Nyírvidék, 1886 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-22 / 34. szám

,.N Y í R V I D É K." Törekvéseink az élet gyönyöreibe sülyedt értelemnek gyermekes és erkölcsrontó finomitásai, melyekben semmi sincs a mindnyájunk fölött uralkodó Istenért. Nem csoda, mert biszen ma az ember minden gondját és idejét az anyagi érdekek nyelik el. Épen ezért nem is ugy nézik az embert, mint gondolkozni és érezni tudó lényt; hanem ugy tekintik őt, mint az anyagi közerőnek egyik tényezőjét, termesztő s fogyasztó viszonyában. A szenvedélyek harczát keltik fel keble mélyében; aranyat mutatnak a boldogtalannak, e csalétek epesztő vágyával vélik őt megnyerhetni a rendnek és békének, ezzel törekszenek munkaszeretetét ébreszteni, s őt a kór erényének az önérdeknek útjára terelni! Egyedül a haszon az, mely korunk társadalmát áthatja. A boldogság fenséges eszméjét az anyagi jólét, a kényelem hitvány dijához alacsonyítják le; ma nem kell templom, nem kell vallás többé; a mi előtt a halandók térdet hajtanak, az a súlyos pénzláda! S mégis mennyire csalódnak e tekintetben is! Az ember kimerülve ezeu, értelmet nem tápláló, szívet nem nemesítő, gépies, néma muukábau, mintegy elbutul, és gyakran láthatjuk egyes városok utczáin tévedezui a hervadozó értelmiségek nagy számát, vigasztalás nélküli szenvedések között sötét gondolatokba merülve mint olyanokat, kiknek nincs semmi jövőjük. Hát valódi haladás, igaz müveltség-e ez? Bizonyára bármily széles tudomány és bő ismeretekkel birni, magában még nem teljes műveltség; ép igy kitűnő készségeket elsajátítani, a képzőművészetekben, a tökély soha nem gyanított fokára emelkedni ; vagy az ipar és kézművesek világát a találékony ész megannyi remekeivel gazdagítani, a mikben egyedül helyezi korunk haladását — mind ez még nem igazi műveltség, legalább nem olyan, amilyennek lennie kell, hogy t. i. nemesítsen és boldoggá tegyen. Mert daczára betanult ügyességüknek, a műipar eme csodáinak előállítói, fájdalom! sokszor durvábbak finom gépeiknél és érzéketlenek ép ugy, mint azok vastömegei elannyira, hogy e csodás alkatú műtermekben, mint Gournerie megjegyzi: „melyekben az anyag isteni szellemtől látszik lelkesitettnek, minden nagyszerű, miuden felséges, — csak az egy ember szenved kivételt." A ki csak némileg ismeri az értelmileg és erkölcsileg elhanyagolt gyárvárosi munkások életét; kik az Isten és örök életről mit sem tudva, egyedül az állati élveket hajhászszák, s kiket olykor az élieu lialással küzdő nyomor és lealacsonyodás szelleme kisért: az az itt elmondottak valóságát kétségbe vonni nem fogja. S látva e nyomort, az erkölcsi és physikai lealacsonyodást: nincs mit csodálkoznunk rajta, ha az ember magasabb hivatása iránt érzékkel viseltető szív panaszos szemrehányással kérdezi: hát ez a mi korúak haladása,?! Ily elszomorító képe van a mi koruuk haladásának ! S mi az oka ennek ? Az, ami korunk fő hibáját teszi, hogy materialistikus elfogultságában, anyagimádó egyoldalúságában mit sem akar tudni az eszmék, a vallás és erkölcs világáról. De nem csak nem akar tudni mindezekről, hanem magát az ember szívébe oltott szikrát, legmagasabb eszmékre való fogékonyságát, magát a lelek halhatatlanságában és Isten létében való hivés képességét is teljesen mellőzhetőnek tartja és azt az emberi telietséA „NYÍKVIDÉr