Tiszavidék, 1869 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1869-02-01 / 5. szám
seggel nem áll, vau benne igen jó, hathatós háziszer, mely mint szoktuk mondani vertisztitó, nyálkásság (Schleim) és felfúvódás ellenes, gyomor javító és a többi. — Ez mind igaz, azért házi szernek igen jó, de különösen ajánlható vidéken és faluhelyeken, azon vagyonosabbaknak, kik szélben esőbben, hidegben kénytelenek kijárni és a kik ilyenkor egy kis gu- gyit — pálinkát — szoktak inni: különösen a bárminő, rozsólis vagy szil- voriumféle égett szeszü italok helyett nagyon ajánlatos; mint mondtuk vagyonosabbaknak, mert az Erősítő italt kissé drágán mérik. Különösen pedig ajánlatos azoknak, a kik gyenge mellűek vagy gyenge gyomrunk, s a zordon időben hamar bajuk esik, ilyeneknél az erősítő ital jó praeser- vativum. Azonban a nyájas olvasó, különösen tisztelt kollegáink azt fogják mondani : Ámde ez titkos szer, ha mindjárt nincs is benne erős patikai szer, sőt a mi több különféle betegségek ellen ajánltatik, és így mi is felcsaptunk titkos szerek — habár ez csak háziszer — ajánlói közé, mi pedig a titkos szereket, mint levelezőnk mondá anathemával fenyegettük. Azért, hogy valamely szer titkos, nekünk semmi kifogásunk, mertha valaki orvos, vagy nem orvos felfedez egy olyan hathatós szert, a minővel még nem bírunk, s az illető titkát nem akarja elárulni, úgy erre kényszeritni, nem lehet; de azért mégis érdeme van a szenvedők irányában, ha egy hathatós gyógyszert feltalált. Sőt nézetünk szerint épen a szenvedők érdekében jogos és hasznos az, hogy minden uj találmány a gyógyász! téren épen oly előnyös és °Íy gyümölcsöző legyen a) feltalálóra nézve, mint az ipar mezején; mert fáradságos és költséges minden találmány, azért illő hogy azon előnyért, melyet a találmány az emberiségnek nyújt, a feltaláló is előnyt élvezzen, sőt épen csak is ez szolgál uj és uj felfedezésekre, a tudományban épen úgy mint a művészetekben vagy iparzatban. Ha az ipar mezején egy kiválóbb találmány a feltalálónak százezreket jövedelmez, egy orvos a ki a typhus, kolera, tüdősorvadás, rák, s hasonló bajok ellen biztos szert feltalál, nem tesz-e fontosabb szolgálatot az emberiségnek ilyen találmánynyal, mint például Ganz az ő kerekeivel, és nem volna-e igazságos, hogy a biztos szert feltaláló is hasonló jutalomban részesüljön? Mi nemcsak hogy teljesen igazságosnak találjuk, hanem egyenesen ezen elvet véljük követendőnek. Ez bizonnyára több hasznot eredményezne, miut valamennyi jutalomdijak, melyeket a kormányok, különösen Francziaország kitűzni szokott, de a melyek nem igen érdemesittet- nek a pályázásra miután nincsenek arányban azon fáradsággal melyet elnyerésünk igényel. Egyébbként Francziaországban a gyógyszertárakban számtalan titkos gyógyszer van, azaz olyan, hogy az orvosok csak a nevét tudják, s aztán javalatait, vagyis hogy minő betegségben kell rendelni. Természetesen ha ezek nem volnának hathatós gyógyszerek, nem kellene egy orvosnak sem, de mivel hathatósak, azért a feltaláló magának tartja a titkát, így aztán a hasznát is felfedezésének. — így annál kevésbé lehetünk ellenségei az erősitö italnak, miután inkább életrendi szer, s meggyőződtünk arról, hogy a mi benne van, az nem ártalmas, sőt hasznos szer. Különösen hasznos lesz pedig akkor, ha a pálinkát a mindennapi használatból hacsak részben is kiszorítja, például az elhirdetett „Élet-Italt,“ mely inkább ártalmas mint hasznos, s nem egyébb mint szagositott spiritus. — Ha az erősítő ital ez utóbbi föltételeket teljesiti, akkor valójában fontos szolgálatott teend Gombos ő méltóságának erősítő itala a közegéz- ségre nézve is. Az „Egészségi tanácsadó“-ra előfizethetni posta utján Pete Zsigmond szerkesztő- és kiadónál Pesten (Sebestyén tér 4-ik szám) ára egy évre 4 ft félévre 2 ft negyedévre 1 ft. Semel pro Semper! A hozzánk intézett s e lapok 3. számában is közlött ág. ev. nt. lelkészi