Nyírvidék, 1889 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-17 / 11. szám

Melléklet a „IMyírvidók" 11-ik számához. tized alatt általunk megvalósítva, arra én megfelelni gyengének érezem magamat. Feleljen meg reá kinek kinek saját lelkiismerete es politikai meggyőződése. Annyit azonban helyén valónak látok kijelenteni, hogy ezen szent elvek megvalósításán kell mindeu igaz magyar embernek közreműködnie, karöltve, egyetértve, egymást támogatva, de azért nem szabad átokkal sújtani azt, ki a lassúbb de biztosabb fejlődést előbbre helyezi a rohamos, és kátes kimenetelű törekvéseknek és hogy a nemzeti függetlenség és önállóság pyramisát nem felülről, hanem annak alapjától kezdve kell felépítenünk, ha élni és fenmaradní akarunk az európai nagy kulturnemzetek sorában! III. ! És most T. P. térjünk vissza ismét a szellem szárnyain ünneplésünk fenséges tárgyához : az 1848-diki eseményekhez! A mit a pesti nemzeti kör ifjúsága szent lelkesedésében megkezdett és békésen óhajtott keresztül vinni, azt a nemzetünk felett őrködő gondviselésnek tetszett a háború iszonyaival eldönteni. Mi lett az eredmény, ismeretes mindnyájunk előtt! Kevesen vannak már itt körünkben azon dicső honfiak sorából, kik karddal kezökben a bősz áradat gyilkos fegyverei előtt — akkor még ifjú éltöket megvetve — bátor kebellel s az édes szabadság és hazaszeretettől lelkesen ragyogó szemekkel állottak a csatamezőn ! Mert, hogy e szépen virágzó város honszerető polgárai is versenyezve siettek áldozui a hazaszeretet oltáráu, arról a történelem és véneik emlékezete beszél ékesebben. — Jeltelen sírok ezrei takarják nemes leikök porhüvelyét ... óh ejtsünk bánatos könnyet ez ünnepnapon emiéköknek és sírjaikat koszorúzza fel a mi kegyeletünk az elismerés, bámulat, földig boruló tisztelet soha el nem hervadó virágaiból font koszorúval Legyen áldott emiékezetök és könnyű .e szent haza földje, immár hamvaik felett! De számosabban vannak azok, kik a szabadságharcz elnyomása után, mint hontalan bujdosók járták be e hon területét; majd az önkény rablánczai elől futni kéuysze rü've, a velünk együttérző, segitni képtelen nemzetek barátságos tűzhelyén kerestek menekülést és ott szőtték a haza feléledhető függetlenségének ős megujulható szabadságának drága reményszálait! E nagy bujdosók közül él még ez időszak élő története, kinek félisteni nevéhez fűződik a magasztos események lánczolata, beszéljék el mindent megértő lelkének a szellők, melyek sóhajainkat innen szent magányához elviszik, beszéljék el, hogy mit érezünk. Üdvözöljük őt is ma, a legnagyobbat, s lelkesült ajakkal kiáltsuk: Éljen Kossuth Lajos! Az egyenlőség, testvériség és szabadság nagy nemes ünnepén fűzzön bennünket össze az egyetértés szent lelke. Hiszen az átélt szenvedés: •Megtanított minket, hogy egyedül akkor Ha mÍDt jó testvérek, kezet fjgva járunk, Fog eljönni ama óhajtva várt jobb kor, Mely után mindnyájan szivepedve vágyunk.* Állítsuk vissza ismét lassanként az 1848-ik nagy nemes eszmék kultuszát, képezzünk erős egyetértő phalankszot a nemtelen szenvedélyek elterjedése ellen ragadjuk ki az apathia karjából a szunyadozó nemzeti tetterőt, ébreszsziik fel e nemzedékben a régi lelkesedést és hitet, hogy csak tömörülni kell ama zászló körül a melyet elődeitől átvett s a győzelem el uem maradhat. Legyen e nemzedék méltó utódja a nagy elődöknek, s tanulja meg, hogy nem szabad sem elejtenünk, sem e eltorzitauunk azt a magasztos művet, melynek folytatása uekünk jutott hivatásul. Riasszon