Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-18 / 3. szám
val vágta agyon, két kemény vágást tevén a fejére, s emlékül a kardot meg is tartotta, — szemmel látott ' tanúja lévén a dolognak, Aulich tábornoknak feljelentettem, — ki is még a csatatéren alhadnagynak neveztetvén ki, a harmadrendű érdemjellel diszesittetett fel; __de ezt nem soká használhatta, mivel Budavára ostroma alkalmával, mellén keresztül lövetvén, hazájáért mint koszorús vitéz elhalt s Pesten május 24-én 1840. eltemettetott . . . béke poraira . . . 2) Csőke közhonvédet ugyancsak az isoszeghi csatában három ellenség rohanván meg, egyiket szuronynyal mellén keresztül vervén, úgy hogy szuronya is tövig bele tört; — másikat azon perczben fordított fegyver tusával, úgy ütötte agyon, hogy azonnal elterült s fegyvere tusája is ketté tört; — a harmadik, midőn ezen tetten megijedve elszaladt, — eltört fegyvere helyett a két ellenségét vévén el magának, századosához ment jelenteni, hogy ha bár fegyverét eltörte is, de a helyett az ellenségtől kettőt vett el; — melyért ugyancsak Aulich tábornok által a harmadrendű érdemjelre headatott és azzal felékesittetni rendeltetett. 3) Rakovszky Sámuel őrnagy a budai vár bevételénél, a czibakházi első csatában és a két rákosi megtámadásukban mutatott bátorságáért, — hol lova is megsebesittetett, a harmadrendű érdemjellel diszesittetett fel. 4) Mikecz Tamás százados, jelen volt a jácsi, ozorai, letenyei, fridaui, szolnoki, czeglédi, czibakházi első csatában, hol mint főhadnagy, századosa Krnlovánszky Gyula beteg lévén, a századot vezényelte is : — a tisza- part oltalmazásában magát kitünően viselte, ugyszinte az isaszeglii és az első rákosi csatákban. —• Budavár ostrománál mint százados a Gellért-hegyen lévő csillag- vizsgáló torony meggyujtatván, bánnád magával életveszedelem közt eloltotta, — az erre harmadnapra (azaz május 18-ik) következett budai vár szinleges ostroma alkalmával pedig egy osztályt vezényelvén, ha vissza nem parancsoltatik, a falakat szerencsésen megmászatja •— mely tette akkor Görgey tábornok által különösen kiemeltetett. —21-én viradóra pedig, midőn látná, hogy a hely, hol ostromolni kellett, az ellenségtől nagyon meg volna erősítve, s ez által sok halottunk és sebesültünk esnék, mely által a legények bátorsága csüggedne, maga minden veszedelem közt legényeivel lévén, azokat hátra húzódni nem engedte, mely tette által a sereg, a vár bevételébe nagy előnyt nyert; — ezen tettei méltányoltatván, mint bátor vitéz, Görgey tábornagy által a harmadrendű érdemjellel ékesittetett fel május 22-én Budavár díszterén. 5) Százados Böszörményi László kitűnő jelét adta már a rákosi második csatában jó katonai tapintata és bátorságának, hol a 39-ik ezred 1-ső zászlóalja, ha nem késik, az ellenség ágyúit foglalja el. — Május 21-én pedig Budavár ostrománál egy osztályt vezetvén az ostromra, a golyózápor közt elől volt, — hol fején sapkája is keresztül lövetett s daczára az ellen kemény tüzelésének, midőn kis zászlóaljunk már 4!) embert vesztett, legényeit hátrálni nem engedvén, a vár bevételébe nagy segédeimül szolgált, méltányoltatván bátorsága a. harmadrendű érdemjellel diszesittetett fel. — sőt miután a vár elfoglaltatott s a rendetlenkedő nép közül igen számosán rablásra vetemedének, első volt, ki századát összeszedvén Görgey tábornagy által ezen hiba meggátlására egész századával