hivatalos levélre válaszoltam, mely választ ugyanazon lelkészi hivatal — mind a két kath. lelkésze tudta s beleegyezése nélkül szerény eljárásnak tartott a nyilvánosság elé e lapok 4-ik számában hozni; ez még hagyján, mert nincs okunk — levelünk tartalmának egy betűje miatt is pirulni, — mi a nyilvánosság barátai vagyunk. — De azt már alig fogja valaki szerény eljárásnak tartani, hogy a czimzett lelkész urak észrevételeikben kérdőre vesznek azért hogy fakgató pontjaikra egyenkint nem válaszoltam. — Úgy hiszem elég volt átalában felelnem, miszerint eljárási szabályul a törvényekhez stb. alkalmazandom hivatalos teendőimet, — ennél többet én sem kívánok a nt. lelkészi hivataltól, — mert én tisztelem a törvényt s nem tartom azt a dús asztaláról lehulló morzsáknak. Szerény észrevételeiknek (?) alternatívájára pedig egész őszinteséggel azt válaszolom, hogy az utasítás nagyon is törvényszerű! Ha kétkednek, tessék nálam megtekinteni. A végső pár szóra csak azt felelem röviden, hogy a közelmúlt évek folytán a hozzánk legalább is kétany- nyi számmal áttért híveknek nem házassági — hanem meggyőződési indok szolgált vezérelvül. Fia vitatkozni tetszik — tűzzünk ki határnapot, — c lap hasábjain nincs bennem viszketegség polemizálni, — ettől megkímélem az olvasó közönséget s enmagamat. Isten velünk! Közli: Simon Endre. T. szerkesstő ur! *) A. helybeli ev. egyház lelkészi hivatalának folyó hó 14-től hivatalunkhoz intézett s a „Ti- szavidék“-ben megjelent interpelatiojára beküldött hivatalos válaszomat követő észrevételekből sokan a tisztelt olvasók közül azt következtetnék, hogy mi csak szóval valljuk a törvényt, tettleg pedig ellenkezőleg cselekszünk; — ugyanazért az igazság kiderítése tekintetéből bátor vagyok a t. szerkesztő úrhoz azon kérelemmel járulni, miszerint n.-tiszteletü Bart- holomaeidesz János helybeli ev. lelkész és es*) A két választ felvenni kötelességünk, de egyszersmind kijelentjük, hogy ez ügyben további vitának tért nem engedhetünk, néhogy múlt évi kellemetlen helyzetünk ismétlődjék (a szerkesztőség). peres urnák f. hó 26 és 27-én hozzám intézett leveleire beküldött válaszomat becses lapjában közölni szíveskedj éle. Magamat becses hajlamiba ajánlva maradtam Nyíregyházán, jan. 30-án, 1869. Zloczky Kornél gk. segédlelkész. Nagy tiszteletű lelkész ur! Folyó hó 26 és 27-e'n hozzám intézett becses soraira vagyok szerencsés a következőkben válaszolni : 1-ör, Nagy- tiszteletű lelkész lírnak folyó hó 14-én hivatalunkhoz intézett, s a „Tiszavi- dék“-ben is közzétett levelében, a törvény által szentesített, és nagytisz- teletü lelkész ur által különösen kiemelt, s jövendő eljárásunk egyik sarkpontjául kitűzött „ubi sponsa ibi copula“ elvére visszaemlékezve, — megvallom, nem tudom magamnak megmagyarázni azon következetlenséget, melynélfogva nagytiszteletü lelkész ur a kimondott elv ellenére tőlünk a menyasszony elbocsátó illetőleg hirdetési bizonylatát kéri, — annál is inkább, mivel a kérdéses Szkok- ny György — bár nagytiszteletü lelkész úr az ellenkezőt állítja — legkisebb ellenvetést sem tett az ellen, hogy egyházunkban esküdjék, s csakis azon okból lett volna tán hajlandóbb az evangélikus egyházban esküdni, mivel — mint maga bevallá — a kevesebb fizetés czinae alatt oda csalo- gattatott, miután azonban belátta, hogy itt sem fizetend többet, szives készséggel járult az esküvéshez; — hogy pedig a hirdetés megtörtént; az valamint nagytiszteletü lelkész ur leveléből és két tanú előadásából kitűnt. 