Nyírvidék, 1888 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-16 / 38. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 1888. 38-ik számához. aki pedig csavarog, hadd törje ki a nyakát — de hát ismét csak „nem lehet". Az sem kis baj és nem közönséges szégyen amint nálunk is gyakorta megesik Szabolcsvármegyében, hogy egyik másik község néha hónapokon at nem képes elöljáróinak fizetését kiszolgáltatni (erről különösen az orvos urak tudnának tanúbizonyságot tenni), mert nem folyik be a közköltség, s ahol nincs, ott ne keress. A falusi menedékházak, a hullaházak, az egészséges vizű közkutak s annyi más megvalósításra váró rég meghozott üdvös határozat foganatosítása, mind azon múlik, hogy „nem lehet". Hiába, meg kell vallani, hogy nagyok az adók; évről-évre súlyosbodnak a közterhek, s fokozódnak a magán élet igényei is. És ezekkel szemben hiányzik a jövedelem megfelelő növekedése. A mezőgazdaság nyomorog, az ipar tengődik, a kereskedelem pang. Ily körülmények között tehát ki beszélhetne a siker reményével a községi adók eme léséről? Már pedig uj beruházások létesítése, uj intézmények meghonosítása a legtöbb esetben adóemelést kíván. Mert széles e hazában, s Szabolcsvármegyében is általánosan, igen-igen kevés ama községek száma, hol a községi közvagyon jövedelme a közszükség igényeinek fedezésére elegendő. Ahol van is valami, ott a község jövedelme többnyire elégtelen a rendes kiadásokra is. E tekintetben a helyzet országszerte rossz. Alig van egy-két község, mely számbavehető közvagyon felett rendelkezhetik; regále joggal vagy ehhez hasonló jövedelmi forrással a községek nem igen birnak, közvetett adó'.iat nem szedhetnek, szóval csaknem kizárólag a községi adóra vannak utalva. Nem tekintve már most a fennebb elősorolt szükségleteket, érje valami rendkívüli szerencsétlenség, például tűz, árviz a községet, a rögtön beálló szükségletekre nincs semmi fedezet. Az egyes ember, ha csapás éri, ugy ahogy, tud magán segíteni; elmegy napszámra vagy könyöradományhoz fordul: a társadalom és a felebaráti szeretet biztosítják lételét. De a község mint testület, ily esetben sokkal rosszabb helyzetbe jut. Az adóalapot, egyedüli jövedelem forrását, hosszú időre elveszti; sem a személyes munka, sem a koldulás utja nincs előtte nyitva, s igy áll elő az a legszomorúbb idő, midőn a községben leggyámoltalanabb maga a község. Nincs tehát más mód, miut mégis a koldulás egy neméhez folyamodni. Ha leroskadtunk a szerencsétlenség súlya alatt, hát segítsen rajtunk mindnyájunk édes anyja: a haza. És elmegyünk zörgetni az állam ajtajára. Pedig meg van irva: segits magadon, az isten is megsegít. És az önsegitség utja nem is oly elérhetetlen. Létesítsünk községi tartalék-alapot! Az eszme nem uj, csak alkalmazása lenne az. Nézzük meg a különböző társulatokat, bankokat, takarékpénztárakat, vízszabályozó- és ármentesitő társulatokat vagy a gyámpénztárt, bizonyos „non putarem"-ek esetére mindenütt megtaláljuk a tartalékalapot. Avagy ha a magán-embertől megvárjuk, hogy szorgalmának gyümölcséből a napi szükségleteken kivül, későbbi időkre vagy rendkívüli czélokra megtakarítson valamit, hasonló joggal nem várhatjuk e azt meg a községektől is? Igaz, hogy a gőzerővel való haladás korszakában a türelemnek nem kis adagjára van szükség, míg eredményt birunk produkálni. De hát szorgalommal és kitartással végtére mégis czélhoz jutunk. Ha például minden község évenkint az állami adója 3 — 4 százalékának megfelelő összeget a községi tartalék-alap javára költségvetésébe beállít, s azt a kitűzött czélra valóban tőkésiti is: egy rövid évtized alatt nem lenne e vármegye területén község, mely tartalék-alapjában 400—1000 forint készpénzel minden pillanatban