Nyírvidék, 1880 (1. évfolyam, 1-40. szám)

1880-11-04 / 32. szám

nyékét, bizonyára zsákszámra gyüjtlieti az adatokat és amely adatok arról fognak tanúskodni, hogy ezen reclamközlemények 90 százaléka mind külföl­di érdeket dédelget, jóllehet excusationis causa — X. jel alatt. Már most mi ennek a következménye. Az, hogy a jóhiszemű közönség látva a lap szövegébe X. jel alatt becsempészett reclamot, nem j a saját meggyőződése után indul, hanem valamely vállalat soliditását azáltal látja garantirozva; mert ' hát azt „hazafias“, mindenporczikájában „magyar“ j lap . ajánlotta; vagy ha nem ajánlotta, az illető ham­burgi, vagy cochin-—-chinai bankár tere-feré-­jének a lap oly helyén engedett helyet rendelke­zésre, minek folytán a viszonyokkal avatatlan közön­ség jóhiszeműsége lépre és jégre kérdi. Ezen lap szűk terjedelménél fogva nem rész­letezhetjük ez ügyet ezúttal bővebben, de a bizto­sitó intézetekre nézve megjegyezzük még, hogy vannak hazai vállalatok, mint például a „magyar- franczia“ vagy I-ső magyar biztosító-társaságok*s azoknál is lehet ép oly előnyös föltételek mellett biztosítani, mint bármelyik külföldi intézetnél. Bolyongó. Ébresztő, a két év óta alvó f. szabolcsi ref. lelkész-egylet részére. Sokan vitatták már s vitatják még ma is, hogy vájjon a megnyert csata által szerzett dicsőségből a ve­zért, vagy a közkatonákat illeti-e nagyobb rész ! ? Sokan Hannibált, Napóleont, Bemet és a többieket, egy szó­val, a vezéreket istenitik. "Mások meg a közkatonák el­szántságát, lelkesülését és kitartását magasztalják. Alkal­masint leghelyesebb a közvetítő nézet, inelyszeriut sem a jó vezér, jó katona nélkül, sem a jó katona kitűnő vezér nélkül nem boldogul. Egyik a másik nélkül nem mehet semmire. Én azonban csak a jó vezér nélkülözhetlen voltát; tehát a kérdésnek egyik részét akarom kellő világítás­ban feltüntetni. Volt nekünk, felsőszabolcsi ref. papi testületnek egy lánglelkü, egy lankadatlan buzgalmu, éles látású és jós tehetségű tisztes ősz vezérünk, aki nemcsak min­ket, e. megyét; hanem igen sokszor az e. kerületet is vezényelte és gyakran a kerületet ennek magának az akarata ellenére is a saját eszméi irányának követésére terelte; akire büszkeséggel tekintettünk ; mert a val­lási és egyháztársadalmi kérdések fejtegetésénél az ország gondolkodó s vallásáért, egyházáért és ezek fejlődéséért tettre kész irányadó férfiak gárdájában is ott szemlél­hettük. E tisztes ősz vezér, a poraiban is áldott, s kö­zöttünk boldog emlékezetben élő Litkei Péter, buji ref. lelkész, e. kerületi képviselő s a felső-szabolcsi ref. lelkészegylet elnöke vala, aki még emlékezetének varázsa által is képes bennüket lelkesedésre hangolni s az ideális, a társadalmi nemzeti és emberiségi esz­mékért s czélokért küzdelemre buzdítani, nemesebb részünk gerjedelmeit lángra gyújtani, kitartásra ősz­* Ne feledjük «a Fonciere-Pesti biztosító intézetet sem, mely­nek szilárdságát eléggé tanusitja azon körülmény, hogy a tiszán­túli ref. egyházkerületben lévő egyház épületei csaknem mind ott biztositvák. Szerk. — Ked—vés — jó — a—nyá—nk ! S azzal mindkettő hörögve összehull. Vérök ösz- szefoly. A mint átölelve tartják egymást; még ajkaik valamit suttognak. De ah! ki értené a haldoklók sut­togásait, ki ügyelne azokra a jó Istenen kívül? A vonaglók véghörgését ki értené? Hisz azok: kínos, kebelrázó, érthetlen viszhangok. így hullott el a két testvér egymás karja által. Még folyt a harcz, még dörgöttek az ágyuk, csat­togtak a kardok, süvöltött a golyó; (mely közé a hal­doklók jajszava is hangzott) még tartott a csata életre halálra. Oh