2-or. A mi illeti Lesko Anna, Rajnyák József jegyese hirdetési bizonylatának kiadását, erre ismételve a nagytiszteletü lelkész ur által követendő eljárásunk egész sarkpontjául kitűzött „ubi sponsa ibi copula“ elvvel felelek; — továbbá pedig szerény véleményem szerint ha valakinek egyházunk hívei közül velünk valami dolga van, azt nem közvetve küldöttek által — kik többnyire a tartozó tiszteletről is megfeledkeznek — kell tennie, hanem személyesen kell eszközölnie. Végre 3-or miután több híveimtől értesültem arról, miszerint nt. lelkész ur által vallásuk elhagyására TÁRCZA. Nagy idők apró törtéuetei. Képek az 1848/9-iki szabadságharczból. G y ö n g y ö s y Sámueltől. III. A HULLÁK HÍDJA. (Folytatás.) Gábor azonban kibírta a legveszélyesebb tusát; midőn szótlan dermedtségéből magához tért, a halvány arcz borúlátót egy-egy felszökkenő pír derengte át : olyan volt ez a pír a Gábor sötét arczáD, mint a villáin mely össze vissza hasgatja az ég nyugodt arczát eltakaró fellegeket, de midőn kialudt a czikkázó fény, ismét sötét, még rettenetesebb sötét lesz mindenütt ! Vannak fájdalmak, melyeknek égető kínai csak a sírban pihennek el; vannak szenvedélyek melyeknek emésztő lángjai csak ott lent hamvadnak ki, mélyen, mélyen a föld alatt!... Ilyen volt a Gábor fájdalma, ilyen volt a szenvedély mely kebelében lángra gyuladott!... „El innen, el! — kiáltott ő a mint magához térve eszméit rendezé, — el innen! el a csaták mezejére hol az öldöklés angyala ezrenként fojtogatja vérbe kiszemelt áldozatjait el a véres mezőkre, hol a harezok orkánja zúg s ágyúk dörgése kardok csattogása, sebesüllek nyögése, harezolók csata kiáltása között jár pallosával a halál, el, szembe rohanni vele, léhajtani a lázas főt, elfogadni a villámló bárd- csapást. azután ... azután megpihenni, nyugodni, csendesen felkölthetetlenül álmodni ott lent a sírok tündéreivel, győzelemről szabad hazáról és ... elérhetetlen csillagról!... Szavai után ruháit magára öltvén elrohant, soha többé vissza nem térendő a házhoz mely üdve volt és most átkává leve! Midőn ezek történtek, a magyar nemzet a szabadság harezok legdicsöbbikét vívta, s az 184')-ki csaták győzelmeit irta történetének lapjaira; ellenség rohant reánk észak, dél, kelet, és nyugat, felől, ellenség volt belől, ellenség kivül mindenütt mintha a világ szállott volna irtó csatára ellenünk, csonthalrnakat emelt a harezok angyala, hogy az alattok nyugvó hősök árnyai a késő kornak csendes éjjeken susogjanak hon szerelemről, szabadságról, véres harczokróll... Az élet-halál tusát vívó nemzetnek minden fiára szüksége volt, Gábor szégyennel gondolt, gyávaságára, hogy ez ideig elhanyagolta honfiúi legszentebb kötelességét. Elment ő is, fegyverrel kezében rohant a haza ellenségeire, minden csata nagyobb nagyobb hőssé avatta őt; ha veszélyes pontokat elfoglalni, az ellent zavarba hozni, ágyúkat elfoglalni, ostromolt positiokat megvédeni kellett : volt mindenütt, kereste a halált, de az félt tőle s előle mindenütt futott; bajtársai mind elhullottak sokszor mellőle ő mégis maradt, berohant az ellenség sorai közzé, nem is védte magát, ilyenkor megvédték társai! nem volt szabad meghalnia.!... Ab a kinek fájdalmai vannak a ki elakarja azokat temetni, nem oly könnyen találja meg a sirt! Az életöröm virágai után sokszor kiterjeszti karjait a sötét halál, de a fájdalmak előtt bezárul a sir, reszketve elfut a halál! A debreczeni csata volt az utolsó, melyben részt vett, és a hol azt hitte már, hogy elvégződnek szenvedései; társai mind elhullottak, csapatja megsemmisittetetett, é3 ő mégis megmaradt, Miut élettörténetének legnevezetesebb szakát, szokta elbeszélni e nap történetét bizalmas barátai előtt, nem lesz érdektelen, ha olvasóim ő általa elbeszéltetve, úgy a mint e sorok írója is azt ő tőle hallotta, fog megismerkedni ezen a debreczeni csata történetére vonatkozó eseménynyel. „Ama végzetes debreczeni csata napján — beszélte ő — mindent inkább hittünk, mint azt, hogy csatánk legyen. Magam sem tudom miként, de csaknem minden tisztnek tudomására jutott Nagy Sándor tábornokunknak az orosz előőrsök tisztjeivel történt beszélgetése, mely alkalommal a tábornok és környezete délutáni öt órára orosz tbeára hrvatának meg. Mind a mellett csapataink felállítva helyeiken maradtak, én a Bobich hadosztályában