TARCZAJa. Egyszerű kis lányka. Nem salonhölgy, egyszerű kis Lányka vagy te, kedvesem ; S azt hiszem, hogy ép ez okból Tetszel oly nagyon nekem. Ment vagy minden cziczouiát il, Nem csüggsz ferde vágyakon ; A szavak oly tiszta hangon Csengnek édes ajkadon ! Kebeled parancs-szavára Lesz szép arczod vig, komoly ; Szemeidből uem sugárzik Egy erőltetett mosoly. Ila szived fáj, szempilládra Kony lopódzik csendesen ; Följsjdului, ájuldozui, Dehogy tudnál, kedvesem: Elég egy szó, egy tekintet: S homlokodra száll a pír; Részt vjszesz más bánatában, S az öröm örömre bír. Nem merengve, s olvasgatva Kalandos regényeket, — Munkálkodva, dalolgatva Eled te az életet. A természet Istenétói Scázszorosau áldva vagy, Százszor és ezerszer kedves Egyszerű kis lányka vagy. Hibjsin József. gek fokozatos müvelésének processusából végkép száműzi! Tehát azon alaperőt és tehetséget, mely minden értelmes teremtménybe a legmélyebben oltatott, mely öntudatának tulajdonképi magvát képezi, s mely kiszakittatva szellemi létünkből, az egész embert és világot egy összhangzás nélküli, magával és az egész mindenséggel, jelene és jövőjével meghasonlott boldogtalan erkölcsi rommá változtatja ! Csoda-e hát ily körülmények között, ha az emberi szellem, mely Prometheusként küzd, fárad, dolgozik; mely bejárja az ismeretek országát, hogy onnan gazdag méhként az ismeretek mézével megrakottan térjen lakába; mely vész-üzte hajósként fáradhatatlan buzgalommal keresi a sarkcsillagot, hogy attól irányt, tájékozást vegyen magának az élet tengerének zivatarai között; csoda-e mondom, ha a társadalom ezen lázas zűrzavarában csaknem kimerült munkássága után őszintén intézi magához e kérdést: „boldog vagy-e" s feleletül ép oly őszintén kénytelen önmagának Madách Ádámjával válaszolni: „Nem éu. Ürt érzek, mondhatatlan űrt." Csoda-e, ha az ember lelkét ingatagság fogja el, midőn belső nyugalom nélkül végzi munkáját; mert ismeretei nem bírják a meggyőződés azon biztosságát, mely a siker reményét táplálja a szívben Csoda-e, ha csüggetegség szállja meg a lelket, midőn megfeledkezve a fensőbbekről az eszményiekről a föld porába siilyed. Csoda-e ha a vakmerőség indulata ragadja meg a kedélyt és szivet; minthogy az igaz, szép és jó eszméi, a valódi tudomány, tiszta művészet, vallás és erkölcs, az emberi nemnek, hazája s embertársainak boldogsága semmi vonzerőt nem gyakorolnak rá, sőt támadást intéz azok ellen, ha azok érdekeinek útjában állanak, vagy ne talán a kilátásba helyezett haszon elnyerése elé akadályt gördítenek. Épen ezért a valódi haladással és műveltséggel nem egyeztethető meg a legfensőbb, legnemesebb szellemi tulajdonok elhanyagolása, a legmagasztosabb eszmékkel való nem gondolás, az azokhoz felemelkedni nem tudás vagy nem akarás, tehát: a vallástalanság és erkölcstelenség. Nagyon találóan mondja Greguss: „Tagadtátok az eszmék hatalmát: az eszmék el nein ismerése vagy legalább tiszteletben nem tartása szülte a vallási közönyt, szülte ennek méltó testvérét, az erkölcsi érzéketlenséget, fásultságot, mely a becsületet pénzzel méri s az igazságot szavazat alá bocsátja: az eszmék hitének megszűnése szülte a társadalmi eszméknek is, miut: a haza, nemzetiség. köz—szellem, úgynevezett,, alsóbb rendű műveltségi fokok"-ra szállítását vagy épen semmibe vételét; az szülte az elvek