Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1868-03-07 / 10. szám

a tudományosság olvasmányaival párosultan tanul közleni, — igy aztán serkentve érzi mindenki önön magát, munkássá válni és jobbnál jobb eszméket szerezve, azáltal me­gyénknek hasznot és jobb létet szerezhetünk egykoron. Többek közt egyik főkellék sze­rintem a juhászat, melynek előmozdításán szoros kötelességnek tarthatja minden gazda munkálkodni, azért is, mert juhászaink más­vidékiekhez képest nagyon hátra vannak. De máskülönben vidékünkön sok igen tisztelt földbirtokos urak képesek áldozni kos, sőt anyajuhok vételére is, de miután annak czélarányos kivitelére hiányzanak : Először a rendszeres téli s nyári akiok és rácsozatok, másodszor mesterséges és jól müveit legelők készitése, — harmadszor ahoz értő, habár áldozattal szerzett juhászok. Különösen tanácsos lenne, több földbirtokos uraságnak egy főjuhászt közösen tartani, ki­nek teendője lenne, egyik juhászaiból a má­sikba átne'zetet tenni és az orvoslandó bajok­nak elejét venni, szerintem e volna legjobban czélhoz vezető.*) De ki ne ismerné el ezen gazdászati ág kellő iránybani, előmozdításának szükséges­ségét, anynyival inkább, mivel hazánknak azon többféle csapás, melyet egy idő óta el kell szenvednie, csaknem elviselhetlenné vált. Kell tehát, hogy valamit tegyünk, hogy az ipar és gazdászat minden jövedel­mező forrásait kikutassuk, nehogy elvégre kénytelenek legyünk a különböző terheknek az elviselhetlenséggel határos súlya alatt összeroskadni. Szükséges, nagyon szükséges a változa­tos rendezés és az ezen czélfelé való folyto­nos törékvés már azért is, hogy a juhászaiba már eddig befektetett tőke el ne enyészszék, és egy a megkezdett változás által egészen összezavart juhnyájba, sok rósz elem ösz- pontosulva föl ne akadjon, mi által sokaknak szép reménye a kivihetetlenség országába szorittatnék. Nem szándékom ez ügyet terje­delmesen fejtegetni, de csekély felfogásom, úgy szintén tapasztalataimból kiindulva, vet­tem magamnak bátorságot ezen igen fontos ügyhöz nézeteimmel hozzá járulni. Ugyanis mennyire zavarba jön sok gazda, hogy nagy költséggel szerzett kosaival any- nyira elő akar haladni : már az első évben *) Ajánljuk a gazdasági egylet figyelmébe : a tagoknak ta­lán nagyobb ösztönt fog adni a gyülésekrei megjelenésre. S z e r k. akarván befektetett pénzét kamatostul be­venni, tenyészállatait túlságig terhelni, és viszont másod évben, jerkéit hágattatui, avagy ugyanazon kora kosait szintén a há- gatásra kényszerittetni. Hogy lehetne aztán tartós és gyapjával gazdagon fizető nemzemény, holott már ma­gában az itteni homokos, és kevés táperővel biró legelő, mennyire megpróbálja általában juhászatunkat. De nem csak az, hanem ez által még oda is jutunk, hogy pár év alatt a juhászatunkba fektetett szép tőke egészen veszve leend. Úgy­is eléggé óvatosaknak kell lennünk az érin­tett átalakulásnál, mert mindnyájunk előtt ismert dolog, miszerint csak egy más szom­szédnyájból kell vennünk egy kevéssé job­ban tartott és megkiméltebb kosaink alá anyajuhokat, ha kissé éberebb szemmel ki­sérjük, már is nagy változást vehetünk észre, annál inkább a finomabbnál, ha hozzá még az érintett mód szerint annyit és úgy hága­iunk, már első évben is, a mennyit csak el­bírnak, s igy aztán — fájdalom — nagy ne­hezen érünk azon czélhoz, melyre kedvünk lenne törekedni. Kövessünk tehát el a lehetőségig min­dent, s igyekezzünk saját nevelésű kosokkal juhászatainkat mielőbb ellátni. Megyénk fekvése, igaz, nem a legked­vezőbb juhtartásra, mert számtalan akadá­lyok fordulnak elő. Első, habár nagy kiter­jedéséi, de mégis szűk, a homok és kopár le­gelő, aránylag a már eddigi juhmennyiség- hez is. Második a rósz, gondatlan, hanyag és tapasztalatlan juhászok, és végre harmad­szor, rendezetlen téli s nyári áldok és rácso­zatok, ezek mindegyikén közakarattal, a t. gazdaközönség erőt vehet, hiszen segédfor­rásaink teljesen nincsenek kimerülve, végre pedig a téli takarmányozáshoz megkivántató szükséglet, kissebb birtokosoknál kevés, na­gyobbaknál, igaz, találtatnék elégséges, de itt meg azon szokás divatozik, hogy takar­mányuknak nagyobb részét feldolgoztatván felesekkel, mely esetben — és ez beismert dolog — soha úgy