Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-01-13 / 2. szám
,N Y f EiV I D É K.‘‘ Nyíregyháza, 1881. jan. 8. Tisztelt Szerkeszti'í ur! A »Nyírvidéki háromszori felszólalása a népszerű felolvasások tárgyában, úgy látszik, pusztában elhangzott szózat volt, mert tudtommal — legalább ezideig közönségünk körében visszhangra nem talált. Feltűnő ez, különösen ha elolvassuk Meraor visszaemlékezéseit, ^ melyek huzditólag hathatnának az olvasóra, mivel ezekből megtudjuk, hogy egykor tartattak ily felolvasások, melyek a kasinónak szépen jövedelmeztek. Ily siker hogy ne volna buzditó, bátorító'? És mégis azt tapasztaljuk, hogy nincs vállalkozó! Mi hát az oka ennek? Elmondom én, miután Memor csak a fénylapját mutatta a múltnak. Jóval elébb a »Nyirvidék« felhivása előtt értekeztem egyesekkel ismerőseim közül a népszerű felolvasások tárgyában, minden áron igyekezvén őket ez ügynek megnyerni; fáradozásomnak azonban eredménye nem ivóit. Csak egy indokot hoztak fel a felolvasások ellen, de ez az egy is elég arra, hogy az ember kedvét lehűtse! Ugyanis nehány év előtt, a mikor én és taláu Szerkesztő ur is még csak a földrajzból ismertük Nyíregyházát, egy budapesti kapaczitás, Dobránszky műegyetemi tanár jött ide, hogy egy néhány érdekes felolvasást tartson. Belépti dij mellett azonban nem volt kinek? Elhatározta tehát, hogy dij nélküli felolvasást fog tartani. S mit gondol Szerk. ur. nagy volt-e most a hallgató közönség ? 4, mond négyen jelentek meg, L. tanár és P. úrhölgy két bájos leányával!! Oly nagy volt az érdeklődés a felolvasások iránt! Ezt tudva nem igen van kedve bárkinek is 5—10 frtnyi kiadást koczkáztatni 2 frtnyi bevételért vagy azért, hogy önmagának tartson felolvasást. Hát még ha tekintetbe vesszük azt, hogy sokkal nehezebb a munkája és fáradsága annak, ki Nyíregyházán akar felolvasást tartani, mint a budapesti vagy debreczeni felolvasóknak, mivel ezeknek nagyszerű könyvtárak állanak rendelkezésökre, — a nyíregyházinak meg éppenséggel semmi! Azonban, meg vagyok győződve, hogy ha a közönség nagyobb érdekeltséget fog mutatni a felolvasások iránt mint a milyet mutatott még nem nagyon régen a műkedvelők előadásai iránt, felolvasókban nem lesz hiány. Ezek után vagyok szívélyes üdvözlettel. kész szolgája Materny Lajos tanár. Nyírfalombok ii. (Az uj divat, melyet, mi is pártolunk. — Tudományos felolvasás tudomány nélkül. — A felolvasás tárgya. — A tenger, mint az élet egyik feltétele. — Mire hasznos és hogyan terem a só ? Érdekes mendemondák. — A német sógorok szokása. — Különböző sónemek. — A mély titok, leleplezése.) Szokásban van a mívelt külföldön s kezd már nálunk is divatba jönni a népszerű tudományos felolvasások tartása, — s a mennyibeu ez oly czélból történik, hogy a tudomány kincsével és újabb vívmányaival a nagy közönség ismeretségbe lépjen, s igy a közművelődés fényes napja minél tágasabb körben árassza ki áldásos sugár- zatát, daczára annak, hogy mi ellenségei vagyunk minden divatnak, ezt a divatot még is szivünkből üdvözöljük. Nem csak, hanem e részben magunk is a divat egyik karczosául vállalkozunk, és épen azért állunk most e díszes társaság előtt, hogy népszerű tudományos felolvasást tartsunk a természet egyik legnagyobb fontosságú adományáról. Kérve azonban a tisztelt közönséget, hogy ha tudományos értekezésünkben netalán górcsővel sem lesz képes felfedezni a tudományt, ne nekünk tulajdonítsa e hiányt, hanem egyfelől tanárainknak, miért nem faragtag belölünk akaratunk ellen is tudóst! és másrészről azon aggályunknak, hátha a szemfül adóhivatal e czimen : tudós még iukább felcsigázza most is elég magas fejadónkat, azon államellenes törekvésünkért, hogy a szellemvilág részére hódítani akarunk, — lévén a hatalom Yáltoző érzelmek. Be8zélyke. Vörös Kálmántól. Nézz oda Laczi! — ott a tükör