leven, a jobb szárnyon voltam felállítva zászlóaljammal. — Élénk beszélgetéssel voltunk elfoglalva, midőn a jó debreczeniek megérkeztek, s a legizle- tesebb magyar eledelekkel vendégeltek meg bennünket, nem hiányozván a fiuknak jó kedvet adó bor sem : javában folyt az étkezés, s a teli kulacsokból többen vidám köszöntéseket mondottak a lelkes debreczeniekre, midőn véletlenül megszólaltak az ágyuk érez torkai. Leirliatatlan a zaj, tolongás, futkosás mely e csata jelre előállott, egyik legkedvesebb falatját dobta el, másik zsebeit tömte meg étel maradékokkal s a vezénylő szóra „rendrre!“ „sorakozz!“ fegyverei után rohant, volt a ki még előbb egy jót húzott a kulacsból, felkö- szöntötte a hazát, a debreczeniek edényeiket kapkodták össze s rémülten futottak a vérontás mezejéről, mások kielégitendők kíváncsiságukat egy csatát végig nézni, fegyvert kértek és sorakozni akartak, de mind ezen hangok elenyésztek az ágyúk dörgése és a honvédek kiáltozásai között! A csatatér megtisztult, a színpadon csak a szereplők maradtak, hogy szembe nézzenek az orosz ágyúkkal a kozák pillákkal és a cserkesz késekkel, hogy megbirkózzanak a halállal! Én egy ideig, egy kisebb magaslatról, de mely elegendő kilátást nyújtott szemlélhetém a csata fejlődését. Nagyszerű látványt nyújtott az orosz lovasság kifejlődése, mely mintegy óriási kőfal takarta el a gyalogság mozdulatait. Ezalatt az ágyú csata az egész vonalon megkezdetett tüzéreink jól felássitott ágyúikból irtózatos pusztítást vittek véghez az ellenség lovassága között, lehetett látni a midőn a jól irányozott gojók, egész véres utczúkat seprettek a nélkül azonban hogy a rendet csak egy pillanatra is megbonthatták volna, de ismét és ismét pusztítva bömböl közöttök a magyar gojó, az erős sorok bomlani ingadozni kezdenek : ekkor megjelen közöttünk a tábornok, arczán a győzelem öröm sugara ragyogott, előre vezényel bennünket, mialatt a bal szárny is már megkezdi előnyomulását. Mindenki ég a harcz vágytól, minden ember halni vagy győzni akar. En azon ponton állottam, hogy a Korponay vezénylete alatt levő tartalék seregeket, a jobb szárnyon felállított csapatok között legközelebb estem, azon pillanatban midőn az előnyomulásra már ki volt adva a parancsolat, iszonyú orditás vonta magára figyelmünket; megállóit lélekzetünk midőn megkclle győződnünk a szomorú való felől hogy a uagy erdőből kibontakozott roppant orosz lovasság által oldalt és hátulról egyszerre voltunk megtámadva. A rosszul fegyverzett és többnyire njonczokból álló tartalék csapatot, mint könnyű pelybet sodorta el a roppant erővel támadó orosz lovasság, mely nehány perez alatt félkörbe fogott bennünket; a roham oly hirtelenséggel eszközöltetett, hogy a zászlóaljak még tömeget sem formálhattak, a merre ez iszonyú sélvész elvonult, kebel rázó látványokat nyújtott; közel hozzánk a borsodi és honti guerillák állottak, itt voltak a trencsényiek is de ezek a veszélyt látva az egyetlen menekülési utat felhasználva a szőlős kertek felé elfutottak; a másik két csapat ez elszánt fejér-szűrös bátor férfiak nem követték a futókat, hanem bevárták a legkét- ségbe esettebb tusát, láttam midőn a rohanó kozák a gyermek guerillat pikájára öltötte s fején keresztül dobta hátra, hogy esésével leüsse társát, iszonyú volt a vérontás melylyel e szerencsétleneken bosszújokat hűtötték az oroszok, leölték mindnyáját, csak kevesen s azok, is nehéz sebekkel terhelve menekülhettek meg. Hittem hogy utolsó órám elérkezett, nyugodtan vártam a halált kitártam elébe keblemet s megáldandottam a kezet'mely kioltja éltemet, oly jó lett volna nyugodni elvérzett túrsim között, nemzetom áldása nyugodt volna sirom felett, álmodtam volna lent győzelmes harezokat szabad hazát, boldog nemzetet, nem kellett volna megérnem, hogy fájdalmaim még nagyobbra nőjjenek — a romlás és pusztulás átkozott korát! Most sem lehetett meghalnom! (Folyt, köv.)