nem történik a munka, mint kellenek, minek azon sajnos következ­ménye szokott lenni, hogy ritkán vagyunk képesek elégséges és tökéletes minőségű ta- karmánynyal ellátni juhainkat, sőt legtöbb- nyire oda jutunk, hogy tavaszszal a gyakori esőzések rendes beálltakor, a midőn t.i. leg­jobban kellene'k, minden erőnk megfeszítése daczára sem bírunk juhainknak kihajtás előtt egy kevés takarmányt adni. Ebből aztán az következik, hogy kényen nevelt juhocskáink Isten tudja mennyi számtalan bajoknak vau­nak kitéve, sőt egy éves bárányainkat is kény­telenek vagyunk kifejlődésökben annyira háttérbe szorítani, hogy csak másodévi nyí­ráskor veszszük észre a nagy kárt, gyapjú — minőség és mennyiség — tekintetében. A sokféle ismert juhnyavalyákból nyilván kiviláglik, hogy azok (a ragályokat kivéve) majd mindig a vigyázatlanság s a fennebb előadott tenyészeti egészség ápolási oktatá­sokra való nem figyelmezés következéseibe némely juhtenyésztők azt gondolják, hogy már mindent megtettek, ha juhászaiknak a lapályos és nedves helyek kerülését megpa­rancsolták, s hogy a juhokat hajtás által fel ne hevítsék, a téli takarmányt portól, penész­től és mocsoktól megtisztogassák, minden támadó nyavalyát a tisztviselőnek bejelent­sék, ez vagy amaz arkánumot használják s a t. Tagadhatlan ugyan, hogy a juhász, figye­lem és gondolkodás által némely nyavalyák eltávolításában sokat segíthet, de némelyek egyedül gondatlanságuknak következései, így p. a felfúvódás, hasmenés és rüIl­ii ősz, de az magában mind hasztalan a ju­hásznak megtiltani, hogy nedves egészségte­len helyekre ne hajtson, ha csak elegendő egészséges legelőről nem gondoskodunk, vagy megparancsolni, hogy esőben és har­matban legelőre ne hajtson, ha széna és szalma gyűjteményre jó eleve szert nem tet­tünk, hogy a juhokat esős időben istálóban tartani, vagy legalább kilmjtás előtt száraz eleséggel jól tartani lehessen, s a száraz ete­tésből nyersre való átmenetet s megfordítva lassanként lehessen gyakorlatba hozni. De némelyek az istálót csak mellékdo­lognak, sőt gyakran tehernek is tekintik, s jó gazdálkodás ürügye alatt csak az elkerülhet- len szükségessel látják azt el. Másokat, az oktalan fösvénység juhaik számának sokasitására (melyek jelenleg^ szá­mára a legelő és takarmány most is csak szűkén telik) ingerli, s a takarmány gyara­pítása és legelő térek szaporítása helyett az­zal tesznek eleget az arra felügyelő tisztnek, vagy juhásznak, hogy a takarmánynyal való gazdálkodást, a jónak a rosszal való szorgal­mas vegyítését és annak felosztását ajánlják, tárulnak egy néhai fekete, de most ordas szinü bársony nadrág, téU harisnya és könnyű topán virítanak ki, és még egy borzas medve, vagy farkasbőr-kucsmát gondo­lunk : a maga egész díszében előttünk áll Ábrók. így nevezik őt közönségesen, jólehet 50 évét, és a reá hul­lott deret figyelembe véve Ábrahámnak is beillenék. Midőn a rendkívül nagy hidegtől kényszerítve Ábrók vendégszeretetét igénybe veendők az ivószobába lépünk : semmi feltűnőt nem tapasztalhatunk, épen úgy néz az ki mint minden más ilynemű csapszék Lengyel- országban, ronda, tisztátalan, falai feketék, rólok pené­szes izzadtság csorog, földje gödrös; két hosszú ivó­asztal, körülte nagyjából összetákolt paddal — minden bútorzata. Daczára a nagy hidegnek üresen áll, s a vi­lágítást fösvény módra bocsátó mécses mellett alig tud­juk felfedezni azon mogorva képű borzas embert, a ki egy szegletbe húzódva, nagyokat sóhajt az üveg boro­vicska felett, melynek minőségét még talán meg sem Ízlelte. A:: idegen lengyel pórruhát visel, de mozdula­taiból első tekintetre észlelhető, miszerint az neki alkal­matlan s nem szokott öltözete, majd nyugtalanul fel­ugrik ülőhelyéről, sebesen jár fel s alá, minden zörejre figyelmez, valakit láttatik várni. „Abrók!“— kiált kemény hangon a már türelmét veszteni látszó borzas vendég a másik szobában kedves élete párjával turbékoló korcsmáros után, mire az rend- kivüli gyorsasággal az ivószobában terem, s a legna­gyobb alázattal bátorkodik kérdezni : „Mit méltóztatik parancsolni?“ „Parancsolni, ej az ördögbe mindig nem paran­csolhatunk, talán csak nem akarod, hogy rósz borovics­kádat magam igyam meg — mond a borzas vendég — azt akartam kérdezni : hány óra lehet már.