Nyírvidék, 1892 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1892-07-10 / 28. szám

Melléklet a „INTyirvidék" 1892. 28-ik számához. Hendörségiink. Egy, a közel mult napokbau történi, egyébként egészen jelentéktelen eset szolgállatja az alkalomszerűséget alioz, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzunk. Az volt az eset, hogy három részeg ember megtámadott egy rendőrt s letépte melléről a számát jelző pléh-táblácskát. A rendőr nem használta kardját, hanem följelentette az illetőket. Kérdés: helyesen cselekedett-e? A helybeli lapok foglalkoztak ez ügygyei s egyik ujság-kollegánk érzékenyen kifigurázta a jámbor rendőrt. Pedig hát — ez a mi véleményünk — az a szegény rendőr ezt meg nem érdemelte. Hogy egy ember, ha mindjárt rendőr is bekísérhessen három embert, kik anynyira neki vannak szilajodva, hogy minden ok nélkül neki rontanak egy rendőrnek, az egy kissé bajos dolog — szép szóval. Karddal talán lehetséges lett volna; de — mi legalább nem tartanánk a közrend érdekében valónak, ha a rendőrség ilyen általános felhatalmazással birna és föl lenne szabadítva arra, hogy — utasítás nélkül — saját belátása szerint fegyverhez nyúljon. Auuál kevésbbé, mert az általános tapasztalás szerint, nálunk is és mindenütt a rendnek és csendnek őrei sokkal inkább hajlandók a tulkapásokra, miut az önmérséklésre. A szóban levő esetben pedig, részeg emberekkel szemben, annak a rendőrnek épen nem volt szabad használnia a kardot. Mit kellett volna tehát tennie? Mert az bizonyos, hogy az ilyen esetek, nagy kárára tőrténnek a rendőri intézményhez fűződő érdekeknek, általánosan ismeretes lévén a közönségnek arra való hajlandósága, hogy mikor rendőrségről vau szó, a legrosszabb viccet is gyönyörrel élvezni képes, rovására annak a tekintélynek, melyre a rend közhatósági őreinek, épen a közrend érdekében föltétlenül szükségük van. És ennél a kérdésnél: hogy mit kellett volna t. i. annak a rendőrnek cselekednie, merüluek föl ez egyébként jelentéktelen esetnek ama konzekvenciái, melyek közérdekűvé teszik a dolgot, ho?y városi rendőrségünk helyzetével foglalkozunk. Ha hasonló eset Budapesten tirtéuik, ha ott egy rendőrt három ember megtámad, az a rendőr beléfuj a sípjába, s az igy előhívott segítséggel, minden nagyobb baj és spektákulum nélkül, legfeljebb megráugatva egy kicsit, ha ellenszegül — a magukról megfeledkezett, garázdálkodókat — bekíséri az illetőket. Fújhatta volna azonban sípját az a mi 15-ös számú szegény rendőrünk ott a nagykállói utczán, hogy jöjjön segítség, mely megmentse őt a a bántalmazástól s a rendőri intézmény szükséges tekintélyét a nevetségessé tétel ellen megoltalmazza! Annak a sípnak a hangja uem hallatszik olyan messze, hogy — még olyan nagy forgalmú helyen is, mint a nagykállói utcza — a legközelebbi rendőrpost meghallhatuá. Nem azért, mintha talán gyenge lenne annak a sipnak a hangja, hanem —• mert kevés a rendőr s egy-egy rendőr-postot utczák választanak el egymástól. Kevés a rendőr, s a rendőri létszám szaporításának a szükségessége napról-napra érezhetőbb és „A MllíVIDÉK TÁRCZÁJA/ A Bessenyei-majális. — Juliug 2. — Mondok egy mesét. Szépen hangzót, rövidet. Talán nem is mese lesz az, hisz oly igaz . . . Harczra készültek az alvilág apró lakói. Ott sincs teljes boldogság, nyugalom. A megsértett érdek ott is megtorlást; bosszút követel. És az örökös sötétség lábnyi népeit ilyen megtorlást lelkesítő érzete hevítette öldöklő harczra. élet halál tusára A szomszéd parányi nép meggyalázta árgus szemekkel őrzött szentelyeit. Szemet vetett asszouyaira, kik világszerte híresek voltak szépségükről, bájaik üdeségéről és szép szemeik ragyogásáról. Hogyne lett volna ez elég ahhoz, hogy a kaján szomszédokban irigységet keltsen, kiknek asszonyai nem voltak a ter mészét pazar