Nyírvidék, 1892 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-09 / 41. szám

Melléklet a „INÍy irvidék" 1892. 41-ik számához, A községek t. elöljáróságaihoz. Lapunk e száma második lévén az uj évnegyedben, tisztelettel fölkérjük a községek t. elöljáróságait, hogy részben még a mult évről, részben a folyó évról fennálló hátralékos előfizetési dijaikat mielőbb beküldeni szíveskedjenek, még pedig egyenesen a „Nyírvidék" kiadó-hivatalához czimzetten, ahonnan a befizetésről szóló nyugták posta utján azonnal megküldetnek. E kérésünket azzal a megjegyzéssel ajánljuk a t. elöljáróságok szives figyelmébe, hogy az október hó 15-dikén túl is hátralékban maradó községekkel szemben, a tekintetes alispáni hivatal közbelépését kérni leszünk kénytelenek. Nyíregyháza, 1892. október hó. A „Nyirvidek" kiadóhivatala. A kolera. Félelmes, rettenetes betegség! Épkézláb ember vagy, körül fog, rád ül, leroskadsz; néhány óra s vége! Az orvosi tudomány tudatlan pusztító hatalmával szemben és tehetetlen. Eljött — amiről nevezik — Ázsiából, Hamburgon keresztül hozzánk, Budapestre. tHajókon odáig, vasúton onnan! Egy nap-e vagy kettő, vagy egy hét, de nagyon rövid idő kérdése bizonyára, hogy a veszedelem itt lesz a nyakunkon. A fővárosban napról-napra növekszik a járvány. Egészen természetes, hogy ott tört ki először; de épen olyan természetes, hogy azokon a csatornákon keresztül, melyek az ország fővárosából táplálják a vidék egész közéletét: a kolera eljut ide hozzánk is.. Pár nappal ezelőtt egy galicziai ember Hadliáz Fehértó között, tehát közvetlen a mi határainkon, az ázsiai kolera minden tüneti és ismérvei között beteg lett egy vasúti kocsiban. A szerencsétlen embert — további sorsát nem tudjuk — kitették Hadházon s a vasúti kocsi, melyben odáig utazott s melyet] megfertőzöt. (Hadház 1 perez, Fehértó 5 perez) szépen berobogott Nyíregyházára s itt a vármegyei és városi hatóság közbelépése folytán dezinficiáltatott. A könnyelműségnek, gondatlanságnak kirivó példája ez. Megnyugvással veszszük tudomásul, hogy vármegyénk erélyes alispánja rögtön, a maga helyén megtette ez esettel szemben a szükséges intézkedést és előterjesztést; de, hogy ez igy megtörténhetett, intő példa rá, hogy a kolera járvány behurczolása közibénk csaknem bizonyos. Az adott helyzettel, t. i. azzal a „több mint bizonyos" valószínűséggel szemben, hogy a fővárosból, az ott már kitört kolera-járvány hozzánk is behurczoltatik, nagy és igen súlyos kötelességek teljesítése nehezedik a közigazgatási hatóságokra. Sok ezer ember életének a megmentéséről van szó, csak a magunk tűzhelye körül is; hogy ne legyenek házak, melyeknek kihaltak lakói, gyermekek, akik árván maradtak s szülők sirdomboc^kákkal a temetőkben. A NYiK VIDÉK TÁROZÁJA.

