Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-12-17 / 50. szám

Imé, anemzet vette át a honvédelmet.

Teremtett fegyvert, hadseregeket.

És komoly bajokat okozott már a neki szélesedett, elbizakodott ellenségnek. . . .

Az ellenség majdnem minden erejét kénytelen öszpontositani, hogy a nemzettel szemben megállhasson. . . .

Mily iszonyú gyávaság, mily irtóztató árulás kellett arra, hogy százezrekből állott s jól fölszerelt seregekkel le lehessen tétetni a fegyvert ? . . .

Óh bár küzdené ki a nemzet a diadalt, a lelkesedés erős fegyvereivel!

Óh bár találhatna erős támpontot az ifjú köztársaság, mely a zsarnokság romjain született. . . .

Hadd lenne, hadd lehetne újra, mint oly sokszor a szabadság képviselője a franczia nemzet!

A szabadság derengő sugára hány más elnyomott nemzetnek szolgáltatna vigaszt, reményt s adna uj életet?

A franczia nemezet ügye már az emberiség

ügye.

A franczia nemzet diadala a szabadság diadala!

Vesztesége: a miveltség a felvilágosodás vesztesége! . . .

Foglaljuk be titkos imánkba a franczia nemzet győzedelmét!

A hadsereg harczképessége.

O.) A solferinói és königrätzi kudarczok után vigasztalólag hangozhatik Benedek tábornok szájából azon nyilatkozat, mit folyó hó 13-kán mint a közös hadügyminiszter képviselője a magyar delegatióban tett, s mely szerint a birodalom véderejének harczképessége folyvást növekedőben van.

Némi gúny látszik ugyan abban, hogy épen Benedek tábornok dicséri a mai helyzetet az előbbi felett, ki ama katastrófák alatt fővezér volt, s kinek már akkor be kellett volna látnia, hogy a hadsereg harczképessége igen rósz lábon áll, s nem kelle vala a poroszok ellenében kérkedés hangját használni, hanem törekedni a harczképesség megszerzésére, s ennek hiányában jó tanácsot adui a fejedelemnek, hogy időre van szükség, mig a hadsereg harczképessé tétethetik, és csak is aztán kelle vala döntő csatába bocsátkozni: úgy hogy az akkori időből még ismert magaviseletét a gyászos eredményekkel összevetve, valóban tagadni nem lehet, mikép mostani biztató nyilatkozata is vészit súlyából, értékéből, s nem enyészteti el a félelmet az iránt, hogy, hátha a most hiresztelt harczképességi előhaladás mellett is, kemény megpróbáltatások idején, veszteség és veres- ség lesz sorsunk ?

Azon nyilatkozat, hogy az összes védelmi erő elérte az „egy millió ötvenkétezer háromszász hetvenhat“ tekintélyes számot, nagy nyomatékkai bir ugyan; azonban megjegyzendő, hogy a tábornok ezt épen deczember 13-kán monta; a mikor, tudjuk, a katonai létszám ellenőrzésére rendelt szemlék még be nem végeztettek, s igy az eredményt, hogy tudniillik avalóságbau hány katonánk van, sem tudni, sem annyival inkább a birodalomból mindenünnem a hadügyminisztérium számára összeállítani s beküldeni nem lehetett.

Azon szám tehát, mit Benedek tábornok a dele- legatió előtt mondott, csak a p a p i r o n állhat meg, a valóságban pedig, mint a régibb tapasztalatok mutatják, jóval alább fog szállani.

De nem lehet tagadui, hogy egyfelől már azon rendszabály is haladást jelez, mikép ellenőrzési szemlék alkalmaztatnak úgy, hogy ezután nem jöhet elő azon eset, a mi régebben megtörtént, hogy a papiroson 500,000 katona állott, s midőn be kellett rukkolni, több mint százezer hiányzott mint részint elhalt, részint elszökött sat; más felől pedig, az egy millió számot mindenesetre megközelítvén a véderő: e tekintélyes szám valóban a véderőnek növekedésére mutat s a vagyon- s személybiztosság érdekeire megnyugtató hatást gyakorol.

