Nyírvidék, 1891 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-20 / 38. szám

„IS Y í lt V I D É K". A rendőrségről. A város tanácsa összeállította már a jövő évi költségvetést s ez a munkálat rövid idő alatt a képviselet elé kerül. Ez a költségvetés programm egy esztendőre, s bizonyára alkalmas időpont, a költségvetésnek képviseleti tárgyalása és megállapítása küszöbén legközelebbi feladatainkról beszélui, már csak azért is — és épen azért, — mert e feladatok teljesítéséhez az anyagi eszközöket a költségvetésnek megfelelő megállapítása nyújtja. Az a rohamos emelkedés, melynek csaknem páratlanul álló példáját Nyíregyháza város fejlődése nyújtja, a gondosságnak, óvatos körültekintésnek igen nagy mértékét igényli azon alkalomnál, midőn a város közjövedelmeinek miként való fölhasználásáról, hová fordításáról van szó. Ép en rohamos fejlődésünknek a következménye, hogy az igények, a szükségletek megszaporodtak, s e fejlődésnek természetes medrében való biztosítása s minden vonalon való egyöntetűségének szabályozása a megfontolást, megbeszélést megérdemli s igényli. E folyton szaporodó és kielégítésre váró szükségletek között az első helyek egyikét foglalja el a városi rendőrség megfelelő szervezése. A sok ellentmondások között, melyekkel a mindennapi élet az elméleti igazságokat megcáfolja, bizonyára a kirívóbbak közül való az is, hogy fejlődésünk, előre haladásunk nem hogy napról-napra mindiukább fsleslegessé tenné a rendőri intézményeket, hanem épen ellenkezőleg, ez a fejlődés hozza magával, hogy rendőrségi szervezetüuket mindig tágítani, erősíteni kell. De hát nagyon naiv ember lenne az s bekötött szemmel járó, aki a bibliai „tökéletesedés" fogalma szeriut mérlegelné az emberi társadalmak előrehaladását. Mert éppen az ellenkezője a valóságnak megfelelő igazság. Amint mindinkább várossá lettünk, a szerint kellett erősítenünk a rendőrségi szervezetet is. És bizony, mivelhogy nincs móduukban reformálni az egész társadalmat s ráterelni azt, hogy fejlődésében azt az irányt kövesse, melyet a bibliai „tökéletesedés" fénye világit — hát nyugodjunk meg abban, hogy előrehaladásunknak mértéke szerint rendőri intézményeink fejlesztésére van szűkségünk. Nyíregyháza város képviselete nem zárkózhatik el továbbra is, hogy e tekintetben a város városias fejlődöttsége szerint való szükségletet fölismerje 8 annak megfelelő rendőri szervezetről gondoskodjék Mert a mai helyzet tarthatlan, a most fennálló rendőri szervezet viszonyainknak egyáltalában nem megfelelő. E czikk keretébe nem lehet beleszorítani, hogy mindama hiányokat, melyekben a mi rendőrségi szervezetünk bővelkedik — fölsoroljuk. Egyes, magukban véve apró és jelentéktelen fölmerült esetek előadásám lenne szükség, hogy a kép teljes legyen. De aiért bizonyos tanulságokat mégis konstatálhatunk. Olyan hiányokat t i., melyeken könnyen lehet s csakugyan szükség is segiteni. Legalól kezdjük: a közrendőrököu. Ismerjük őket; igen derék becsületes emberek egyébként, de nem rendőrök. Felfogadják őket, fölbúzzák az uniformist s azzal rendőrök lettek. Állják a posztot az utcza sarkokon (ha elszundikálnak is néha néha, este 6 órától reggeli 6 óráig, tehát 12 órán át tartó őrtállásuk alatt: bizony nem csoda), de bizouy nagyon kevés tudja közülök, hogy mi a kötelessége Meg van bennök a hivatalukkal járó önérzet is, de azért bizony nagyon sokszor tehetetlenek. A képviseletnek gondoskodni kellene, hogy a rendőrök kellő oktatásban részesüljenek s módot kellene adui ahhoz, hogy az a szegény rendőr ue legyen 12 hosszú éjjeli órán át űrállomáson. A külső területek közbiztonsági felügyelete még hiányosabb. K>'t lovas rendőr látja el ezt a szolgálatot. Egyik erre, másik amarra megy, s egymagukra maradva csaknem tehetetlenek. Mint ahogy meg is történt a minap, hogy ilyen lovas rendőr kimenve, egy tanyán nem léphetett közbe egy verekedésnél, mert lovastul nem fért be az