Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-18 / 3. szám
3. szám. II. évfolyam. Szerkesztői és kiadó iroda: NYÍREGYHÁZÁN, Széna-tér 121. az. alatti házban. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Szombat, január 18. Előfizetési dij : A kladó-lnvatall »an ogósz évre Mázhoz hordva vagy postán küldve Félévre ....................................................8 Évnegyedre ..............................................1 „ 50 kr. H irdetések dija : minden öthasóbos petit-sor egyszeri igtatásánál f> kr., többszörinél 4 kr. Bélyegdij 30 kr. Vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden szombaton. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad : Haasenstein es Vogler Becsben, Hamburo-ban Berlinben M.-Frankfurtban, Baselben és Lipcsében. A hűs 1 íinitác% i«. Csudálatos nemzedék, mely napjainkban a vezérszerep után kapkod! Csudálatos, mondom : mert ott beszélünk csudákról, holösz- szeíüggést és következetességet nélkülözünk. Ugyanazon férfiak, kik ott fenn az ország színe előtt Robespierrenél gyökeresebb demokratáknak hirdetik magukat, ide lenn „ősi fészkükben“ mintha kicserélték volna! ide lenn szóban és tettben az Isten kegyelméből való aristokratismus, a velők született méltóság legelkeseredettebb hívei! —Ugyan azon szónokok, kik oda fenn a feltétlen vallásegyenlőség rajongó előharczosai, mihelyt magukat itt lenn egyházaik szűk templomi udvarán látják, a legszűkebb, legkirekesztőbb felekezetiség pártolói, a legelszántabb zsidófalók! — Ugyanazon megyék, melyek kifelé a legalaposabb szabadelvűsig zászlaját lobogtatják várfalaikról, e falakon belül a leg- feudálisabb rend és intézmények fentartói! Mi pedig, a szabadelviiség és demokratikus haladás őszinte barátai, szép szókkal és szemkápráztató elvragyogtatással többé be nem érjük, mi szép tetteket, a szép elv szép alkalmazását szomjuhozzuk! A megyék az alkotmány és sza- badság véd bástyáinak mondják magukat. Hogy az alkotmány védbástyái voltak, midőn azt védeni kellett, ez áll, már természetesen a mennyiben hazánkban 48 előtt alkotmányról lehetett szó. De bogy a szabadságnak is védbástyái — azt nem hihetjük mindaddig, inig a megyék tettekkel be nem bizonyítják. Mert 48-ig nem a szabadságnak, hanem a s z a b a d a Imák bástyái valának : már pedig a hol szabadalmak vannak, ott nincs szabadság! A szabadalmak a jogot monopolizálják, kiváltságokat szülnek, rekeszfalakat és korlátokat helyeznek a legiidvösebb törekvés útjába is : hol pedig korlátok vannak, ott lehetetlen a szabad verseny, a haladás és nemzetijólét e hatalmas előmozdítója. Hogy tehát a megyék szabadelvüségü- ket, életrevalóságukat nem csak ki- és felfelé, hanem — mi annál sokkal fontosabb — saját határaikon belül is bebizonyítsák; minden alkalmat kell megragadniuk, hogy „a szabadságnak szabad utat nyissanak“, minden a megyék háztartásában előforduló korlátozó szabadalmaknak és szabadalmazott korlátoknak valahára véget kell vetniük. Ilyen verseny- és lialadásgátló korlát a Szabolesmegyében még mindig szokásos husiimitáczió intézménye is. Váijuk és követeljük a szabad verseny érdekében, hogy szüntettessék meg azon középkori intézmény mielőbb! De anyagi érdekeink nevében is várjuk és követeljük azt. Hogyan •— fogják erre a limitáczió védői mondani — hisz mi épen erszényeink érdekében tartjuk fel a limitácziót, mert hisz ellenkező esetben még egyszer oly drágán mérnék nekünk a húst! Oh esztelen okosok, kik azt hiszik, hogy csakugyan rászedték a bolond bécsieket, ha ezek a húsnak fontját 24 krjával, ők mee' 12-vel fizetik! Hát egy font hús-e az, mit nekünk 12 drága krajczárunkért mérnek? Kissé merész fantázia kell hozzá, azt a 27—28 latos szőrös-bőrös, csontos-eres állati hulladékot egy font húsnak képzelni! Egy font hizlaít ök vön termett húsban minden bizonynyal legalább 4—5-ször annyi