De azt nem hisszük, hogy e nagy szám hasonló nagy eredményekre jogosító reményeket kelthetne, sőt valószínűnek tartjuk , hogy kissebb számú, de jobban fölszerelt s a lelkesültség szellemével felruházott sereg nem egyszer haladja fe- lyül a nagy tömegeket, ha ezek irányában csak k ü 1- ső reformot előidéző eljárás vétethetik alkalmazásba, mig amarra nézve a b e i s ö erősítés, haladás eszközei is felhasználtatnak.

íme az egy milliót haladó roppant hadseregben nincs meg és nem is lehet azon lelkesedés, a mi a nemzeti hadseregeket dicsőségre vezetheti!

Hányféle nemzetből áll majd mindenik ezred; s vezénylő főbb tisztei váltakoznak ugyan kissebb számokban, de a magyart, a lengyelt a tirolit, és oláhokat, a szerbeket majdnem általában német tisztek vezénylik németnyelven.

Van-e ily helyzetben ok a lelkesedésre; van-e

szellemi összhangzása vezényletek és vezénylők közt? van-e solidaritás, közérdekeltség a tiszt és a sereg között, a nemzeti becsület s büszkeség követelményei irányában ?; lehet-e annyi fajból összevegyitett ezredektől valami rendkívül dicső dolgot várni, midőn a tisztek és emberei, s ezek ismét egymás közt külön nemzetek fiai lévén, külön érdekek hatásának vannak alávetve.

Azt hisszük hogy a közös hadügyminiszternek Benedek tábornok által jelzett javítási rendszere csak a külsőségek körül forog; a belső előhala- dásra alig van gond, alig van tekintet; pedig jól tudjuk, hogy csakisa belterjes előhaladás- nak lehetnek kedvező eredményei.

Mindaddig tehát, mig a közöshadügyminiszter, csakis embertömegek s fegyverhalmazok számában látja az előhaladást, esakis külső irányban terjeszti ki reformjait, a belső, a szellemi képességgel pedig gondolni sem látszik: lehet iszonyú embertömegekkel dicsekedni a delegatiók előtt, lehet újabb milliókat elkölteni: de a valódi védképesség mindaddig nem lesz meg, mig azoknak belső szervezetére s vezényletére kellő figyelem, és nagyobb gond nem fordittatik.

Ha már nem látják be, hogy ha a magyar s a többi tekintélyesebb ország is külön országos haderőket állitván ki, saját országos, nemzeti szervezet és vezénylet mellett, — az ily, egyes tagjaiban is összefüggő és inkább egyöntetű hadseregek a legnagyobb megpróbáltatások idején is ketannyi erőt fejthetnek ki, mint a sokféle országból, sokféle nemzetiségből álló s német tisztektől vezénylett hadcsapatok:

Legalább lássák be oda fent, hogy valahára rendszert kell változtatniok az ezredek összealkotásában, az elhelyezésben és a vezényletben addig is, mig a nemzeti vezénylet be nem hozatik egészen — a mi ugyan már csak idő kérdése, mert hasznait csak a vak nem látja be!

Az ezredeket úgy kell összealkotni, hogy egy hazának, egy országnak, sőt ha lehet, egy nagyobb vidéknek fiaiból álljanak.

Továbbá, a mennyire lehet, hazájok közelében kell tartani, hogy a nép az idegen katonaság háborgatásának ne legyen kitéve.

Végre, ha már megtartják a német vezényletet oly tisztekkel kell ellátni a hadcsapatokat, kik lehetőségig földieik legyenek a legénységnek, s nemzeti nyelvükön is érintkezhessenek velők.

A többi, a csapatok gyakorlása, tanítása, jól élelmezése sat mind oly dolog, a mi önkényt észszerűen el nem maradhat.

Ha ily belterjes javítások is eszközöltetnek; ha a hadsereg szelleméről imigy is gondoskodva lesz: akkor aztán inkább lehet hangsúlyozni a nagy hadtömegek értékességét.

Különben a népvándorláshoz hasonlító katonatömegek is, szellemi emelkedettség és hazafiui leke- sedés nélkül csak is tömegek maradnak melyek nyerhetnek sokaságuk által, de nem vergődhetnek nagyszerű dicsőségre, s rendkívüli idők esetére a szellemi biztosítékokat, milyenek: a nemzeti becsület, hazafiui büszkeség, sat. — nélkülözni fogják; a mellett a sok munkás kéz hasztalanul vonatik el az ipar- kereskedés- s gazdászat teréről... .

