Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-05-16 / 20. szám
hátramaradt élők érdekeér*- Azért követeli a közeg'észségi rends^öály, hogy a halott is figyelemmel kísértessék, tisztelvén az életnek meg netalán a halai fagyos leple alatt is lappangható szikráját. Ezért fontos a halottvizsgálati kötelesség. A halottvizsgálat rendszerbe véve, tudtunkkal ismét csak Nyíregyházán van szokásban, hol a város két tiszti orvosának kiváló kötelességeid van kitűzve, a halott hátramaradottai által fizetendő 12 krajezár dij mellett, a halottat megvizsgálni, vagy pedig teheti ezt a volt kezelő orvos, úgy hogy a temetés csak a kiállított bizonyítvány mellett történhetik meg, melyben a halott valóságos halála, halálának oka és orvosi ápolásban történt igen vagy nem részesülése, van előadva. — És ez üdvös és igen emberi intézkedésnek óhajtandó helye volna mindenütt az egész megyében, annyira, hogy soha ne történhetnék temetése oly halottnak, kit előbb orvos vagy arra kiképzett alkalmas egyén meg nem vizsgált s vizsgálatáról a bizonyítványt ki nem állította volna. Pótolná ezt kétségkívül vagy legalább kiegészítené, a temetőben építendő halo ttház, hová a hült tetem letétetnék s a rothadásnak — a bekövetkezett halál kétségtelen bizonyítványának — beálltával eresztetnék a sírba. E nélkül nem kellene lenni egy temetőnek sem. És minő nagy horderejű intézmény lenne ez! midőn a szegény ember szűkkörü viskójának egyetlen, számos családtagtól lakott, nyomorult űréből elszállittatnék az élve maradiaknak szükséges jó levegőt megfertőztető holttest, s áttétetnék a tisztességes, ünnepélyes, közhalott- kamarába; •— vagy mikor e helyre félre tétetnék a kifosztott család kétséggel vívó jajveszékelései közöl az irtózatos látvány, a borzasztóan kedves halott rémitő alakja, s előkészíttetnék ez által a tört szivüek számár aa hamarább bekövetkezhető megnyugvás. Hátha méghozzá számítjuk ehhez a nép közt divó azon rettenetes szokást, midőn nem elég a kidőlt családapa vagy anya, vagy elveszett édes testvér feletti veszteséget siratni; de úgynevezett virasztás ürügye alatt, a T Á R C Z A. A varsói menekültek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) IX. Az éj sötét palástja máij régen szétterült s a természet alakjai elmosódtak ama folyamban, mely a leáldozó nap sugarait elnyelő; az ég csillagtalan, a földön a lámpák kialudtak, csak itt-ott lehet látni egy- egy pislogó éji fényt, mely a haldoklók ágyánál viraszt s megvilágositja a vándor utolsó perczeit, mielőtt az szemeit az utolsó nagy álomra örökre behunyná. Nyu- gosznak az emberek a pihentető álom karjain, és az álmok országának tündérei sorba járják őket, reájok leliellnek és lehelletök páráiból fényes képek rajzolódnak a képzelet táblájára, s egy boldog hazába varázsolják, vagy kisérteti alakok születnek belőlök, s megkergetik az álmodét. Megáll a tündér az alvó árva kisded felett mosolygó ajakkal, reá leheli, s e lehellet elvesztett anyja képévé változik, s édes mosolylyal ajkain vágyva nyújt felé kezet; a tündér tovább lebeg, szerelmes ifjú ágyához ér, erre is mosolyogva leheli, s a lehellet kedvese arczává változik, és a kit még élve ölelni nem szabad, most a lángkebel egész hevével hinti rá ego csókjait; az álmok tündére ismét tovább lebeg, most egy bűnös ágyához ér, kínos vergődés között a ki csak most szunyadott el, ágya felett komor redőkbe szedi homlokát, reá leheli s a vékony párázat vérteugerré változik, melyben gyötrelmek között gázol roskadó lábakon, utánna villogó pallossal rohan a bakó, bárdját felemeli, reája sújt vele ... és ő vértengerbe fúl. De im fuldoklása közben felérezett s örül, hogy mindez csak álom vala. így járnak sorba álomország tündérei s csak oda nem térnek be vinni