4 Az úgynevezett közigazgatásnak, ennek a szervezetnek. melyet az állam, a maga polgárai egész életének szabályozására, biztosítására rendezett be,élí> és müködli organizmusnak kell lenni ezekben a nehéz napokban. Olyan élÖ szervezetnek, mely — megvalósítva czélját s igazolva okát létezésének — a közös jólét forrása legyen. Legyünk őszinték — hisz a fenyegető nagy veszedelemmel szemben erre igazán szükség van — s lássuk meg a helyzetet olyannak amilyen. Egy kis kitérést teszünk s fölhívjuk olvasóink figyelmét — ha ugyan maguktól is már észre nem vették volna — arra az éles, kíméletlen kritikára, melylyel a főváros uagy napilapjai — kivétel nélkül — az ottani közigazgatási hatóság működését elitélik. Gondolkozhat valaki bár milyen kicsinylőleg is — hiszen ez most divatban van — a sajtó orgauumainak értékeiről, még is kell, hogy föltűnjön a szigorú megítélésnek ez az egyértelműsége és kíméletlensége Mi, vidéki újságírók szent borzalommal olvassuk, hogy az ország legelső tekintélyű és elterjedésü hírlapjai (a politikai pártállás különbsége nélkül) milyen, egész a gorombaságig menő titulusokkal illetik az ország első törvényhatóságának hivatalos választottjait. Igazuk van-e vagy sem, ránk nem tartozik ; de lehetetlen ki nem érezui e közösen adott hang kíméletlenségéből az igazságot azt az igazságot tudniillik hogy .... valami rothad Dániában! A mi viszonyaink szerint, az, a mi rothad: az a nagy kiilombség ami irott törvényeink és a valóság között létezik. Mondottuk már és bizonyára nagy szükség is vau az adott körümények, a fényegető veszedelem kilátásai közben egy kis őszinteségre. Igen simán és mérsékelten fogjuk ezt a szükséges őszinteséget gyakorolni, élvén boldog hitében annak a reménységnek, hogy lesznek igy is, akik megérzik és megértik a követendő igazságot. Elő és a valóságos élet javára és szolgálatában munkáló közigazgatási organizmus! Az az, hogy nem organizmus! Mert a sok mindenféle szervezetben uiár csaknem megfultiuk. Hanem olyan fuiiktionáriusai ennek a közigazgatásnak, kivül a községekben, akik a postamunkán kivül egy kicsit érző emberek is, akik ne n csak adásvételi szerződéseket irnak, végrendeleteket, kötelezvényeket, nyugtákat és a többi és behajtják az adót, hanem érzékkel birnak és akarattal egyéb dolgok iránt is. Például az emberi egészségügy érdekei iránt, aunál is inkább, mert erről vau törvényünk is. Étinek a közegészségügyi törvéuyuek a sorsa igazáu megható, és jellemző dolog, hogy felsőbb közigazgatási hatóságaink minden jóakarata és erélyessége daczára még mindig 50—60°/o-a az elhaltaknak nem részesül orvosi kezelésben. A jegyző uraknak a hibája ez, akik postamuakát csinálnak a közigazgatásból. Tisztelet a kivételeknek. Mi most csak a közegészségügy érdekeiről szó luuk s nem bolygatjuk ennek az állapotnak egyéb árnyoldalait Nem kérjük számon, hogy közigazgatási szervezetünk végső s legnevezetesebb őrállomásán, ahol a mindennapi élet föltételeinek kellene a törvények és rendeletek alkalmazásában megvalósulniok, hogy kifordul a maga valóságából, megcsorbul, sőt félretétetik — napról-napra majdnem — a törvény. Az adók befolynak elég rendesen Szabolcsmegye községeiben. Igaz, hogy a mi községi elöljáróságaink munkásságát csakuem egészen ez a tevékenység foglalja el. A többi feladatokra, amelyeknek megvalósításáért tulajdonképeu az adókat fizetjük, alig jut idő. Annyira nem jut, hogy — az előbb már emiitett őszinteséggel szólva — a népnevelés és közegészségügy napról-napra fölmerülő kérdései — úgy szólván — chablon-szerü elintézésben részesülnek. A közegészségügyi kérdések és az azokhoz fűződő érdekek iránt a mi népünk különös érzéketlenséget tanusit. A népnevelés hiánya és bűne bizonyára, hogy a nép egyáltalán nem akarja elhinni, miszerint ragályos betegségek vannak. Bizonyos fatalizmussal, Isteu rendelésének tekinti a halált s e meggyőződéséből ragályos betegségek járványos pusztítása sem tudja kigyógyítani. Hát — és itt megiut őszinte szót akarunk kimondani — ezen az állapoton csak úgy lehetne segíteni, ha az úgynevezett közigazgatás, azon a végső ponton, ahol a mindennapi élet aprólékos és kicsinyesnek látszó dolgai között megvalósul: vérrel és élettel lenne teljes és nem chablon, paragrafusokba rakott reudszabás. Sok községe vau vármegyénknek, ahol ennek az ellenkezői t. az igazi közigazgatást megvalósították. Tessék utáni látni s mindenki tudni fogja, hogy ez az illető községek jegyzőinek az érdeme, azoknak a jegyzőknek, akik érzékkel birnak és ambícióval hogy a közjónak a paragrafusos kötelességeken tul is szolgálatokat tegyenek. Ilyen jegyzőkre és községi elöljáróságokra lenne szükség, hogy a sok babonával, előítélettel szemben a közeledő és fenyegető kolera-járvány bennünket készületlenül ne találjon. A veszedelem uagy, közeli és valószínű, hogy bekövetkezik. Épen azért kell, szükséges, hogy mindenki, aki csak tehet valamit, kiálljon a gátra. A falukon hordószámra áll a gálicz s nagy edényekben a karból a községházánál. Nem viszi seuki: el kell rendelni, — ha másként uem lehet — miut ahogy Nyíregyházán is végrehajtották —a kényszer-dezinficiálást. A papok a szószékről s a községben lakó többi intelligens elemekkel házról-hizra járva módjával, okosan világosítsák föl a népet, hogy magát, környezetét, lakását, udvarát tartsa tisztán. A városokban, ahol az ipar és kereskedelem forgalma az egészségügyi viszonyok tekintetében nehezebb körülményeket teremt, Nyíregyházán, hol egy bízonyas uagyobb területre kiterjedő centralizáció, a lakosságnak összetömörülése, különféle ipari és gyári vállalatok létezése az egészségügyi feltételek komplikáczióját eredményezi: specziális intézkedésekre van szühség. A tárczáró'. Mikor elváltunk az árnyékos, nagy fák alatt, nevetve figyelmeztetett ígéretemre: „Aztán váltsa be szavát, mihelyt rá ér. Hauem ne legyen valami filozófiai defiuíciókkal, elvont okoskodással telt, nők előtt unalmas ismertető czikk. Nem szeretem az olvasmányokat, melyek arra akarnak tanítani, hogy a föld gömbölyű és hogy kétszer kettő = négy. Hanem olyan, minőt szívesen elolvasunk mi is, — ebéd után, no, nem épen czigarettával ajkunk közt, hauem mély decolletageban, abbau az tbéd utáni boldog perczekben, mikor a gyomor már megkezdte működését,de mégnem fejezte be." A mikor e szavakat moudta nekem, asszonyom, valami mély fájdalom ült lelkemen; fájt ismét elszakitnom ama kapcsok egyikét, melyek szivünkhöz nőnek, leikünkhöz tapaduak, láthata:lau szállal kötve azokhoz, kikkel hat heten át megszoktunk gyengéd, folyékony, rágalmazó csevegést szőni, megszólni a világot, melyből száműztük maguukat és melyuek poros levegőjéhez, szűk lakásaiba visszatérui kényszerit vágyunk és tán kötelességünk is, csúfnak kiáltani ki az életet, melyet mégis szépnek, vonzónak, gyönyörrel tel esnek találunk a maga kék egével, hüs levegőjével, árnyas fáival — és csevegő dévaj leányaival és asszonyaival. Megígértem, hogy a tárczáról írok; de hát nem tudtam akkor, hogy mit igérek. Moit veszem őszre csak, hogy hisz miudeu el vau mondva tnár e tárgyról, mit elmondani lehet. — Igy hát e tárcza is — mint annyi sok, fölösleges volna, ha nem emlékezném arra, hogy levelet írok voltakép és nem tárczát, hogy csak véleményemet mondom el a tárczáról önnek asszo nyom. ki szives ós elég kegyetlen volt azt állítani, hogy a mi tárczairodalmunk is csupán utánzata, — koutár tnAsolása az eredeti az üde a virágnak, a francián ik, hogy ép oly szolgailag vettük át e inűfijt, mint a németek és uouyi más. — Én megpróbálom az ellenkező véleményről meggyőzni, bár leghathatósabb sikere csak aunak volna, ha a tárczákat, a magyar tárczairodalmat kísérné uagyobb figyelemmel és olvasná oly odaadással és önfeláldozással, minővel áldoz most az idegen, álistenek oltárain. . . Fogadja illő komolysággal azt a kijelentése met, hogy mindennek vau kezdete, igy a tárcza is szüle tett; nem pattant ki egyszerre, mint Zeus agyából