Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-03-31 / 13. szám
II. évfolyam. Nyíregyháza. 13. szám. Csütörtök, 1881. márcziushó 31. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmnnkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva : Hgtíuz erre............................................. 4 frt. Félévre................................................................2 „ Negyedévre.......................................................1 „ A községi jegyző és tűni tó uraknak egész évro csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások Ptringcr János és Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre- czeni-utcza 1551. szám) intézendók. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bórmentetlen levelek csak ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden háromszor hasábzott petit-sor egyszer közlése ö kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bólyegdij fejében, minden egyes hirde- j tés után 80 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 i krajezár. Hirdetésok elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Haaseustein és Yogler _________________________ irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. _____ T isztelt olvasóinkhoz. Lapunk második évfolyamának első évnegyede jelen számunkkal bevégződik. Midőn innen folyólag újabb előfizetésre hívjuk fel megyénk és városunk tisztelt közönségét, nem czélunk öndicséret tömjén füstjóvel kápráztat- ni a szemeket, sem fényes és be sem tölthető Ígéreteket helyezni előtérbe, — hanem mindössze is annyit mondunk, hogy a létező viszonyok köztt legjobb akaratunk szerint igyekeztünk a közügyet szolgálni egyfelől és másrészről jövőben is elkövetünk mindent, mi megyénk és városunk felvirágzásában sikerre, eredményre vezérelhet. Kérve egyszersmind a t. közönséget, hogy szives és önzetlen működésűnkben minket úgy a szellemi, mint az anyagi téren testvérileg gyámolitani kegyeskedjék. Maradván teljes tisztelettel Niregy- házán, 1881. márczius 29. A szerkesztőség. A „Nyirvidók“ előfizetési ára: postán, vagy helyben házhoz hordva: Egész évre . . . 4 frt. Fél évre .... 2 frt Háromnegyedóvre 3 „ Negyed évre . . 1 „ A községi jegyző s tanító uraknak egész évre csak két forint. Wringer János és Jóba Elek, ft „Nyirvidók“ kiftdó-tulnjdonosai. Ha nem akarunk pusztulni. Lapunk folyó évi 9. és 10. számaiban reámutattunk azon pusztitó életviszonyokra, melyek vidékünk, sőt átalában az egész magyar haza népesedésének kellő gyarapodását tetemesen akadályozzák, és mint ilyenek nem csekély aggodalmat keltenek minden igaz hazafi kebelében. De hát — kérdezzük már most — elannyira gyógyíthatlanok és végzetszerilek e pusztitó életviszonyok, hogy velők szemben hasztalan minden küzdelem, elzárva a menekülés minden ösvénye, kirekesztve minden reménye az újból megépülésnek ? Szerintünk nem! Még gátot vethetünk a nemzeti pusztulásnak, még sikeresen orvosolhatjuk a fájó mély sebeket. De miként? Megvalljuk, mi egy ideig igen sokat vártunk e részben a törvényhozás bölcseségétől, — hívén, hogy nem nézendi, nem lehet, nem szabad közönyösen, tétlenül néznie a nemzettest vérvesztésének és fokozatos elbénulásának ezen félreismerlietlen és megdöbbentő processusát, — azonban vérmes reményünkből meg lehetősen kiábrándított bennünket egyik — szükségtelen mondanunk: milyen színezetű — nagyobb szabású politikai magyar lapunk, mely a közelebb megejtett népszámlálási művelet adatai felett elmélkedvén, és számszerűleg is kimutatván a végeredményt, jelesül: bogy a Szent István koronája alatt lévő országok népessége 1870. óta mindössze is csak egy és egynegyed százalékkal emelkedett, — szóról szóra ezt mondja: „mindez a politikával, vagy kormányrendszerrel absolute semmi összefüggésben nincs. Az csak ámít, és a baj orvoslása iránt vezeti félre közönségét, ki ilyesmit állít.“ Tehát az általunk említett országos bajok, a pálinkakór, a házasságok feltflnőleg nagy gyérülése, és a gyermekhalandóság roppant mérvű elhatalma- zása, semmi összefüggésben nem volnának az intézkedő körük működésével, nemcsak, hanem aki ilyesmit állít, ámító és közönségét vezeti félre? Sajátságos felfogás! Mi úgy tudjuk, hogy más tájakon a magas régiók emberei nemcsak gondosan tanulmányozzák, sőt szakemberekkel is tanulmányozhatják az ily aggasztó kórtüneteket, hanem elhárításuk érdekében minden lehetségest is megkísértenek, s innen folyólag intézkedéseiket kisebb nagyobb mérvben siker és a helyzet javulása kiséri? És nálunk ? Nálunk, úgy látszik, ez a jelszó: „mi várhatunk.