ajtón, lovát pedig kivül meg nem köthette, s nem "fölt senki, akinek őrizetére bízhatta volua. Szükséges tehát gondoskodni arról, hogy a külső területeken legalább két-két lovas rendőr teljesítse az őrjáratokat. Az meg épen tarthatatlan állapot, hogy a városházán nincs rendőrségi „készenlét." T. i. az, hogy ha például valahol rendőri segélyre van szükség, s a segítséget kérni valaki a városházára megy, hát az egy szál őrmesteren kivül, aki aféle házmesteri s sprofósz teendőket végez, rendőrt bizony ott nem talál. Ezeu a hiányon is segiteni kellene. A rendőrségi ügymenet érdekében p-'dig föltétlenül szükség len íe arra, hogy a rendőri hivatal külön iglatóval látassék el Mert épen a rendőri természetű ügyek nem tűrik azt a hosszadalmas procedúrát, hogy az ilyen beadványok az egyetlen — közigazgatási és árvaszéki igtatónál adatva be, igen gyakran csak másnap, sőt harmadnap jutnak az intézkedésre hivatott rendőrhatósági közeg kezeihez Sok egyébről is lehetne még szólui rendőrségi dolgaink megbeszélésénél, egyelőre azonban csak ezeket a hiányokat és bajokat ajánljuk a költségvetést tárgyaló képviseletnek figyelmébe. Szükség lévén itt is, mint mindenütt, nervus rerum gerendarum-ra. A gazdagság útja. Kevesen csiuáltak még koldus-tarisznyát a királyi palástból. Budha csak egy volt; az is rég. Az emberek nem azért tolongauak a börzére, hogy kiosztogassák ott értékpapírjaikat a szegiír.yek közt. Az aranyborjú aligha örvendett nagyobb tiszteletnek a Siuai hegy tövében, mint a vasút századában. Kiki hajhászsza a meggazdagodás utait: ha eltuduá e találni az igazat? Csakhogy ezek az ösvények labyrinthusok A ki el uem akar tévedni beuuök, vigye magával a szereucse Ariadné fonalát. Mert itt nem miuden ut Rómába vezet. A járt-ut már kátyús: mihamar megfeneklik rajta Fortuua szekere. A járatlanok meg — uagyou könnyen letévedhetnek az igaz u'ról. Ilyen pech megesett még olyan ideálistákou is, mint Farkas Menyhért, aki csak álmában akart zöld-ágra vergődni; olyanformán, hogy uyerőszátnokkal álmodozott. Mégis ráköltötték, hogy nagyobb szabású felsőmenynyisógtanijmüveletekkel manipulált, melylyel a magas kormány figyelmét auuyira magára vonta, hogy ez kénytelen volt őt kitüntetni — ingyenes ellátással. A nagy publikum a vagyouhoz jutás legkényelmesebb és legkevésbbé koczkáztatott módjának tartja, ha valaki türelemmel bevárja, mig rámarad az édes apja 200 ezer frtos birtoka. Abból aztán majd csak megöl valahogy. „A NYIKVIÜÉK TÁRCZÁJA." A nagymama. Alkonyodik. A vadszőlővel befuttatott faoszlopos folyosón áll a vidám csevegés. Benn a kis hálószobá ban az ősi, rozoga karszékben ül a nagymama. Előtte a kis bölcső, melyben az uuoka áltnos szemei ép lezáródni készülnek. A nagymama halk hangon dúdolja altató dalát, miközben szelid, méla szemei kimondhatatlan szeretettel csüggenek az apró jószágon, a ki parányi öklöcskóivel végig dörzsöli bágyadt szemeit. A kisded még egyszer-kétszer felemeli ragadó szempilláit, nagy. sötét szemeit rászegezi a festett mennyezet középső rózsájára, a mely ugy látszik, különös érdeklődése tárgya, azzal öntudatlan negédességgel oldalt fordul s menten mély álomba merül. A nagymama ajkain futó mosoly révedez: az altató nóta megtette kötelességét, mely aztáu mind halkabbá válik, végre megszűnik. A nagymama hátradől székében s elábrándozik. Egykor tán szinte ez a dal ringatta álomba az ő gyermekeit, a kik már nagyok s szerteszakadtak köré bői. És lelkén végig rezdül a mult, édes bus emlékeivel. Mennyi öröm, mennyi aggodalom, mennyi remény és mennyi fájdalom zaklatták már! De az öröm pillanatnyi üdve mindig kárpótolta a hosszú gyötrelmekórt, felemelte lelkét s megedzette a küzdelmekre. Élte egyetlen czélja: gyermekei boldogsága volt. A beteget ápolta, a szenvedőt vigasztalta, a kétkedőt biztatta, a csüggedőt bátorította s az örvendővel együtt örült. A bánat köuyei gyakrau összefolytak az öröméivel. Fölötte