Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-05-30 / 22. szám
riadozzák az „uj társadalomhoz, lir „munkát, kenyeret! Ez a kép másik, gyakorlati oldala, — lesújtó, kétségbeejtő! Az elemek vas és vil- lámkaija túlságosan avatkozik bele az emberek életviszonyaiba és n társadalmat ha nem segít a bajon — válságos időkkel fenyegeti. A munka és kenyér nélküli nép meetin- geket tart, melyeken szózatok és öklök emelkednek a vagyonosok, a tulajdonjog, a társadalom ellen. Világjavitó törekvéseken töri a fejét a commünismus és socialismus- nak újonnan kelő réme. A nyomor megrázó kiáltása Louis Blaneot, Főúriért, Proudhont, Babenföt, St. Simont veri fel álmából és ők a segélyt kérőknek szellemüket küldik fegyverül. A láz terül, s hullámával beakarja takarni a világot. Némelyek már oly összeköttetéseket is akarnak sejteni, melyek egyik világrész proletariátusát a másikéval ugyanazon czél zászlaja alá esküdtetik. E zászlóra pedig az lenne felírva, hogy : vagyon- és hatalom-közösség. Legyen, hogy a tényállás nem oly fenyegető, mint azt némelyek talán idegíázas sejtelme elmérgesiti, de minden esetre áll az, hogy a „levél nem zörög, ha a szél nem fú“; és annál inkább áll ez napjainkban, midőn talán hazánk kivételével egész Európának éreznie kellett a haragvó természet boszuját — alkalmasint azért, mert elemeit oly kíméletlen túlsággal és sokszor oly kártékonyán kizsákmányolták, — hiszen tudvalevő dolog, hogy hazánk a múlt évben Európa éléskamarája volt, — csakhogy mit használ mindez nekünk szegény danaidáknak, ha az a bizonyos hordó feneketlen, melynek átolc- sulyos megtöltését a történelmi végzet fejünkre mérte! A journalistika naponkint szomorúbbnál szomorúbb tények rajzolásával rázza mesr a tomrcvu lieoeit, mindenünnen csak a szörnyű, a szivrenditő váz ragadja meg görcsös halálrángásaiban lábainkat, összeroskadva is kegyelemért esdekel, utólsó sóhaja is : „kenyér!“ (Vége következik.) Az állalmiak jogában és kötelességében áll-e, a népnevelésiül intézkedni i (Vége.) A buta néptömeg a tunyaság párnájára dűlvén várja hogy Isten nevében segítsen rajta az állam, tétlen vesztegel, mert nem érzi lelkében : „segíts magadon Isten is sekesült vonásait, akár nemes magatartását, akár vonzó modorát veszszük tekintetbe. Az indulás percze megérkezett, az öreg gróf megáldó leányát, s midőn eszébe jutott, hogy kedves gyermekének sorsa a templomból kijövet először is bujdo- sás leend; sűrűén tolultak könyjei őszült szempilláira, szavait a zokogás miatt többször kellett félbeszakítani, sírtak mindnyájan kik ott valónak, még a komoram is, ki eddig gyönyörködve nézé kisasszonyát, kötényével törülé nedves szemeit. A gróf megölelte, megcsókolta gyermekeit, Adélt, Arthurt. Hedviget, Wladiszlávot és ismét és ismét elől kezdette, nem tudott tő ők megválni, mintha a templomból többé vissza sem jönnének, mintha utoljára látná őket, oly fájdalmasan búcsúzott tülök, lekisérte őket, megvárta mig a kocsikra ültek, utánnok nézett mig csak látta őket, midőn már nem láthatta, még jobban sirt, s egy csapat katonát látván arra közelíteni, nehogy azok könyeinek tanúi legyenek, visszament lakosztályába és sirt tovább, „Elmennek — monda zokogva — elmennek és én sohasem fogom okét látni! Mire a vihar lecsöndesül, mire a hazába szabad lesz visszatérniük én többé nem leszek!“ Ez alatt a nászsereg a templomhoz érkezett s Adél grófnő a fejedelmi külsejű Wladiszláv karján, Hedvig pedig fényes királynői öltözetben Arthur által vezetve leptek az Isten házába, néhány tőnemes és azoknak csillogó nejeik kíséretében. A templom padjain foglaltak helyet s mig a megáldó főpap megérkezett, az orgona ájtatos érzelmeket költő lágy hangjai emelték Istenhez az imázó kebleket. Rövid ideig tartó várakozás u.