kiküldetett, hol ismét a tábornagy teljes megelégedését nyerte meg. A monostori 2-ik ostrom csatában szinte két lövést kapott, bár nem sebesült is meg. Ezen egyén majd minden csatabéli viseletéért egy- egy érdemjelre méltatható. G) Majos Károly hadnagy, — ki a czibakházi csata alkalmával és a Rákos-mezőn tartott kétszeri kemény szemlegezésliez, de különösen 21-én Buda ostromakor mint segéd, kitiinőleg hasznos szolgálatokat tett, tevékenysége közben erős sebet kapott. — fennirt érdeméért a csatatéren főhadnagynak neveztetett ki, és a harmadrendű érdemjellel diszittetett fel — Aulich tábornok ur által. 7) Debreczeni Ignácz, Derzsi József, Szomjasy István alhadnagyok, kik midőn a 21-én tartott Budavár ostrománál erős tüzelés közt golyó-záportól sokan ioldreteriltetének közli'onvédcink közül; az ezt látók pedig lankadni kezdenének, — bátran előre törtek a sorokon s példáik által a bátortalanokat előre buzditák, a két elsők mégis sebesültek, — mind hárman pedig ezen tettükért tábornokunk által a harmadrendű érdemjelre méltattak. (Folytatása következik.) Közli : Szabó A b r a h á m, szábolesmegyei liorivéd-egyl. jegyzője. LEVELEZÉSEK. Bromberg, Űeez. 27. Karácson a Visztula torkolata körül. Egy oly társas körben, melynek légkörén az a kérdés lebeg, hogy ki kapta a legdrágább Krisztkindlit ? — egész határozottan azon oldalra állanák, a melyen azt állítják, hogy: „én!“ Mert az a becses hozomány, mely számomra ez idei karácsonfán termett — egy kedvezően jött alkalom arra, hogy saját érzékeim közvetlen utján ismerkedhettem meg a keleti tengerpart és a Visztula torkolatánál élő népek szokásai — s erkölcseivel a családias ünnepek legnagyobbikán — a karácsonyon. Kmiácson! e szónak a földgömb egész hátán nincsen annyi erkölcsi bája, sehol nincs az az ünneplő népkebelbe oly meleg kegyelettel befoglalva, mint a né: met ég alatt. A mint a német őspogányság szent tölgye a kereszt diadalán megdült, a mint a sötét évezredek oltára rommá lett a szent tölgy megvilágított árnyában : hitünk nemtője egy zöld ágat nyújtott át Germania gyermekeinek, azzal a meghagyással, hogy ezután az legyen előtte szent. Ezen örökzöld ág — a karácsonfa fenyőszála. A német kedély a német családias érzelem, a német patriarchalis erkölcs oly meleg és tiszta fény- hon. mint azon estén, midőn asztala közepén a karácsonfa világa meggyükül — nem ragyog soha. A kik ez ünnepet igazi német háznál nem élték át : teljes fogalmuk nem lehet azon jelentőségteljes bensőségről, ínelvlyel a német e szót : Weihnachtsbaum — kiejti ajkán. E jelképes fogalomban gyönyörűen összesül ama három jellemvonás, mely a német szívnek sajátszerűséget kölcsönöz. E bárom alkat eleme a német természetnek azon törekvés gyupontjában találkozik össze, mely a hasznos, a kellemes és az igaz eszményeinek testvéries összeölelkezését. és megvalósítását czélozza. A német nemzeti jellem ezen oldalának találó allegóriája — a karáesnnfa. Bizonyító oszlopa oz annak, hogy a német a hasznosat a kellemessel és viszont a kellemest a hasznossal szereti összefűzni. Ő azon igyekszik, hogy időszerű szükségleteinek fedezése akkorra maradjon, a midőn a karácsom megjő, hogy aztán élvezze az örömet, melyet a meglepetések kelleme szokott nyújtani. Innen van, hogy a karácsonfa financziális értelemben is oly drága jószág náluk, mert némelyik két-, háromszáz tallérba is kerül. E végből aztán német