fényes álmokat a hol nem alszanak. Ki van ébren éjfél óráiban, hogy be nem bocsátja a tündéreket ? . . . A bűn! . . . hogy gyilkoljon, és az Isten hogy őrködjék az ártatlan felett! . . . A Pothorodeczki palotában is ébren van valaki. A bűn-e vagy Isten, ki mondja meg? Mig a ház lakói nyugodtan alszanak s ágyaiknál a tündérek szőnek fényes képeket : az alatt csikorogva nyil ki a főbejárat ajtaja s egy köpenybe burkolt alak lep ki rajta, a ki miután gondosan körül tekintgetett s veszteséget tetézni még dőzsgyülekezet tömül a gyász hajlékába, s ott dohányfüst és pálinkagőz zűrjében botránkoztatja és tovább szegényiti a fájdalmas szivü feleket. Valóban ideje volna, hogy a temetőkre általában több kegyelet szenteltetnék, és min- denikbe egy-egy halottház építtetnék! És egyszersmind rendesen és biztosan bekerítve, értelmetlen emberek és állatok rombolásaitól megvédetnének! Mindenek előtt pedig a már régibb és rósz helyen fekvő sirkertek a minők itt-ott találkoznak, véglegesen bezáratnának, s uj temetőhelyek minden tekintetben alkalmas helyen, jelöltetnének ki! Nvirfaluiubok. Vili. (Árvizes krónika — tanulság ebből —■ mentegetőzések — a nők véd el mezőse — a nők be vádolása — vérmes remények.) Valamikor az 1860-ki birodalmi nagy árvíz előtt, mely a pátenst és baclululókat szerencsésen elsöpörte, volt e megye területén is egy kisebb rendű vizáradat, mely azonban tetemes romlást okozván, (többet mint az a másik) a károk felvételére-e vagy pusztán a „Diät“ érdekében, nem tudom, megjelent egy akkori hatalmas ur a helyszínén, persze nem négyes vagy hatos fogaton, nem is comfortable gőzösön, hanem egy szerény termetű csónakon, mely jogosan érdemli szokásos „lélekvesztő“ nevét. A méltóságos ur teljességgel nem érezte magát kéjelmesen az ingadozó járművön, midőn pedig a vakmerő vihar és bullám perczenként szilajabb rohamra riadva füleibe minduntalan ama baljóslatú hangokat üvöltötték: memento móri! — „uraim — szólt ő méltósága képéből kikelve környezetéhez — most mindjárt elmerülünk! “ ,Mit se féljen méltóságod — viszonza egyik utitársa 0. tábla-biró — quem dii pendere volunt, non mergitur undis.1 A jóslat természetesen nem teljesült, de nem is czélunk annak teljesülését vagy nem teljesülését con- statálni, hanem első helyen, hogy e kedélyes árvizes krónikát ne engedjük a feledés tengerébe örökre alámerülni, azután pedig, hogy annak alapján igazoljuk — habár csak némileg is — nézeteink következetlenségét. Közelebbi számunkban kimondtuk az elvet: nőkről vagy jót vagy semmit, mert különben igy és amúgy __ é s ime már hűtlenek lettünk erősen hangsúlyozott elvünkhöz. Hja hiába! „quem dii pendere volunt non mergitur undis,“ vagy is pongyola fordításban: „sorsát senki sem kerülheti el.“ Tehát mi sem, —■ azonban „cm tehetünk. Missiónk a „Nyirfalombok“ kezelése, miből aztan önkényt következik, hogy mi is gyakran megkapjuk a magunkét, lévén nem csak a lengyeleké, hanem kelet népéé is a hirhedett jelszó: „vicém pro vice reddo tibi bone vicine!“ Hogy azonban hátunkat — legalább jelen esetben — fedezhessük, ki kell jelentenünk, hogy szerény toliunkat teljességgel nem gunyolódási viszketeg, hanem a kapukat kívülről bezárta volna, egy kis sípot vont ki zsebéből s háromszor egymás után belefujt, azután sípját eltette, s figyelve kezdett lassan magában olvasni tizenkettőig; s ekkor hasonló módon válasz adatott neki, mibe úgy látszik, megnyugodott, mert hátát a palota oldalához támasztva várakozott, mígnem egy ugyancsak sötéten elburkolt nőalak érkezett hozzá, kivel nehány szót váltva, azonnal mindketten sietve tovább indultak, bátor lépteik visszahangoztak a néma utczákon, de erre ők mitsem láttattak adni, haladtak bátran egyenes irányban, s ha őrjárattal