án a főpap teljes díszében megjelent az oltár előtt, az ifjak letérdepeltek, s az Urnák megőszült szolgája kenetteljes szavakban szóla hozzájok. A bámuló néptömeg, mely nagy számban összecsoportosult szent áhítattal hallgatott, a ^ két összeölelkezni vágyó szív hangosan dobogott s midőn a szertartás már-már azon pontra ért, midőn az 'eskü szent szavai elválaszthatatlanul ösz- szefűzik a sziveket: a nép között szokatlan mozgás tágíteni fog“ s nincs képessége föltalálni az utat, melyen magát s övéit segítve a közjóiét felé törekedjék. Nem tudja a buta, hogy az állam csak munkás tagok közreműködésével haladhat, magasra törő vágyai — melyek a lélek tulajdonai — nincsenek, s az anyagiság fertőjében heverve mint vadállat éli át az életet, melyet a tudomány és mi- veltség által halliatlanithatott volna. Mentül több a képzett emberek száma valamely államban, annyival nagyobb ott az ipar és szorgalom; a népmiveltség a közmnnkásság terjesztője s igy az államnak jóltevője. A kormánynak s illetőleg az államnak tudományosan inivelt s munkás kezekre szüksége leven, nagyon természetes, hogy ha az államot virágzóvá kívánja tenni, „jogában sőt kötelességében áll a népnevelésről intézkedni.“ Minden állani'ha élni akar a kellő igazságszolgáltatás terén, kell hogy mozogjon, és ha ellenkezőleg áll a dolog, ott veszve van a nép, veszve a társadalom, már most ha tudatlan népekkel bővelkedő országban a legbölcsebb kormány igazgat is, s oly rendszabályokat állít fel, melyek a valódi boldogságnak közvetlen tényezői lennének, mindazok csak hóhalmon épült várak lennének. A tudatlanság átkától nyomozva a tömeg csak azt tartja jónak, mi az ő állati érzékeire kedvezőleg hat, s ha a szellemiek terén jó utat mutatsz nekie,nem lát esnem hall. Általában a tudatlanság a bizalmatlanság ördögét táplálja az emberben iniveltebb embertársai iránt, s csak akkor kénytelen beismerni a valót, midőn már keserűen lakolt meg, az igazság szavának hitelt nem adván. Az igazság fölismerését csak a népnevelés segíti elő, mely az állam haladásának is igen nagy lendületet ad. Nagy könnyebbség az államkormánynak, ha az ő igazságos intóüi-íxilÁspi felől a "°V vén, annak beteljesítésére teljes erővel törekedik, s csak e szempontból is jogában sőt kötelességében áll az államkormánynak a népnevelésről intézkedni. Azt mondja a szent Írás : „Elvesz az én népem, mivel tudomány nélkül való“, és e jövendölés teljesülése részint megtörtént, részint megtörténend, mert látjuk a népet az erkölcstelenség posványába sülyedezni, igen mert vad indulatai a szelíd tudomány által nem korlátoztatván, minden vétkest, minden tilost undor nélkül viszen véghez, úgy hogy méltán felkiálthatunk a latin Íróval : o temmadott s egy megszaggatott öltönyü nő, kiben a síró komornára ismerünk, sápadt és kétségbeesett arczczal mint egy őrült rohanva sietett áthatolni a néptömegen, tekintetétől megdöbbenve sietett helyet adni neki mindenki. mert valami rendkívüli esemény hírnökének tartatott; midőn már az oltárhoz a térdeplő ifjú pár közelébe ért, kik még eddig észre nem vevék — lábai leroskadtak alatta s csak ennyit tudván kiáltani „ A grófot megölték“, eszmélet nélkül összerogyott. A meglepetés hangos kiáltása töltötte el e szavak hallattára a templomot, a grófi család tagjai ijedten vették körül az elaléltat, Adél és Arthur felugrottak a zsámolyról, melyen térdepeltek, a lelkész kezei lehanyatlottak, s mindenki az eszmélet nélkül fekvő leány körébe sietett bővebb magyarázatot veendők tőle, el- halmozák kérdésekkel, de a melyekre nem felelhetett, végre a szolgálatot tevő segédszemélyzet egyike friss vizett hozott, halántékait locsolgaták, s midőn már-már eszméletére jött, ismét mozgás támadt a nép között, fegyverek csörtetése volt hallható; a meglepetés ez újabb nemére a nép rémülten kezdett visszahúzódni, sa kétfelé vált tömeg közül egy tiszt több katona által kisérve lépett elő, s kemény érthető hangon e szavakat monda: „Uminszki Wladiszláv, Osztrovszki Arthur, Potho- rodeczki Hedvig és Adél grófnők mint felségsértők és hazaárulók a legkegyelmesebb czár nevében foglyaim, kövessenek.