földön, különösen Berlinben az ünnepet két héttel megelőzőleg megkezdődnek az úgynevezett Weihnachts-Märkte“, mezásai, melyeket előérzetnek szoktunk nevezni, nem egyebek, mint a túlcsigázott képzelődés idétlen szülöttei, melyek a kebelben tanyát ütvén, minden ok nélkül elkezdenek ott siránkozni s egy titkos érintésre fájdalmas rezgésbe hozzák az ideg-rendszer legérzékenyebb húrjait. Mi más véleményben vagyunk, s az e téreni észleléseink nyomán úgy vagyunk meggyőződve : hogy az előérzetek a magasabb tehetségekkel biró lélek titokzatos látásainak oly kisugárzásai, a melyek a test sárfalain keresztül nem törhetvén, bizonytalan alakú körvonalakban jelennek meg, s az öntudatban tiszta látássá nem érlelődhetnek, miből önként következik, hogy minél gyengébb, minél finomabb az idegrendszer, annál vékonyabb a sárfal, s a lélek látásai annál határozottabb körvonalakban mutatkoznak, s nem leszünk tál- merészek, ha ki bátorkodunk mondani, hogy a léleknek ezen a testteli összeköttetésétőli önálló titkos működésében, magasabb tehetségeinek s az isteni mindentadó- ságnak egy halvány vonását fedezhetjük fel. A lélek minden erejével az előtte kedves tárgyon csüng, azzal van elfoglalva ébren s álmaiban, mig lehet kiséri a test szemeivel, s ha ennek látása elé korlát emeltetett, kisérik a lélek szemei, s csak is a test áll útjában, hogy látásai az öntudatban tisztán meg nem jelenhetnek. Tagadhatatlan, hogy vannak hamis' előérzetek is, és pedigí ezek legtöbbnyire a túl élénk kedélyüeknél észlelhetők, s ezekre mondhatjuk azt, hogy a tulcsigá- zott képzelődés idétlen szülöttjei. Ha már a kedveseinket környező veszélynek a lélek titkos látásábani előérzetéliez egyszersmind annak bizonyos tudata is csatlakozik, e körülmény oly erős lélek- és testrázkódásokat szokott előidézni, melyek rohamos görcsökbe s őrültségi jelenetekbe mennek át. Ezen szempontból Ítélhetjük meg Adél kedélyhangulatát, azon nyugtalanságot, mclylyel a viharzó éjszakába kitekintgetett. Egy előtte még életénél is kedvesebb alakon merengett ö lelkének szemeivel, e szemek látták a veszélyt, s midőn ez, nem csak a lelki látás értelem nélküli körvonalaiban, de a százados elbeszélése után az öntudatban is határozott alakban megjelent : közel volt azon ponthoz, midőn az ész megtagadja a szolgálatot. Azonban a már nagy veszélyben lenni vélt férfiak véletlen megjelenése, oly jótékony rázkódást s rögtöni javulást idézett elő, hogy Adél — mintha mi sem történt volna — teljes öntudattal repülhetett az érkezők elé. Mig a dühödtől) távozó százados lmkdáncsolva rohant le a. lépcsőkön : az alatt Hedvig férje karjai közé omolva, csókjaival lialmozá el annak derült magas homlokéit és édes-lágy feddő hangokon csak e szavakat suttogó : „Wladiszláv nem vigyáztatok!“ Adél sütét-kéffl szép szemeit szűzies szeméremmel emelő a Wladiszláv mögött belépő szép ifjúra, s kezét nyújtva egy sokat jelentő mély sóhajjal fogadó. Menynyi érzelem, mennyi gondolat volt c sóhajban kifejezve !? De ideje már, hogy olvasóinknak bemutassuk e két férfiút. 