“ „Uram az enyém még csak nyolczat mutat— vá­laszol a bérlő — le látja uram, nagyon lassan balad ám az idő mikor az ember magánosán van, s láváit ha valaki után várakozik.“ „De az ördögbe Ábrók hol lehet Antal, ő mindig pontosan megszokta tartani a kijelölt időt, két órája, hogy várakozom reá, es még csak hire sincs; 10 órára sokan leszünk, addig pedig sok beszélni valóm lett volna vele?!“ „Hjah! édes jó uram, nem mindig ura az ember akaratának. Ilyen kemény téli időben még a farkasok is elállhatják az utat. csak már magam a közelebbi há­rom napon tiz szerencsétlenséget hallottam. Nagyon vi­gyázni kell most, és ha csak lehet társaságban, jó fegy­verekkel ellátva utazni. Szegény lengyelek, látja uram! nekik nem szabad fegyvert viselni, még a vad állatok ellen sem védelmezhetik magukat — bátorkodik meg­jegyezni Ábrók. „Hallgatsz sehonnai! — kiált rá a borzas vendég — ki bízta reád az efféle dolgokat, hogy mered szádra venni a fegyver nevet, nem félsz, hogy hátadhoz ve­rem! Gyermekek kezébe nem való a kés, mert magu­kat vérezik meg vele, értetted! . . .“ „Értettem igen is nagy jó uram — mond egész testében remegve Ábrók, megátkozva meggondolatlan bátorságát, s apró léptekkel vonulva vissza az ajtó felé — értettem igen is, és ha még egyszer fegyvert látok, a szemem is behúnyom, hogy ily rettenetes bűnbe ne essem!“ Midőn e rövid párbeszéd véget ért, oda künn han­gok hallatszottak, melyek nyers modorban parancscdák az ajtó felnyittatását. Ábrók egyik ijedelemből a má­sikba esve sietett ki, újonnan érkezett vendége bebo­csátása végett: a bennmaradott borzas idegen pedig egész megelégedéssel foglalta el előbbeni helyét, fogai között e szavakat mormogván „Valahára!“ „Jó estvét Antal! Azt hittem, hogy már ma nem is találkozunk“, szóla folytatva a káromkodások között belépőhöz, ki nem vala más mint a százados, kit nem­rég hagytunk el az országúton. „Jó estvéje van az ördögnek — válaszolt ez in­gerülten — de nekem nincs;“ — se közben fegyve­reit, felöltönyeit sebesen hányta le magáról. „Babilas! életemnek legnehezebb, legiszonyatosabb perczeit éltem át ez estvén; nem tudom az ég vagy pokol jött-e segítségemre, de aunyi igaz, hogy közelebb voltam ez utóbbihoz!“ s itt ingerült hangon beszéli el mind azt minek már szemtanúi valánk. „Iszonyú!“ —szól néha-néha közbe a Babilásnak szólított idegen. „Iszonyú, nemde Babilas, még végig is hallgatni, hát még végig érzeni? ... De legiszonyúbb Babilas megmentetni halálos ellenségeink által, kiknek épen ak­kor életükre törtünk. Ah te mégnem ismered a vérembe átszivárgóit boszut, mely a Pothorodeczki ház minden tagja iránt eltölti lelkemet; nem ismered azon bennem régóta táplált terveket, melyek e ház romlását siettetik. De most befoglak avatni azokba, a kivitelnél nagy szük­ségem lesz reád, és mondhatom megjutalmazásodban Babilas oly bőkezű leszek, ha terveim sikerülnek, hogy hűségedet megbánni nem fogod.“ „Proklust hű segédemet vissza már hasztalan vár­juk, ő volt az kit a vadállatok széttéptek, megismertem öltönyeit, fegyverét elhoztam magammal, ő kiszenvedett! Kár érette, terveimbe avatott volt, sok hasznát vehet­tem volna : de Babilas te még okosabb leendesz ő nála!“ „Ah! Babilas képzeld a szörnyű csalódást, midőn a szegény Proklus széttépett tetemei mellől észrevétle­nül eltávoztam, hogy szabaditóimnak a kocsira ülésnél egy pár üdvlövéssel tisztelegjek; megtörtént a lövés és daczára a sötétnek, jóllátó szemeim meglehetősen jó irányba vették a czélt, a kocsiban ülők egyike fájdal­mas kiáltással bukott a lovak közzé; — azt hittem, egyik ellenségemtől megszabadultam, gúnyos öröm- hangon kaczagtam a lovaktól elragadott kocsi után, és siettem gyönyörködni áldozatomban, azon elhatáro­zással, hogy a halálos csapást megadjam neki, ha szük­sége volna reá! És kit találok ott? ... a bakon ülő inast, ki fájdalmában, haldokolva fetrengett és nyöször- gött lábaim előtt. A csalódás miatti düh és szégyen egész ingerültségével rugdostam lábaimmal, mígnem az élet utolsó lehelletét kibocsájtotta ajkain, s akkor ott hagytam őt a vadak eledeléül, reggelre bizonyosan egy ismeretlen mennyországban fogja magát fel­találni. (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents