hódol a parancsnak : ugy t i., hogy a szerint cselekszik, a mint épen jónak látja: akkor az illető törvény annyi, mint semmi. M;rt a nagy közönség és külöuösen a „nénémasszonyok" érvelésével senki szembe uem szállhat. Arra pedig, hogy valaki az illető ház elé álljon, hogy ha valaki oda mégis bemegy, azt büntetés végett feladja, sziu'én nem akad vállalkozó. Azt gondolom, hogy oly nagy ós országos veszede lemmel szemben, miut a milyen a roncsoló toroklob, mely az egész gyermek nemzedéket, évről évre fenyegeti, a fenti „szokott" rendelkezésben és állapotban a legnagyobb könnyelműség nélkül meg nem nyugodhatunk. És azért, ha csakugyan azt hiszszük, hogy az elszigetelés a kérdéses bijuál az orvosi segélynél is sokkal fontosabb: úgy uem elég az, hogy a betegek és halottak látogatása egyszerűen és bármily büntétés terhe alatt is megtiltás sók, hanem okvetlenül szükséges, hogy a tilalom minden egyes megállapított difreritikus epeiben és állandó rendőri felügyelet mellett ellenőriztessék is, vagyis: lehetetlenné kell tenni azt, hogy a ragáljos házba bárki is bemehessen, vagy onuét az illető orvos engedélye nélkül bárki is kijöhessen Mert ez az egyetleu helyes módja annak, hogy a beteget elszigeteljük ós hogy az által a betegség továbbterjedését is megakadályozhassuk. És ezt már a iegelső eseteknél meg kellene tenni, mikor a bajnak még könnyebben véget lehetne vetni, s a mikor még az ellenőrzés is könnyebben eszközöltethe vén, a nép is előbb hajlandóvá lehet a védekezésre; mert kárt uem szenved mellette és lassanként belátja, hogy ez intézkedés az ő érdekében történik. És ha nem látja be: meg kell ueki tanulnia, hogy a társadalomnak uemcsak joga, hanem kötelessége is az, hogy a mindenkit fenyegető veszélyt minden árou elhárítsa. Hirtelen, a messzeségben feltűnik a fekete pont — úszik, csúszik felém! Ah Istenem! Körültekintek ... Az öreg mereven tekint rám —fognólküli száját gúnyos mosoly torzítja el. Niucs menekvés. IV. A világ vége. Álmomban Oroszország távoli zugában, egy elha£ gyott parasztházban voltam. A három ablakú szoba nagy ós alacsony, a falak fehérre vannak meszelve — minden bútor hiányzik. A ház előtt kopár, gyöngén lejtős síkság vonul el Az egyszínű szürke ég mint egy óriási vászondarab terül el fölötte. Nem vagyok egyedül. Körülbelől tiz egyszerűen közönségesen öltözött ember tartózkodik a szobában. Halk, csoszogó léptekkel járkálnak le s föl, kitérnek egymás elől, de aggódó tekintetük mégis minduntalau találkozik. Egyik sem tudja, miként jutott e házba, egyik sem ismeri társait. Nyugtalansag és rettegés ül mindenik arczán. Mindnyáj m egyik a másik után az ablakhoz lépkeduek ós fürkészve tekiutenek ki mintha kívülről várnának valamit. Aztán ismét fáradhatlauul járká uak le s föl. Egy kicsiny fiu van közöttük s vékony hangból nyöszörög időről-időre: „Atyuskák, én félek!" Ez a nyöszörgés aggályos érzelmet költ fel szivemben, ón is félni kez dek . . . Mitől? mitől? magam sem tudom, csak érzem : nagy, nagy szerencsétlenség közeleg. A kicsiny folyton csak nyöszörög. Ah csak elmehetnék e helyről. A magfuladásig tompa és nyomasztó köröttem minden! Ah de a menekvés lehetetlen. Az ég halotti lepelhez hasonló. Szellő sem lebben, kihalt tán a levegő ? Valóban szomorú lenne, ha pl. valamely község 99 százalék részének érdekét az 1 százalék elfogultsága, tudatlansága és közönyössége elleuében megvédelmezni nem szabadna ős ueui lehetne ! A veszély ellenében ős pedig a veszély nagyságával arányban védekezni még a „kegyelet" czime alatt jelentkező egyéni szabadság, korlátozásával is nem csak hogy szabad, és lehet, de okvetlenül és annyira szükséges, hogy a nélkül mindeu „óvintézkedésről" szóló beszéd teljesen felesleges. És mégis! mi csak közönyösen olvassuk, sőt látjuk is, hogy az ország számtalan községében rakásra halnak a gyermekek, és pedig különösen azért, mivel az egészségesek szabadon járhatnak a ragály fészkébe és igy szabadon hurczolhatják azt ugy a saját családjukba, mint az egész községbe is. Hol az a háború, melyben annyi élet pusztul el, mint a hány gyermek náluuk már ez évben a difteritiszben elveszett?1 Bezzeg, ha nem gyermekekről, hanem állatokról van szó: akkor az elkülönítést feltétlenül végrehajtjuk; és akkor_csakhamar meg is szüuik a