Minerva, hanem lassanként fejlődött oda, hogy ma már önálló műfaj, mely ép azért, mert, van. jogosult létre. „Már a rómaiak" . . . hallom nevetését, bántó, ideges, gúnyos nevetését, azt a kétségbeejtőeu boszantó, vérig sértő nevetést, mely előtt le kell tennem hódolattal tollamat, mig csengő, dallamos, üde kaczajá föl uem hangzik biztatóan, bátoritón, hogy csak folytassam ott, hogy „már a régi rómaiak" ... Az öreg Horatius már tárczákat irt ezelőtt kétezer évvel: szatírái nem egyebek versben irt tárczáknál. — És higyje meg asszonyom, aunyi életismerete, finom Ízlése ós szelleme vau a római tárczairónak is — tán valamivel több is — miut a legtöbb és legnagyobb tárczairókuak. A nők réme: a politika, ki van zárva tárczájából épen ügy, miut lapjaink vonal alatti részéből; hauem azért számtalan tárgy kínálkozott tolla alá az erkölcsileg elvadult, Mam non istenségnek hajhászásában halálra fáradt és a f;ktelen élvezet vágyban erőtlenségig kimerült Rómában. Hűtlen nők akkor is voltak és csalfa csaplárosok is; a szíriai síp, dob, csöngettyü siketitő zaja mellett pirouettező táuczosnők csapata ép oly igéző, csábitó pillantásokat vetett az ifjú rouék és korhadt don Juauokra, még korai és már kései örömöket ígérgetve, mint e századvégi ope rette-primadonnák, a mi csenevész gigerlioiuknek. . . És aztán ez irodalmi műfaj tisztán római; a művésze tek minden nemében, a költészet minden fajában utánzó római szellem véréből hozta létre, teremtette ezt a mű fajt; az attikai só mellet el kelt a rpmai is. . . Ezt a szellemet örökölték utódaik a francziák, a rómti, szo rosabb értelemben vett tárc/.a tulajdouképani mesterei Itt asszouyom, leteszem a tollat és kérem kegye seu, vegye elő könyves polczáról, említette volt, hogy Mariit és Mölbach Luiza, ki papír malmokat tart folytonos coutributió alatt, összes művei diszkötésben ékteleukeduek könyvszekrényében) Porzó tárczaleveleit. Bizonyára ott szerénykedik valahol, valamelyik elfeledett sarokban. . . Greguss irt hozzá előszót, az az tárezát a tárezákról. Azt írja, hogy a tárczát levélnek nézi, »de a mely levél uem egy valakihez, hanem a közönséghez van intézve, vagy inkább a közönség mindenik tagjához egyenként." Asszonyom: e meghatározást vegye semminek. Ép oly meghatározhatlan e fogalom, mint e szó: sziu, erő, villamosság; olyan sok oldalú és változatos, mint maga az élet. Összevegyül benne a valóság a képzelettel, tréfa a komolysággál, a filozófia a csörgő sipkával; lehet erkölcsös, mint egy prédikáció és tárgyalhat bacchanáliát diskréteu; legyezhetjük benne a mások hiúságát (a maguukét mindég legyezük beszédünkben), kigúnyolhatjuk mások ostobaságát (a magunkét miudig elhallgatjuk) szóval pletykázhatunk benne — de mindég csak „szellemmel ős kellemmel"; sőt tárgya lehet — oh szent szemérem ne szégyenülj meg! pícauteriais (Mici még uem hord hosszú ruhát? De Catule Meudést mintha olvasta volna?) M lialakj íbau a tárcsátGeoflVoyabbéhascuáltaföldrámai kritikái közlésére; e tárczák előszóra Journal desDébatsban jelentek meg és azelőfizetők száma egyszerre husz ezerrel lett több; később ez alakban regényeket is közöltek, mint Sue „Bilygó zsidó'-ját, később a „Hon" Jókai regényeit. — A frauezi irodalorabau roppant sikereket ért el a tárcza. — Jules Janinnak, a tárcza fejedelmének, nemcsak a halhatatlanságot szerezte meg a franczia akadémiában, hanem évenként harminczezer frankot biztosított; hanem az is igaz, hogy szelleme volt a fejedelmi; nem kritikát irt ő, miut Geoffroy abbí. elbeszélve részletesen a darab meséjét, hanem az előadás hatása alatt keletkezett impiessíóiról, kedve, szeszélye szerint csapongva, hangulatáról irt élezeseu, tréfáikózva, néha simogatva legtöbbször marva és elbájolta szellemességével, uaívságával és frivolságával a közönséget. — Néha nagyon is frivol volt. —Tarczájit „Mikor a kritika nősül" nászéjéu nászéjéről irta ós egész Páris bámult az író vakmerőségén és azon, hogy felesége nem hagyta faképnél. •