Nyírvidék, 1891 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1891-08-30 / 35. szám

..N Y f B V I D É K." is, hogy továbbá Sóvágó felkérte ifjú Farkas Dánielt, hogy alibijének igazolására tauukat fogadjon fel, figyelembe véve, hogy Sóvágó és Csürki Molnár tagadták azt, mintha ők Taskó Andrást valaha ismerték volna, holott több tanúnak vallomásával beigazoltatott, miszerint a három vádlott a „Pelikán" nevü korcsmában a rablást megelőzőleg együtt volt, s igy valószínű, hogy a két elsőrendű vádlott Taskó Andrással való ismeretségüket csak azért tagadta, hogy ezáltal a bűntettben való együttes részvételüket leplezzék, figyelembe véve azt is, hogy mig a rablás megtörténte előtt mind három vádlott pénz nélkül volt, a rablás után fizetéseket teljesítettek, de a pénz mikénti szerzéséről elfogadható felvilágosítást adni nem tudtak, figyelembe véve, hogy Sóvágó Jáuos a rablás után egy vitorlavászon nadrágba bnrkolt revolvert adott át id. Varga Gábornénak elrejtés végett, mely tettének indokául felhozott azon körülmény, hogy ezt csak azért tette, mivel tartott tőle, hogy a csendőrök nála, mint rovott előéletű embernél nyomozást fognak tartani s tőle a revolvert elveszik, - - mentségül el nem fogadható, — figyelembe véve még, hogy ugy a Dogály Gusztáv lakásán, miut az id. Varga Gábornénál talált töltények épen beillenek a Sóvágó revolverébe, s hogy a Csürki Molnár István lakásán talált barna ripsz kendőt Koruis Ferenczné azon kendőnek ismerte fel, mely a rablók egyikének arczát elfedte s melyen a két szemnek megfelelően két nyilás volt, s figyelembe véve végül azt is, hogy az egyik tanú a Büd-Szent-Mihályból Böszörménybe vezető utou a rablás idején oly lovat látott egy szekérbe fogva haladni, mely Sóvágó lovával teljesen egyező volt, — mindezek alapján a kir. tábla azon meggyőződésre jutott, hogy a rablást a vádlottak követték el. A minősítést ós a büntetés kiszabását azzal indokolja a táblai Ítélet, hogy a szándék rablásra irányult, de hogy a rablók el voltak határozva szükség esetén öléshez is folyamodni, ezt bizonyítja ama körülmény, hogy töltött revolvert vittek magukkal; s miután az orvosi szakvélemény által constatáltatott, hogy Dogály Gusztávnak halála az oldalbordák betörésével és a rablók általi ütlegeléssel okozati összefüggésben van, ennélfogva kellett Sóvágó Jánost a btk. 349. §-ának utolsó bekezdésében meghatározott büntetéssel sujtaui és pedig rovott előéletét, a Dogály ellen elkövetett iszonyú kínzást súlyosító körülményekül véve, a büntetés maximumát alkalmazni; Csürki Molnár Istvánnál súlyosbító körülményt képez, hogy igen sokszor volt már büntetve, mig Taskó Andrásnál enyhítő kürülményül számította a tábla azt, hogy vagyon ellen elkövetett bűncselekmény miatt büntetve nem volt, de súlyosító körülméuyt képez ezen vádlottnak azou cselekménye, hogy Titz Pál és Perka Mihály felé lőtt. Csarnok. Eltűnt. (Egy tengerész elbeszélése.) A fekete benszülöttek nagy számmal rohanták meg az öblöt. Ezernél többen voltak, mindannyi erőteljes alak. A haduagyot és a harmincz tengerészt ép akkor lepték meg, mikor a .Naiade" vízkészletét megújították. Amott a csendes habokon ringott a nagy hajó, s itt, a magas fűben, a napernyő alakú pálmák alatt, megkezdődött a kemény harcz. A tengerészek óvatosan és folytonosan küzdve vonulnak