ne rendelkeznék, és lesznek községek, melyek egy egész vagyont vallanak magukénak; kivált ha az említett járulékhoz még hozzá vennék minden évben azt az összeget is, vagy legalább ennek o0°/o-át, mely pénztári maradvány kint több község háztartásánál szerepelni szokott, s melynek az évi költségvetés bevételi rovatából való elvonását úgyszólván senki sem érezné meg. Időjártával, például 5 vagy 10 év múlva, a tartalék-alap már oly összegre szaporodnék, mely elegendő lenne, hogy állandó és minden körülmények között csorbítatlanul fentartandó alapúak jelentetnék ki. Ami az azután való szaporulatokat illeti, arra nézve kimondandó lenne, hogy annak részben vagy egészben, de mindég közhasznú beruházásra való felhasználását a törvényhatóság, a község megokolt kérelmére időről időre megengedheti. Az állandó alapot képező összegre nézve pedig csupán annyi volna megengedhető, hogy azt a község szorultság esetén, halaszthatlan szükségei fedezésére, felsőbb hatósági engedelem alapján, részben vagy a szükséghez képest egészben is felhasználhatja ugyan, de mihelyest viszatériteni képes, minden esetre pedig két év lefolyása alatt, eredeti rendeltetésének visszaadni vagy ismét gyümölcsöző kezelés alá helyezni köteles. Igy el lenne érve, hogy oly közhasznú beruházások és a kor fejlődő igényei által parancsolt alkotások, melyek a rendes adminisztratív szükségletek keretén kivül esnek (mert ilyeneknek a rendes költségvetésben kell helyet adni) s a melyek a közönség áldozat készségének hiányában létesíthetők nem volnának, a tartalék-alap szaporulatában fedezetet találnánakSzóval a községek számára is fel lenne nyitva a haladás sorompója. Maga az állandó tartalék-alap pedig jó lenne arra, hogy abból a községet, mint testületet sújtó kalamícások esetén a község ideiglenesen szorult helyzetén, vagy, ami legsűrűbben előfordul, pénztári készlet hiányában, folyó kiadásait, különösen a tisztviselők fizetését, rövid lejáratú kölcsön által pillanatnyilag fedezhesse. Hogy ez a következményeiben nagy jelentőségű és jótékony eszme megvalósítható legyen, arra legczélszerübb lenne, ha a községek szabályrendeletet alkotnának. Sőt, minthogy a kezdeményezés onnan alu'ról ritkán jön, s ha jön is, csak egy két esetet lehetne évek hosszú során följegyezni, legjobb lenne, ha a vármegye intéző körei adnák meg az impulzust, vagy ami még jobb, a vármegye maga alkotna szabályrendeletet. A németszó — nálunk. Azok a magyar család-anyák, kik bölcsöböl alig kivett gyermekeik mellé oda állítják a >német leányt«, s magyar tanintézeteknek ama profeszorai, kik helyén valónak látják, hogy pályáján való előbbre haladásában megakasszanak egy magyar fiatal embert, csak azért, mert nem tud németül: bizonyára chauvinitmusaak fogják elkeresztelni azt a törekvést, mely a magyar közművelődé* minden nyilvánu lásaiból ki szeretné irtani mindazt, ami idegen, ami német. Hogy a németek rossz néven veszik tőlünk s aprehendálnak érte mód nélkül, hogy mi magyarok, itt Magyarországon, nem engedjük őket szabadjára apostolkodni, azt érteni tudjuk, mert ennek a törekvésnek évszázadokon át adott szabadalmat a legmagasabb befolyás. De hogy mi magunk nyissunk utat e törekvésnek, az nagy szégyene a magyar kulturának • bűne azoknak, kik nem tudnak hinni abban, hogy lehet, hogy van magyar müvcltiég ii. Mert bizony a magyar géniusnak nagyon sok oka van a német kulturára féltékenykedni. Izmosabb és kiterjedtebb — nem szégyen ezt elöamernünk, — mint a mienk, s épen e tulajdonságainál fogva befurakodik minden alkotásainkba, megzavarja azok magyar jellegét; megrontja nyelvünket, ráhizelegve a német nyelv szólűzése módjait még olyan íróra is mint Jókai. És a német nyelv és német műveltség