Nyírvidék, 1889 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-17 / 7. szám

Melléklet a „Nyírvidók" 7-ik számához. személyéhez csak annál törhetlenebb hűséggel ragaszkodunk s nem szűnünk meg buzgóu imádkozni a királyok és népek hatalmas urához, hogy adjon erőt 0 Felségének ez iszonyú csapás elviseléséhez, hogy a magyar uemzet előtt oly drága életét, szellemi és testi erőinek teljes épségével még igen igen sokáig a trón dicsőségére s népeinek boldogitására szentelhesse." Hatalmas .Éljen a király" felkiáltások között fejezte be az alispán szép beszédét, s inditvár.yára a közgyűlés elhatározta, hogy hódoló feliratot intéz 6 felsége a királyhoz. * * * A hódoló felirat a következőleg szól: Felséges Császár és apostoli Király ! Legkegyelmesebb Urunk ! A halál, mely felségedet egyetlen fiától s koronáinak örökösétől váratlanul megfosztotta, elragadta tőlünk jövendőbeli királyunkat, kinek a tudomány és művészet felvirágozása ós a közjó előmozdítása végett életében kifejtett tevékenysége, minden jó hazafit a legszebb reményekre jogosított. A veszteség alig pótolható és Felségeddel közös. E miatt érzett fájdalmunkat némán keblünkbe nem zárhatjuk. A vigasztalás örök Istenétől, kihez legforróbb imáinkat iutézzük, várjuk és reményeljük az enyhülést, ó fogja Felséged drága életét számos évekig megtartani, Ó fog testi és lelki erőt adni, hogy Felséged a magyar állam megszilárdítására irányzott áldásos tevékenységét, dicsőségesen folytathassa. A magasztos példa, melyet Felséged utáuna következendő királyainknak nyújt, századokra kiható kárpótlással biztat bennünket jelenlegi veszteségünkért és Felséged bánatos szívébe, valamenuyi népeiuek fokozott és legőszintébb szeretete mindnyájunk hűséges ragaszkodása és odaadó készsége, melylyel a haza javára irányult legmagasabb szándékai megvalósítását egyetértőleg elősegélni elhatározva vagyunk: meg fogja hozni a nyugalmat, mely egyszersmind isteni jutalom leend, hű alattvalói boldogitását czélzó önfeláldozó tevékenységeért, ós a dicskör, mely királyi halántékait már is besugározza, nemzetünk évkönyveiben, a hálás utókor előtt, örökké hirdetője leend az utáuzásra buzditó magasztos királyi és emberi erényeknek. Ezen erényekbe vetett rendithetetlen bizalmunk enyhíti megmérhetetlen veszteségünk felett érzett fájdalmunkat és nyújt reményt arra, hogy sorsunk hajója Felséged kormányzata alatt nyugodtau éri el a lehető jólét és földi biztonság révpartját. Fogadja Felséged szíveink őszinte és hódolatteljes érzelmeiuek kifejezését, szokott királyi kegyelmességével és tartsa meg mindenkor hű vármegyénket legmagasabb uralkodói kegyeiben. Hű alattvalói Szabolcsvármegye közönsége. • * * Miklós László főjegyző felolvasta még ezután a királynak népeihez intézett kiáltványát, melyet a közgyűlés szintén állva hallgatott meg. Zoltán János alispán végül fölhívta a bizottsági tagokat, hogy az ág. evaug. templomban d. e. 11 órakor tartandó gyász-istenitiszteleten, vezetése alatt, testületileg vegyenek részt. Gyász- isteni tisztelet az ág. evangélikusok templomában. Délelőtt 11 órára zsúfolásig megtelt az ág. evang. nagy templom kegyeletes közönséggel. A megyebizottsági tagok Zoltán János alispánnal élükön jelentek meg a gyász-istenitiszteleten, a