vissza. Szétszórva harczolnak s meglapulva futnak, hogy elkerüljék a suhogó nyilakat. Minden lövésük talál a nagy tömegben: de a feketék harczi zaja tulkiáltja a sebesültek nyögését, a haldoklók hörgését. Az a feladatuk, hogy elérjék a csolnakokat, anélkül, hogy a vízzel megtöltött hordókat cserben hagynák. A matrózok fölváltva guritják azokat; nem hagynák cserbe, akár három havi zsoldért! Ketten közülök súlyosan megsebesülnek. Föl akarják őket emelui, de már meghaltak. A nyilak meg voltak mérgezve. A feketék megújítják a rohamot, de a matrózok már is elérték a parti homokot. Egy, kettő, három, a hordók a csolnakokban vannak, s most még egy utolsó isteuhozzádot a tolakodóknak. Husz puska egyszerre dördül el s a feketék hátráluak. A második kormáuyos már is parancsot adott, a parttól távozni s az evezők verdesik a habokat. Egyszerre fölkiált egy hang: — A hadnagy! Hol a hadnagy? Huszouhat hang kégségbeesetten ismétli ezt a fölkiáltást. Egy pillanatig tetőpontját éri a zavar, de már a következő perczben felülkerekedik a megfontoló ész. Hiszen a hadnagy maga adta a parancsot a visszavonu lásra, nem lehet tehát messzire. Vissza a parthoz! A feketék már eltűntek. A matrózok megtalálják két társuk holttestét; az egyiknek már fejét vették a kannibálok. Fölkutatták a cserjéket, bokrokat, kilövik puskáikat, nem törődve azzal, hogy újra maguk ellen csődíthetik az ellenséget; de nem találják meg, akit kerestek. Eljött minden átmenet nélkül az éj, az egyenlitővidóki éjszaka. A kétségbeesés vakmerővé teszi a derék matrózokat. Nem akarnak innen távozni, anélkül, hogy hadnagyukat megtalálták volua. Annyira szerették őt! Egész éjen át kóborolnak, aztán másuap reggel is folytatják. Isteu csodája, hogy a feksték egyenkint el nem pusztították őket. Dél felé megszólalt a hajó ágyuja, mely arra figyelmeztette a matrózokat, hogy a hajó indulni készül. Fölhagytak tehát a további kere.-éssel és könybe borult arczczal keresték fel a csoluakot. A két halottat is magukkal vitték. Eltűnt! Fia eltűnt! A gyászba öltözött nő a kandalló előtt ül. Családját gyászolja. Apja a teugerbe fult, férje a sárgaláz áldozata lett és hat hónapja, hogy értesítették fia eltűnéséről. Közel hozzá ül a vén cseléd és hallgatagon nézi úrnőjét. Hat hó óta a szerencsétlen anya nem hagyta el helyét a kandalló előtt és teljesen közönyös minden iránt, ami körülötte történik. Valamire várni látszik. Hogy mit vár? A távollevőt, a ki nem jön többé vissza. Talán az anyai sziv még nem hagyott föl minden reraénynyel ? A szoba ajtaja zárva van; ezen át szokott ő azelőtt mindennap belépni, hogy anyját szeretetteljesen üdvözölje. Ezen át távozott a hosszú útra, melyből nem tért többé vissza. Az anya még mindig vár. Eljöttek a hosszú téli esték, nehéz felhőköpenyben és az elhagyott tájról, a a magányos ház körül tompa zaj hatol az épület belsejébe, melyet a fütyölő szél okoz, amint a csupasz fákon végig sivít. Azutáu a kutyák panaszos ugatása, amelyek a néphit szerit a halál közeledését érzik. A szobában halvány fényt terjeszt a lámpa és sirboltias külsőt kölcsönöz az ott levő tárgyaknak, a vén cseléd elfojtja, zokogását s oda hajol az érzéketlen nőhöz ; — Asszonyom. . . . Semmi felelet. — Asszonyom, — szólítja másodszor és könnyedén vállon érinti a hallgatag alakot. Semmi felelet. Hosszú