Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-05-30 / 22. szám
ügy iránt! No hiszen beszélhetnek már ezután nekünk n merev centralizálásra türekvii kormány pártiak, s holmi subventionáll zsoldoslapok, hogy a megye intézménye túlélte on magát, hogy a megyei önkormányzat teljesen elavult s 1 ....tárba helyezendő ódonság, ... mi ugyan látv a e nagy érdekeltséget, egy „krükköt“ sem hiszünk ámító szavaiknak. ... De mintha lassúnkét gyérülne a közönség. . . . Úgy van, már kényelmesen mozoghatunk a teremben............Corpo di Baceo! hiszen mialatt egy rég l átott iskolatárssal, egy gyermekkori „kenyeres pajtással“ nehány szét váltottunk, azokon az östypusn alakokon kívül, kik oly rendetlenül ülnek a „zöld asztal“ mellett, mint egykor Roma senátorai eurulis székeiken, midőn az ellenség elöl az egész város népe szét riadt, — alig maradtunk benn „slalisták“ nyolezan — kilenczen . . ■ Mi dolog ez uram öcsém? — A dolog igen egyszerű. A megüresült tiszti állomások betöltenek, s miután csak is evégett jöttékbe gyűlésre a fenséges bizoltmányi tagok, most már rebus gestis bene gestis ebédelni mentek, s ebéd után allons! hazafelé minden ember szanaszét.... Ez mái minden napi szokás nálunk, s neve: a bizottinányi tagok strikeja. . . . Szegény kis Züra mily halvány és csüggeleg 1 Virágai fűszeres illatot árasztanak körűié . . . nem érzi. Fölötte vidám dalt zeng kedvencz madárkája . . . nem hallja. Villain hófehér galamb enyeleg . . . nem látja; szemeiben köny, ajkain sóhaj; szinte kétkedünk, ha ez-e az a vidor, kedélyes, élénk gyermek lány, kinek naivságában s elpusztithatlan derültségében magunk is anyiszor gyönyörködtünk! Igen öaz, demit jelent szokatlan lélek hangulata ? Hah 1 Elemér nevét suttogja . . . megvan ! most már mindent értünk. Az az átkozott gazftezkó Elemér valami csekélységért „felduzla az orrát“ s a kis búgunk Inában várta a megígért „Május fát“ Inában a Május hajnali zenét obiigát udvarlójától s „in spe“ vőlegényétől ............ Z ó ra vigasztalhattad, hogy ne, mikor az a hóbortos Elemér strikeot csinált. ...!!! Halványan pislog a mécs a szerkesztő szobájában, de még halványabban pislog a szerkesztő Nézi főkönyvét, nézi lárczáját...........................üres mind a kellő. Visszagondol a múltra ... ah mi más, mi aranyidők voltak akkor, o miKi praecteritos referál si Jupiter nnuos! Majd elmereng a jövő esvélyein, hát ha? ... . igen .... nem de még is . . . „virul-e mégi mikor virul újra, reménységünk hervadt koszorúja ?“ Soha, soha többé, hiszen „a nagyság átka“ félreismertetés és hálátlanság köznapi lényektől .... Megbuktunk — végzi szellemi monológját, s „elkeseredésben mi telhetett Ifilc............................. K ulcs e rém drámához: előfizetők strikeja Röpülnek az évek, „vágtat az idő sebesen,“ s kik azt véljük botorul, hogy még mindig „legénység“ vagyunk, egyszer csak azon nem remélt felfedezést teszszük, hogy fürteiket a vénség hava lepte el, idegeinkben hanyatlik az erőazéletvidor fiatalsággal, dicsérjük a múltat, ócsároljuk a jeleni, köhögünk, a „szöszt is pösznek mondjuk,“ fördőbe, készülünk s szégségesen itthon maradunk, . . . utóvégre nem érdekel semmi a világon bennünket ön magunkon kívül, saját énünk a bálvány, melyet a vakbuzgóság iinádá- sával kegyelünk. ... oh mit nem adnánk, ha Faustként még egyszer megifjodva élvezhetnék a szerelem, dicsőség küzdelem, barátság kéjes mámorát! Nem lehet, óránk lejárt, egy szivszorulás, egy kis vértorlás, s vége mindennek, „vége víg Andrásnak, mert neki sirl ásnak, ma ásnak Andrásnak, holnap ásnak másnak" . Iljah! az élet-erő strikeot csinált. . . . S akkor aztan szegény Tompaként: „Mindent feled, és mindent feledünk, Annál a kénynél nincsen egyebünk, Mit a hűség hullat reánk zokogva“ . . . De hát mégis nem mulunkel végképen, örökre! Lesznek bizonnyal, kik künyeikkel áztatják ravatalunkat virágot ültetnek sirhalmunkra,|meg koszoruzzák fejfánkat s talán síremléket is állítanak hamvaim felelt, s igy élni, messze ki- hatólag élni fogunk az emlékezet világában . . . Hiú ábránd! mintha bizony a „hálás utódoknak“ nem volna egyéhb gondjuk, mint a holtakról kegyeleleltel megemlékezni! . . . „Hullnak holt a barátja,“ mondja a példabeszéd, s a „hálás utódok“ szives készséggel, kél kézzel fogják e kedvesen hangzó tantételt. És midőn szieházba, suiréekba, fürdőbe, tánczvigalomba mehetnek, midőn bor, zene, vidám enyelgés közöl élvezhetik a jelent, miért nem vethetnének fátyol! a múltakra, miért zavarnák az elhunytak álmait? ... de különben is mit használ a holtnak az a hideg és élettelen sir emlék? elég ha az emlékek a szívben él s nevük is örökítve van ... a telekkönyvben. Ugylátszik, „a hálás utódok“ is értenek a sírikéhoz ............ * * * Ugyan megjárjuk, ha végig olvassa e slrikeiádot, önök is tisztelt olvasóink ! kedvet találnak kapni, hogy jövőben igénytelen ezikkeiuek olvasásában szinte „strikeot* csináljanak. , . . . „Culpa nostra, culpa nostra !“ Mi hir a Nyírben. = A folyó hó 23-ára kitűzött képviseleti közgyűlés, — miután a képviselők nem jelenlek meg a határozat hozatalra szükséges számban, nem tartathatott meg. = A nyíregyházi majális, melyről említve volt lapunkban, hogy május 24-én fog megtartatni a Sóstón, az azon napon dühöngött hideg szeles idő miatt csak más nap 25-kén tartatott meg. A tanulók reggel zászlók alatt a legszebb rendben indultak meg a városból, s ezen szép rendet a menet egészen a sóstó helyiségig megtartotta, a gymmísiumi ifjnságkivételével, mint a mely az er- döliez érve egy perez alatt szét szaladt, s portyászva a menettől külön érkezett ki. Talán derogált a gymnasium nemes ifjainak azon szép sorrendben haladnai, a melyben a városból megindultak? — A sóstón aztán lettjókedvés mulatság minden felé s ez annál átalánosabb lelt, minthogy e kirándulásban városunknak nem csak vidám kedélyű gyermekei, hanem felnőtt lakossága is részt szokott venni s ezúttal is majdnem 4000-en rándultak ki a városból, s a legszebb idő lóvén, a szép természet vidám kinézése, a gyermekek fesztelen játszadozásai a legjobb kedély állapotot idézték elő a felnőtteknél is, s délutánra kelve meg- zendüll a tánezzene, s szépeink, kik egyszerű izlésteijes nyári toilethen jelentek meg, a rögtönözött láncztéreken neki pirult arczczal áldoztak Terpsychorének. Négy helyütt is tánczoltak, s a gyermekek táneztere talán nem volt a legérdektelenebb ezek közt. A vendégek ellátásáról kielé- gitöleg volt gondoskodva, s a hosszú asztalok kedélyes társalgók által voltak folytonosan elfoglalva. Csak vártuk hogy a nyíregyházi derék tanár és tanítói kart, melynek e kedves mulatságot leginkább köszönhettük, majd felkö- sziinli valaki.de az hizon nem történt meg,sőt a mi igen meglepő dolog, az egész majái isi borozások közt egyetlen egy valóm lesz még, s azt, mit húsz évi gyakorlat által s minden e téren megjelenő szaklap és munka figyelemmel kisérése folytán tapasztaltam, igen szívesen fogom közölni. Dr. Ungerleider: haszonszenvi orvos. Nyirfalombok. XIV. (A betűszedők strikea. Csendélet. Hazajáró lélek. Absens honatyák. Bizoltmányi gyűlés. A meghasonlott kedélyű kis lány. Egy megbukott nagyság. Az életerő strikeja. Hálás utódok. Hátha az olvasók is slrikeolnák ?) A titánok megoslromlák hajdan az Olympot s leverettek, kényelmetlen helyiségekbe internáltatlak, — napjainkban a betűszedők indítottak „ribilliól“ a nyomdalu- lajdonosokés lapszerkesztők ellen, megszülemlett Gutlein- berg műcsarnokaiban a „strike,“ s uralkodott nehány hétig nagy hatalommal, azután pedig kimúlt ez árnyék világból csöndes lefolyású gögaszkórban, . . . requiescatin pace! Igen bizony requiescat in pace 1 hiszen mig uralkodott, napi renden volt a zaj, sopánkodás, dühöngés, káromkodás, feleselés, agyarkodás, desperát nevetés, feje- lágyára esett éle, üszlövér humor, süt (Jókai és Lonkai kézszoritását nem is említve") a tettleges bántalmazás, a valódi „botreszkéró“ az irodalom terén s kivált a journal- istica keretében. Most pedig gyönyörű „csendélet“ van, béke és testvériség honol a betii szellemi és anyagi munkásai közt, a lapok — kivéve a kiveéndőkel - pontosan s az elébbi lepedő nagyságban jelennek meg, a szedők dolgoznak, az Írók igyekeznek, hogy a mi hiányzik a „minőségből, kipótolja a „uienyiség,“ a szerkesztő tárczája duzzad, a kiadóké még jobban, a publikum fizet és unatkozik, ... „es ist eine alte Geschichte doch wird ei miner nen.