könuyüszerü megtagadását s az egyetlen siker elvének föntartását és követését a liires siker politikáját; az a jellem sülyedését, a jellemek elfogyását, a polgári és családi erények kiveszését. Az anyagi létet hirdették egyedül valónak: s tanotoknak készségesen felelt meg a szellemi élet és nevelés elhanyagolása, az anyagi elvek utáni mohóság, a baromi megelégedés, megnyugvás az anyagi kényelemben, mint a melyen tul nincs is egyéb kívánni való, mely azonban kell, minden áron kell, s mivel pénzen megszerezhető, a pénznek minden másra való tekintet nélküli hajliászása és korlátlan uralma alapját vetette meg." A tökély hona. Irta: Marjuet Károly. — Fordította Nyíri J. (Folytatás.) Amint utasaink, t. i. a királyfi és Saib, a városba beljebb hatoltak, mindinkább sürűebbeu találkoztak dologtalan sétálókkal, akik mind hasonló öltözékben, hasonló lépésekkel jártak fel-alá az utczákou, egymásnak fejükkel integetve és oly szavakat hallatva, amelyekre valamennyinek mosoly jelent meg arczán. »Mi czélja van a testuek, csak a szellemben van az élet !« »Nincs kedvesebb a virágnál !« »A zene gyönyörködteti a fület.« A herczeg, aki életet és mozgalmat vélt itt találni, egészen meg volt lepetve, midőn ezek helyett csendet, nyugalmat és a világi javak teljes megvetésével találkozott. Észrevételeit azouban nem mervén hangosan kifejezni, csak Saibra figyelt, aki avval volt elfoglalva, hogy e nagyokat lépő és egyeulő nagyságú embereket szemeivel méregesse, kenetteljes hangou bizonyos költői, vagy bölcseleti jelmondatokat szavaljon és mosolyra húsza ajkait. Az emberek után a házakat kezdé a herczeg szem' ügyre venni, amelyek a nemes Ízléssel épült középületek kivételével, egyszerűek és egyöutetüek voltak. Az ajtók üveg ablakokkal voltak ellátva függöny nélkül úgy, lngy a járó-kelők szabadon bepillanthattak a szobák belsejébe. Lehetett látni embereket, akik csakis olvastak; mások hírfához hasonló hangtereket pengettek; voltak olyonak is, akik varassal és ruhii »azitással foglalkoztak. Ami a kereskedéseket illeti, azok kevéssé voltak változatosak. Leginkább kalaposok, keztyüsök és ruhakeÉs valljon elértük-e azt, amit a helyes irányú haladásnak, a valódi műveltségnek részünkre nyújtania kell? Minden ismeretgazdagságunk daczára, minden küzdelmünk mellett sem mondhatjuk el magunkról, hogy boldogok vagyunk; a mire pedig a szivünkbe oltott élénk s elfojthatatlan vágy miatt minden törekvésünk irányul! „Valóban be kell látnunk és elszomorodva bevallanunk — mondá országgyűlésünk egyik első rangú szónoka—hogy az emberiség mindig tapogatódzik, és hogy nincsen iránytű, mely az óhajtott czélhoz vezető utat bizton megmutatná; mert az emberi nézetek s ezekből fakadó vágyak és remények ingadozó körét mindenfelé a csalódás ege födi be." Ha ilyen a mi korunk haladása; nem fogunk-e keserűen felkiáltani hogy : bármily nagy és dicső a mi korunk, bármennyire hangzik az „előre" s bármily fennen lobog is a haladás zászlaja és bármennyire hangoztatják, hogy a tudományban, ízlésben, a találmányokban, a művészetben előrehaladunk, hogy a jelenkor műveltsége hasonlithatat lanul magasabban áll a letűnt régi időnél; de szegényebbek vagyunk mégis a múltnál benső megnyugvásunk, boldogságunk és jellemszilárdságunk tekintetében. Mert a mióta hauyatlik a vallás és erkölcs, azóta hanyatlik