érzékeny kedély volt. rendkívül tiuoin idegszálakkal s belső világának sima tükrét ép ugy felzavarta a fájdalom vihara, mint az öröm fecskeszárnya S mégis mennyit kiállt ez érzékeny lélek, hányszor érezte hauyatlani erőit, letörve reményeit, a nélkül, hogy hite csüggedt, egyensúlya megzökkent volna. Ott látja elsőszülöttjét a kórágyon, halványan, öntudatlan rámeredő szemeivel. Kétségbeesett elszántsággal küzd s győztesen ragadja ki gyermekét a megindult halál kezéből. Majd a későbbiek adnak gondot, okozuak aggodalmat. A logkisebb fiu véznább, gyengébb testalkatú volt a többinél. És eszébe jutnak a beteg gyermek ágya előtt eltöltött álmatlan éjszakák, a szenvedőnek fájdalmas följajdulásai a láz rohamai alatt, az önkívület rémes pillanatai: látja önmagát, amint kezeit tördelve térdre rogy s ajkai halálos félelemben suttogják az imát. De amint a javulás megjő, rugalmas lelke ismét visszanyeri erejét s a kiállott szenvedések nyomtalanul adnak helyet az örömnek. Majd a fiuk első távozása aggasztja. A gyermek megnőtt, otthon mindent kitanult már, nagyobb iskolába kell mennie. Meunyi jó tanácscsal látja el,hogyan óvja a rossztól s buzdítja a jóra! Holmiját, az útra maga rendezi el s hogy a távollót első perczei ue legyenek oly keserűek a messze távozottnak, becsempészi az anyai kézcsinálta kalácsot s néhány megtakarított fillért. S a gyermek megy, ajakán még ég az anya csókja, arczán még föl uem száradt a bucsu könnye s lelkében visszhangzik az óvó, a buzdító szózat. És ez a szózat, ez a köny, ez a csók végig kiséri őt a tanuló éveken s midőu mohó vágygyal kanalazza fel a tudománynyal együtt az élet örömeit is, a döntő pillanatban megcsendül lelkében az a szózat, ajkán és arczán érzi az anya csókja és könnye melegét, — és mentve van. VóTe felnőnek a fiuk, szárnyra kelnek s lassanként elszakadnak a szülei háztól. De mindig kegyelettel tóruek oda vissza s az auya boldogan zárja őket karjaiba. Csak az a bökkenő ebben a taktikában, — tapasztalat szeriut — ez a türelem sem terem rózsát mindeukiuek. Már pedig az embernek, hiába is tagadnók, csak legfőbb vágya az életben, hogy jó életet élhessen. A vágyaknak ped g ellenállhatlau ereje van, miut tavaszkor a rügy fakadásnak. A ki az elé gátat rak, csak megnöveli erejét. — Medrét töltik be a folyónak?! Mis ágyat ás magánakJobb az elemi erőt inkább magára hagyni; vagy legfeljebb szabályozni, nemessé teuui. Különben is éa ez ügyben legalább Iteuánnal tartok, a ki nem látja szükségesnek megjobbitaui az embareket. Ugy van az alkorva már a teremtéstől is, hogy maguk a rossz következmények reformálják legradikálisabban meg a társadalmat. Sőt Hamlet presszimizmusa szerint: nincs is sem jó, sem rossz; minden csak a felfogás dolga. Az én felfogásom az, hogy — ha az emberbe bele nem lenue oltva az önfentartási ösztön, az életvágy, sőt élvvágy, a gondtalan élhetés gondja; esze soh'ae találja el az aprólékos kényelmi eszközöket, melyek ót darabon boldoggá, a tudományt előreh iladottabbá tenné Ha önzése nem piszkálná az embert, a füle bojtját sem mozdítaná ezért a kerek világért. Igy azonbam feláldozza ázsiai uyugalmát, fárad, töri magát, küzd, csakhogy a nyugalom superlativu-át: a kényelmet megszerezhesse. Természetes ez; és helyes is. — Az ember elvégre tökéletességre van teremtve. Ha pedig csak a muzulmán fatalizmusával üldögélhetne a tubafa árnyékában, ha csupán auuyira terjedne ambicziója, hogy éppen csak megóvja magát az éhenhalástól: sohasem jutott volna el a haladásban odáig, ah d csak jelenleg is áll. A tudomány az egoista létórti küzdelem nemes kisarjadzása. Az alchimisták aranycsinálási hajszája vetette meg alapját a természettudományok fundamentumának: a vegytannak. Egy Paracelzus kapzsisága hozta a világra az első szemer foszfort. És majd, ha a közel századok tulszaporodása lehetetlenné teszi, hogy pusztáu az anyaföld terményeire szorrit kőzzék a táplálkozó