e hódításaihoz segédkezet oyujt maga a magyar társadalom. Nem hogy ellenállnánk a minden résen ólálkodó inváziónak, de még kapukat nyitunk neki. Törvénykönyveink, ha nem is épen fordítások, de német mintára szabvák; s igy készülnek halom számra tankönyveink is. Nagy még ma is a német szó divatja nálunk. Ott kezdődik a bölcsőnél. Újszülött van a háznál, a papa, meg a mama örömsugárzó arczczal állják körül a kis magyar honpolgár bölcsőjét és terveket szőnek jövendőjéről. S íme a nevelés gondjai közt elsőül vetődik föl, hogy »német láuyt* kell fogadui a kicsike mellé a házhoz. És a szegény kicsike még alig mondta ki azt az első édes szót, hogy mama, már is valami ezipezer leány gajdolásaira kell magyar szóra nőtt száját formálgatnia. Mert történelmünknek minden intő tanulságai, a német nyelv elterjedtségében rejlő politikái veszélyek, melyek egyszersmind mind azt, a mit a >magyar műveltség* fogalma jelent, a nemzeti jellegből való kiforgatás, ai elnémetesedés kalamitásával fenyegetik: mind ezek nem tudják belőlünk kivetni azt a felfogást, hogy német szó nélkül nem lehet megélni Magyarországon. Sőt ellenkezőleg, nagyon rossz néven vesszük a nevelőnőtől, ha magyarul diskurál növendék kisasszonyainkkal, a leendő magyar családanyákkal, akik mikor az intézet falai közül kikerüluek, igen kellemesen tudnak csicseregni németül, de sehogy siocsennek tisztában a magyar ortografiá<al; igen szépen Bzavalnak Schillerből szentimentális német verseket, de Vörösmarthyt, Aranyt, Petőfit s a többi magyar költőket csak hirökból ismerik. Pedig ugyan mondják meg önök, magyar család-anyák, mi hasznát veszik német tudományuknak, ha csak nem azt, hogy anyai örökségképen önök is odaállítják gyermekök bölcsője mellé a német leányt, s későbben német nevelőnőt fogadnak a házhoz, a magyar nemzeti nevelés nagyobb d'csŐBégére. A törvényhozás a középiskolai törvényben'kötelezó tantárgyul jelentette ki — hosszú vita után — a uémet nyelvet, de ez egyedül politikai tekintetek iránt vuló opportunitásból történt. Hogy az opportunitásnak ilyen A ki az osztrák udvarnál udvarképességre reflektál, annak a fönnálló szabályok szerint nem mindenkinek könnyen teljesíthető föltételekről kell gondoskodnia. Egyházi és polgárhatósági okmányokkal kell beigazolnia, hogy közvetlen tizenhat őse, nyolez apa é« mindeniknek ueje szakadatlan rendben mind nemes vala. Ha e tizenhat előd közül csak egy volt is polgári származású: az udvarképességet megalapító jog ennél megszakad • • számítást innen kell kezdeni a későbbi utódoknak. És ez alól nem volt kivétel s bármi fényes lett legyen különben a család: az » Abrnen-probéU ki kellett állania. Sót Mária Terézia trónra léptéig a katholikus vallás is szükséges föltétele volt az udvarképesség elnyerhetésének. Bármi szigorúaknak látszassanak is e föltételek, még enyhéknek moudhatók azokhoz képest, melyek a porosz udvarnál fönnállanak. A Hohenzollernháznál udvarképességre szert tenni nem elég tizenhat ős, ott már pláne harminczkettő szükséges, tizenhat nemee apa s mindenkinek nemes felesége. S Poroszország régi nemes családjai közű

1, a melyik a keresztes hadakig vagy azon tul birja fölvinni származásit, ha csak egyszerű »von< is: előkelőség szempontjából többet nyom a latban, mint a bankárokból és szállítókból lett bárók és grófok egész serege. Az ősnemeti alapítványokba való fölvételre jogosult pomeráni vagy mecklenburgi C9alád botránynak tekintené, ha sarja valamely pénzért nemesitett uj báró család leánygyermekét venné feleségül. Tizenhat nemes férfi és ugyanannyi női ős kimutatását az osztrák udvarnál osak attól kívánnak, ki a német vagy máltai lovagok rendébe kíván fölavattatni. S Marcziányi György, ki e tárgyról