találkoztak a beburkolt férfi az őr fülébe súgván, feltartóztatás nélkül tovább haladtak. _ Az idő éjfél körül lehetett midőn e két alak az utczán megjelent, az ily éjféli vándorok pedig rendesen gyanúsak szoktak előttünk lenni, rendesen kalandorokat vélünk bennök felfedezni, s e miatt megbocsátható azon kíváncsiságunk, hogy őket annyival inkább követni akarjuk, mert lassú hangon folytatott társalgásukból, a mely pedig nem lehet érdektelen, egy árva betücskét sem vagyunk képesek megérteni. Ugyanazért czélsze- rübb lesz, ha nem használható halló és látó érzékeink helyett, lábainkat veszszük igénybe, meglehet hogy ezeknek segedelmével, amazok kíváncsiságát is kielégíthetjük. A két sötét alak, úgy látszik, a városban legkevésbé sincs érdekelve, megállapodás nélkül sietnek keresztül egyik utcza után a másikon, s ha szokatlan elindulásokat nem láttuk s ennek folytán kíváncsiságunkat fel nem csigáztuk volna : mint siető vándorokat figyelmünkre sem méltattuk volna őket, de már most kénytelenek vagyunk követni őket akkor is, midőn a a várost elhagyták; és helyesen mert midőn Varsó már jól hátok megett volt, mintegy lehullani látszottak ró- lok a tartózkodás lánczai; a társalgást hangosabban kezdették folytatni, annyira hogy már halló tehetségünknek is egész kényelemmel hasznát vehetjük. biztosan tudod a hulla rejtekhelyét?“ kérdező a sötét férfialak mellette siető utitársát. „Mint már mondám biztosan, — lön az adott válasz — a nagy üreg jobb oldalában a hetedik sziklahasadékban egy öt ölnyi mélységű kisded üreg terül el, s ott van elrejtve, a basadékba azonban nagyon óvatosan kell belépni, mert a vigyázatlan könnyen a mélységbe zuhan a sikamlós kövekről.“ Agy tehát kötélhágcsóra is szükségünk leend, ha a hullát hatalmunkba akaijuk ejteni.“ „Kétségen kívül és erről gondoskodtam is!“ „Oh Febronia! —mond a férfialak elérzékenyülve — mily előrelátó vagy!“ a vágy „egy jobb kor“ után és ama nagy eszme vezérli: „a haza minden előtt.“ Nem osztjuk tehát azok nézetét, kik a nőket szeszélyességgel, ujságvágygyal, hiúsággal vádolják. Kétségtelenül vaunak közttök e részben valódi „díszpéldányok,“ de hát nincsenek-e sorainkban is, kik fólöttök „nagy képekkel“ pálezét törünk? Bizony mi sem vagyunk e téren jobbak „a Deákné vásznánál.“ Pedig a férfi erős s a nő gyönge lény. Szeszélyes a nő? — mit tehet róla, ha a természet nem áldotta meg erősebb idegzettel s a természet mostohaságát kiegyenlíteni nem sietett a szülék bölcsesóge? Ujságvágyó a nő? — lehet-e másként, midőn nőnevelésünk eddigi siralmas elhanyagoltsága mellett elzárva előtte az irodalom éden- kerte, s a családélet ezer bajai mellett annyira nélkü- lözhetlen üdülést élvezni majdnem kizárólag a „kávé- nénikék“ körére van elkárhoztatva? Hiú a nő? — nem temnagatok tettétek és teszitek-e hiúvá, édes véreim Ádámbau, ti könyelmü léha nemzedék, kik „igénytelen“ szende leánykákat, sőt gyakran egyszerű gyermekeket, kik még egészen ismeretlenek az élettel és óriási ha- zudságaival, a hízelgés mézédes c.hloroformjával kábítjátok el; s oly bőkezűek vagytok az „angyal arcz — szeráfmosoly — biborajk — bűvös szempár“ stb. czi- mek osztogatásában, hogy elvégre Csokonai Dorottyája is, daczára annak, hogy mátrikuláját megégették, hitelt adna papagályszerii egyhangú és izetlen csevegésteknek? Hanem midőn eddig megadtuk a nőknek az „iu- demnityt,“ — nem lehet ellenükben szót nem emelnünk a „divat és fényűzés kór“ alapján. Kórnak nevezzük e hajlamot, mert valóban betegség az úgy az érdeklettekre, mint a hazára vonatkozólag. Még pedig annyival gonoszabb betegség, mivel egyelőre semmi fájdalmat nem okoz, mikor pedig utóbb Fáykéut „úgy vagyunk vele, mint kemény telekben a kandallókkal, fogunk pirul, elölről melegszünk