1 minszki Wladiszláv. magas deli térmetü férfin, magas, halvány fisz1 a homlokát szűke hajfürtök köritik, merész bátor tekint étéből önbizalom, erő és méltóság sugározik, s hosszudad arczának, — melyet a leggondosabban ápolt gesztenyeszin bajusz és szakái vesz fényes keret közé — mindenik vonásából az elhatározottság s önuralom tükröződik- vissza. A másik ifjú Osztrowszki Arthur, tökéletes és hű kinyomata Wladiszhívnak s közöttük különbséget csak az évek tesznek, a mennyibenWladiszláv 30, Arthur pedig 24 életévét töltötte be, s gombolyag piros arczából a jellem határozottságának élesebb vonásai még liiány- zani láttatnak, jólehet azok már is felfedezhetők, szemeiben még nem ragyog ama bátorság és merészség a mi Wladiszlávnál oly hóditó, — azokban inkább a szerelem fénye tiindöklik. Különben mindkettő oly daliás alak, s a hősiesség kinyomata annyira határozott arezu- kon, hogy csak fegyver hiányzik és a nyerif ő mén, hogy hadseregek élén mint vezérek szerepeljenek. Meg fognak bocsájtani szép olvasóim, ha négy szem között megsúgom, mit úgy is sejteni lehetett, hogy Arthur már jegyben jár Adél grófnővel, s úgy beszélgetik Varsó magasabb köreiben, hogy az esküvő napja sem volna már nagyon messzire halasztva. Egymáshoz illő szép pár lesz belőlük! Mily édes megelégedéssel beszélgetnek együtt, miként olvadnak egygyé lelkeik szemeik delejes tekintetében ? 1 Arthur alig képes felelni Adél rakásra halmozott kérdéseire, feledik a vihart, mely odakünn zúg, tombol dühében; feledik a vihart, mely boldogságuk lyeken leginkább karácsom érdekű áruk vannak forgalomban. A pajkos és torzképzelet egész vilaga hemzseg e vásárokon, az összefüggetlen zűrzavar, mely e vásári légben zsong, sejtelmét engedi a babyloni világfelfordulásnak. A nyílt terek üde fenyőcsemeték diszmezében zöldéinek, — egész erdeje a karácsonfáknak borul a tágasabb utczák és hidak oldalaira. Viruló tavasz a hólepel felett, — mint az ara mosolysugáros arcza, a ravatal párnáin, — szinte beszélni halljuk az életet a halállal, hallani véljük a szót: Jegyesem, a viszontlátásig! A hit magasztossága lebeg a meg-megsuhanó lombkoronák reményszinezetén. Egy-egy didergő árva kér alamizsnát olykor, neki ki készítene lcarácsonfát, ha a részvét angyala nem ? Oh az ő anyja mostoha anya, úgy hívják hogy nyomor. És nincsen német szív, mely a részvét égi kezével ne sietne történi az elhagyottak könyüit. Amott a jövő boldogság előélvezetében fellegek felett vélne járni az a fenyőágat vevő családfő, ha a nehéz életút oly rögös nem volna, miszerint egy velőtrázó botlás az illu- síók hetedik egéből egyenesen a goromba „Alexander Platz“-ra degradálja a boldogtalan halandót. É fenyőszál feldiszitésén és felszerelésén dolgozik aztán a ház úrnője hetekig, mialatt minden estve egyegy jóizii nótát sir benne a lélek örömében, mert mint nekem mondó, nem lehet e fára nézni a nélkül, hogy a kéjbemerült szív kényüket ne fakaszszon a lélek tükrében. Mikor aztán itt van a vilia : epedő csendben telik le a nap, minden pillanat egy-egy örök létnek tetszik, kinek-kinek arczán kiül a tndnivágy szeinfüle, hogy ugyan mit hoz a „Christbaum?“ A mint a lomha órák ily mélységes lassúsággal folydogálnak le a múlandóság fekete tengerébe, a mint a nép ily mohón morzsolja a nehézkes pereseket : megjő az alkony nyugodt szelleme, szárnyai lebbenésén mind feketébben hömpölyög a tájon az el- sütétedés terjedő hulláma, ünnepélyes hallgatagság ül a sejtelemdús kedélyeken, még lehelleni is vakmerőség, a midőn egyszerre csak megszólal a jeladó csengetytyii órczuyelve, mire a ház apraja nagyja, mint bilincseiből szabadult raj özönlik a — salonba. A csengetytyü kötele még most is kezében van a családfőnek, ki emelkedő kebellel, mint