mellett, rózsaszín ruhában. — Nos? — Ott van ő! — Ki? Az a hölgy, kit ott látok neu »ö« — re- ád nézve már senki sem 1 — Igen! Ha feledni tudnám, ha nem dobogna fel még mindig szivem, neve említésekor ! — Pedig elég világos szavakban kaptad a kosarat — felelt Laczi barátjának, kivel karonfogva állt a terem közepén. Mindkét fiatal ember elhallgatott, s a hölgy felé néztek, ki vidáman csevegett tánczosával. — Igaz, — szólít végre Ottó — elutasított, megmondta, hogy nem szeret, de én ezt nem hihetem. — Nem szívesen győződünk meg óhajtásunk ellenkezőjéről — felelt Laczi kissé gúnyosan. — Lehet I De te nem láttad mily kedvesen mosolygott, midőn együtt voltunk, mily édesen ejté ki nevem. — Ha ha ha! Kevés tapasztalatod van a nők körül ! Ella egyszerűen el akart bóditni, s midőn meghódoltál, eldobta az unott játékszert 9 most más részesül kegyeiben. — Laczi! ne izgass, ha én ezt tudnám 1 . . — Nos? mit tennél? Megölnéd vetélytársadat ? Balga te! Hisz ő neki is az lesz sorsa mint neked ! — Azt beszélik, hogy nőül nyeri! jelszava hajdan és most, Ckiuábau és a Lajla mellett egyiránt ez: »nem okos emberekre vau szükségem, hanem engedelmes és pontos adófizető polgárokra.« Felolvasásunk tárgyául a sót választottuk. Igénytelen, mindennapi jelenség ez, de egyszersmind mérhet- len értékű kincs a természet háztartásában. Só nélkül jelesül földünk valószínűleg most is nélkülözné a magasabb szervezetű és öntudatos lényeket, mint a természettudósok szerint — a hold (bár a vén banyák azt állítják, hogy benne Szent Dávid pengeti hárfáját) vagy Jupiter, Saturnus és Uránus, a naprendszer ezen óriási határbolygói. A tengervíz — tudjuk — nagy mérvben sót tartalmaz, — de ha belőle a só hiányzik, megrohad és büz- hödésbe megy, s ez esetben az élet fő kelléke az egészséges lég nélkül, nem létesül vala időtlen idők előtt te- nyészés a földön, És ha valami hatalom kimeritné ma a tengerek gazdag sótartalmát, holuap vagy holnapután a területükről ki áramló fertőzött levegő úgy elseperne minden hiúságunk, pöffeszkedésünk és önimádá- suuk duezára is a föld színéről bennünket, mint Kő- niggratznél a gyútüs puska bizonyos hadsereget a csatatérről. Uraim ! le a kalappal a só előtt! Felolvasásunk elvesztené tudományos színezetét, de tapintatlanságot is követnénk el tisztelt közönségünk ellen, ha a sóról, mint élelmi és gazdászati czikkről értekeznénk, - • mellőzzük azt is, hogy a só részint jegeczalakbau terem, részint a tengerből, mint Franczia- országban, vagy mint nálunk Sóváron, a földből kiszivattyúzott sós vízből elpárolás utján készíttetik. Érdekes azonban tuduunk, hogy az egész földön legnagyobb sóakna a vieliczkai — Gácsországban, mely több mint kileticzszáz év óta míveltetik s majdnem mesés nagyságú terjedelmet, üregeket és sós tavakat mutat fel . . . hogy hazánk s főleg Máramarosmegye szinte dúsgazdag a sótelepekben, elannyira pedig, hogy egyik pénzügyminiszterünk több ezer mázsányi sókészlotet hányatott (valószínűleg a halak és rákok kérvényezése folytán) a Tiszába . . . hogy hajdan az ország főurai sófizetést is kaptak s innen veszi a hivatali mellékjövedelem a »sallárium« vagy helyesben salarium nevezetet . . . hogy a XV-ik században egy mázsa só ára hazánkban négy garas volt (akkor éltek jó világot!) . . . hogy Ausztria-Magyarország olcsóbb áron adja a sót Orosz- és Törökországnak, mint saját polgárainak (ilyen a jó szomszédság!) . . . hogy a régi hellenek sónak nevezték az élezet, humor és kedélyességet is, — és bölcsen, miután ezek épen oly fűszerei a társalgásnak, mint a só az ételeknek . . . hogy a só nyelvünkben is szerepel mint képletes kifejezés, — például az ismert közmondásban «sok szakács elsózza a levest« és ama kedélyes példabeszédbe: »a vén kecske is megnyalja a sőt,« — kérem az öreg urakat, ezélzásnak és személyeskedésnek