“ Mit tegyünk hát? Azt a mit a franczia közmondás javasol; „segíts magadon, — az isten is megsegít.“ Törekednünk kel teliát, úgy orvosolni a bajt, a hogy lehet, jelesül társadalmi utón, — megtenni saját környezetünkben, a mit tehetünk, de egyszersmind oda hatni, hogy a törvényhozás által eszközöltessék az, mi egyesek erejét és hatáskörét túlszárnyalja. Alakítsunk egyleteket a pálinkakór lehető meggátlására, kérvényezzük a szeszes italok oly- nemű magas megadóztatását, mint az Angolhonban dívik, figyelmeztessük főleg a gyermekeket ama tűzitaluak lelket testet elbénitó hatására, nyújtsunk jutalmat — bármily csekély legyen is az — a javulás ösvényére térültnek, — mint mindezek Gali- cziában már régebben s újabb időkben csak tudomásunk szerint is Máramarosmegye több községeiben egyes lelkes kezdeményezők működése folytán meg is történtek, s helyenként szép eredményre is vezéreltek. Igyekezzünk továbbá szinte a törvényhozás utján lehetőleg elhárittatni a legnagyobb akadályt, mely utját állja a házasságok kötésének, leszállítA „NYIKVIÜÉK“ TiRCZÁJA. Olyan komor . . . Olyan komor most ez a ház, Olyan rideg, olyan kihalt I Nem hallhatom falai közt Fölzondlllni a rdgi dalt. Kidölt-bedölt a teteje, Falát benőtte a moha ; Porladozó sötdt köven Meglátszik az idők nyoma. A harasztlepto udvaron Egy agg kuvasz bolyg föl s alá . . . Megesndk az omber szive, Ha vonitását hallaná. Alig birja ven lábait, Elhagyta rdgi ereje ; Ősz fejét is lenn hordja már, Mintha bú, gonddal vön tele. A pitvar ajtaja előtt Félig kidőlt diófa áll; Kopasz ágán a ftllmile Enyhelyro többé nem talál. Nehány galyon még ringanak Az elsárgult falevelek ; De minden ziezcndsscl egy Bús elégiát zengenek ! . . . Hosszú évekkel ezelőtt, Mikor vidám ifjú valók ; E szent magányban mennyivel Üdítőbb . . . édesb volt a lég ; Még akkor nyílt a nefelejcs, Bimbót hajtott u rózsató í Tlindéri színben tűnt elém Egy reményteljes szép jövő. Még akkor élt a házfeje, Nem nyomta őrlő bú szivét: Kedves családju közt vígan Halgatta a fülemilét. Még akkor élt a ház dísze : A szőke ftirtli szép leány ; Kinél bübájosb éneket Nem zenghetett a csalogány ! Azóta évek múltak el, . . . Bedőlt a kislak oldala! Aztán lassankint elborult ürömöm fényes csillaga. És elhervadt a nefelejcs, A fülmii* is elköltözött . . . Csak a lanyha fuvalmu lég Bolyg még a sötét fal között. E rom előtt leborulok Buzgó imával ajkamon . . . Megérdemli o hely — hisz’ itt Szerettim éltek egykoron ! És elmerengek édesen. Bár uj kín tépi szivemet, S hallgatom mint zsong újra fel A régi dal — lelkem felett! . . . Paál Gyula. Mikor én megyeri légátus voltam . . . Motli: Indul nagy utára az árva diák . . . Helyesebben szólva Bupplikáns, a nyári évadban Anno . . . bizon már nem jut eszembe; de annyit határozottan mondhatok, hogy nyolez esztendővel fiatalabb, tiz kilogrammal könnyebb, egy jó arasznyival karcsúbb, és 120 perezenttel kedélyesebb ficzkó voltam; mikor a sárospataki szenior színe előtt letett ünnepélyes eskü után nyakamba vettem a nyírséget, hogy mint a fent nevezett iskola végrehajtója, a lábam ügyébe eső terület jótékony keblű kálvinista lakóitól beszedjem az iskola részére dukáló évi hátralékot. (Néhol ugyan előleget is kaptam, a mennyiben Bzemtől szembe összeszidtak, — saját jelenlétemben.) Hogy is ne lettem volna még akkor vigabb; hiszen az életbéli tapasztalás terhes felhője nem ne hezedett még rá azon időben a keblem azúrján szi- várványszinben játszó jövendő idők délibábos remény- szálaira. (Ezt meg már majd olyan értelmesen elmondtam, mint a hogy az a megkatétrátalanitott filoso- phiae professorom beszélt, aki előadás közben mindig a plajbász végével piszkálta fejéből nem tudom az eszméket-e, vagy egyébb apróságot.) Most már az emlékezet által izmositott ítélet ollójával metszegeteni ki magamnak a múlt események vaskos rizmájából azo-