szünet áll be, mely alatt a cseléd csüggedten tekint maga elé. Hányszor kísértette már ő meg e szobrot vissza hivni az életbe; de mindig hasztalanul. Egyszerre csak kiderül a hallgató nő arcza. Gyönyörtelen mosoly játszik ajkai körül. A zárt ajtó kinyilt s valaki belép rajta. Az öreg cseléd rémülten rejti arczát két kezébe. Térdre borul és imádkozni kezd. * * * 0 az, gyermeke, az eltűnt. Egyenesen anyja felé tart. A lámpa kialudt. Idegenszerű fény veszi körül a késői látogatót. Talán a hold fénye okozza, hogy vonásai oly halványak ? De azért az anyja rájuk ismert. Ráismert szép göndör hajáról, melyet annyiszor csókolt és szelid gyermekded mosolyáról. Egyetlen folt sincs egyenruháján ; csak a nyaka körül — oh, mily szörnyű ezt látni! — egy véres vonal, melyet aludt vér vesz körül. Mind jobban közeledik. Az anya kitárja karjait és az éjjeli vendég lehajol hozzá s megcsókolja homlokát. A nő összerázkódik : mily hidegek ajkai! De azért viszo nozza a csókot s panaszos hangon szólítja meg vendégét: — Mily későn jösz, kedves fiam! Pedig tudtad, hogy várlak, te hálátlau! Hosszú napokon és kétségbeeséssel telt éjeken át magánosan ültem a kandalló előtt és vártalak. Hol voltál kedves gyermekem ? Talán dideregtél hideg éjjeleken át, talán fáztál a földben? Anuyiszor kértelek vigyázz magadra; annyiszor sirtam, hogy semmibe sem veszed a veszélyt s te nem hallgattál rám. Hol alszol most kedves fiam? Jól vetik meg ágyadat? De nem oly jól, mint anyád, aki mindeu pelyhet kiegyenlített volna, hogy édesebb legyen álmod. Miért nem vittél magaddal, gyermekem? Karjaim közt és szivemen melengettelek volua, lemostam volna könnyeimmel a vért e csúnya sebről s melléd temetkeztem volna én is. Mert mit ér nekem az élet, ha te nem vagy többé mellettem! A gyászba öltözött nő felállt. Két keze közt meleugeti azt a kezet, mely soha nem fog többé meleg lenni. — Csakhogy visszajöttél! Ugy-e engem jöttél meglátogatni? Látod nem tart majd sokáig s éu követni foglak. Oly boldog vagyok, hogy veled utazhatom Ahol te akarod, ott tartózkoduuk; a csendes földben, vagy a napsugaras légkörben: valamely virág kelyhében, vagy a fák lombjai közt, a hol a madarak dallát hallgatjuk az egész örökkévalóságon át! * * * Azalatt, mig az öreg cseléd reszketve imádkozott, a két árnyék folytatta csevegését. Az özvegy fiához hajai, ez fölemeli s viszi magával. Az ajtó megnyílik meg becsű kódik mögöttük s ők repülnek a légkörön át. A tengeren át vezet utjok, felhőkön keresztül a vihar szárnyain. IJjra feltűnik a láthatáron a szárazföld. Ott a tenger partja, a magas fűvel benőtt sikság, az őserdő, melyben vadak riadozva futnak ós a feketék falvai. Senki sem veszi észre jöttöket. Megérkeztek. A fiu széthajtja a magas füvet. A ho mokban nagy nyilás támad. Belép oda. Anyja vissza akarja tartani, de ő kisiklik karjai közzül. Lassanként elsülyed, egészen nyakig és már csak mosolygó arcza látható. Egy pillanat múlva már az sem, a homok összecsapott fölötte s a magas fa susogva hajlik sirjára. * * * Sohasem fogom elfelejteni a következő jelenetet. Hajónk két napja hagyta már el Guinea partját és dél felé tartott. Délután 2 óra felé az őrtálló matróz egy nagy bárkát jelzett, melyen az egész személyzet szerecsenekből állott. Csak két fehér volt a bárkán, két gyászba öltözött nő. Egyedül