vissza ettől bennünket azon goodolat, hogy ama szobrok, melyeket elhunyt uagyjaiuknak emeltünk, szembe ezek nagyságával saját törpeségünket hirdetnék egykor az utókor előtt! Ezen hitben és egyetértésben van letéve egy szebb jövendő biztos záloga! Te pedig: Népekuek Istene, ki e hős nemzetet ° Sok századéve már, hegy híven vrzeted! Hozzád rebeg ajkunk, szívünk téged imád Óh áldd meg e népet, óh áldd meg e hazát ! A szép ünnepet a dalárda rekesztette be szépen előadott énekével. gaszokat, a melyek zálogházi árverésekre, különböző helyeken megtartandó építészeti árlejtéseire vonatkoztak és a melyekből nem értett semmit. Közbe-közbe lopva tekiutett maga körül és a mit látott, az borzasztó volt. Az a rém, az a kikent pomádés ur sziutén megállt és oly merően, oly szemmeresztve nézte őt, a mint a csörgő kigyók nóihetik áldozataikat. Klára ezután tovább folytatta útját, ama megjelölt hely felé, a hol valaki várta. Arcza izzó volt, lépése remegő volt és kis szive oly gyorsan vert, mint a megfogott kis madár szive szokott verni. Csak valaki megmentené ettől a kísérő rémtől. Mentő helyett azonban csak az ellenség szaporodott. Szaporodott pedig egy csinos huszártiszttel, a ki meglátja őt, a ki megérteni látszik zavarát és a ki tisztában van a helyzettel. Tudatában van azzal, hogy Klára tudja, hogy követik. És a huszártiszt nem habozott két pillanatig sem. Hirtelen oda lépett a leány mellé és mint régi jóismerSs köszöntötte őt, miközben gúnyos tekintetet vetett a pomádés úrra, a ki hirtelen meglassította lépteit. Azután beszélni kezdett a meglepett Klárának. Engedelmet kért, hogy elkísérhesse és a választ be sem várva, elkezdte mondani, hogy mily bájos teremtés a leány. Hogy ő nem látott soha hozzá hasonló szépet. Kérdezte, hogy hová megy, meddig marad ott, a hova indult és hogy bevárja e, mig visszatér. Klára az első perczekben nem tudott szólni s amit tett, csak az volt, hogy még gyorsabban haladt. Később azonban kérni kezdte a tiszt urat, hogy hagyja őt «1, ne kísérje tovább. És a miut kérte, a mint könyörgött neki éa az a mint nem engedett: ezer aggodalommal nézett szét, hogy nem látja-e azt, a ki őt várja. Szemrehányással illette azt a csinos, lágyottot kérő fiút, hogy miért nem siet elébe. És e közben mindegyre közeledett a meghatározott hely felé. Az „Eötvös-alap" pályázati hirdetése. A > Magyarországi tanítók Eötvös-alapját kezelő és gyűjtő-bizottsága* f. é. február 2-án hozott határozata szerint, az 1888-ik évben befolyt tisztajövedelemből egy 200 forintos, 4 egyszáz forintos, 5 ötven frtos ösztöndijat és 7 ötven frtos segélyösszeget alkotott, s felhívja az ezen ösztöndijakra és segélyekre jogos igényt tarthitó egyéneket, hogy e jótétemények elnyerése czéljából az »Eötvös alapc-ot kezelő és gyűjtő országos bizottsághoz, iutézendő felszerelt folyamodványaikat Budapestre, Luttenbarger Ágost bizottsági titkár úrhoz f. é. ju.ius 10-ig küldjék be. E lapokban részletesen ismertetve volt az 1885-ik évben módosított és a m. kir. minisztérium által megerősített »Eötvö»-alapc jótékony intézmény alapszabályai, s az alap rendes tagjai jól tudják, miszerint ugy az »Eötvös-alap<-nak, valamint a vele szoros kapcsolatban &lló alapítványoknak jótéteményeiben, ösztöndíjakban és segélyekben csak azou tanítók és rendes tagok gyermekei, illetve özvegyei és árvái részesülhetnek, a kik az alap. szabályok első pontjai szerint az alap rendes tagjaiul felvétettek, tagsági dijaikat rendesen beszolgáltatták. Senki »em