ajándékival oly dúsan megáldva Pedig az ő szivükben ugyanazon szerelem örök tüze égett, ugyauazon vágy, rajongás és hódolat foglalt benne helyett és a saját asszouyaikat nem találták elég méltónak magukhoz. Epedő pillantásaikat, vágytól égő szemeik szokatlan fénye, mellvet a szomszéd ország csodaszép asszonyai felé vetettek, mihamar viszonozva lett. Régi mese, régi dal, még az alvilág örök sötétségében is. Elég ok volt tehát a harcz kitöréséhez. Az előkészületek lázas gyorsasággal folytak. Kohóikban izzó fényoyel égett az olvasztó tűz, mühelveikbeu kalapács ütések gyors váltakozása verte fel a máskülönben örök csen dességü éj lomha nyugalmát. Gyermek, ifjú és agg egyaráDt tajált munkát. Közös czél, közös törekvés és eszményben egyesültek és ez elég erőt adott a gyöngének, munkakedvet a dologtalannak, csak a kohókban megolva-z'ott fegyver vas uem akart aczéllá lenni . . . Kétségbeesés fogta el a sziveket, mély gond az ahhoz Dem szokott agyat. Kard nélkül niucs dicsőség, arzél nélkül nincs kard, s a gyűlölt ellenség bosszulat•u marad . . . kirívóbb ama folyton növekedő igényekkel szemben, melyek természetszerűen együtt keletkeznek a városias fejlődéssel s ezzel mértékét tartva gyarapodnak Ezt a mértéket a rendőrség létszámának, a fejlődő viszonyok szerint való szaporításában is meg kell tartanunk. Valamint fejleszteni kell vároai rendőrségünket nem csak abban az irányban, hogy számszerint szaporítjuk, hanem intelligenciális érteke, arravalósága szerint is, mert különben, bár milyen tömegben is nem lesz képes megfelelni ama követelményeknek, melyek városiasak fejlődő viszonyaink között, a fejlődés természete szerint napról napra több igényekkel lépnek föl a rendőrséggel szemben, komplikáltabbá, nehezebbé teszik a szolgálatot, s ehhez képest — régebbi helyzetünkhöz hasonlítva, sokkal több ügyességet, értelmességet, tanultságot kívánnak a rendnek — e szolgálat teljesítésére hivatott őreitől Ha nagyobb bűntények — hála is ennek — minél ritkábban adnak is dolgot a mi rendőrségünknek, de az mégis tény, hogy a köz- és vagyonbiztonság megőrzése varosunkban sokkal nehezebb feltételekhez vau kötve ma, mint volt csak 10 év előtt is Mert nem csak hogy megnagyobbodott a terület, melyre a rendőrségnek ügyeluie kell, nem csak, hogy szaporodott, sűrűsödött a lakosság, mely ezen a figyelt és őrzött területen él, hanem — a városias fejlődés elkerülhetetlen árnyoldalaként s e fejlődéssel lépést tartva megszaporodtak és folyton szaporodnak azok az elemek kik a közbiztonságra állandó veszedelmet képeznek s akiknek szemmel tartása, ellenőrzése nem csak sok dolgot ád a rendőrségnek, de ügyességet, értelmességet igényel a rendőrség emberei részérő', nem is szólva arról, hogy az ilyen, a városi élet légkörében rafinált tolvajok, betörők stb. által elkövetett bűntények kinyomozása mennyi nehézséggel jár, s mennyi értelmességet, gyakorlati ügyességet fölLétélez, hogy erediuényrj vezethessen. De hát — ezeken a közbiztonság megvédésére vonatkozó rendőri feladatokon kivül a városi élet mindennapi viszonyai mennyi más kötelességekkel szaporítják évrő'-évre a rendőrség teendőit és hatáskörét. Ott van mindjárt, hogy csak a leglényegesebbet említsük föl, az a nevezetes feladat: a közegészségügy érdekeinek a inegvédelmezése Ez a feladat első sorban bizonyára csakis értelmes embernél föltételezhető érzéket igényel e fontos érdekek iránt s bizonyos fokú intelligencziát még a legutolsó közrendőr részéről is, kinek kötelessége a bajokat, a közegészségügy érdekei ellen elkövetett mulasztásokat, visszaéléseket a piaezokon, az utczákon, sőt az egyes udvarokban is észre venni. Hát a mi havi 15 forinttal díjazott rendőreinktől ezt — a mi viszonyaink szerint — immáron föltétlenül szükséges intelligenciát bizonyára nem lehet