nem venni szavaimat. A sónak már különböző nemeit említik a természetbúvárok, — ilyenek jelesül: a konyhasó, sziksó, marhasó, timsó, keserűsó, csodasó stb. Mi azonban más osztályozást teszünk e részben, követvén a német bölcsészeket, kiknek legfőbb vágyok és dicsőségök, hogy valami újat, valami soha még nem hallottat mondhassanak. Szerintünk a sónak egyik neme: Az orsó. Ne mosolyogjanak, kérem, hiszen már neve is igazolja, hogy só. Hajdan otthonos volt kunyhókban és palotákban, a pórasszonyok és főrangú delnők kezében, — ma már jóformán a szegényes házakban vonult meg nagy szerényen, miután más helyekről kizavarták a gépek és a míveltség (?) magasabb igényei s maholnap pusztán csak az emlékezet világában fog élűi, és úgy lehet, már a következő nemzedék nem értendi, hogy valaha mennyi édesség mennyi boldogság rejlett e két egyszerű szóban: orsókapás, or- sóváltság! Másik neme a sónak a borsó. Finom eledel főve, — már tudniillik a lengyeleknek, szepességieknek és mindazoknak, a kik szeretik. Hanem a kis diákok nem igen álhitják, miután nekik nem főve, hanem nyer- sog tálalja fel páter Bőrkötős vagy pan Zach- radnyik, még pedig azon világos kikötéssel, hogy reá kell térdepelniük. Különben ha oldalas, kolbász vagy rostélyos díszítéssel van kellőleg ellátva, azt hisszük, jó — A világ mindent tudni akar, de abból semmi sem lesz, s én a te helyedben kivetném e dőreséget szivemből, s talán . . . Itt Laczi felkaczagott újra kezdeném udvarlásomat! Hogy érted ezt! — Nos — kedves Ottóm — úgy értem, hogy feledve a múltat — hisz annak úgyis három éve már! — ismét körébe mennék Ellácskának s nyugodtan társalognék vele mindenről, mi szőnyegre jön. Te azonban ehez gyenge vagy, oda én kellonék. — Gondolod, hogy nem volnék képes reá! kérdé Ottó elgondolkozva. — Ah ! És le megtennéd ? — Jó! Megteszem! Igazad van, meg kell mutatnom neki, hogy nem szenvedek ! — Igen helyesen! —vélé Laczi s szemei kedv- telve nyugodtak barátján. — Uralkodni fogok magamon — folytatá a másik mosolyogni, élczelni fogok, midőn szivem meg akar repedni ! — De édes Ottóm ily érzelgősséggel semmire nem fogsz menni! — Nem leszek az; Jer! vezess oda! — S bemutassalak ? kérdé nevetve Laczi! — Ahogy tetszik! Ella — midőn a két fiatal embert közeledni látta — elforditá arczát, bár azou némi pír mutatkozott — s meglepetve nézett reájuk, midőn előtte látta őket.- Engedje nagysád — kezdte Laczi, el nem titkolható hamis mosollyal — bemutatnom az én kedves barátomat Léry Ottót! Mondhatom nagysádnak, hogy ki■r étvággyal lehet bárkinek is fogyasztani a rajta elhelyezett íelzetet, s utána a borsó félét, vagy is, hogy félre ne értessünk a só előtti szótagot. A korsó hasonlóul egyik sónem. »Derék házi edény — szokta mondani urambátyám — áldott legyen a gömöri gelencsér, a ki fuudália, csak az a kár, hogy viz van benne és nem szőlő leve!« »Majd bizony! — mordul vissza Jutka néném — nem tudod-e, hogy addig jár a korsó a kútra, inig el nem törik?« — Egyébiránt van emlékezet olajkorsóról is, melyből a szegény özvegynő olaja soha ki nem fogyott. Óhajtjuk, hogy a társadalom szegényei, nyomorultjai és áldozatai számára ma és minden időben legyen ilyen áldásosztó korsója a részvétnek és emberbaráti szánalomnak. Végül a sónemek közé tartozik a koporsó is, hanem ez aztán csakugyan keserűsé ! Józan ésszel senki nem óhajtja használni, s legfeljebb ellenségeinek Szánja, hanem azért előbb utóbb reászorul. Meg kellene tisztelt közöu- ség! fenyiteni, még pedig szigorun az asztalosokat, kik ezt az átkozott sót gyártani elég vakmerők ! Az ám, de az asztalosok az orvosokra hárítják a felelősséget, azok az okai mindennek! Nos, orvos uraim, miként védekeznek? Előre tudtuk, hogy ezt fogják felhozni mentségükre .. . »halál ellen nincs orvosság« s igy hát csakugyan be kell vennünk azt a mérges keserű sót? Nem tisztelt uraim és hölgyeim! nem kell többé félniök a koporsótól, mert rövid időn bevégződik rettenetes hatalma. És ez nem üres ábránd, nem csalárd ámítás, hanem a való, a legkomolyabb való. Azonban a megfejtés titka ez idő szerint a miénk, — mit ajáulanak, hogy a titkot, a legnagyobbat legmélységesebbet a világon bírhassák? Senki? semmit? Megmondjuk tehát tiszteletdij nélkül is. »Nem kell többé félnünk a koporsótól, amennyiben nem sokára bekövetkezik a hallottak elégetése.