jogosult az alap ügyeibe avatkozni, jótéteményeiben részt venni, a ki az alapnak nem tagja, kötelezettségét pontosan nem teljesítette. Jogérvényes intézkedések tehát csak az alapszabályok értelmében történhetnek. A folyamodók közül előnyben részesüluek azok, kiknek szülői az intézmény régi tagjai, legalább 5 éven át kötelezettségűknek eleget tettek vagy 20 frt tőke lefizetésére kötelezve, annak első negyedrészét a központi pénztárba beszolgáltatták. Az egy 300 frtos, néhány 100 frtos és 50 frtos ösztöudij elnyeréséért pályázhatnak hazai egyetemeinken tanuló oly jeles szorgalmú ifjak, kiknek szülői az » Eötvösalap< rendes fizető tagjai; néhány 100 frtos és több 50 frtos ösztöndijt nyerhetnek oly szorgalmas növendékek, kik a tanitó ós tanitó-nőképző-intézetbeu és középtanoda felső osztályaiban tanulnak; segélyben részesülnek oly tanítók özvegyei és árvái, a kik az alapszabályok értelmében arra jogosultak. A jogosult pályázók folyamodványai, a szorgalmat kitüntető iskolai bizonyitványnyal, az illetékes tanári kar, iskolai hatóság és tanitó-egylet ajánló levelével, a gyűjtőbizottság igazolványával felszerelve küldetnek fel az országos osztó-bizottság titkárához. Az »Eötvös-alap« valódi önsegély alapján van szervezve, neuieslelkü pártfogók és tanügybarátok által áldozatkészséggel felkaroltatva áldásos működésével hazánk egyik első rendű jótékonyczélu intézményévé fejlődött, melynek uemes hivatása: szorgalomra ösztönözni a tudományos pályára készülő vidéki tanítók jeles tehetségű gyermekeit, nemes czélok elérésében őket előmozdítani s az elhagyott taniiók özvegyei és árvái szomorú sorsán könnyíteni. Á dásos működését tauu-itja az, hogy az alap 1877. évtől kezdve 137 római kath., 67 ev. ref., 66 ág. ev., 5 görög kath., 5 unitárius és 46 mózes vallású tanító családot segélyezett, tehát vallás különbség nélkül 23,780 forintot osztott ki részint ösztöndijakban, részint segélyekben, e mellett a tanítók országos árvaházát is 3 év óta részesiti az évi tiszta jövedelem egy részében. E jótékony intézmény méltán megérdemli, miszerint minden erkölcsi testület, minden igazi népnevelő által partfogoltassék; de meg is követeli Szabolcsmegye ügybuzgó tanítóitól, hogy saját családjaik érdekében évi egy forint tagsági díjjal minél többen lepjenek az alap rendes tagjai közé, s áldozzanak hetenként 2 krajezárt ezen nemes czélra; mert azon tanitó, a ki ily uemes, országosan elismert jótékony intézményre áldozni nem akar, az nem szareti övéit, a tanügyet, nem emelkedhrtik annyira, hogy szerethesse nemzetét. A magyar néptanító bizalmat, tiszteletet akkor érdemel, ha hivatását szakértemmel ás lelkiismeretesen teljesiti, magasztos és közös czélokért küzd, fárad és valódi áldozatkészséget tanúsít. Pazár Istváu, megyei gyüjtőbizottsági elnök. A huszártiszt valloinást-vallomás után eresztett meg, a kardját csörtette s erőnek erejével azon igyekezett, hogy megérinthesse Klára kezét, a ki már azon a ponton volt, hogy vagy elájul, vagy segítségért kiált. Hanem hát szabadító érkezett. Nem őt, nem a légyottra váró ideál, hanem egy öreg, lassan lépkedő tábornok személyében. Mikor a huszártiszt a tábornokot meglátta, pár lépéssel hátramaradt és ugy köszönt. Az öreg tábornok magához intette és valamit, kérdezett tőle. Bizonyosan azt, hogy ki az a gyönyörű gyerek? Klára hosszú lélegzetet vett és felsóhajtott, hogy megszabadult. Öröme azonban csak pár perczig tartott, mert a pomádés ur került mellé és kijelentette neki, hogy megmenti attól a