Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-06-06 / 23. szám
és hány fontos kérdés, mely megoldást hasztalan kér a társadalom tág lelkiismeretétől. És igy tapasztaljuk, hogy azon rengeteg átalakulás, melyen századunk nemzet- gazdászata különösen a hihetetlenségig tö- kélyesült és általános alkalmazásba vett gépszervezet behatása folytán — általment, a népéletnek legeslegmélyéig beható meg- rázkódásokat idézett elő; megrázkódásokat, melyek a társadalmakat megannyi dühöngő vulkánná képezék, melyekből mint lávafolyam ömlik elő a szükségtől felsziure korbácsolt kérdések egész tengere, mely hogy özönszerü eltemetéssel ne boruljon az emberiség fejére — a társadalmat odautalja, hogy a megdagadt árnak nyílást készítsen, melyen lefolyhasson a pusztító elem. A vidéki és városi földbirtokosok gazdászati tönkrejutás félelmében hitel után kiáltoznak, a kereskedés a vámkorlátok megdöntését, a közlekedési eszközök gyarapítását és a bankügy teljes szabadságát kéri, iparszabadságot követel a kézműves és a szabad költözködés jogát a munkások minden osztálya, igazságtalan adó- és jövedelemosztás terhe alatt tengődik nyomorultan a nép tömege, — és még minő légiója a nyomornak kiált enyhülés után! Hanem mindezeknél rémesebben, ha- ragvó menydörgéssel emelkedik az elboruló láthatáron a munkások kérdésének iidv- telen fellege, egy veszélyes szörny, mely fejlődésünk nyugodt folyamát a legkomolyabban fenyegeti. Minden társadalmi kérdés, mely ma a nyilvános megvitatás küzdmezején fölmerül, a szabad személyiség teljes és ép jogának követelményén alapul, mely a divatos államélet talpköveinek legfontosabbika. Innen hangzik tel a gazdászati mozgalom szabadságát követelő szózat, innen a kiáltás a munka és a kereset szabadsága után — itt hangosabban és haragosabban, amott gyengébben és hangtalanabbal azon arányfok szerint, melyben ama jog megsérül és a hangnyomat ereje szerint, mely a megsérültnek rendelkezésére áll. Legyen bár hogy a kenyérszükség nálunk talán nem ép oly égető vagy talán nem azon társadalmi viszonyok és intézmények forrásából fakad, mint másutt, — de ez nem ok arra, hogy a társadalom sorsáért felelős kormány figyelő és óvatos tekintetét ne for- ditsa azon tovaharapózó áradat felé, mely ma vagy holnap határainkon átcsaphat ttés saját házunkat hullám alá sodorhatja. Őrködni és védműveket rakni kötelességük a társadalom gyámjainak. Jobb a vészt nyugodt munkálatokkal megelőzni, mint gátta- lan úton rettegve bevárni. Midőn a gyuladás már elborult a testen: késő jön az orvos, — nyomban kell kiégetni a kigyóharapást! Az az eldülő váz, melynek halálsóhaja is — „kenyér!“ egy átkot visz magával a sírba. Társadalom! rettegj, ha ez átok magva kitalál a földből kelni, mert akkor te leszesz étke e vázvilágnak, — miként te őket, úgy fognak ők téged könyörtelenül felfalni. Pedig nem jó a természetellenes halál. Jobb ha az ember a földnek, mintha az embernek szolgál eledelül. Az ember szörnyen tud embert enni. Nem jó gondolni rá! Az ő fogát úgy hívják, hogy guillotine, asztala a vérpad. Késő már akkor a hárító, midőn a villám lecsapott és az egész épületet lángba bontotta; azért társadalom, ha az a sötéten tornyosuló felleg a terjedő népnyomor— meny- dörgő haraggal azt riadozza hozzád hogy : „munkát, kenyeret!