Tiszavidék, 1871 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1871-10-01 / 40. szám
r VII. évfolyam Kiadó hivatal ifj.CSÁTHY KÁROLY gazd. akad. könyvkereskedése DEBRECZENBEN, hová az előfizetési pénzeket és hirdetéseket kérjük küldeni. Hirdetések előre fizetendők: minden 5 hasábos petit sor egyszeri igtatásnál 5, többszörinél 4 kr. — Bélyeg- fcé' dij 30 kr. i—^ 40. szám. Vasárnap, okt. 1. 1871. TISZAVIDEK Debreczen, Szabolcsmegye és Hajdúkerület vegyes tartalmú HETI KÖZLÖNYE. Szerkesztői iroda: Debreczenben, Főtér 7-ik bz. Hová minden a lap szellemi részét illető közleményt kérünk ír' küldeni. Nyilttér alatt minden három ha- j ^ sábos garmondsor 10 kr. és 30 kr bélyegdij. * lagyobfi terjedelmű, mint szititén több ízben megjelenő hirdetések, alku szerint a legj Hiányosabban közöltetíiek. Előfizetési dijt Postán küldve .... 4.— £3 Félévre ............................2.— É vnegyedre......................1.20 Előfi zethetni Uebreczeuben ifj. Csáthy Károly gazdasági akadémiai könyvkereskedésében. H.-I£ÖSZÖrméliybevi Lányi Márton kereskedésében. IPesteu Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, (Kigyó-utcza 6. sz.) hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek. H yiregyés llagy-HÓJlÓbail a postahivatalnál. Egyébiránt a postahivatalok utján, legczélszerübb ötkrajczáros utalvány által. Előfizetési lei hívás TISZA VIDÉK VII-dik évfolyamának oct.—decz. évnegyedére. Előfizetési feltételek : Egész évre 4 forint Fél évre 2 „ Évnegyedre 1 frt 20 kr. Az előfizetési pénzeket kérjük mielőbb megújítani, hogy a lap küldésében késedelem ne történjék A „TISZAVIDEK“ kiadó hivatala. Állítsunk emlékeket, Debreczen város elhunyt dicső fiainak. Debreczen a Csokonai Vitéz Mihály szobrának felállítása által méltó emlékjelét adta azon kegyeletnek, miképen kell az utódoknak a nagy szellemeknek hódolni. Ha sokat szenvedett városunk történetét átforgatjuk, lehetetlen,hogy egy könycsepp ki ne gördüljön szemeinkből. élőnkbe rajzolva azon hányattatások és szenvedések hosszú sorá^, melyet e város századokon által tűrt. Ne szellőztessük fel a történetből azon jelenetek körvonalait, a hol annyi dicsők tündökölnek, a vértanú pályán, és a haza szeretetheti. Ne kisértsük meg a történet leírását híven adni mert lelkünk elszorul, és szemeinkbe könnyek ragyognak. Az egész hazában alig van város, mely részint ! a töröktől, részint a német hadseregtől, s más pusz- i titó csapatoktól annyit szenvedett volna mint Debreczen. E nemes város alig busz évi történetében esett I szenvedéseket, ha valaki kimerítvén olvasni akarja, | utalom a régi jó Bariba Boldizsár siralmas krónikájára a hol mind le vannak Írva azon számtalan csapások, melyeket e város népe keresztül élt. Ezen korszak gazdag a szenvedésben, gazdag a dicsőségben a haza szeretet alig mutathat fel nemesebb példákat mint ez időből. Olvassátok Debreczen történelmét, ott találjátok azon dicsők neveit, kik Debreczenért vértanú halált szenvedtek. — Ott láthatjuk nemes példáit egyeseknek mint kell szivükön hordani a közjót, mennyit kell azoknak szenvedni, kik méltók akarnak lenni a késő századok kegyeletére. Egész sorozatát tudnánk felhozni oly dicsőknek, a kik Debreczen város boldogságát tettel és szívvel küzdelmes pályájuk lefolyása alatt előmozdították. Mit szóljak a halhatatlan emlékű Mélius Péterről, ki mint debreczeni prédikátor egész lelke