a meggyőződés is; kételkedés emészti a sziv nyugalmát, az akarat elhatározását s ezzel együtt a jellem szilárdságát ép ugy mint rozsda az erezet. És ha az ősök emlékére visszatekintünk; ha egyiknek másiknak erényei, jellemnagysága előtt megállapodunk: nem kell-e éreznünk a jellemszilárdság gyöngeségét, hogy ne mondjuk képtelenségét; nem fogutik-e Önkénytelenül felsóhajtani nemzetünk nagy költőjével: „Te a hazáért halni tudál; dicső! Mi nein tudunk már érte csak éltii is; A támadó nap tudja, látja, A szomorüu nyugovó, bűuünket." Hi tehát akarjuk, hogy korunk haladása a valódi igaz műveltség képét öltse magára; hogy az valódi boldogsággal és édes megnyugvással töltse be sziveinket; hogy ne legyen az hasonló homokra épített házhoz, mely egyensúlyát vesztve nem emelkedik. hanem romba dől: akkor állítsuk vissza méltó helyére a vallás és erkölcs rendjét, s iparkodjunk megszüntetni családi ép ugy, mint társadalmi életünkben korunk fő hibáját a vallás és erkölcs terén való hanyatlást. Gondoljuk meg, hogy a Teremtőtől kebleinkbe irt erkölcsi törvény és Istenhez való viszonyunk, vallásunk uem semmisülhet meg. Mert minden ellene fordított törekvés kegyetlenül megboszulja magát. Nem ezt igazolja-e az emberi nem története? Változhatatlan örök elvek ós igazságok vannak Istenhez való viszonyuukbiin, azaz a vallásban és embertársainkhoz való viszonyunkban, azaz az erkölcsi rendben elrejtve; s mert Isten adta azokat az embereknek, azért az emberiség tulajdonai. Bizonyitsuk-e ezt ? Azt mondja Cantu Caesar történelmében, hogy valahányszor eltértek a népek az örök elvektől, mindannyiszor uyomorultan alászálltak, kiestek szerepűkből, hányattattak, itt-ott elzüllöttek. 8 Görögország vagy Róma története nem ugyanezt bizonyitja-e? Nem akkor gyengültek-e el az erős karok és omlott össze birodalmok, midőn kiveszett belőlök az istenfélelem és megromlottak az erkölcsök ? (Folytatás a mellékleten.) reskedők rakták ki közszemlére árúikat, amelyeknek szövetei kizárólag növényi származásra mutattak. Egy körülmény azonban különösen lekötötte a királyfi figyelmét; t. i. az, hogy sem nő, sem gyermek nem volt látható sehol. Ha mindkét nem egyformán ruházkodik, — gondolkozék Djedda, — ez esetben a felismerés uehézsége csakugyan lehetséges. De hol lehetnek a gyermekek? —fűzé tovább gondolatait a királyfi. Feltűnt továbbá a hezczegnek az a nem minden napi körülmény is, hogy e városban élelmi szereket sehol sem árultak. Nem is nyugodott addig, amig egy félreeső helyen ez iránt kérdést nem intézett társához. — Mi oka annak, hogy élelmi szereket sehol sem látni ? — Mire való volna az itt?! — Felelt Saib nyugodtan. — Megenni. — Talán éhes ön?! — Még nem; de az kétségtelenül be fog következni, Saib folytatta útját, egykedvűen szórva jobbra-balra jelmondatai t. — De az Istenért! figyeljen reám, — sürgeté Saibot a herczeg, türelmét vesztve — Ezt már tovább ki nem állhatom. Beszélnem kell önnel. Miért változott meg ily csudálatosan? Mi oka annak, hogy ön, aki ezelőtt oly élénk és vig kedvű volt, most komoly és ugy jár, mintha lépéseit olvasná ? — Itt ez a szokás. — De ön nekem igen külöuös dolgokat mond, amiket nem vagyok képes felfogni, még kevésbé megérteni ; mint például az imént az élelmi szerekre adott feleletét. — Istenem! Ez azért van, mert nem vagyok éhes,