“ Mintha pestises lehellet érintette volna a népet, e szavak hallatára könyező szemeiket ég felé emelve s bosszúra híva Istent kinek hajlékát a zsarnokság meg- fertőztette — futottak el, egyedül hagyva az ártatlanokat, kik kevéssel előbb oly boldogok voltak, és most ? ... Ki tudja mi sors várakozik reájuk ?! Csak Isten szolgája maradt egyedül üldözött híveivel, s mig az ur szent helyének megsértéséért nemes méltósággal támadja meg az önkény bérenczeit : más részről a megváltás szent evangyéliumáuak vigasztaló szavaival bátoritá és biztató híveit. pora, o morca! „Minttűzzel a fény és meleg, úgy van összeforrva az emberrel az erköl- csiség“ — azt mondja egy iró, — s ha az erkölcsiség kihalt az emberből, ott az ember többé nem ember, ott a lélek elveszett, ott csak a test él. Lehetetlen hogy azon állam, melyben az erkölcstelenség tűzte ki gyászos lobogóját, felvirágzó lehessen. Elvitázhatlan állitás, hogy „minden országnak támasza talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvesz, Róma ledől s rabigába görbéd“. Mondjuk ki : hogy a tudatlan népnél az erkölcstelenség kész szállást találván, az államnak veszélye közelgét mi- elébb, ha az áldott tudomány sugara az emberi keblekbe be nem világolhat, következőleg, ha az állam virágzó akar lenni, jogában sőt kötelességében áll a népnevelésről intézkedni. Csak e röviden érintett indokok is elégségesek meggyőződést nyújtani, hogy az államnak a népnevelés virágoztatására befolyással kell lenni, s hogy e tárgyat röviden érintők, csakis azon tapasztalat késztetett, miszerint : némelyek a külföldön is a tanügyi reformok kérdésénél egyedül magánügynek vették s veszik a népnevelési ügyet; pedig valljuk meg, hogy honunk több vidékei is az állam-kormány kellő ráhatása nélkül, részint a szegénység, részint (mondjuk ki) a „közönyösség“ miatt egyhamar a népnevelést kellő fokra nem emelendik, habár az út arra ki van is mutatva. Azt sem akartuk a világért sem mondani, hogy az egyesek és testületek mindent készen várjanak és magok semmit sem tegyenek, itt mint megjegyzem : semmi egyéb czél nincs, mint annak érintése : hogy ha népnevelésünk s vele együtt az állam szellemi s anyagi elő- haladását elérni akarjuk, a kormánynak, — minden részen az autonómia épségben tartásával — teljes erővel közre kell működni. Poroaalmi Sóma. f GAZDÁSZAT. A fölílinivelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. miniszter körlevele az ország gazdasági egyesületeihez. (Kivonat a „Budapesti Közlöny “-bői.) Mióta ő Felsége által az ország közgazdasági érdekeinek vezetésével megbizatvu lettem, hivatalos gondjaim egyik legkiválóbb tárgya : a gazdasági egyletek. Ezekben tekinteni én az ország még igen sokáig legfontosabb anyagi érdekeinek képviselőit, előmozdítóit. — Ezekben lelem fel nemes jelenségeit az önzéstelen hazafiságnak. mely áldoz és fárad, nem csüggedve a miatt, hogy működésének sikere lassúbb és szerényebb, — nem várva az egyéni haszonnak azon mértékét, melyet a magán-szorgalom más tereken arathat, s megelégedve azon öntudattal, hogy az e téreni áldozatokI)e a. vezénylő tiszt durva szavakkal illetve, sőt fenyegetve az urnák szolgáját, parancsoló embereinek a foglyok elhurczolását; a vezényszóra durva kezek ragadták meg Hedviget, ki is midőn az őt érintőre egy lesújtó tekintetet vetett volna, a szenvedély hang ián kiáltott fel : „Hozzám ne nyúlj véres kezeddel zsoldos kopó, lesz még elég erőm követni benneteket!“ Adél ájultan rogyott a templom márványára, s szennyes kezek hagyták utálatos nyomaikat menyasszonyi fehér köntösén, mig őt az eszméletlent a kocsira burczolták. Egy fekete öltözetű magas gyönyörű nő állott eddig észrevétlenül a templom ivezet egyik oszlopzatálioz támaszkodva, csendes megnyugvással merengett a térdeplő ifjakon, kebléből halk sóhajokat bocsátva ki : az utóbbi jelenet alkalmával azonban észrevétlenül lopód- z.ott \\ ladiszláv közelébe, s lialkal e szavakat sugá háta megöl hozzá : „Bátorság uram, önök meg lesznek mentve!“ Wladiszláv egészen meg volt lepetve az ismeretesnek tetsző vigasztaló szavak hallattára, mintha egy nemrég hallott .szabaditó angyali hangok zendiiltek volna meg füleiben, sietve tekintett hátra, de már nem látható. csak fekete öltönyét, mert vissza többé nem is nézve tűnt el akifelé tóduló nép között; a fegyveresek körülvették őket s embertelen taszigálások között vezették ki a templomból. Istenem! mi különös szeszélye a véletlennek, hogy egy pillanat igy képes megsemmisíteni a legszebb reményeket. Menyegző, nászmenet a templomba lépéskor; vérpad, száműzetés kijövetkor! Egyik pillanatban fényes nap tündökletes sugárokkal és a másikban sötét, romboló vihar! A sajkát ketté vágta a villám tüze, az elszakított test két darabját külön irányba ragadja a vihar 11 1 (Folytatása következik.)