“ siess hárítóval biztosítani épületedet, nehogy a lesújtó villám téged magadat üssön agyon. Az óvatosság a biztonság szülőanyja! Borul feketén, villámterhesen a fény vesztett láthatár, néha el-eldördül a riadó vész villámágyuja, ki-kigyul a haragos féllegek fellobogó tüze, hallani véljük a rekkenő légben a vészmadár csattogását, az ég arczátaz a halálos sápadtság futja el, melynek láttára a hajóskapitány azt szokta felkiáltani a hajóskosárba, hogy: le a vitorlákkal! mi pedig midőn az árbocztetején oly kék játékban látjuk a Sz. Elmo tüzét, nem viselhetjük el lelkűnkön, hogy torokszakadtából ne riadoz- zuk : Félre a harangokkal! emberek fedél alá! társadalom villámhárítót a tetőre! közeleg a vész! Dobránszky Péter. Nyii'faloiubok. IX. (A megyei iskola-egylet habárain pihen •— Daguerreotyp — hihetetlen Tamások — rögtönzött körút diadalívek nélkül — ellen- mondások.) Jeleztük már egy ízben a falusi tanítók vértanu- ságát, azonban miután ezen „misera plebs“ ezen „társadalmi páriák“ kezében van letéve nemzetünk jövőjének áldásos vagy átkos alakulása, — kell hogy gyakrabban foglalkozzunk sorsukkal. Annyival inkább pedig, mivel az „a megyei iskola-egylet“, melynek működéséhez oly feliengös reményeket kötöttek a tervező miniszter ur költői látomásai, mind ezideig — tudtunk- kal — csak a régi pátriárkába jelszót követvén : „úgy szép a vármegye dolga, ha marad“ —egyesek feladata lön a helyzetet illusztrálni s oda fejleszteni a közvéleményt, hogy szóljon, kiáltson, sőt ha kell, menydörögjön is mindaddig, inig a miniszteri vörösbársony tám- íásszékekből, ezen modern Názáretböl „valami jó származik“ a néptanítók s ez úton a népnevelés nagy és szent érdekében. A „Daguerreotyp“ szerzője 1848 előtt osztályonként jellemezvén hazánk lakosait, legalsó osztályba a „falusi kisbirót“ s a következőbe azonnal a „falusi ta- uitót“ sorozza, még pedig azon megjegyzéssel, hogy sokáig gondolkozott, ha nem a falusi tanítót helyezze-e a legalsó osztályba! Gunyoros gonosz megjegyzés, de alapos, igaz — úgy akkor mint most. Legalább a mi látkörünkön belől alig emelkedtünk egy sovány hajszálnyival feljebb a múltak színvonalánál. Pedig — azt mondják — a mi látkörünkön túl, ott a mcsszetávol- ban és ott főleg, hol a „dászkál“ terem, még sötétebb vonások és szomorúbb árnyak képezik a gyászos keretet falusi tanítóink életpályájához. Úgy látszik : „semmit nem tanultunk és semmit nem felejtettünk.“ Kenyeret úgy adunk a tanítóknak, mintha az „ötezer ember és öt árpakenyér“ elméletét akarnék életbe léptetni, — hanem aztán annál erélyesebben követeljük tőlök, hogy tanítsanak neveljenek; no meg a helyett, hogy magunkhoz felemelni, a hű és sikeres működést becsülni, érdemleg jutalmazni sietnénk, lenézzük őket, mintha a „bagno“ rabjai vagy a hires „Cayenne“ fe- gyenczei volnának. — Tisztelet a kivételeknek e részben, de ezek — fájdalom — csakis egyes kivételek 1 Tisztelet az érdem méltánylása szempontjából a Sza- bolcsmegyei Takarék-pénztári egyletnek, mely úgy 1866. mint 1867. évi jótékonyczélu kiadásai közt a megyei jobb tanítók némi jutalmazásáról is kegyeletesen megemlékezett, — „lányomról szólok menyem is értsen róla“. — Tisztelet a közoktatási minisztériumnak is, hogy a „Néptanítók lapjában“ szellemi tápot nyújtott és nyújt az érdekletteknek, bár ezek azt tartják, hogy valamint a „plenus“ úgy a „vacuus venter — non stu- det libenter“ és népes, gyakran túlnépes háznépökre tekintve keserű fájdalommal idézik az Írásból : „hol vegyünk kenyeret, hogy ezek egyenek?