hevével térité meg a népet, s e hazában a reformatio apostolává lett. Nyugodjál te dicső, ama homok hantok alatt, melyeknek virágai hamvaidból nyertek életet, nyugodjál ott a néma sírnak éjeién, majd eljövond az idő, midőn a hálás utódok megkeresik nyughelyedéit, s hamvaid fölé szellemednek örök emléket emelnek. Miért ecseteljem Vígkedvű Mihály debreczeni biró életét? a ki városának javáért vértanú halált halt. Felemlitsem-é ? a Doboziak nemes törekvéseit, ; és haza szerelmüket, küzdelmüket? Oh ne idézzük fel a múltakat, szivünket régi vád árnyékozza be, s lelkűnkben fájó érzéseket költ. Ti dicsőek, kik alusztok ott künn a temetőn neféljetek, a ti tettetek és küzdelmetek öaök ragyogó betűkkel van feljegyezve a történetnek lapjain, s elébb megtagadta e nemzet magát, mintsem emlékeiteket elfelejtené. Debreczen város lelkes polgárai, mihelyest a hazájok felett a viharok elvonulni kezdtek, czélul tűztek ki e város egykori dicsőinek emlékeket emelni. Ily czrlból alakult a debreczeni emlékkert társulat is, mely eddig elő mily fényes eredményeket tudott véghez vinni említenünk is felesleges. A megkezdett utón előre Csokonai Vitéz Mihálynak már a szobra ott hirdeti, hogy Debreczen lelkes fiai mily dicsőén hódolnak a nagyok szellemének. Lost már Mélius Péternek akarnak emléket ál litani, s erre is szépen folynak az adakozások. Fel tehát Debreczen város polgárai, s ne hagyjátok elhangzani a szót: „Állítsunk emlékeket a dicsőknek. S ha ezen ügyet igazi nemes szívvel és ügyszeretettet karoljuk fel, akkor már néhány év múlva újra le rovunk egy régi szent tartozást, a Mélius Péter emléke felállítása által, mert ezzel a megdicsőült szellemnek tartozunk. Újdonságok. — Miután az uj évnegyed a jövő október elsejével kezdetét veszi, tisztelettel felhívjuk előfizetőinket, előfizetéseik mihamarábbi beküldésére : hogy a lap küldésében késedelem ne történjék. — A dehreczeni ovszayosvasár ideje újra itt lévén, figyelmeztetjük a városi kapitányi hivatalt, nagyon czélszei ü lenne az általunk már többször emlegetett intézkedést behozni a közlekedést illetőleg. Ugyan is oly rendszabályok életbe léptetése volna szükséges, mely az utczákon a szekerek menetrendjét megszabja, a burkolat egyik részén a jövő, a másik részén a menő szekereknek kellene haladniok, rendőri ellenőrzés mellett szigoTÁRCZA. Csokonai Vitéz Mihály bnesu beszéde tanuló társaitól és a debreczeni iskolától 1795 jul. 15-én „Uraim! Bucsuzásomat sokan talán úgy fogják nézni, mint a melybe egy közszokásra megesküdött ember igen könnyen megütközhetik s ezt is némi- némü rendetlen elme mozdulásának tartani: de példátlan bucsuznsom, mely igen hozzá illik példátlan elválásomhoz, minden, a ki engemet és az én dolgaimat esinéri, nyilván áltailáthatja. Ne ütközzön meg tehát benne senki, Uraim! közületek, ha a szokatlan de jó időbe, ily szokatlan, de nem vétkes módon fogom végső bucsuzásomat megtenni, minekutána előttetek scenáját ujitnám fel az én jövendő életemnek. Talán azt nem is kell említenem, hogy a tudomány legkedvesebb vagyonom volt mindenek felett, hogy én azokat jobban szerettem, mint minden egyebet, hogy én azok nélkül az életet, élő ember eltemettetésének tartottam a philosophus Senecával: de azt kívánom mégis felfedezni, hogy a tudományokat nem azért szerett m, hogy mondták, nem azért ked- velettem, hogy a pallérpálcza ügyelt reám a hátam megett, nőm is azt szerettem, amelyik könnyebb volt, közelebb volt, zsírosabb volt, hanem amelyiket leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinosi- tására és fellobbantására, annak a tűznek, melynek két három kisded szikrácskája az én ifjúi esztendeimnek hamuja alatt gyenge fénynyel pislogott. De azért alacsony lélek sohasem volt bennem s szemeteli csavargó igyekezetek nem mozgatták cselekedeteimet ; olyan pályát nyitottam meg magamnak, melyen liliomokon, Salamon dicsőségét olcsiíó liliomokon s az édes álomnál puhább gyepen lehetett iutnom, nem- | csak darabos omladékos köveken, nemcsak tűréssel, hanem gyönyörködéssel is és amelynek végén állott I a virtus a dicsőséggel, nemcsak méltóságos komor- j ságu tekintetben, hanem az érzékenységeket megbá- joló, a szivet nyájasan kecsegtető, a lelket édes an- dalgásba hozó ábrázatban. Itt találtam sok nagy lelkeket, kik közül sokan kezdettek velem futni, sokan már a íutásközben voltak, sokan a pályát megfutva kellemetes lélekzetszedéssel dőltek az őket kézen simogató nyájasabb érdem ölébe, hol a hazának s a tudományoknak örömkönvei csorogtak rájok s a maradék fényes oltárral.biztatgatta. Ó, a nagy lelkek! fogadjatok be valaha, majd ha én azt megérdemelhetem, ebbe a ti dicső Ermenonvillétekbe, avagy csak látójának s bámulójának! ó be tetézett jutalmát fogom én akkor megnyerni az én munkával telt óráimnak ; akkor, ó akkor, ránezbaszedett szemöldökkel suhanok el a plebecula zavart sikoltásai mellett oda, ahol a nagyobb lelkek csak biztató szóval, csak integető ujokkal hívnak engemet. Hogy pedig én ilyen gondolatokat hánytam magamban, azt énbennem, vagy az én lelkem, az én olyannak termet lelkem csinálta, vagy az én bővebb esmerettségem azokkal a nagy remek lelkekkel, a kiket Görögország és Róma csodálkozással adott a maradéknak tanítókul által, valamelyik csinálta, ha nem mindeuik is; nevelte pedig azon nagy magyar hazafiaknak minden rend és állapot nélkül való belső szövetségek, akik énnékem az örökös barátság szent kézfogásával egyengették az igaz érdem felé gyengélkedő lépéseimet, így tett engemet az holt és élő nagyoknak barátsága tökéletesebbé, vagy amint Klopstock mondja: szebbé válttá! Szerettem én a dicséretet, a tiszteletet, a pompásabb lépéseket szerettem, és mikor a szerencse: ülj fel német! szállj le német! módjára bánt is velem, tetszettem magamnak s belső megelégedésem nem irigyeltette velem senki szerencséjét. De soha, sem alacsony lélektől kikoholt álutakon, szemetes planumokon, férgeket vakon kergető undok vakondakturásokon nem kívántam arra jutni; sem a gonoszszivü, vagy ostoba- lelkű emberecskék veszedelmes és alávaló magaszta- lásaikat nem óhajtottam, „unitas et nec multiplicat nec dividit.“ Amaz zérus, czifra, egy czifra is semmi, száz czifra is csak semmi, czifra meg czifra is semmi. Örültem aunak, mikor egy nyiltszivü, egy értelmes gondolkozásu ember csak feje ráintésével jelentette is tetszését, egy szava több volt előttem, mint mikor valami érdemetlen, vagy egyenességeden ember egész oratziót mondott is, mert annak az oratziója pro vérre pro Oatilina is lehet, ezé többnyire miud pro domo sua vagyon! Inuen soha semmi kecsegtetések oly bájoló igézéssel nem csillámolhattak, hogy amitől én irtóztam, azt édesgető sugárokkal szinelhették volna ki s azáltal csalhattak volna el kedvellett ösvényemtől felfelé. (Folyt, köv.)