törvényszék tagjai pedig Mtgyery Géza törvényszéki elnök vezetése alatt. Részt vettek továbbá a tiszti kar, az összes állami hivatalok, a városi tiszti kar, a tanári és tanítói kar, s valamennyi magántestületek és intézetek képviselői. A gyász-isteni tisztelet a dalegyesület alkalmi énekével vette kezdetét. Ennek elhangzása után nt. Bartholomaeidesz János esperes-lelkész űr a következő szép és hazafias emelkedettségü imát tartotta a gyászlepellel bevont szószékről: E'őfohász. Erőt kérek tőled Uram, erőt adj nekem Uram, erőt fájó lelkemnek, erőt gyarló ajkamnak, hogy elmondhassam talán már hattyú-dalomat e gyász-ravatal és a kire ez emlékeztet, a fönséges halott felett; erőt adj nekem ehez óh Uram. Ámen. Imádkozzunk! Többször voltunk már — Urunk Istenünk ! többször voltunk már itt, úgy mint most — imádva téged, szolgálva neked — egybegyűlve. Midőn honfi-bánat hozott ide, hogy elmondva neked és elmondva egymásnak sújtó honfiúi fájdalmunkat, vigaszt keressünk szent oltárodnál és erősödést a honszeretetben és hűségben, és ama hitben, hogy még jönni fog, mert még jönnie kell, e hazának is egy jobb kor, mely után — még mindig — buzgó óhajtás epedez százezerek — óh milliók ajakán. Innen, ez oltártól emeltük ki mi is, hazánk szabadiágának legnagyobb vértauuja, Batthyány Lajos széniéit hamvait — elhelyezve őt országos gyász között, a hozzá nem illő sötét falak közöl, emlékéhez méltóbb síri nyughelyére. Itt, ez oltárnál állottuk körül a tizenhárom aradi hős fekete gyász-ravatalát, letéve reá tiszta szűzkezekkel a hála és emlékezet gyász-koszorúit; elmerengve gondolatainkban az aradi véres gyász-mezőn. Innen, ez oltártól temettük el mi is a haza bölcsét, bizva nagy műve hon és trónmentő erejében és kérve téged, hogy hát tedd azt, ha már így volna megirva a nemzetek sorsát intéző gondviselés könyvében, ezeu mi hazánkra nézve is áldáshozóvá. Nagy volt akkor mindig a mi honfi gyászunk, keserűk voltak az azon gyászsajtolta, hazafiúi szívekből fakadó könnyek; ám e gyász a múltnak szólt, e könnyek a mult számára folytak; de ma, de most, a jelent ós a jövőt megsiratni jöttünk ide, szent oltárod elé — hozzád Urunk Istenünk! Mert óh, ott nyugszik már ő, ősei között — a mi örömünk, büszkeségünk, reményünk, koronánk és királyi trónunk örököse — Rudolf; ott nyugszik a nélkül, hogy itt nagy és fönséges czélját elérte volna. Czélt érni, nagy czélt érni el, oh mi magasztos gondolat; el nem érni, talán még csak meg sem közelíteni azt, oh mily leverő szomorú valóság! Pedig mi nagy, mi fönséges czél volt az, melyet mi magyarok, kitűztünk volt neked, és benned magunknak, fönséges halott! Kiépíteni, betetőzni azt, a minek alapját koronás királyunk, népeinek atyja, a te felséges apád, oly híven, oly lelkiismeretesen lerakni megkezdett; de kezdhette csak — a teljes, csonkitatlan magyar alkotmányt. Ezt óhajtottuk, ezt reméltük, ezt vártuk mi akkor, midőn majd Szent-István koronája a te felséges fejedet fogja már ékíteni, palástja a te férfiúi válladat fogja már takarni ; és most ? most már mindennek, egyszerre oly szomorú vége, vége! Váljon fogsz-e még küldeni Urunk, Istenünk, hazánknak Istene! e drága honnak, e hű nemzetnek Megváltót, Messiást? a ki e hont, e nemzetet úgy szeretni, mint Rudolf