tolakodó huszártiszttől. Éj miután ő nem válaszolt, hát az az ur is az ő csodás szépségéről beszélt. Éppen u?y, mint az a másik szemtelen tolakodó. Klára már alig tudott menni. Szemeiben könyek törtek elő • fuladozó hangon kérte az urat, hogy hagyjon neki békét. Közvetleu a hátuk mögött megcsörrent a huszártiszt kardja. Ebben a perezben. Klára, örömmel kiáltott föl és nem annyira sietve, mint futva ment ama daliás alakú férfi felé, a ki az utcza szegleténél állott és a ki szintén •ietve közeledett felé. Kezét nyújtotta neki és a mikor az kezet fogott vele, majdnem a keblére borult. A pomádés ur meg a huszártiszt abban a perezben tisztában volt a helyzettel és mind a kettő savanyu képet | vágott. Klára ifja karjába fűzte karját ÓM eltüut azzal a nyüzsgő embertömegbea, vezettetve magát általa. És a mint karját annak karjába öltve, sietve engedte magát vezettetni: szeretettel, hálával nézett arczára és szive szerettén kivül még megmentőjét is látta benne. Pedig hát — egészen magunk közt szólva — mikor Klára ezt tette, bolondot csinált. Kipp. A szabolcsmegyei kör Budapesten. Ha a kis leány az első bálon csinos toilettebeu jelenik meg s nem kompromittálja magát azzal, hogy kokett legyen, de azért mégis rendelkezik annyi raffinirt grátiával, hogy magára vonja még a blazírt jeunesse d'aure figyelmét is, akkor azt moudják reá: ejnye be fesch ! Ha a fiatal asszonyka intim mosolylyal súgja ifjúnak épen nem nevezhető férje fülébe, hogy ma nem kívánja őt elvonni kedvencz tarokkpartnerétől, s e közben serdülő bajszú lovagja karjába kapaszkodva, félreérthetetlen módon adja ennek tudtára, hogy szívesen szentel néhány pár pillanatot egy bizalmas kis tét á-tét-re, kétségteleuül ilyen ítélet fog elröppeni ajkainkról: ez a kis menyecske igazán tudja, mi a schikk! Ha a jó nevelésű, elegáns kiállítású fiatal ember kedvező viszonyok daczára is képes arra, hogy a gare de dames fuuctiót végző taute-nak ajánlja fel karját a második négyesre, melyre imádottja — leider — már engagálva vau, melyik nénike nem fog ily nyilatkozatot engedni meg magának: ez a derék fiu, meg a psüt valóban édes testvérek ?! S ha az angyali bájakban bővölködő kisasszony malicziózus kacsintással adja tudtára az őt tánezra kérő fiatal embernek, hogy valamennyi tourra foglalkozva van, a csárdást nem tánczolja, inert uem akarja, csupán a négyesekből Ígérheti az — ötödiket, vájjon fogna-e annak morgásából egyéb értelmet kispurizni ennél a kis szócskánál, hogy keck? . . . Mindez ugyan legfeljebb oly módon szorítható be e referáda keretébe, miut Pilátus a credoba; de vájjon jut-e csak egyszer is eszünkbe megbotránkozni e név magasztos szereplésén, mikor a hiszek egyet imádkozzuk ? Nem is lehet máskép cselekednünk, mikor még fülünkbe c-engenek a dallamos keringő talpcsiklandó accordjai, halljuk a finom ruhák suhogását, a szabad szárnyra bocsátott galambok piczi szivecskéinek nem egészen normális dobogását, érezzük az Alhambra aetherével versenyező mennyei illatokat, s ringatjuk magunkat az édes visszaemlékezés felröppenő szárnyain, melyek kiragadnak a mindenuapi élet sorából, hogy a fellegek gyönyörű palotáiban tegyenek bennünket Tündér Ilonkák tulajdonosaivá. Ilyen érzelmek hatása alatt határoztuk el, hogy feladatunk magaslatáról szakértő szemekkel nézvén körül, megújrázzuk a tavalyi sóstói mulatságot, de gondoskodni foguuk arról, hogy ne csak fényes legyen az, hanem kedélyes is, és ne legyen szükség arra, hogy újra a mi kedves Miklós barátunk beszélje