egy Gondviselés konditó meg az üdvözülés óráját. Az asztal közepén ott áll lánghullámban úszva az arany- és ezüsttől ragyogó karácsonfa, szemkápráztató változatokban ömlik el rajta a bőség szaruja, mely a képzeletet az ezer és egy éj bűbájával aranyozza meg. Néma elfögódás, az öröm gyöngyszemei a pillákon, olykor-olykor egy kitörő örömhang. az általános meghatottság magasztos ünnepe a keblek hullámzásán, minden, minden a legékesszólóbban beszél lelán- czolt nyelvén a kéjbefult szívnek, a kigyuladt szemekben égő tűz, a vonások rángása, az ajkak remegése ennyi kéj alatt szinte szenvedni látszik. Könyezve és mosolylyal, rohannak aztán a ház ura- és úrnőjéhez, csókolják kezeiket, beszélni akarnának, de nem tudnak, és e tudatlanság éppen a legdrágább kincse a szívnek. Itt a lengyel népnél az a szokás is van, hogy a szolga urának lábait átkarolva köszöni meg a beszél- hetetlenség néma nyelvén a sok áldást, mért a karácsonfa itt olyan plánta, a mely még a legutolsó cselédnek is meghozza a kedves gyümölcsöt, hol egy-egy öltözék ruhában, hol egy-egy szükséges szerszámban, általában a szükségletekhez mérten mindenki kap valamit attól a csodafától. Én Berlinből G órával érkeztem meg előbb az esténél, de azért rólam sem feledkezett meg a ICrisztkindli, mert egy igen szép tárczát (természetesen iireset (1) és egy izlésteljesen berendezett ezu- kormindenféleséget kaptam egy nagy tálezán, melyben rám nézve az a két szív volt a legérdekesebb a sok egén tornyosulni kezd. Ilyenek az ifjak, ilyen az az édes szerelem, egymásnak egymásért s a jelennek élnek csupán a szerelem virágbokrai alá takarják, az élet csalódásait, a komor való töviseit 1 Hedvig és Wladiszláv komolykbb arezot öltve örvendeznek a viszontlátásnak, egész valójukon látszik, hogy a fenyegető veszélyt egész nagyságában átértették. s meg vannak róla győződve, hogy az eddig történtek csak előjátékai valának a bekövetkezhetendő gyászos eseményeknek, melyek nem sokára oly sürü hullámzásban fognak áradni reájuk. De hagyjuk mi most e kedves alakokat a családi élet szentélyében a viszontlátás örömeit élvezni. Ily pillanatokban vétek volna tőlünk, meglopni a szivek édes titkait, melyeket a kebel felfog és magába zár szapo- ritani szerelmének kincseit; — s mig a szerelmes ajkak édes hangokon susognak, mi Írói jogunkkal élve vegyük át az elbeszélő szerepét s derítsünk világot a százados által bejelentett eseményre. (Folytatása következik.) .SZÍNÉSZET, Megyénkben, s úgy lehet, olvasóink közül is sokan vannak, kik még nem látták a debreczeni színházat, talán nem lesz előttök érdektelen néhány szót a felől olvashatni. A színház külseje meglepő szép, de ki azt belől előadás alkalmával megnézi, annak várakozását bizonyára fölülmúlja. Nem nagyítom, ha azt mondom, a birodalomban oly szép és czélszerüen berendezett színház nincsen. A színfalak kitűnő szép festése és a gépezet mesteri kiállítása a kritikát felülmúlja. A színészek általában dicséretet érdemelnek és leginkább a sziniigyegylet, de kívánatos lenne, ha az intendáns is igyekeznék mindig alkalomszerű darabot választani, mert oly darabot, mint a „Szent Iván éji álom“ a vásárnak utolsó napján s még hozzá felemelt ár mellett adatni, véleményem szerint, nem időszerű. A következés megmutató, mert a 17!) támlaszék majdnem üres volt; hololt rendes ár s kedvesebb darab mellett nagyszámú közönség jelent volna meg.