voltak a kalózok közt. Parancsnokunk, akinek figyelmét ez a körülmény felkeltette, engem küldött ki nyolcz matrózzal a tényállás megvizsgálására. Közelebb érve észrevettem, hogy a bárka lassan evez. Nem menekültek előlünk. — Talán valamiben szolgálatára lehetnék asszonyom? — kérdeztem az uriasabb külsejű hölgyet, aki mozdulatlanságában a fájdalom megtestesülése volt. A nő reszketett, amint rám tekintett. Hosszasan vizsgálta egyenruhámat s végre megszólalt: — Ön franczia tengerész uram ? — kérdé. — Van szerencsém, asszonyom. — Akarna ön elkísérni a szárazföldig ? Bámulva néztem rajta végig: — A szárazföldre ? Csak nem gondol erre komolyan, asszonyom? A parton nein laknak fehérek, de még szerecsen falvakat sem látok közel. Azonfelül nagyon vesze delmes. — Nekem pedig ki kell szálnom uram, mert várnak reám. — Várják önt? — Több miut hat hónap óta. Tekintetem nagy csodálkozást árult el. A nő szomorúan mosolygott. — Ön őrültnek tart, nemde? — Pedig nem vagyok a

z. — Ismétlem önnek, uram, hogy várnak rám. — S ki várja önt, asszonyom? — A fiain I Még inkább meg voltam akadva. — A fia, asszonyom? Ugy látszik, ön uem tudja hogy itt csak vadállatok laknak. ... — Tudom, uram. — Mit csinál hát itt fia ura, ha szabad kérdeznem ? • .U 1

t

e

j

klDtet

t 8 e tekintet végig járta testemet, mintha jéghideg szél volna. — Meg van halva. Éu vagyok B.. . . hadnagy anyja ki nyolcz hónap előtt a domares-i feketékkel folytatott harczban eltűnt. Nem ellenkeztem többé. Emlékeztem az esetre melyet B. . . asszony emiitett s nem akartam kegyeletes szándéka elé akadályokat gördíteni. Kikötöttem tehát a parton s magamat és embereimet rendelkezésére bocsátottam. B. . . . asszony a menet élén haladt. Tekintete a távolba tévedt, mintha ott keresne valamit. Taláu egy kilométernyi utat végéztünk, mikor egyszerre megállás azt mondá: — Itt van! * * * Ah, ez a hang! Még most is hallom rezgését. Nem volt benne semmi emberi. Valami földöntúli csendült meg benne. » — Mondom itt ran! — ismétlé. Azonnal hozzáfogtunk az ásáshoz. A kövek és gyöngyök szerte repültek. A homokban egy mély nyilás tátongott előttünk. S e nyílásban a franczia tengerésztisztek egyenruhájába öltözve egy holttest. Nyaka körül seb tátongott, melynek széleihez oda száradt a megaludt vér. A szerencsétlen B. . . . megsebesült visszavonulás közben, s aztáu rálépett a futó homokra s elnyelte, a nélkül, hogy ereje lett volna segítségért kiáltani." Az anya lehajolt gyermekéhez. Mosolyogva csókolta meg homlokát és a sebet. Ráborult és magához ölelte mint egy kis gyermeket. Föl akarták emelni, de már késő volt. Az anya követte fiát. Meghalt. Előre tudta sorsát. A vén cseléd átadta ueküuk irott végrendeletét. Az az óhaj volt beuue kifejezve, hogy temessük fia mellé. Természetesen eleget tettünk utolsó kívánságának. Hat éve, hogy ez történt, de nekem ugy tetszik, mintha még mindig magam előtt látnám a halálban boldog anya mosolyát. KÖZGAZDASÁG. Peronospora viticola! — Két közleméuy. — Gyermekeiuk, unokáink egy néhány évtized múlva a Hegyalja, az Érmellék és az ország több híres borvidékei szőlőtermeléséről, miut egy régi-régi időben történt dolog és történeti nevezetességről fognak beszélni és egy pókhálós palaczk valódi tokaji bor, melyet módos ember pinczéje legrejtélyesebb zugábau elásva