megkövetelni. Kocsisnak a kinek az a hivatása hogy hajtani tudjon, meg hogy a lovat megvakarja, talán megfelelő fizetés; de hogy rendőr, a mi viszonyaink szerint arra való, akadjon erre a fizetésre, az megtörténhet elvétve, de általában lehetetlen. A képviseletnek, ha előbb nem, a legközelebbi költségvetés tárgyalása alkalmával, az ügy rendezésével foglalkoznia kell- Mert amaz örvendetes haladás mellett is, mely a rendőri szolgálat ellátása tekintetében az utóbbi időben kétségtelenül konstatálható, s a legnagyobb buzgalom és helyes vezetés daczára is be fog következni, ha rendőri szervezetünket nem fejlesztjük, az hogy nagy hézag támad rendőri intézményünk s egyéb tekintetben való városias fejlődöttségünk között. Pedig ebből igen nevezetes érdekcinknek származna nagy veszedelme! Néhány szó a „Sziget" érdekében. Szigetnek nevezik, mint azt t. olvasóim leguag>obb része tudui is fogja, Szabolcs és Zemplén vármegyék ama részét, mely a Bodrog folyónak Tiszába való ömlésénél terül el, beleértve három szabolcsvármegyei helységet is>, u. m. Kenézlőt, Vist ós Zalkodot. — EiráTrom helység mellett terül el körülbelül 5—6000 hold legelő és rétség, mely területben je'eutékeny része vau néhány zempléni helyiségnek is. E legelő és rétségnek kalamitása az, hogy tavaszkor, legyen bármilyen csekély az árvíz, anuak okvetlen el kell borítania az egészet, mert Tokajnál a Tiizát töltések által aunyira összeszorították, hogy az áradás alkalmával a Bodrog vizét nem képes befogadui, előidézi az áradást közvetve ez utóbbi folyó által. Nem volna ez nagy baj, ha a viz évről évre legfeljebb 3—4 hétig maradna a réteken, mert ezekuek erre uagy szükségük van; de baj már az, ha az ár 4—6 hétig sem takarodik el, mert ily esetben a rétek és legelőkön az u n. savanyü füvek dominálnak a mi tudvalevőleg gazdasági szempontból éppen uem kívánatos legfeljebb a nimródoknak okoz örömet. Ez még uem mindeu. A viz nemcsak tavaszkor szokott kiönteni, hanem sokszor május, junius, sőt augusztusban is. Ilyenkor aztán a talált rendeket elviszi, igy a réteket eliszapolja és igy a sarjú termést is megsemmisíti, haszon állatjainkat a legelőkről kiszorítja. A csapás teljes. A már említett három község földrajzi fekvését vizsgálva, még roszabb eredményre jutuuk. Ha jól vagyok informálva, ezek közül az 1876 diki árvíz kettőt öntött ! el, u. in. Vist és Zalkodot, uem kiméivé a gyönyörű i szántóföldek egy jó részét sem. És mi történt ezutáu? Húzattak egy töltést, mely a szántóföldeket körülzárja, de Zalkod községet uem, igy ez most is csak ugy ki vau téve az árvizuek, mint volt anuak előtle E védekezési plánum meg is hozta maradaudó emlékét, mert_1888 ban a helység fele megsemmisült ós sokau nyögik még most is e katasztrophát. Egy ujabb csapás csak idő kérdése. Nincs az sehol megirva, hogy az 1888-ikinál még nagyobb árvíz nem lehetséges és akkor egy helységet sem kímél meg. Ha azonban uem is volua uagyobb árviz az 1888 nál, vagy talán ilyen sem; idővel, ha a szokottnál kissé is nagyobb lesz az ár, rombolni fog nagy vehementiával, még pedig azért, mert az évenkint 3—7 hétig tartó árviz, jelentékeny vastagságú iszapréteget rak le. Nem csekély mélységű tavak és gödrök 25—30 esztendő alatt teljesen beiszapoltattak, e jelenség észlelhető az egész terepen, miről évről-évre meggyőződhetünk. Vegyük számításba e faktorok mellé még ama körülményt, hogy e három helységnek közlekedési vonalai igen rosszak, és a kép szemünk előtt van a maga rideg valóságában. Közlekedni, midőu az árviz kiönt csak vizeu lehet Tanácskozásra gyűltek az ország hófehér szakálu vénei. Messze földről jöttek öisze, hogy a szerenc étleuség okát kiderítve, orvoslást keresseuek a halálos bajra. Több napja foly már a tauácskozás, de segítség nem mutatkozik sehonuan. Tudósok