szerette, megtanulja, a ki e nemzetnek úgy hinni, mint Rudolf, elég bátor legyen, a ki e nemzetben úgy megbízni, mint Rudolf, akarjon is? hogy e nemzet szeretetét, hűségét tróu és hon között egyaránt magosztva, e kettőt, hout és trónt kesz és képes legyen megvédeni, úgy az ármány, valamint külelienséggel szemben is, diadalmasan, megtörhetlenül?! Fogsz, fogsz! óh mert az nem lehet, annak lenni nem szabad, hogy e nemzet ezredéves életének majdan nagy öröm- és hála-ünnepét ne ülhesse már meg teljesen szabadon és boldogan, mely ezer éven át győzelmesen harczolt a szabadságért bel és külellenségekkel, és ezen oly nagyon megérdemlett boldogságért. Mi tebenned fönséges halott, egy uj Mátyást az igazságost, egy uj Lajost a hatalmast vártunk és vesztettünk el. Tudósaink már ott sereglettek körülötted, mint első körül, hogy megírnák az utókor számára, minő volt e drága hon a tizenkilenczedik században ; és hogy már mi is felküzdöttük magunkat oda, a polgárisodás ama fokára és hogy arra már méltók is vagyunk, mely minket Európa népei között, multunknál és jelenünknél fogva, mulhatlanul megillet. Honi bérczeink, sötét fenyveseink, délibábos rónáink már is viszhaugozták fönséges neved és hangos kürtjeid hatalmát, előjeléül annak, hogy a Habsburgok között te léssz első, aki majd mint magyar király ismét büszke ős Budavárában székelve, hű magyar néped nagy ságát, hatalmát, függetlenségét, hírnevét, boldogságát látni, nevelni, biztositaui fogod. Mi azt hittük, hogy te vagy hivatva újra megváltani a babilóniai fogságból — a honi Siónt; a magyar isráelt — és most már mindennek, egyszerre, oly igen szomorú vége, vége! És mindezt igy tudva, így érezve, így óhajtva — minden igaz magyar, hogy ne kérdezné lelke mélyéből tőled fenséges halott: miért, óh miért cselekedted ezt minékünk, hogy tőlünk elmenél ? és hogy ne rendülne meg lelke mélyében, hallva erre saját s megfoghatatlan lesújtó válaszodat: nékem az élettől meg kell válnom. No hát ugy is lőn amint mondád, amint akarád; megváltál, férfikorod kezdetén, nagy hivatásod küszöbén, a legjobb élettől, melyet a gondviselés és néped itten számodra kijelölt volt! Oh de megváltál attól a te fölséges atyád, a mi imádott királyunktól is, aki téged nekünk nevelt és örökösül nekünk hagyni óhajtott. Oh mi nyújthat néked vigaszt fölséges király, bánatos apa, ezen te mérhetetlen atyai gyászod közepete? Vigasztaljon meg — mint magad is mondod — „azon tudat, hogy a legkeserűbb lelki fájdalom e napjaiban uépeiduek mindenkor tapasztalt szívélyes részvéte környez, s hogy minden oldalról, minden körből, közelből és távolból, városból és faluból — íme most innen e szerény körből is — a részvétnek oly sokféle és oly aunyira megható nyilatkozásait veszed." Óh Isten, a királyi apát, a mi drága fejedelmünket, aki, miként nemzetünk e csapások alatt, e honban, megfogyva talán él, és élni fog; — úgy 6 is, fejedelmi lelke nagyságában és királyi hivatása tudatában, ezen apai fájdalom reá nehezedett önsúlya alatt sem tört meg; — őt hordozd tovább is isteni kegyelmed karjain, ueve dicsőségére, népeinek boldogságára és annak bizonyságául, hogy ő az, akinek igy szólál a prófétával: „Ne félj, mert én veled vaiyok, mióta az én szemeim előtt kedves kezdettél lenuí, azóta szerettelek