ragály. De hogy az egyes családokat a leguagyobb veszedelemtől és a bánattól s a közérdeket a legnagyobb betegségtől megmentsük : erre már nincs elég hatalom! A „salus reipublicae" tehát náluuk csakis az állatokra szól! Most a mi egész difteritisz ellenes óvintézkedésünk jóformán csak az iskolajderüre borura való bezáratásából áll, a mit pedig az „ut aliquid fecisse videamur" nál egyébnek nem tarthatunk: a mennyibeu ha tültömött az osztály; két felő lehet azt osztani és a váltakozó rendszer melleit tanítani s másrészt, ha gondunk vau arra, hogy minden gyanús beteget onnét távol tartsunk és a gyanús házbelieket oda nem bocsátjuk : az iskolában a betegség ragályozhatási esélye kisebb, mint az illető ragály fészkes házakban, hova az iskolás gyermekek különben unalmukban is ellátogatnak. És micsoda nagy vesztessőg az ismét, ha az iskola csaknem évenkint pir napig, vagy néhány hétig zárva áll! Holott az a legfontosabb iutézet, melyből a közegészség javulásának kell indulnia; s holott az még oszágszerte ugy is oly gyönge lábon áll! Hát valóban kívánatos lenne, hogy a törvény őrei szükségesnek tartsák azt, hogy az elkülönítés, legalább a roncsoló toroklob eseteiben, mint a legveszélyesebb betegségnél, koraolyan megtörténjék és akkor ezt rendőrileg eszközöltessék, mert azt máskép se szép szóval, se büntetéssel végre nem hajthatják. Az iskola bezáratása iránt szintén szükséges lenne lehető részletes utasítást adui, hogy pl. hány százalók haláleset vétessék alapul arra nézve, hogy az iskolát, vagy annak egyik osztályát bezárhassák? Mert, mint tapasztaljuk, az iskola bezárására leghamarabb meg van a hajlandóság, nem gondolva meg azt, hogy az az erkölcsi és szellemi veszteség, mit. a gyermekek az által szenvednek, bizonyos; mig az a haszon, mit az iskola bezárásától egészségi tekintetben várnak, annál kétesebb, minél inkább meg van adva a lehetőség arra nézve, hogy a gyermekek a ragályban szenvedőket meglá'ogathassák. Másrészt be kell ismernünk azt, hogy épen a hiányos népnevelés ólacsony és hiányos volta az, mely a mi közegészségi nyomoruságuukuak is a legeslegfőbb okozója Képviseleti közgyűlés. Thalia és az érdek istene találkoztak egy napou. Ki lett elégítve mindkettőnek vágya. Bárcsak mindig ügy volna . . . Thália előnyőre, akkor valószínűleg Zoltán Gyula itt tengődő társulatának tagjai nem eresztenének oly szívből fakadó sóhajt, érthető czőlzással a gázsira, — no meg a czirkuszra. Node hát ez uem ide tartozik. Oda künn zúzmara csillog a fákon, a városháza nagyterme pedig ugy csalogat barátságos melegével. Talán ez az oka, hogy szokatlanul megtelik a képviseleti tagok nagy számával. Milyen kár, hogy ez a csalogatás nem ingerli a képviselet azon tagjait, kiknek távollétét oly A kicsiny fiu hirtelen az ablakhoz siet ós fájdalmas hangokból kiáltja: nőzótek csak, nézótek, a föld elsülyed!" „Mit! Elsülyedt?" Valóban; a ház előtt még az elébb is egy nagy síkság volt, most pedig egy uagy hegy ormán van a ház! — Az ég leesett — leereszkedett ós közvetlen az épület előtt meredek, szakadékos, fekete mélység tátong. Mindnyájan az ablakhoz nyomultak. Szivünk az ijedségtől megmeredt. „Olt, ott" — suttogta a szomszédom. És ime a távol földszéleu mozgott valami, kicsiny gömbölyű dombok emolkedtek és tűntek el a messzeségben. „A tenger!" czikkázott e szó agyukon át. Mindjárt elnyel minket ... De mikéut is növekedhetik és emelkedhetik egészen e meredek magasságba!" És mégis emelkedhetik, emelkedik irtózatos rohamosau . . . Most már nincsenek egyes emelkedések, melyek a távolba le és föl hirabálódnak . . . Egyetlen hatalmas összetartó tömeg zúdul az

(egész láihatáron belül. Sebes árral jön felénk. Jeges szélvihír szárnyain zúg mind közelebb, ugy összegombolyodva, miként a pokol sötétsége. S körötlem minden remeg, ott azonban az előzuduló alaktalan tömegben zeng, dörög, hangzik, mint egy ezer hangú érezharang. Hah, mily mormolás, mily ordítás! A föld is jajgat és nyöszörög a borzadálytól. Itt vau a vége! A mindennek vége! M-íg egyszer felhangzik a kicsiny nyöszörgőse. Még társaimra akarok kapaszkodni, azonban attól a korom sötét, jeges dörgő ártól már mindnyájan meg vagyunk fuladva, eltemetve, elnyelve, elsodorva. Sötétség . . . Sötétség! Alig tudtam lélegzeni, midőn fölébredtem.