hányszor viszhangozta e csatatér, az egy­másra rohanó lovak riadóit ?!) Szolimán kifejtette egész hadrendét s erejét; de mi — hagyjuk itt a csatát, annak kimenetelét bízzuk Istenre; keressük fel a bu- songó özvegyet Hampó Endre cs Béla édes anyját; mondjuk el; hogy? és hol vannak fiai? Nézzük őt, hogy mit csinál ?! Hát Bede Teréz a szomszéd szép leáuya ?!.... VII. A szegény özvegy asszony, néhai nemes Hampó András uram özvegye (a jó Klári néni) mióta Béla fia távozott hazulról: sokat könuyezett; naponként fo­gyott, veszett, pusztult, hervadt, mint virág, melynek gyökerén titkos féreg foga rág. Addig busougott, ad­dig epekedett, mig végre a bánat megtörte s ágyba fektette: beteg lett. Most is rosszul van. Gazdasága után nem láthat, a miért is : a mi kis vagyonkája s házi eszközei vaunak; pénzzé teszi és egyedül azon ártatlan állatoknak (a gondtalanul s vígan turbékoló galamboknak) él, melyeket elbeszélésem elején is em­„N Y f K V I D É K.“ töuözui, hogy még a kedvezőtlen viszonyok között is, az ellenmondások daczára is tőlünk telhetőleg hassunk, tegyünk, hogy a jó és szép igaz valósítása utáui tö­rekvésünkben soha meg ne restüljünk. E lelkes ősz ve­zér mint mély gondolkozó s bölcsészileg képzett elméjű ember, ismerte a ref. lelkész missióját s tényleges helyzetét. Ő vallotta s egész lényével igazolta, hogy a ref. lelkésznek minden erejével azon kell törekednie, hogy a mester, a világ idvezitő és megváltó istenem­ber Jézus nyomdokaiba léphessen. Azt vallotta, hogy a ref. lelkésznek az emberiséget szeretni, ennek hala­dását, fejlődését, tökéletesedését, felvilágosodását, boldog­ságát minden erejével munkálni szent és elodázhatlan kötelessége még akkor is, ha az emberektől üldözte- tik, bántalinaztatik vagy mellőztetik. Neki a jelszava legyen mindig: »excelsior!« mindig feljebb, mindig ma­gasabbra, a Krisztusi eszmény felé emelni az embert és emberiséget. Hitte és hirdette azt is, hogy ehez isme­ret, tudomány kívántatik a lelkesedés és őszinte em­berszeretet mellett is. A tudomány szerzésnek, az ön­tökéletesedésnek pedig eszköze a gondolkodás, elmélke­désen kívül a jó könyv. A szűkös sorsban élő, cseké­lyül dotált ref. lelkésznek pedig, kivált a tudományok mai fejlődése és elterjedése mellett nem lehet a maga erejéből, akármilyen takarékos és elvonult életet él is, anynyi könyvet beszerezni, hogy magát necsak a szín­vonalon fentarthassa ; hanem azoknak, mintegy emelő szárnyaknak segélyével, ameuynvire lehet előljárjon. Nem ; mert ő nem egyedül hivatásának, hanem csa­ládjának is köteles élni : mivel azt hirdeti a bibliá­ból, hogy »aki az övéiről gondot nem visel, a hitet­lennél alábbvaló.» Aztán az is szükség az apostol sze­rint, hogy »ő magát például adja a gyülekezetnek mindenekben ; »mert a ref. lelkész mint mondatik, egy darab életnek középpontja, kire sok szem néz s igy példás életet kell élnie magáutársadalmi és min­denek felett, családi életében is. Neki nem lehet a feleségét fürdőre küldeni, hogy leányfővel jöjjön haza. A házas életnek azután az a következése, mint egy ref. esperes ismerősöm a minapában hozzám írott levelében mondá, hogy a csemeték megszaporodnak, ki őszi, ki tavaszi; akikről már ha nem példányszerüleg is, de lelkiisme­retesen gondoskodnia kell a lelkész apának s igy a jó könyvre kevés jut. Ezek miatt sürgetett, izgatott a mi elhunyt lelkes ősz vezérünk a ref. lelkészegylet alakítása mellett min­daddig, mig ez 1874. jun. 4-én meg is alakult. Mind­járt az alapszabályokba felvétetett, hogy az egylet egy könyvtárt alakit a tagsági dijakból, mely könyv­tárnak egy része Nyíregyházán, a másik Kis-Várdán, egy harmada pedig N.-Kállóu, az illető lelkészeknél helyeztetik el. Az eszme nem maradt papiroson, Írott malaszt gyanánt; hanem testet öltött. A könyv­tár becses tudományos : philosophiai, theologiai, termé­szettudományi könyvekből megalkittatott. Nem lehet tagadni, hogy a három megjelölt helyen sok becses könyv vau. De hogy mennyi van biztosan s melyek azok a meglevő könyvek: azt határozottan aligha tudja valaki; azonban, hogy ref. lelkésztársaimnak kileuczti- zedrésze nem tudja, ezt már biztosan állítom. Mig az ősz vezér élt, addig ő az egylet ügyét elaludni nem en­gedte ; mert — rendes szokása szerint egyegy hónalj könyv, jegyzőkönyv s iromány-csomaggal járta híven, lelkiismeretesen a gyűléseket, — ha másként nem te­hette, az e megyei gyűlés első napjának délutánján rög­liték. Azokat etetgeti. Sokszor felsóhajt s fiaiért imát küld az egek urához s mindannyiszor könnyei meg­erednek. — Kedves asszony uéném ! legyen nyugodtan ; — mondá Bode Teréz, ki azóta, mióta Béla távozott; rendesen a jó Klári néni mellett volt, — hiszen azt ígérte, hogy vissza fog térni a mi nagyobb örö­münkre, s én bízom Istenben, hogy meghallgatja színből eredő imánkat s számunkra visszaadja őt. — — Ha az én számomra adja vissza az ég: ak­kor meghalunk ők, s én nem látom többé élve őket. Koszul vagyok, érzem: nekem, meg kell halnom. Kü­szöbömön, előttem a halál. — Édes néni! Ne hagyja magát ezen szóval el­tántorítani, hogy »halál.« Mert igaz ugyau, hogy a jöven­dőt senki sem tudhatja halandó — s igy azt sem, hogy kedves aszonynéni meddig fog élni; — de mindazáltal hiszem, hogy az a halál nem fog még elérkezni. — Kedves gyermekem! »An« tudom, mi a bajom! Hallgass reám! Most a mit mondok józanon és ép el­mével s mindent átgondolva mondom:»ime itt van e le­vél, add ál atyádnak. Ebben az van Írva, hogy ha fiaim megj önének : csekély vagyonom adassák rendelkezésükre ; ha pedig fiaim el találnának esni a mostani háborúba! akkor vegye azt saját birtokába, neked hagyományo­zom. A kapcsos bibliát, összes ruháimat és a galam­bokat — úgyis már régóta te viselsz gondot reájok — haladéktalanul e percztől fogva miud, mind sajáto­dul tekintsd.« — Alig mondá e szavakat: (s látsíot hogy elmon­dásuk megerőltetésébe került), midőn hirtelen rosszul tönzött egyleti gyűlést tartott s ott az egylet ügyei és más, a ref. lelkészi kart érdeklő ügyek megbeszéltettek. Ha ez sem sikerült — az e. megyei gyűlésen, a zöld asztaluál is beszőtte ő vagy egyik, vagy másik beszé­débe az egylet és könyvtár dolgát, Résenn volt a figyel­me uutalan; sürgetett, toborzott, lelkesített s pirougatott a maga utólérhetetlenül kedves, papos modorában. Szó­val igazi lelkes vezér volt, akinek a vezetése mellett a »legénység« mindig győzelmesen birkózott meg min­den feladattal. Mióta őt, a vezért elvesztettük, tespe- dünk; nem tudunk menni se előre, se hátra, mint a vén rák — Tompa szerint. Nincs, aki vezessen lel­kesítsen. Halála óta, két év óta, gyűlésünk sem volt. Könyvtárunk nem szaporodott. Mondják, hogy a pénz­tárban van vagy 200 frt, de biztosan mennyi; ki tudja, ki vizsgálja?! Elvesztettük a vezért s a csapat elzül- lött. Pedig mily sok volna a teendőnk. A könyvtár­ban tudtommal nincsenek meg sok jeles; sőt világi­rodalmi hirü könyvek, — Hiányzanak a magyar tu­dományos akadémia, a magyar történelmi társulat kiadványai. Történelmi müvekben különösen — leg­alább tudomásom szerint a — könyvtár szegény. Nin­csenek meg Tóth Fereucz egyháztörténelmi: Lampe Ember Pál ritka becsű dolgozata ; továbbá Horváth Mihály munkái. Aztán a paedagógiai