táperő van mint a nálunk méretni szokott eres csontok egy fontjában. Ha tehát a dolog velejét nézzük, nekünk 12 krajczárunkért tulajdonkép nem 1, hanem ‘/r, fontot mérnek, s hozzá még ez is gyakran izetlen, megemészthetetlen. És — mi még boszantóbb — mi ezért még nem is panaszolkodhatunk : mert hát olcsó húsnak híg a leve! (Folytatjuk.) _______ x- y-zA Szabolcsmcgyébeii alakult 48-ik honvéd-zászlóalj 1848-9-ik évi tábori naplója. (Eredeti szöveg.) II. Névjegyzéke a 48-ik zászlóaljbeli egyéneknek, kik magukat kitüntetvén jutalmat nyertek. ll Sipler Eipót őrmester, már a czibakliázi csatában a lába élén kis sebet kapott kartács által, — mely- lyel mind a mellett is szolgálatot tett; — magát Jacz- nál, Ozoráuál, Letenyénél, Fridaunál, Szolnok-, Czeglédnel, különösen Isas/.egllen kitűnően vioolto : midőn az ellenség jobb szárnya ugyanis előre nyomulna, e zászlóalj nyomult előre megtorlására, s két dechargéval szerencsésen visszavervén, a zászlóalj a sötétben úgy összeelegyedett egymással, hogy egymást már nem ismervén, kérdeni kellett — wer sind Sie, •— mely kérdés után egymásra ismerve, midőn a nép ismét egymásra rohant, Sipler Lipótot egy ellentiszt kardjával le akarván vágni, azt rá felfogta, ez pedig bátran neki ugorván s kardját kezéből kicsavarván, tulajdon kardjáT Á R C Z A. A varsói menekültek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) A grófnők vidám arczát azonnal komor felhő árnyékolta be s a várakozásukba^ csalódást el nem titkolható felkiáltása a boszankodásnak nyilvánitá. „Százados urnák — mond Hedvig a szolgához oly hangon, hogy az előteremben várakozó is meghallhassa — honn nem vagyunk; különben atyánk magát nagyon roszul érezvén távozott líoíünkböl, ápolására kell sietnünk.“ „És én el nem utasittathatom magamat — szóla szemtelen vigyorgással belépve Gyurovics százados — oly fontos a tárgy, mely az illem szabályai megsértésével bár engem nagyságtokhoz hozott, hogy örökre vádolna lelkem, ha azt el kellett volna hallgatnom.“ — Szavai után pórias gőggel veté magát a legközelebb levő pamlagok egyikére; inig a grófnők mintegy ösz- tönszerü félelem által kapatva meg, egymáshoz közelebb simultak. És nem is volt minden ok nélküli a grófnők ijedelme, mert Gyurovics orosz lovas-százados úr valóban ijesztő látvány volt. Szögletes fejét apróra nyírott láng- szinii haj fődé; vörös szeplőkkel sűrűén befecskendezett arczát hajával színben vetélkedő tüskés bajusz és szakái lepte el; szürke apró szemei beesett üregeikből martalék után leső hiúiéi módjára hideg szúrós léuy- nyel ragyogtak. Általában az egész alak oly visszataszító és torz vaia, hogy annak láttára már a kancsukát érezte az ember hátán, s öntudatlanul is orgyilkot keresett meglehetős terjedelmű kezeiben. A hosszas szünet után, mely a százados tolakodó belépését követé, melyet csak a dühöngő vihar szaki- tett félbe, — végre Hedvig vön erőt ijedelmén s szólitá meg a váratlan vendéget. „És ha bátorkodunk kérdeni, minek köszönhetjük e rendkívüli és őszintén megvallva, nagyon váratlan s meglepő szerencsét ?“ „Grófnők, rövid leszek, — szóla a pamlagról felálló százados s egy karos széket taszítva a grófnők közelébe, melyen azonnal helyet is foglalt, — tudják nagyságtok, hogy én élesen látó szemekkel bírok, e szemek látnak a sötétben, látnak a viharban is; és a kor, a melyben élünk, olyan hogy éberségünket minden ponton meg kell kétszereznünk, hogy figyelmünket semmi sem kerülje el. Megkétszerezett éberségemnek köszönhetem, hogy nyomára jöttem bizonyos összejöveteleknek, melyeket Lengyelország fiai erdők elrejtett barlangjaiban, pinezékben és több számtalan helyeken tartanak. —■ Szavai közben éles szemekkel néz a grófnők elhalványodni kezdő arczára. — Hogy mi czélból történnek e titkos összejövetelek, szintén könnyű eltalálni. E helyeken az oroszok zsarnokságát