téged, és adom a népeket a te életedért." És megváltál attól is, a ki szült, a ki a magyart oly mélyen szereti, a te felséges anyádtól, a mi imádott királynénktól. Óh Isten! ha minden anya fájdalma szent gyermekének koporsója felett, hogy ne volna az egy királyi anya fájdalma is, egyetlen, nagyreményű, bálváuyozásig szeretett fia ravatala mellett? — Oh Isten! őt is hát, a királyi anyát ne hagyd el anyai fájdalmának közepette, hanem mennél mélyebb leszen az ő gyásza, árinál magasabb legyen felette a te vigasztaló irgalmad is. íme most a felséges királyi pár idejött hü magyar nepe közzé, hozni neki vigaszt, de ineg is találni azt. Oh, hát találja is meg hű magyar népe között, amely vele együtt érez, együtt sir és együtt remél. És megváltál, fönséges halott attól is, aki életednek fele volt, a mi felejthetlen nagy nádorunk unokája, a te Stefániádtól. — Óh Isten! vájjon elbirják-e az ő gyenge vállai azon nehéz özvegyi fátyolt, amely azokat már fedi? — Te magad tedd azt neki elviselhetővé, a hit és a vallás malasztja által, hogy mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja. És megváltál attól a gyenge virágszáltól, szivednek gyermeke, a kicsi Erzsébettől is. — Tudod-e oh te kedves fejedelmi sarj, hogy mit jelentettek azon rózsák, melyeket — te magad is rózsa-bimbó — gyermeki ujjacskáiddal, fönséges apád koporsójára letevél ? hogy ezek azt jelentették, hogy a királyi trónok féuykörében is honol a sötét árvaruha és hogy ez már ezentúl a te szomorú osztályrészed is? — Téged is hit vigasztaljon, oltalmazzon, neveljen a jóságos ég, bús özvegy anyád vigasztalására, szomorkodó királyi szülőid lelki örömére. Isten veled, fönséges halott!! — Isten veled! Urunk, Istenünk, hazánknak Istene és Atyja! Ezen mi drága hazánkat is, — melynek egére most ily sötét felhő borult, — melynek mi, bármi történjék is, mindig hű, rendületlen hivei, gyermekei lenni, maradni akarunk, fogunk ; melyen kivül ugy sincs számunkra a nagy világon hely sehol és soha; melyet vész idejében senki meg nem véd, hacsak saját fiai, saját honvédéi nem ; melyben mindnyájunknak vagy élni, va°y halni kell. Ezeu mi drága magyar hazánkat — a világ népei között oly magában, oly egyedül állót -— takard be, oh Urunk Istenünk, mindenha, hatalmad és kegyelmed pajzsával, emeld ós magasztald fel a népek között mind a két karoddal, virágoztasd, boldogítsad az idők végéig, hogy beteljesedjék rajta, fönséges halottunk testamentoma, — hisz a végakarat szent a menyben és a földön — mely ez: ,,Isten áldja meg imádott hazánkat!" Óh igen, igen ! Isten áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Balsors a kit régen tép, HOZÍ rá vig esztendőt; Megbűnhődte már e nép A mu'tat s jövendőt. Amen. A gyász-isteni tisztelet a dalegyesület énekével véget ért. A város részvéte. Nyíregyháza város képviselő testülete e hó 15-dikén d. e. 9 órakor közgyűlést tartván, Krasznay Gábor polgármester a fájdalom és részvét meleg hangján emlékezett meg arról a nagy veszteségről, mely a felséges uralkodó házat és Magyarországot Rudolf trónörökös elhunyta által érte. A képviselet állva hallgatta végig a polgármester beszédét, s indítványára elhatározta, hogy fájdalmának királyunkhoz intézendő hódoló feliratban ad kiféjezést. E