A véderő képességére nézve tehát a belterjes fejlődés, előhaladás nélkülözhetlen.

A mi az osztrák hadseregnél eddigelé hiányzik!

S mindaddig mig arra kellő gond nem lesz:

Ausztria kivált a mai előre haladt tudomány időszakában, nemzeti lelkesedéstől áthatott hadseregek ellenében félő, hogy ismét Sol- ferinót vagy Königrátzet fog.

A magyar irodalom ébredése 1849 után.

a F—ő után.

CFolyt.)

Az Album-irodalom e kezdeményezés után nagyon is hirtelen emelkedést vett volt. Előbb Vahot Imre „Losonczi Phönix“-e (3 kötet), majd S z i 1 á g y i S. „Nagy- enyedi Album“-ában (2 kötet,) mely utóbbinak első kötete körtilbelől a legtartalmasabb Album magyar nyelven.

Az 1850-ik évmárliusában a szépirodalom már kül- terjüleg is kezd növekedni, Már 9-dik márcziusban megjelennek a „Magyar emléklapok“ első füzetei Gyulai szép versével: „Hadnagy uram, hadnagy uram“, ezzel talán épen e napon a „Pesti Napló“ is föltámad halottaiból, ugyan csak szépirodalmi tárczával.

A „Hölgyfutár“ lapjain I. au ka tűnik fel humoros verseivel [először máj. 31-én) L é v a y, eleinte habozva a növeli isti ka és lyra közölt, mely habozás az irodalom javára a lyra felé dőlt ol; majd Szász Károly is Írni kezd, ha jól emlékezünk, Sz. K. kezdő belükkel.

K u t h y, sőt J ó s i k a is, talán kétségbeestökbeu a haza sorsa fölött, kezdenek cosmopolitákká válni.

Jósika, a nemzet legkedveltebb regényköllője „Maylly család“ („Di Familie May Ily “) czimü regényét németül adja ki, mi még a túlzással nem vádolható Nagy Ignáczol is annyira kihozza sodrából, hogy öt a nemzetre nézve már elveszettnek tartja.

Ez nem teljesült. A kétségbeestéböi felüdült költő később visszatér képzeletben a családi tűzhelyhez, s „Eszter“ czimü regényével megkezdi légi működésének folytatását, bár az egykorihozjképest kevesebb szerencsével.

Ellenben K u t h y elveszti az egyensúlyt s később a nemzetellenes szolgálatban is tevőleges részt vevén, az irodalomra nézve még életében meghal.

Eötvös ez idő szerint politikai irodalomra adja magát a XIX. század vezér-eszméin működve; ugyanezt teszi Csengeri is.

De még ez évben félig uj erők tűnnek fel. (Tóth Endrében, Vas Gereben, Beöthy László, Nyilas, Zalár és Mezei személyeiben.

Ez ismert és a magyar irodalom történetében nyomot hagyandó nevek mellett egy egész sereg ephemér- élctü jelenséget tüntet fel a föltámadt sajtó; úgy hogy a régi jelesek, ezek közölt különösenJTompa és Arany, viz- özöntől kezdenek tartani.

De ez oknélküli félelem volt. Pár év kellett csak, hogy a valamire való erő kiemelkedjék £a férgessé pedig elhulljon.

Lassankint a szinirodalom is megkezdő működését.

Szigligeti már apóiban benyujtá „Vid“-jél; Dobsa ugyanazon év júniusában. Ezekhez aztán Kövér, Obernyik és Degré járultak kisebb vagy nagyobb mara- dandóságű darabjaikkal.

A kritikát az első években az élet állal is erős kritika alá vett Sükei kezelte, — inkább eredeti ötleteivel, mint valódi komoly kritikai tanulmánynyal.

1851-ben midőn Jókai is megindító „Remény“ czimü füzeteit, a magyar szépirodalom már teljes lendületet kezdett venni s a régi erők, a kétségbeesés hangtalansága, vagy visszavonulása után, mondhatni, egyesülten léptek fel a hanyatló irodalom megmentésére. Az akadémia és Kisfaludy-társaság is még ez évben megkezdő működését •— a feltámadás megtörtént.

Ismeretes tünemény, hogy közös elnyomás idején aa elnyomottak összetartása nagyobb szokott lenni.

A magyar irodalomnak ezen vas korszakában nem igen volt irodalmi viszály. Az egész szűk körre szorult irodalom ugyszólva egy családot képezett, mely a feltűnő legcsekélyebb erőt is nagy örömmel fogadta; az erősebbek gyámolitáka gyöngébbeket, tapasztalatlanabbakat, s minthogy az egész irodalmi élet egyetlen szűk világra, egy kis mikrokosmosra volt szorítva, melyen túl semmi sem volt, mit akár a hazafi érzése, akár a nemes ambilio fölkereshetne : az irodalom önkénytelenül jutott birtokába annak, mié most nincs •— egy kis irodalmi társas életnek

Eleinte Szilagyi S gyűjtő maga körül a létező erőket. Szólásán a hét bizonyos estéin leginkább az Erdélyből származott írók jöttek össze. Kemény, Gyulai, Sü- kei s egy csomó „minorum gentium“ ; az utóbbiak között Balázs S. és c sorok írója is. E társaságot aztán Bartalus mulattató édes bús zenével; közbe-közbe az érdekes vitatkozást megszakítván.

Később a megyeház melletti „Arany ökörhöz* czim- zett kávéház volt a fögyülhely, melynek emeletében egy alkalmas termet e czélra mintegy elkülönített a házigazda.

Ide gyűlt délutánonkint fekete kávéra az ifjabb irodalom, a „veterán“ Garayn kívül, ki betegen is megjelent, hogy az uj generalióba lelket öntsön.

Pedig a szegény már alig volt alkalmas reá. Különösen emlékező tehetsége hagyta volt el; úgy hogy valamely adomát kétszer-háromszor is elmondott snnak, a kitől épen először hallotta.

Itt lehetett látni és hallani az eleven, frappáns él- czeket mondó Dobsát, a gunyoros S U k e i I, a komolyan élczeln SzékelyJózse fet, a chevaleresque B u I y o v- s z k y t, az akkoriban igen ábrándos T ó t h Kálmánt,« jókedvű Balázs Sándort; néha BeöthyLászlóts a törhetlen kedélyű L i s z n y a i t.

A vidéki iró, ha Pestre jött, itt kereste föl az uj korszak irodalmát, hol közös vcdégül lön bemutatva és fogadva; kivéve, ha hazafiság tekintetében valami rósz fát tett a tűzre . . . Ilyenkor az illető a komoly hangulatból s a hideg fogadtatásból észrevehette, hogy itt nincs mit keresnie.

így járt a többek között e társas körben Kuthy is, ki a visszautasítás sebét vitte el innen.

Hasonló, de már kisebb körök alakultak később a beteg Pákh Albert és Vahot Imre, még később Szelcstey László körül; de egészen különböző természetűek.

Az „ Aranyökör“-féle körben oly nagy volt az ösz- szetarlás, hogy nevezetes vendég kedvéért még ebédre is kitűzött helyre mentek így vették körül egy ujvilág-utezai vendéglőben egy alkalommal a Pestre föllálogatott Kazinczy Gábort; ily csatlakozó örömmel fogadták L é v a y I, és később a mélyérzelmü TóthEndrét.

Itt osztók meg valamely mű sikerének örömét, bi- rálgaták a kevésbé sikerült müveket baráti, de azért nem egyszer éles kritikával, s nem egy kezdő iró e társalgásból igen sok hasznot merithetett.

Ott panaszoltuk el a közös ellenség, az utólagos — tehát annál veszélyesebb — censura által okozott fájdalmakat, melyek az Írót gyakran nem csak átvirasztott éjei gyümölcsétől megfosztok, de a nyoniatási költséget is nyakára veték.

És merjük állítani, hogy a közös nyomáson, a hazafias érzelmeken, féltékenységen kivül az irodalom fölló- madására ezen társas-köröknek is nagy részök volt.

Az iró itt, baráti körében, olvasta fel költeményét, vagy mondó el müvének meséjét, mielőtt világ elé bocsátana.

És az itt hallott javulás, vagy roszalásból előre tájékozhatta magát a közvélemény iránt. Ha ezt nem tette, azért nem menekült meg az utólagos kritikától.

A kik nem akarták igy egészen közre hozni a dolgot, a veterán Írókhoz fordultak, kik közül kivált Garay és Császár Ferencz sohasem tagadták meg e figyelmet.

Még akkor nem volt az irodalom kereset-ág.