“ . . . Hanem azért hogy a strike enyészet álmaiba szen- derült a nyomdákban, nem mult el véglegesen, nem, sőt mint „hazajáró lélek“ folytonosan kisért, csak hogy persze egészen más régiókban. Kísértsük meg itt is, olt is le- lepzeni furfangoscsintevéseit. . . .*) * * * — Önök bizalmát kiérdemelni, s az imádott haza szent ügye mellett, e választó kerület nagyfóntosságu érdekeit képviselni és szolgálni, leend éltein egyedüli feladata, — hangzott a múlt év tavaszán Kárpátoktól Adriáig a zengzetes jelszó, s reá viharosan zajongott fel a mi jó népünk örömriadása : „éljen — vivát — nechzijc — evviva — hoch — zsivió — szetreászke!“ Azonban az emberek feledékenyek .... az országgyűlési képviselők 20—25 százalékról azt jegyezhetné fel a ház elnöke, mint az egyszeri „Observator“ a vadmuzsaliakról: „clamantes, a kik jelen nincsenek“. ... No de gondolja a tisztelt absens parliament — kényelmetlen valami az, ott az országházban nap nap után ülni, izadni, hallgatni, unatkozni, . . . azután a „bohócz estélyt“ és „neue Wellet“ is csak meg kell látogatni ottan ottan, . . . elég hogy nevünk olt parádézik a honatyák lisztes névsorában, s a képviselő di- urnumokat kabalisztikai pontossággal felszedjük . . . Íme tisztelt választó polgárok a képviselői srike, . . . hogy tetszik ? Bizoltmányi gyűlésben vagyunk, a megyei nagy teremben ember ember hátán pedig még az ajtókon kívül is tekintélyes számú tömeg tesz kísérletet — bár siker nélkül — meg fejteni a bejuthatás kétes problémáját . . . . Mi szép. mi meghaló ez a melegség és lelkesedés a közágyam elhagyására, felöltöztem, s a Cserna jobb partján az üdítő májusi léget szíva, gondolataimba mélyedve siettem a Ferdinánd forrás barlangjához. Minden csendes és néma volt beléptem a barlangba, melynek falai borítva valónak konyha sóval vegyes gyps jegeczekkel erős könkéneg szag terjedt szét s a meleg viz vidám csörteséssel sietett a szabadba hogy csatornákon a fürdőbe vezettessék s enyhülctet szerezzen a szenvedőknek. Ah csak a lélek szenvedéseit a szív bánatát is képes volna e forrás meggyógyítani! Ily gondolatok között foglaltam helyet a barlang egyik szegletében bus érzelmeimhez úgy illett e komor hely ! Az én keblem is ily üres vala melynek éltető meleg forrása a szerelem talán örökre kiapadón ! Azonban alig töltöttem negyedórát a kellemetlen helyen, midőn halk hangon nevemet baliám kiáltani, s Lenke előttem állott egész ragyogó szépségében. Reggeli öltönyt visele, s bő palást fedé el dombor tagjait. Mindent feledve ugrottam fel, s akartam karjaim közzé szorítani, de vissza tartott a gondolat, hogy ő többé nem az enyém — Ide, ide Kálmán, keblemre, mely a sírig csak érted dobog, szülei önkény elszakított tőled, s oda lánczolt egy emberhez, kit szeretni nem fogok soha, de esküszöm, hogy szerelmem tiéd, örökre csak a tiéd leend. Te nem jösz, viszavonod magad? Oh ha tudnád mennyit szenvedtem, de én egy gyenge lény nem daczolhallam velők; anyámnak gazdag vő kellett, ezt meg nyerte, de leánya boldogságát örökre eltemette! Most te is eltaszilasz, oh akkor jobb lesz nékem a halál! így szólott Lenke és karjait felém tárta, hangosan kezdett zokogni, vállain a palást széttárult sn reggeli pongyola öltözet feltárta e nő szépségének minden bájait. Nem tudtam szúlani, mert e pillanatban a jó és rósz szellemek csatáztak bensőmben, a kéz melynek már érintését éreztem, most még nagyobb erővel vont a mélység felé; a gonosz szellem győzött s én kiforgatva önmagámból felkiálték: — Igen, igen I