tartott, és mely felett árgus szemmel őrködött, csak a legörvendetesebb családi események és ünnepélyek alkalmával mindeuki által áhítattal megtekintve fog az asztalra kerülni, ott a piéce de resistance-t képezvéu. Ezt pedig uem a jövő század regényéből olvastam, de, fájdalom, így vau és lesz az valóbau. Mindnyájan tudjuk és ösmerjük aunak az okát, senki sem kételkedik ma már a phylloxera fellépésének vészes hatásában és ha mégis akadna valaki, aki ezen átkozott rovar titkos és gyors munkájáról meggyőződést magáuak még nem szerzett, tossék neki egy kirándulást tenni a világhírű Hegyaljára, ott biztosan meg fogja találni amit keresett, száz és száz szegény ember sirva elmondja neki, hogy ott a hegy oldalán, ahol most csak pusztaság, a honnan a záporeső a földet régen elmosta és most csak kopár szikla látszik, ott volt neki nem is régen egy gyönyörűen viruió kis szőlőskertje, melynek jövedelméből ő ós családja éltek és boldogultak, de alig hogy azon, a phylloxera fellépését constatáló rémhír a hegylánczot bejárta, már is kezdett szőllője itt-ott sárgulni és nem telt bele 7 esztendő, egyetlen egy fürtöt sem szedhetett többé. Jómódú ember aunak idején, most koldus, aki napszámból alig tud megélui ós kétségbeesve néz a tél elé, mert napról-napra emelkedik a rozs ára ós ami az egyiknek előnyére, a másiknak hátrányára van. Ezt a sok nyomort egy parányi, piczi, szabad szemmel nem látható kis rovar idézte elő, melyet eleinte — ha itt talán nem is, mert mi már ösmertük a hírét Francziaországból a hova először lett Amerikából behur czolva, de ott igenis — kicsinyeltek, míg csak hatalmát óriási pusztítások által be nem bizonyította és sok, igen sok embert koldusbotra nem juttatott. Kleine Ursachen grosse Wirkungen — úgymond egy német közmondás — ezt. sohasem volna szabad szem elől eltéveszteni. Mikor már a phylloxera a Hegyalját és más híres borvidékeket tönkre tette, vagy még azon fáradozott, akkor kezdtük mi itt a Nyírben homoktalajunkat^ más szemmel nézni, mert addig csak mintjó gabonatermő föld volt ismeretes. Egyes e kérdés iráut különösen érdeklődő gazdák ebbeli kísérletei által bebizonyult, hogy azon rossz futóhomokon, ahol már a gaboua sem terem, kellő kezelés mellett, kitüuő bor- és csemegeszőlő előállítható, melynek nedve vetekedik híres borvidékek termékeivel, A tudomány vagyis inkább a tapasztalat pedig megnyugtat bennünket arra nézve, hogy ezen homoki szőlőnk egy phylloxera invasiónak soha áldozata nem lehel, mert e rovar talajunk physikai tulajdonságainál fogva a megélhetés feltételeit itt nem találja, és Így általánosan hangzott és hangzik most is a jelszó: „Változtassuk át homokbuczkáiukat szőlőskertekké és pótoljuk a phylloxera által országszerte előidézett hiányt fajszőlő termelése által!" A mozgalom meg is indult, mindenütt sürög-forog aki teheti és rövid idő alatt addig hasznavehetetlen területekből szőlőskertek lettek, melyekben a fiatal hajtások friss zöldje a legközelebbi múltban még ott látható volt, a nyári napsugár által barnára égetett és porréteggel bevout gyepet helyettesíti. Mindeuütt reményteljes uj élet, aki látni akarja, annak messzire nem kell meuni, ha kiteszi a lábát a városból, mindenütt megtalálja. Az idei csapadékdűsldőjárásbau a szőlőtőkék lombozata is különösen életerős szint mutatott és termés is