néhány évvel ezelőtt sok tekintetben érdekes értekezést irt, melyet mi is fölhasználunk forrású., eniiek tulajdonítja, hogy a msgjrar nemesek közül oly kevesen voltak a lovagrendek tagjai, noha e rendek hazánkban sok ezer holdra menő uradalmakkal birtak és birnak ma is. A tatár és török puszti. tás alatt a legrégibb magyar családok levéltárai is elég. vén, nem igen volt sokaknak módja a harminczkét neme a A „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. Arany hidon készül már a szivárvány. Rég elkondult már az éjfél órája, Fáradt lelkem folyton csak azt találja: Fakadhat még számomra is boldogság, Mikor engem a csalódás férge rág ? Ifjúságom eljátszodtam. Sajnálom. Tavaszomat elvesitettem, ninc« nyárom 1 Ha nem uyilik rózsának a bimbaja, Lelke-töve gyökerestói elhala. U^y szeretnék boldog lenni, netr leheti Vén legénynek nem való a szeretet! Nem a lelket — szivet nézi most a lány — Arany hidon épül már a szivárvány I Andrássy Jenö. Az udvarképességröl. Udvarképesség. Szörnyeteg egy szó s a magyar nyelv szellemében alkotott szavak között soha sem is lesz — udvarképes. A magyar nyelv géniusának fő-íőudvaré. szertartásmesterei meg fogják vizsgálni nemesi levelet é* őseit s ugy fogják találni, hogy semmifele atyabságban nincs párduezos Árpáddal s nem fogják bebocsátani abba • szentélybe, hova csak a minden gyanút kizáró, tiszta származású szavaknak van bebocsáttatásuk Hauem azért az .udvarképesség« a közforgalom apró pénzei közt épugy keringeni fog, mint a hogy a .krajezár. kering, melylyel különben ,s egy családból ered - persze, csak szószármaztatási tekintetben.. Elfogadják, mint a német .HofFáhigkeiL szolgai fordt ását * a szólgaiság és németség kettős jogezimen bejutást engednek neki oda is, a hová nem való, mint az már m.áluak régi bevett szokás. Az udvarképesség, vagy is a jog, megjelenni és ott lenni az uralkodó udvarában, nem egy idejű a — ma gyar honfoglalással. Árpád, midőn fejedelemmé választatott, csak primus lett inter p tres, nem különb honszerző társainál. A fejedelmek alatt ugy, mint az Árpádházi és vegyes házakból választott királyok alatt a magyar nemesnek mindig meg volt az a joga. hogy ura és királya szine előtt megjelenjen, egyszerűen azon az egy czimen, hogy ő magyar nemes. E jogot birta és gyakorolhatta miuden magyar nemes, mert a magyar királyi udvar származási különbséget nem ismert s az osztrák-spanyol etiquettet nem fogadta el. Még a nembeli különbség is ismeretlen volt a magyar közjog előtt ebben a tekintetben. A jobbágy leány, ha nemes ember vette el, osztozott férje rangjában, ne mes lett maga is. A magyar közjogi fölfogás abból a humánus nézetből indult ki, hogy az ártatlan utódok nem bűnhődhetnek anyjuk nem nemes származásáért. Noha e jog csak a nemesi osztályra terjedett ki, még is sokkal demokratikusabb értelmezéssel birt, mint más országban. A magyar nemességben nincsen rangkü lönbség s ez külömbözteti meg a magyar arisztokrseziát a keresztes, feudális olasz, német, spanyol stb, nemesség tői. Az a mintegy harminca magyar család, a mely föl tudja vezetni szármszását a honfoglalás idejére, nem tartja magát különbnek azoknál a családoknál, a kik az elfoglalt hon föntartása és fölvirágoztatása körül szerzett érdemeikért később kapták meg a nemességet. Kevés ember veszi magának a fáradságot, visszamenni a dolog ős eredetére s kényelmesebbnek tartja kritika nélkül mindent ugy fogadni el, a mint azt neki prezentálják. S az udvarképességnek ma az az értelmezése, melyet századok folytán az osztrák udvaroknál nyert, nálunk is »gang und gebe« és senki nem törődik vele, hogy ez semmi szerves öszszefüggasben nincs a magyar eredettel ós fejlődéssel, sőt annak homlokegyenest ellentéte.