kimernék tudományaikat, a vének dus tapisztalatuk tárházát de a vasat aczéllá teuui egyik sem tudta. Ekkor feláll egy meggörnyedt alak, uem vette észre senki, távol volt meghúzódva szerényen, csak akkor kezdtek rá figyelni, midőn érczes haügja túlharsogja a kétségbe esettek zajongó lármáját. Mély csöud lett egy szerre. Osztatlau figyelemmel kisértek az üreg minden szavát. A remény egy pillauatuyi sugára villant meg sziveikben, hisz a szónok oly meggyőző erővel fejti ki az okot, melynek eredménye, hogy vasuk éle uem lesz aczéllá. . . . Rosszak vagyunk . . . nem érdemeljük meg. Javuljunk meg, bagyjuk el rossz tulajdonságainkat es a gondviselés leveszi rólunk büntető kezét. Tanuljuk meg — eddig nem éreztük melegét soha — mi a lelkesedós isteni szikrája. Válljon ki csak egy is, ki szivébeu lobogni tudja a szikrát, szemeinek egyetlen pillantása aczéllá teszi a va^at. Mozdulatlan marad a tömeg. A sötét gond ólomszáruyakkal nehezedik az ezrek agyára. Az öreg folytatja beszédét tovább. . . . Niucs tehát senki közöttük, ki birná a lelkesedés isteni szikráját? Menjenek tehát küldötteink szerte szét a nagy világba, vegyenek magukhoz vasunkból egy egy darabot, és keres senek egy oly földi lényt, akiben megvan az isteni szikra és aczél lesz a vasból. Kard lesz az aczélból, lörhetlen, kemény és hajlékony, nincs ellenség, ki megállja a má sodik csapást. Meglesz a dicsőség, s a bosszú oly édes. . . Közhelyesléssel fogadták az öreg iuditványát. S küldötteiket megválasztva elmenesztettók őket a föld mindeu országába, felkeresni azt a megváltót, ki a lelkesedés isteni szikrájával megmenti őket az örök szégyentől. Hosszú, nagyon hosszú ideje vannak már a vándor uton. Ki is fáradták, a reménytelenség Kínzó félelme 1 megfosztotta már őket a föld lakóiba vetett hitüktől. Itt sincs lelkesedés többé. . . . A küldöttek leguagyobb része hazatért, köz kétségbeesést idézve elő, midőn utjuk eredményteleuségéről beszámoltak az apró léuyek uagy gyűlésének. Csupán két küldött hiányzott még. E kettőbe vetették minden reményüket, hátha a lelkesedés a hősi erények ama hires országában — szép Magyarországon — fellelik a lelkesedés isteui szikráját!? A két küldött pedig ezalatt bebolyongta Magyarország változó téréit. Feljutottak immár gyönyörű fővárosába, melyet ketté szel a Duna hömpölygő árja. Csupáu a Dunapart volt még hátra, minden helyet bejártak, gazdagok feuyes palotáit, szegények ronda pínczalakásait, de mindeuütt közöséges fényére akadtak a szemnek. A lelkesedés isteui szikrájának uyomr sem sehol. . . . Hátba?! Fölvillan a küldöttek szemében az öröm sugára... íme megvan amit keresnek. Föl van fedezve az egyetlen léuy, kiből még nem veszett ki a lelkesedés tüze. Egy hatalmas alak az a Dunaparton, az ő megváltójuk. Reszketve másznak fel a kolosszusra, s midőu fejéig érnek, megsemmisülve hulluak a földre alá. Leguagyobb költőnk érezszobrának kőszeme meredt reájuk. Végkép kiveszett lelkesedés isteni szikrája csupán ez élettelen érczalakban ég még soha ki uem alvó erővel. * * * Miudeut találtam a Szabolcsmegyei kör — társu va Szabolcsvármegye ifjúságával — által rendezett fényes sikerű Bessenyei-majálison, de a lelkesedést, mely életet, eleveuséget és derült hangulatot tetjesztett volna szét bibor hajnali fénynyel a mulatságra, hosszú kitartó bolyongásom daczára sem tudtam felfedezni. Önkénytelenül jutott eszembe e mese, melyet valamikor nagyon régen hallottam. Miért is van ez igy? Miért épen Szabolcsvármegyében, hol az ősi magyar virtus egyéb tekintetekben még miudig él, talán sokkal inkább, miut kellene! Hát már mulatni sem tud többé ugy, amint forró vére, zabolátlan kedélye, ősi természete ezt magával hozná, Szabolcsvármegye? Bizony csak uagyot fordulta sors kereke: Ott, hol valamikor uton-ut félen elfogták az