ember: ismét segítségre siet önfentartási ösztöue; megtöri az öröknek tetsző jeget a mindentudás titka felett: bepillant az elemek parányvouzásáuak komplikált természetébe és kieszeli csiujátbinját azou vegyi törvényeknek, meljek vegykonyhájáu pillanat alatt megtermelik számára élelmiszereit, a melyeket a vajúdó anyatermészet az évszakok lassú prnczeszszusa alatt produkálhat csakis. Csak e nagyon elemi, de felette igaz elmefuttatás is igazat ad a Renán-féle optimista világfilozofiának: hogy t. i. e földi rendben épen az emberek kicsinyes érdekei szülik a nagyszerűt. Ne essünk hát kétségbe a kincsszerzők öuző kapzsisága felett sem. Ha másnak kárára nincsennek. bizonyára Istennek sem ártanak; az emberiségnek még éppen használnak. Tóke-péuz nélkül szomorú kilátásaink leuuének a jövőre, a mikor az emberiség Vs-ada majd c-akis gyárai produktumai után élhet meg. Ámde mi Magyarországra jutottunk. Neküuk bezzeg uincaenuek gyáraink, még a tökepénzünk is hiányzik. — A mi zsírba fulladó gazdagságuuknak csak a kacsa hire nagyobb szegénységünknél. Ha szegények vagyunk, kaparjunk; ha nincs mit eltékozolnunk, takarékoskodjunk; ha hiányozuak a dusgazdaság forrásai: gyáraink, teremtsünk ; ha pedig kevés hozzá a pénzünk, siessünk azt megszerezni, mig a mezőgazdagság le nem járja magát; rendezzük be földjeinket czélszerübb és jövedelmezőbb uyersterinények számára A mi hírhedt búzáink alig aduak már 6—8 %ot:csak szét kell tekiuteuüuk jobban s a 10 -15% át legott megtaláljuk. A mi rónánk áldott föld Sót éppen ez itt a Kanaán. Kész kincsbánya. Le sem kell szálni a bányásznak az aknák fenekére, idefent termi meg számára a talaj az aranyat. Még pedig olyat, melynek értékét a túltermelés nemhogy csökkentené, sőt éppen ez növeli. Olyau ez mint az elátkozott kincs: hacsak darabjait akarják használni, kavicscsá válik; a ki az egészet kiemelhetné, azt dúsgazdaggá teszi. Csakhogy egyesek ily erővel uem biruuk. Ide az összes erőre van szükség, hogy értékes eredményt érhessüuk el. Sz. V. Ilyenkor ünnep vau a házban. A hazalátogató a figyelem központja, kedvelt ételei kerülnek az asztalra s anya és testvérek uagy érdeklődéssel veszik körül s áhítattal hallgatják viselt dolgainak előadását. Az anya éles szeme azoukivül kutatja a fejlődést és változást, mely a soká nem látott fiu szellemében és kedólyvilágában végbement, es boldog, ha e fejlődés kedvező, e változás meguyugtató. Igy térnek meg az auya örömére időről-időre a régi tűzhelyhez a fiuk. Egyiket-másikat emlegetni kezdik, uevét szárnyára veszi a hir: az anya lelkét büszke öröm tölti el, s megjelen szemében az örömköuy, ajakán a hálaima. E közben a leányok is felnőnek; ujabb örömök, ujabb gondok váltogatják egymást s az anya figyelme megoszlik a távollevők s otthonmaradottak között. A folyosóról derült kaczaj csengése hat be a zárt ajtókon át a kis szobába Ez az elsőszülött: az ő vidámsága betölti a házat. És ekkor elgondolja, hogy mennyi változáson kísérte ő már e fiút át! Midőn évek előtt ragyogó szemekkel lépett elébe, áldott kezét ajkaihoz szorította s halkan suttogta fülébe: — Auyám szeretek! óh minő érzés szállta meg akkor az anya lelkét! És a fiu elhozta a szülői házhoz ifjú, szép nejét, majd később az első unokát. Az elsőt, soká egyetlent, a dédelgetettet! — Most már uyugodtan fordult gondoskodásával az auya többi gyermekei felé: az elsó már átment a forrongó korszakon, boldog volt s lelke nyugodt. Vanjmár, ki az édes anyja helyett gondoskodjék róla. És ime, pár rövid esztendő, — s a boldogság kurta álma szétfoszlott, a szeretett fiatal asszony a sirban s az unokát tnint árvát, fogadja be a nagyszülői ház. A koráu özvegy fiu buskomorrá, életunttá lesz, tűzhelye feldultau, lelke elborul. Az auya odahagyva a többit, siet a legboldogtalanabbhoz, vigaszlalja, csüggedt lelkébe uj életkedvet önt s újra megnyeri az élet

nek. És ezu'áu a kis árvát Folytatása a mellékleten.