el a nyíregyházai leányoknak a ,,Nyírridék"-ben. A farsangnak vége vau ugyan, de a hónapnak még nincs vége, igy a gázsinak sincs vége, amiből csak egy következtetés marad hátra, hogy az ifjúság jó kedvének sincs vége. Ki is haragudnék meg azért reá? Kérdezzük meg csak Eufrozina ő nagyságát, vájjon czélszerü dolog-e hiu okoskodásokkal, érett megfontolással és sok más ás-sal és és-sel unni agyon az élet tavaszát, a viruló ifjúságot? Pártában maradt őszülő hajfürtjei is a költő ama szavait juttatják eszünkbe, hogy ,minden órának leszakaszd virágát" - stb., meg hogy „az idő eljár!" Lám a lónak is azért nő olyan nagyra a feje, mert mindig búsúl. — Okosan járunk el tehát, ha a nagyképüsködők töprengéseire, akadékoskodásaira, aggodalmaira az egyszeri diák szavaival felelünk, ki professoráuak ama kérdését: „szabad-e a házassági jog értelmében Magyarországon valakinek elvenni az anyósát azzal a classicus válaszszal oldotta meg, hogy .kell a gutának/" Szóval megint cstélyeztünk, hogy ott kissé kipihenjük a hosszú farsaug fáradalmait. A programm többékevésbbé alkalmas volt erre. Vietorisz József „költeményei" a társaságban mély gondolatikat ébresztettek, melyeket némely rágalmazók nem átalottak a lágy szendergés symptómáiuak deklarálni, anélkül azonban, hogy e puszta állítással ama szegény versek időszerű voltát elvitathatták volna. Somlyódy László legalább mesét adott, hogy egy kis fiu ólomkatouácskák és kardocskák kíséretében hogyan tett szert ,/t legszebb karácsonyi ajándékra," az eddig sohasem látott nagypapára. Én Istenem, hogyue figyeltek volna már erre, mikor nem egynek jutott eszébe — az ö kis fiacskája, a ki szinte nem ismeri a kedves nagypapát, de még talán a jó papát sem, s valószínűleg nem is fogja soha sem. Prok Gyulának a munkáját Harsányi Gyula olvasta fel. A fiatal szerzőnek még bajusza sincs, s máris „l'ista szerelmi"-nek bumorisztikus tárgyalásába bocsátkozik; bizonyára azért húzódott az égnek e nemű áldásaiban bőven rendelkező elnökünk aegise alá. Ez az ellentét felolvasó, szerző ós a théma közt nem egy jóakaratú mosolyt csalt a különben végtelenül hálás publikum ajkaira. Igy szép lassacskán belemelegedtünk a társalgásbaKisebb csoportok képződtek vegyes tartalmú zsongással, melyből a .honáruló Tisza," ,az a karcsú, fekete hajú, tüzes szemű kis leány," „az én kedves jó öregeim/ S más ilynemű kikapott szavak teljesen elegendők a discursus jellemzésére. Hanem egyszerre elcsöndesült minden, mikor a kör saját zenekara Suppé , Költő és paraszt" czimü operette-jének nyitányát kezdte játszani, hogy behízelgő, lágyan csengő, majd hatalmasan harsogó melódiájával magára vonja mindenki figyelmét. Valób.in ezek a fiuk bámulatos szorgalommal fejtik ki páratlan ügyességüket, hogy oly élvezettel lepjék meg a kört, a minőre csupán ezzel foglalkozó, s teljes — uem . tagból álló — hírneves zenekarnál is alig számíthatunk. Egyetemi s más elfoglaltságuk mellett alig egyszer jönnek össsze hetenkint, s prímás, terces, kontrás, brácsos, bőgős, czimbalmos ugy jálszsza a maga fakját, mint a parancsolat. Meg is tapsolta őket a szokatlan nagyszámú tag és vendég egyaránt. S ez elismerés teljesen elegendő jutalom nekik arra, hogy ezután uj erővel haladjanak. Ha még azt emlitern meg, hogy Kun László, a kar czimbalmos a, most is volt szives solo játékával ajándékozni meg előadásaért rajongott társaságunkat, melylyel fényesen dokumentálta azt, hogy kellő kezelés mellett a czimbalom — e speciális magyar hangszer — méltán