mellette, a hátunk pedig didereg és lábuuk majd elfagy“ — akkor már „trop tárd,“ már minden késő! A nóta kezdete és folyama túlságosan vig és csapongó volt, de vége nagyon szomorú s rendesen az öreg dob adja hozzá a keserves finálét: bukás, nyomor, — gyalázat. Olvassuk Plutarcbosznál, hogy a régi Egyptomi Thebas városának egyik templomában egy kőoszlopra szörnyű átkok vésettek fel, hogy száljának fejére annak, ki valaha a fényűzést beviszi Egyptomba. Mi persze nem vagyunk ily „múmia“ nép, (bár múmiáink feles számmal vannak — a felső házban, sőt a demokrata körökben is,) de azért jogosan megvárhatjuk és megvárjuk a nőktől, hogy a divat és fényűzéskor által ne engedjék magokat elvouatni magas hivatásuktól, a családi boldogság megépítésétől, a honleány felmagasztaltságától, a vallásos szeretet megdi- csőültségétől. Sőt küzdjenek sorakozva korunk ama vészterhes iránya ellen, küzdjenek mint valódi „nagy hatalom“ teljes erővel, diadalmasan. Igen, mint „nagy hatalom,“ — és e szóban kimondtuk irányukban vagy ellenükben az áldás igéit vagy a felelőség súlyos elvét a haza leendő felvirulása vagy mélyebb sülyedése szempontjából. Szót emelnénk még azon bizonyos — hogy is fejezzük ki magunkat, mint a szónokok szokták mondani — azon bizonyos „kaszt szellemről," mely a férfiak közöl — bála az égnek — naponként mindinkább enyészve, úgy látszik, a nők soraiban akar megifjodni, s becses életét biztositani. Azonban ugy-e tisztelt hölgyeim! ez az „úgy látszik“ hibásan látszik, mert „nem „De kérlek barátom — válaszol a nő aggályos hangon s utitársához közel hajolva — nem tanultad még meg, hogy Lengyelhonban a fáknak is füleik vannak, nevemet mégis oly hangosan mondod, légy vigyá- zóbb kérlek.“ „Igazad van, ab! hiszen ha szavaidat hallom, elbűvölve azt hiszem, hogy hazám bérczei között vagyok, hol áruló nem leselkedik s a szó szabad mbit a gondolat!“ E szavakra mély sóhajtás tört ki a két utas kebeléből, a múltba röppentek gondolataik az emlékezet gyors szárnyain, és sokáig szótlanul haladtak egymás mellett, végre a férfi szólalt meg ismét : „Láttad őt midőn eljövél, bizonyosan lionn hagytad őt ?“ „Benéztem szobája ablakán, melyet csak ritkán szokott lefüggönyözni, ruhástól végig nyúlva feküdt ágyában, idétlen horkolása kihallatszott, de kétségen kívül valakit vár s még ez éjen elvégezni valója van, de ez gyakran szokott igy történni!“ „Félek tőle — mond alig liallbatólag a férfiú — hogy rá akar szedni, meg akar előzni mint én őt, de annál jobb, igy még inkább megismerem a rókát, engem holnap éjszakára szólitott fel a hulla felkeresésére : de biztosan hiszem, hogy az éjjel, vagy holnap nélkülem megkísérti azt. Jobb megelőzni, mint meg- előztetni! Jól ismerem ez aljas lelkületet, feltárta előttem gonosz lelke minden redőjét, és én elolvastam e szennyes redők között azokat is, miket mutatni nem szándékozott. Ő fél tőlem, és midőn fel akar használni önző czéljaira, egyszersmind bűne osztályrészesévé is szeretne felavatni, hogy lefegyverezzen. Egy csapásra két legyet! Ha hó! százados uram jókorább keljünk fel, ha engemet kiakarunk játszani. Azonban mégis sietnünk kell, nem szeretném ha általa meglepetnénk, a véletlen messzire lökhetne vissza czélomtól, siessünk.“ „Barátom merész játékba kezdettél, én segítek neked a mit lehet —mond aggódó hangon Febronia — de félek tőle, hogy azokat a kiknek megmentésökkel őt megakarod buktatni, nem lészsz képes megmenteni; ah pedig csak ettől őrizzen meg Istenem!“ „E tekintetben légy nyugodt, kártyáim biztosan kevervék, az okmány megbuktatására kezeim között van, csak a pillanat van hátra, melyben ellene fölhasználhatom; de még kissé magasabban szeretném őt látni, hogy bukása iszonyúbb legyen!“ (Folytatása következik.)