“ — Lirum, hírűm, mesebeszéd vagy túlzás az egész, hangzik felénk jobbról és balról, felülről és alulról (talán még citoyen Fábián ajkairól is, kit eltulajdonított I-je birtokába ezennel ünnepélyesen visszahelyezünk). Uraim! ha tetszik, tegyünk egy rövid körutat s keressük fel szerény lakaikban a nemzet igazi „napszámosait“. Még pedig előleges hiradás nélkül, nehogy eleve értesülve jöttiinkről, elleplezzék fájó mély sebeiket. Akarják Önök ? — induljunk 1 íme e hajlókban, mely a néger rabszolga nyomokancsukát elő fiuk, kanosukét, hadd lássa meg a boldog vőlegény ha Gyurovics. századosnak nincs-e jogában illetni őt és menyasszonyát! kancsukát elő, hadd élvezzék mind ketten a házas élet mézes perczeit!“ Ezen rendkívüli jelenet annyira magára voná a katonák sőt még a foglyok őreinek is figyelmét, hogy Hedvig, a ki épen a palota bejárata közelében állott őrei között — felhasználván a kedvező pillanatot, nyil- sebességgel suhant be a nyilt kapun, utánna komornája is, ki már ekkor a templomból, hol félájultan hagytuk — szintén megérkezett, a kaput maguk után erősen bezárván, egy másodpercz alatt eltűntek a bámuló katonaság szemei elöl. Gyurovics el lévén foglalva, csak akkor tudta meg a grófnő eltűnését, midőn erre figyelmeztetve lön. Az esemény által bosszúja még magasabb fokra hangoltatván, sietett a bezárt ajtókat bezáratni; az ősi érczkapu sokáig nem engedett az erőszaknak, de végre is kénytelen lön hódolni a nagyobb erőnek, nagy zuhanással bukott ki rozsdás sarkaiból. De a palotába rohanni akaró katonaság döbbenve állott meg a kapu előtt : ugyanis a tűz az épület belsejében már annyira elterjedett, hogy életkoczkáztatás nélkül belépni nem lehetett, s a minden felöl kitóduló lángok elöl vissza kellett vonulni. „Előre — kiált a százados — száz kancsuka annak hátára, a ki hátrálni merészkedik I” Ezen nem épen kívánatos Ígéret hallattára, többen rohantak be, de nehány másodpercz múlva összeégett arczczal leperzselt hajjal futottak vissza, nem levéli képesek megbirkózni a náluknál sokkal hatalmasabb elemmel. Gyurovics is meggyőződvén, hogy ily Ígérettel már boldogulni nem lehet, másnemű jutalmat Ígért : „Száz aranyat — kiálta — annak, ki a grófnőt élve visszahozza!“ A csillogó érez reménye többeket tett vállalkozókká, ezek között volt Babilas is, ki komoly gondolatokba merülve állott Gyurovics közelében, suttogva szólott a századoshoz mondván : „Én már tudom a dürgést a palotában, megkísértem, de ez a jutalom az alkun felül fog számíttatni.“ Gyurovics helybenhagyólag intett fejével, s néhány biztató szóval ravasz mosolygással bocsátotta előre. Babilas sebes rohanással tűnt el az égő folyosóban! Gyurovics visszatért az Adél kocsijához, hol Arthur erősen összekötözött kezekkel állott — s elébbi parancsa végrehajtását rendelé el. Hóhér nem hiányzott, mert a szerencsétlen lengyel nemzetet irtó orosz katonaságnak mindegyike egy- egy született hóhér. Elég volt a századosnak a paran- szót kimondani, s azonnal többen siettek elő annak végrehajtására. Izmos kezek ragadták meg a szerencsétlen Adélt a kocsiban, hol félájultan feküdött, egy perez alatt le volt tépve testéről a menyasszonyi fehér ruha, szét- szakgatott nászfátyolának darabjait messze ragadta az üvöltő vihar; a szőke fürtök közül kihullott a piros kamélia, a márványfehér arczról eltűnt a boldogság rózsa- pirja; a legkeményebb téli hidegben mint vértanú állott, vagy is inkább tartatott állva egyetlen utolsó öltöny darabjában; a bókebei, a hattyunyak, a liliomkarok közlátvány tárgyai lőnek az ilyenekben gyönyörködő s gúnyos megjegyzéseket tevő katonák előtt. Ne, oh ne ébredj fel ájulásod álmaiból ártatlan lélek, ne lásd a gyalázatot, mely rajtad elkövettetik, mert meggyűlölöd a földet, megutálod az emberiséget, s vissza fogsz vágyakozni az élet örök forrásához! De a fagyasztó hideg, mielőtt az ostorcsapásokat érezhette volna, felébresztette a grófnőt, önkénytelenül takará el kezeivel a hókebelt, s a meggyalázott szemérem ártatlan pírja futotta el ábrázatát; azután szemeit égre emelve, majd Arthur felé fordulva, könyjeitől és a zokogástól alig hallható hangon mondá : „Arthur, Isten veled a viszonttalálkozásig ott fenn 1“ „A viszonttalálkozásig — monda Arthur reszkető hangon — ott fenn, vagy Magyarországon!