felirat, melyet Májerszky Béla főjegyző készített, a következőleg szól: Császári és Apostoli királyi Felség ! Legkegyelmesebb Urunk! Nyíregyháza város lakosságát is mélyen megrendítette azon váratlan bekövetkezett gyász-eset, mely Felséges Urunk és Királyunkat és szeretett családját, Rudolf trónörökösünk ő fensége végzetes kimúlása által olyannyira lesújtotta. A leverő hir megérkeztével szivében gyászt öltött az egész város kicsinyje, nagyja, és kegyeletes megemlékezésének és igaz részvétének kifejezést adaudó, az egyes vallásfelekezetek templomaiban megtartott gyász isteni tiszteleteken tömegesen sietett a drága halott lelki üdvéért áhítatos imáit a Mindenhatóhoz intézni; de egyúttal sietett felemelni kérő szózatát a Mindenhatóhoz, hogy adjon erőt Felségednek és felséges szeretett családjának a nagy lelkifajdalom elviseléséhez, adjon Felségednek erőt, kitartást és az emberi élet legvégső határáig terjedő hosszú életet, hogy a jövőben, mérhetetlen fájdalmában a legőszintébb részvéttel osztakozó hű népei boldogitásában találhassa fel igazi örömét és vigasztalását. Midőn Nyíregyháza város képviselő testülete is, a legmélyebb tisztelet és hódolattal, legbensőbb igaz részvétét és hű ragaszkodását Felséged kegyes szine előtt ezúttal kinyilatkoztatná, egyszersmiud bejelenteni bátorkodik azon körülményt, hogy a drága halott emlékét a késő utókor számára is megerősiteudó, elhatározza, miszerint emelkedő városunk legkiválóbb ós legszebbé fejlődhető közterét, utczáját, vagy a tervben levő, s egy cs. kir. huszár-ezred számára felépítendő laktanyáját, — Felséged legmagasabb beleegyezése esetére — boldog emlékű trónörökösünk becses nevéről kívánná elneveztetni. Fogadja Felséged még egyszer mély gyászának közepette legbensőbb részvétünk, hű ragaszkodásunk és legmélyebb hódolatunknak szivünk mélyéből jövő legőszintébb kijelentését s azon óhajtásunkat, hogy a Mindenható Isten áldja meg Felségedet és szeretett felséges családjat a legmesszebbre terjedendő évek során át áldásainak leggazdagabbikával s áraszsza el mérhetetlen kegyelmével. Kelt Nyíregyháza város képviselő testületének, 1889. évi február 14-ón tartott rendkívüli közgyűléséből, Cs. és apostoli kir. Felségednek hű alattvalói, Nyíregyháza város nevében: Májerszky Béla, Krasznay Gábor, főjegyző. polgármester. UJD05SÁG0K. — Zoltán Elek honvéd huszár ezredes, alispánunk testvér bátyja, mint a m. kir. honvéd lovasság felügyelője, e hó 15. és 16-dikán városunkban időzött s szemiét tartott itt a honvéd huszárok lölött, teljes megelégedését fejezvén ki Kálmán Frigyes őrnagy és a tisztikar előtt a tapasztalt rend s a legénység maga tartása felett. — A nagy lovas-laktanya ügyében, a városi képviseletnek e hó 14-dikén tartott ülésén, az e kérdésben megbízott küldöttség jelentést tett az ügy mai stádiumáról, s ennek alapján a képviselet ugyanezt a küldöttséget megbízta azzal, hogy készítse elő a kérdést akként, hogy a képviselet a laktanya építésére vonatkozólag a honvédelmi miniszter által kívánt kötelező nyilatkozatot legközelebb tartandó ülésében megtehesse, s a honvédelmi miniszterhez elküldhesse. — Száz forintot szavazott meg Nyíregyháza város képviselő testülete, Kolozsvár város felhívására, az ott felállítandó M&tjás király szoborra.