a menyet el rabolták tőlem, s nekem jogom van azt vissza rabolni, és vissza rablom arra esküszöm. Ekkor egymás karjaiba omlottunk, és hosszú szenvedélyes csókban köttetett meg közöttünk a bűnös frigy. Ezután leültünk, és ö sírva beszélte el férjhez meneteiét. Oh e krokodil künyeket hogy még akkor nem ismerém! Én a lettetönek mindent elhívok s szivem felmentette öl! Oly ügyesen kimentette magát, midőn kérdezem, hogy miért czimezletteleveleimet Szobránczra, midőn nem volt ott. — Ott voltam, — monda ö, de dúlt szivem nem talált szórakozást sehol, futnom kelle keblem fájdalmival, nem akartam még néked a valót felfedezni, azért midőn onnan eljüvénk, egy karátnémat kértem fel, a ki levelemet utánam küldötte. Lenke a tájat már jól meg ismervén, pontosan leírta a találkozási helyeket, a hol reggel és cstve tanuk nélkül láthatjuk egymást. Tulboldognak érezént magam. Jó szellemem elhagyott. Mikor a bűn boldogít, akkor már mélyen sülyeiltünk! De most már be kelle végezi hosszas találkozásunkat, a fördü vendégei, már reggeli sétára indulhattak, s meglephetnének 1; még egy ölelés, még egy szenvedélyes csók, s azután Lenke a Ikszobák felé vette útját, és én a folyam partján az ellenkező irányban akartam folytatni utamat; de alig hagytam el a barlang nyílását, midőn karomat erősen érzőin megragadtaink Vissza tekintve, amaz üszbevegyült férfiút pillantám meg, a kinek karján megérkezésünkkor Lenkéi láttam, — Uram, — monda ö higgadt komoly hangon, de szemei szikrákat lövőitek, — ama nő, a ki most öntől távozott az én nőm, ezt azért mondom, hogy tudja minő jogon szólok önhöz. On azt mondá — minden szavukat hallottam, hogy menyországát vissza rabolja. Ez nagyon természetes a ki tisztességes utón nem tud magának feleséget tartani, az a máséra áhítozik; de de tudja uram hogy a rablókat kiirtja kebléből, a társadalom , a bíró most én vagyok és én a világból kiirtom önt! — A rabló ön uram ! — válaszolók dühösen, —■ ön rabolta el jegyesemet, ki Isten előtt enyém vala, de ön hogy kiélt csontváz tagjait felfrissítse az áldozattal, elrabolta tőlem öt, s igy nekem ép oly jogom van önt kiirtani vén podegrás! , . . — Valóban nem hitlem hogy ily bátor legyen ifjuur kivált tegnapelőtt, midőn részegen bukott fel a Herkules szobornál! monda hozzám gúnyosan. — E szemtelen rágalom fellázította egész véremet, agyam szédülni kezdett, a kéz megragadott, és húzott a mélység felé, és én a lehetetlennek látszó vén embert hatalmasan arczul ütöttem, hogy a vér orrából azonnal elindult. — Ezt csak már vér moshatja le, kiálla elvadulva, és öltönye zsebéből egy kétcsövű pisztolyt vont elé s rám ezélzott, én azonban neki ugrottam, s mielőtt elsüthette volna földre teriteltem öt, s a pisztolyt kicsavarván kezéből a folyamba dobtam. — De már igy csak orgyilkosok szoktak tenni mondám, — ez nem lovagias viselet. Uram ha önnek számadása van velem, szolgálatára álok. — Jól van! — kiálta dühben tajlékozó ajakkal, hozzon fegyvert egyikünknek élni nem szabad. — Azonnal, — felelék neki, az első lövést is önnek engedem 1 Elsiettem fegyverekért, s nehány perez múlva egy félreeső helyen, tanuk nélkül szemben állottunk egymással, Ö lőtt először, a gojó fejein felett süvöltőit el. Jó szellemem azt súgta, hogy dobjam el fegyveremet, s ne használjam a nyert előnyt; tejól tudod, már az iskolában is mily hires lövő valék? De a láthatalan démon felemelte karomat, lőttem, s hogy a Lenkéveli találkozásunk perczeit egyideig megne zavarhassa, jobb lábát zúztam össze. Életét nem akartam kioltani. Jajgatva rogyott össze, de én hozzá siettem, bekötöttem a zúzott tagol, s »álamon vezettem a lakszobák felé. Útközben megegyeztünk, hogy Lenkének ne juttassuk tudomására az esetei, s én megígértem hogy neje szerelmével vissza nem élek ; mire az öreg ur megnyugodott, s egy fördő szolga gondjaira bizva öt, szobámba siettem, hogy kissé kipihenhessem magamat, mert a közelebbi események egészen kimerítették minden erőmet. (Folytatjuk.)