irodalom teréről hiányzanak Herbert, Spenzer, Lubrich, Bliss Áron je­les munkáik és mások; melyekre pedig a ref. lelké­szeknek, mint hivataluk és hivatásuknál fogva a ta­nítói rendhez tartozó egyéneknek, elkerülhetetlen szük­ségük van s melyeket egyes ember alig bir beszerezni; közkönyvtárakkal pedig milyenekkel a kis Svájcznak minden valamire való városkája bir — mi nem ren­delkezünk : tehát az ily egyleti szakkönyvtárakra elke­rülhetetlen szükségünk van. Pénzünk úgy hallom volna már mindezekre; de nincsenek egyleti gyűléseink, ahol azok megrendelését sürgethetnénk. Volnának másféle tárgyak is, melyek az egyleti gyűlés megtartását szükségessé tennék. Ott volna pél­dául a Gróf Lónyay Béla ur lelkes felszóllalása ; »egy szükséges társadalmi mozgalom« czim alatt, ami reánk nézve korszakalkotó eszméket mozgat. (Lásd »Egyetér­tés« 267. sz. mellékletet.) Meg nem állhatom, hogy ne idézzek egy pár passust a nemes grófnak a reform, lelkészeknek, a gróf ur szerint »a hű és önfeláldozás ez apostolainak sorsán könnyiteni vágyó« felszólamlá­sából. Azt mondja ugyanis a gróf ur egyebek közt; mely osztálynak tartozik a magyar nemzet nagyobb hálával, egy szomorú, sötét korszakban elkobzással fe­nyegetett nemzeti önállása, vallása, szabadsága megőr­zéséért, mint éppen a protestáns papi osztálynak. A keresztyénség első századának magasztos tradícióit, a pogányüldözések korának martyrjait láthatjuk újra éled­ni, ha tanulmányozzuk hazánk történetét ezen korszak­ban. Mily önfeláldozással, bámulatos szilárdsággal tu­dott a támasz és segély nélküli szegény protestáns lel­kész küzdeni vallásáért, s istenben bízva, hitére tá­maszkodva ellenálni, a zsarnokság és elnyomás minden üldözéseinek mindaddig, mig ügyét diadalra nem se- gité«. így a lelkes, nemes gróf ur. És mi ? ! Szerény­ségünkben irulunk-piruluuk ezen őseinket s dicsőített protest, papi eldődeinket és közvetlen elődeinket, sok részben kartársainkat is érdeklő szavak olvasásakor ; de nem teszünk testületileg egy lépést, hogy a dicsők nyomaiba lépni igyekezzünk ! Még csak beszéd tárgyá­vá se tesszük a gróf ur felszólalását. De volnának lett, Teréz meleg ágyba fektette; de a jó Klári né­ni többet nem szólt egész nap. Másnap félre beszélt s csak fiait kiabálta. — Nézzétek ! . . . Ott vannak ! . . . Igen! . . . Csat­tog a kard ! . . . Bömbölnek az ágyuk! . . . Látom fiaimat! . . . Most nagy füst fogta el szemeim elől! . . , Nincsenek ?.!... Küzdenek! .. . küzdenek ! . . . Ah! jőuek fehér paripákon! .. . Egyik ló össze rogyott! . . . Nézd! mint .foly a vér!.... Ők ölve, hajh! ........... s azzal Bede Teréz karjai közt kiadta nemes lelkét. — Teréz a rábízott levelet átadta atyjának. Bede Ádám tisztességesen eltemetteté az özvegyet. Hamvai ott nyugosznak a székelyfalvi sirkertben. — És a szeretet nem hagyja jeltelen sirdombját: Bede Teréz olykor-olykor felkeresi a jó Klári néni sírját: megáz­tatja könynyeivel s a szeretet virágait hinti reája. Hampó Endrét és Bélát pedig hiába várták. — Várták egész esztendeig. Ekkor a hir elterjesztő felölök, hogy és mint estek el. Bede Ádám (a Te­réz atyja) pedig ekkor a reá bízott összeget a szé- kolyfalvi ref. egyháznak ajándékozá. Hát a szép Bede Terézből mi lett? Vágysz tudni kedves (olvasóm ? . . . . Gyász ruhát öltött magára s egész esztendeig gyászolta Hampó- Bélát; gyászolta nem csak külsőleg, de belsőleg — lelkében is, azon órától kezdve, melyben megtudta Béla halálát. — Ez idő alatt sokszor felkereste Isten házát, a templomot, hogy Istenével társalogjon buzgó imáiban s kérje segedelmét. HiBtr"

Next

/
Thumbnails
Contents