“ E szavak után megforgatta a légben Adél felett korbácsát a hóhér, hogy reá sújtson vele, de midőn már az csaknem a testet érintette, egy lövés hangzott s a hóhér kínos vonaglások között bukott ki a kocsiból; mindegy, másik hóhér állott elő, sápadtan emelte ez fel a kancsukát, sújtani akar vele ... de ismét egy lövés történik, a hóhér társa után bukik le hörögve. Honnan történhetett a jól irányzott két lövés senki sem tudta felfedezni, hihetőleg a palota ablakából, de kitől, látni nem lehetett, mert a fegyver füstje összevegyülvén az egész utczát elborító füsttel, árulóvá nem lehetett; figyelmesen tekintve körül, megdöbbenve vették észre a katonák, hogy az öreg Pothorodeczki gróf hullája is eltűnt az ablakból; valami ösztönszerü ijedtség vett erőt a katonákon, a barlangban a Makrin hullájávali eseményt elbeszélés után majdnem mindnyájan ismerték, és a babonás nép hajlandó volt e két eseményt összeköttetésbe hozni és itt is valami rendkívülit gondolni. A kancsukát senki sem merte kezébe venni. Gyurovics átlátta, miszerint csorbult tekintélye megóvása végett egész hidegvérüségére van szüksége, félre taszítva a körülte álló katonákat s azoknak gyávaságukat káromolván maga ugrott a kaucsukával a kocsira, de midőn felemelte azt, a várt lövés ismét eldördült, és a kancsuka egy golyó által találva darabokra zúzva hullott ki kezeiből; de már ekkor a legfelsőbb fokig lévén ingerülve, bosszúját egyébbként nem köthetvén, izmos ökleivel kezdette a grófnőt verni, de a ki már ezt nem érezé, mert újólag ájultan rogyott össze. Most Arthurról tépték le vőlegényi öltönyét, s ötven kemény ütést állott ki férfias nyugalommal a fájdalomnak egyetlen sziszszenése nélkül. A bosznját hűtött százados most Wladiszlávot és Arthurt erősen vasba veretvén, kettőztetett őrizettel a várba kisérteté; Adélt pedig egy feketébe öltözött nő gondviselésére bízván, inig magához tér, saját lakára parancsoló kísértetni. A fekete öltönyü nő a kocsira az élűiéit gyermek mellé ülvén, azt gyöngéden betakargatá, s nem tudá, bármennyire igyekezett eltitkolni a könyeket, melyek oly régen fénylettek szemeiben, most Adélra borulva szabad folyást engedett azoknak, s két katona által kisérve elbújtatott. Gyurovics egy csapattal még ott maradt a palota előtti téren, Babilasra várakozott, de Babilas nem érkezett. A palota tetője már egészen leégett, benn különösen az emeleten levő szobákban rémitö tűz volt mindenütt. Szabadon űzte pusztító játékát a neki bőszült elem, senki sem állott elébe, senki sem oltotta. Most egy nagy roppanás volt hallható, a háztető leszakadt, az égő szarufák a boltozatra dőltek, s ezeknek összeomlását ismét egy újabb nagyobbszerü zuhanás követé, a nagy teher bezúzta a bolthajtásokat, a parázstűz és az égő gerendák lezuhantak, betemették a folyosókat, a tűzsziporkák minden felé röpködtek, elzártak a folyosókon minden közlekedést fenn és alant, egy óriási romhalommá lett az ősi palota. A katonák keresztet vetettek magukra. Gyurovics Babilasra gondolt és megelégedetten dörzsölte kezeit! (Folytatása következik.)