gyűlölő lengyelek magukat csapatokká szervezve, katonai gyakorlatokat tartanak. Régóta fáradozom e titkos gyülhelyek felfedezésében és csak épen ma, csak most estve felé sikerült egyet felfedeznem. — Szavai közben újólag és még erősebben néz a grófnők szemeibe, kik lélekzetet is alig merve venni, várják az elbeszélés kifejlődését. Igen grófnők, e gyülhelyek közöl egyet sikerült ma felfedeznem és ez azon gyülhely, a hol önök előtt nagyon nagyon kedves férfiak is szoktak megjelenni. Századommal körülvétetve e helyet, e perozbeu mindazok foglyaim, kik ott összegyülekeztek . . . De az Istenért! grófnő, Adél! ön nagyon halványodik, kérem ne remegjen, még semmi sem történt egyéb, minthogy a gyülhely körül van véve, és a gróf- nékou áll, hogy mindnyájan szabadok legyenek, vagy Szibéria jégbérczei felé kancsukáztassanak. “ E nem minden jelentőség nélküli szavak hallatára Adél egész testében remegni kezdett, s szemeit őrjöngő arczkifejezéssel szegzé egy pontra, majd parányi kezeivel takarta el; mintha félne a következőket hallani! „Adél! Adél! ne rejtse el angyali arczát! oh! grófnő, kegyed engem egy pillanatban ördöggé vagy angyallá tehet! oh nincs iszonyúbb a reménytelen, a megvetett szerelem kínainál! tudom, jól tudom, hogy szive másért dobog, régóta üldözöm szerelmemmel s mindég csak hideg elutasittatást találtam, oh én szegény, szerencsétlen ördög vagyok! . . . De Adél! nem bánom én, dobogjon szive bárkiért, én nem nézem keble láthatlan temploma szentek szentjét, nem kérem én azt mit nem láthatok; én csak angyali arczát imádom, e szent madonna-képet, mely előtt térdepelve, imádkozva szeretném keresztül élni az életet. Szivet adja annak a ki azt bírja, csak ón. . .“ „Uram! — kiálta Hedvig, szép fehér kezeit felemelve — elég volt, egy szót sem akarunk többé hallani !“ „Adél, boldogítson engem, éltem üdve angyala — folytató tovább a százados, nem engedve magát meg- zavartatni Hedvig közbeszólása által — csak egy tekintetet reárn, és én lábaihoz borulva tagadom meg nemzetemet, letépem gállrojtornát, és mint szabadsághős fogok küzdeni véres csatatereken e szép hazáért, Ádél hazájáért! “ „Százados ur! — kiált közbe női tekintélyének egész férfias hatalmával Hedvig — távozzék, parancsolom! — s szavai közben az ajtó felé mutat — ön aljas lelkületét itt hízelgő szavak virágival akarja eltakargatni, s mig lelkében a boszu villámait érleli, itt testvérein lábához rózsákat vél szavaival hinteni. Azt véli ön, hogy testvéremet a félelem, az ijesztés vitte az őrültség határaihoz oly közel ? oh nem! a gondolat egy lengyel nőt, hogy öné legyen, képes megőriteni! Ne vélje ön, hogy Lengyelország leányai oly köny- nyen megijeszthetek! végezze ön pokoli terveit! és Lengyelország leányai bátran fogják látni kedveseik vérét a hazáért kiomlani. És most távozzék, parancsolom!“ . . . „Igen távozzék, most már én is parancsolom! — dördült meg a széttárt ajtók előtt egy férfias hang, s a belépő elébe, ki után egy sugár tennetii szép itju sietett be — a grófnők egy ülöm sikoltással repültek. „Hali! rókák kijátszodtatok, de emlékezzetek reám!“ — kiálta vadállatéhoz hasonló bőszült hangon a százados, vadul égő szemének villámai a két belépettével találkozva, -— sietve elrohant. Odakint zúg a vihar, rázza a ajtókat, ablakokat, őrült táuczot jár a szélvész; a palota tetőzetéről letépi a cserepeket, az utcza kövezetére dobván, vad kaczaj- jal rohan tovább. Bemegy a folyosókon, kirepül a kéményeken, végig rohan a kerten, földig hajtja a fákat, a terrasseon megrázza a görög isteneket, Minerva fejéből kiüti a sisakot; Diánna homlokáról a félholdat a levegőbe dobja, szemeik közé knczag . . . Zúg a vihar, zúg! III. Sokan az emberek közöl nem hisznek az előérze- tekben, sőt azoknak létezhelésoket is tagadva azt szokták mondani, hogy a léleknek azon fájdalmas hullám-