« x y. A magyar országos sególyző-nőegylet 60811880 sz. körlevele, E körlevél felhívást intéz a hasonló czélu fiókegyletek választmányaihoz, még pedig több rendbeli intézkedések megtétele végett. Jelesül : hogy mindegyik fiókegylet választmánya kérje fel az egylet területén lakó orvosokot, vajon háború esetén készek-e és minő feltételek mellett a beteg és sebesült harezosok ápolásában közremüködui, — a nőket; hogy kik volnának hajlandók a háború színhelyéhez közel eső helyeken a beteg és sebesült katonákat ápolni, s esetleg saját házukban ápoldát berendezd, — a férfiakat, sebesült és beteg harezosok tovább szállítására, valamint az e végett szükségelt kocsik és lovak felajánlására, — értesítést kér ezenkívül arról, ha vannak-e az egylet területén alkalmas épületek hol kórházakat lehetne berendezni, s illetőleg a hatóságok és egyesek ellátják-e e helyiségeket egyszerű nyoszolyákkal és bútorzattal, — továbbá, ha vannak-e hölgyek és nők a kórházi fehérnemüek mosatásának eszközlésére, a kórházban levők levelezésének vezetésére, — végül, ha ajánlkozik-e valaki a vidéki gyógyszerészek közül arra, hogy a hareztérre elmegy a katonai gyógy tár kezelésére, továbbá hány százalék leengedésével kész a szükségelt gyógyszereket kiszolgáltatni ? E kérdő pontokhoz rovatos táblázat is mellékeltetett, s egyszersmind azon kérelem is csatoltatott, hogy a választmány iukább csekélyebb ajándékokkal elégedjék meg, de azok oly biztosok legyenek, hogy a cselekvés pillanatában minden körülmények köztt biztosan lehessen azokra számítani. A válasz 1880. decz. 15-ig megküldendő. Röviden még csak azt jelezzük, hogy a »magyar- országos segélyző nőegylet« ez idő szerint 9 megyei, 2 városi és 172 fiókegylettel bir, több mint 17 ezer taggal. Z. Enyelgések. Csipkedi: Fejenagy szomszéd uram! Fejenagy : Taláu valami nevezetes dolgot akar velem közleni Csipkedi szomszéd ur ? ! tűnő tánezos, kedves társalgó — egyszóval: egészen megváltozott ! Ottó boszús pillantást vetett Laczira e bevezetésért, de azért mosolyogva hajtá meg magát. A közel levők azonban majd mind ismerték Ella 8 Ottó régi viszonyát s feltűnt nekik Ottó közeledése annyi idő után s igy Ella sem engedhetett bosszúságé nak szabad folyást s fejével gyengén bólintott. — Ugyhiszem — szólt kissé csípős hangon — egyszer már ismertem Léry urat, s ezen uj bemutatáson felette csodálkozom! Laczi megszoritá Ottó karját, mert látta, hogy az elhalványodolt, de ezen pillanatban felragyogtak sötét szemei, tartása könnyeddé vált, ajkán mosoly jelentkezett, midőn felelt: — Czélzásait megértettem Ella nagysám! — de hisz az régen volt, azóta komoly, s férfi lettem! Fiatalságom dőreségeit elfeledtem s tekintse nagysád úgy, mintha mi sem történt volna, hiszen az egész afféle fiatalkori csínnak vehető!Laczi el volt ragadtatva s majd elszalasztott ajkáról egy »bravó «-t, mig Ella meglepetve nézet Ottóra. — Hogyan ? kérdé, ön ezt dőreségnek nevezi ? — Ön tehát akkor engem nem is ... de itt félbe szakitá, nem akarta kimondani, mi ajkán lebegett. — Úgy van Ella nagysám — felelt Ottó, örvendve e fordulaton — s engem bántott lelkiismeretem, már rég akartam bocsánatáért esdeni, de nem mertem közeledni! —- Jól van uram! ön tehát velem játékon űzött — ! felelt Ella elfojtott hangon ezért meg lakói! S tudja mivel?
