Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-08-08 / 32. szám
n. évfolyam. Szerkesztői és kiadó iroda: NYÍREGYHÁZÁN, Széua-tér 12i-ik szám alatti Lázban. Bénnentetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyilt tér alatt 30 kr. bélyegdijon kívül minden ángysrer hasábzott garmond-sorért 25 kr. o. ó. fizetendő. Előfizetési dij : A kiadó-hivatalban egész évre . 6 fr. 60 lcr. Házhoz vagy postán küldve . 6 » Félévre........................................3 „ Évnegyedre ....................................1 » 60 kr. Hirdetések dija: minden hathasábos petit sor egyszeri igtatásánál 5 kr., többszörinél 4 kr. Bélyegdij 30 kr. SZABOLCSMEGAE ÉS A HAJDII-KERtLET KÍZLGA1E. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad : Zuisler M. Pesten. Fel, magasra a zászlót! Gondterhes idők jönnek ... A pártok lelke vizsga szemekkel néz előre : az egyik epedve kér az égre szivárványt annyi hányatás, annyi mellőzés után . . . kér és remél; a másik halványan, görcsös karokkal ragaszkodik trónja lábaiba, rettegve őrzi vívmányai babérját redődult homlokán -------oly halvány, úgy remeg... A z egyik remél, a másik remeg... Istenem! pedig egy mindkettő előtt a czél — a drága haza boldogulása. Baj-e az, ha más-más ösvényen törünk a világló czélpont felé ? Csak hassunk, csak munkáljunk szent akarattól dagadó kebellel, a jó — és nemesért hevülő lélekkel! Baj-e az ha az imádott anyát minden gyermek saját keblének tiszta virágaival akarja felkoszoruzni ? Csak aztán legyen tiszta, szeplőtelen az érzelmek és eszmék ezen koszorúja .. . legyen tiszta és iidvreható! Párt...! irtóznak tőled, pedig te szükséges rósz vagy.. Igen,legyen is párt, de melynek lelke a jobbratörés, a nemes verseny, az emelkedett küzdelem legyen a zászlón hordott istenséget soha el nem hagyva, soha el nem árulva., legyen üdvös pártküzdelem! E jelszónak minden társadalmi együtt- létben, a hol csak a gondolatoknak, érzelmeknek és meggyőződésnek szabadsága van — tisztelve kell lennie. E nélkül nincs az az egymást váltó és üdítő deriilet és boridat, mely társadalmi életünkben ép oly szükséges, áldó és termékenyítő mint a nagy kül- természetben. Kinek jutna eszébe elátkozni a mennydörgést és villámlást azért, mert az egyik éltető esőt, a másik légüdülést hozott?! Ezt legfeljebb a zavart lelkiismeret tenné, mely bűne érzetében minden pillanatban attól fél, hogy a kilobbanó villáin agyonsujtja. Már a kik találva érzik magukat megbocsássanak, de én hasonló félelmet olvasok ki azon sorokból, melyeket a „Nyír“ 28-ik számában 17 igen tisztelt nyíregyházi polgár közrebocsátott. Látszik a közlemény szelleméből, hogy e szózatot a rémület legelső pil- pillanata szülte : mindent oly verhetetlen fekete színben lát az idézett czikk, mintha a fénysugár csupa ördög parányokból állana, úgy érzi mintha már a házfedele égne és tüzet, vizet, harangot mind egyremásra kiabál, csupáncsak azon gyönge szellőlehelet alapján, hogy : úgy értesültünk stb.“ Az én szegény fejem csak egy gyei — a többek közt — nincs tisztában, azzal : vájjon ezen rémült szózatban a félelem vagy az arrogantia-e nagyobb? Oly magasra emelt homlok, oly duzzadt ajak beszél belőle, a mely csupán és csak is egyedül ért ahoz, hogy mikor van mindennek a maga ideje.“ Más oldalról pedig úgy remeg — a lelkemadta -— mint a nyárlevél, mert már lázában a szenvedő képzelet megtépett „békéről,“ „felzavart köznyugalomról,“ idő- és múnkaölésről álmodozik, e visiót. aztán felpántlikázza „pártszenvede'lylyel,“ „önző érdekekkel és átkos visszavonásokkal“ és hogy koronája legyen az egésznek : „hiú ábrándképeket“ tűz fejére aztán úgy küldi a czifra mumust a „Polgártársak“ ijesztésére, végre szól ünnepélyesen ; mint egy évangéliom : „szólunk hozzátok : halgassatok meg!“ így jár az a ki megijed a maga árnyától is; mert uraim! tegyék lelkiismeretűk felé kezeiket: ha van egy szikrája keblökíen az igazság és hon szerfetetének, akkor önmaguknak elkeli itélniök azt a légbőlkapott gyanúsítást, mintha az üdvös mozgalomban, melyet elkárhoztattak jóelőre nép- lázitás és kedélyvesztegetés volna. A „Baloldali kör“ programjával a nyilvánosság elé lépett először, hogy egy élni akaró testnek a szülemlését tudtul hozza és a szabad meggyőződést zászlója alá hívja, másodszor, hogy szemébe kaczagjon igaz elveivel azon kislelkü ijedelemnek, melynek legelső gyümölcse a gyanusitgatás, a kigyót- békát kiabálás volt. Előttünk e programm, — nézzük mi van benne? Mindjárt homlokán rámutat a törvényre, mely az állampolgár elé a jog kíséretében erkölcsi kötelességet szab, miszerint szabad, önkebléből merített indokok alapján és nem pedig aljasan félrevezetett vagy megvásárolt lélekkel igyekezzék „a haza sorsára befolyni“. Tásadalmiierkölcsöt kíván tehát, midőn e kötelesség szivreköt.ésével a polgárnak tiszta, nyugodt, az áldás munkáján ható lelkiismeretet akar biztosítani. De másodszor humánus szempontból csak tisztelnünk kell azt az emelkedett irányt, melyet a lelkiismeretét követő polgár elé jelöl, midőn őt arra hívja fel, hogy : légy ember, — a magad szabad embere és nem mások hitvány uszály hordozója. Neked is van fejed, szived : szólj hozzá egyéni méltóságod és benső sugalmaid értelmében az elvekhez, melyeknek tisztázása és nemesbítése társadalmi hivatásod és kötelességed. Add meg magadnak és ismerd el magadban — honpolgár — azt a tiszteletet és, felelőséget, melyet a társadalmi kötelékek állásodhoz természetszerűleg fűznek. Tanuld magadat becsülni az által hogy szabad, független lélekkel szolgálod a közboldogulás érdekeit; tanuld önérzeted erkölcsi büszkeségét ismerni azon hatás akaratában, hogy a törvényekbe saját józan lelkedet ültesd át; tanuld tisztelni magad, mint a törvények, az álla- dalmi erkölcs és jólét áldásteljes forrását. Ily lelkiismeretre ébresztést, ily erkölcs tanítást, ily önérzetre hívást hirdet a programm szelleme... van-e ebben roszakaró nyugalom-zavarás, tisztelt 17 polgár?! Lássuk tovább! Mint tárgyilagos igazságot állítja fel a tételt, „hogy elébb az elveket TÁRCZA A varsói menekültek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Vége.) XVI. Zúg a vészharang a széles Magyarországban mindenütt I . . . Magasan lobognak a felgyújtott falvak lángjai, piroslanak a vérrel áztatott mezők füvei; haldoklók nyögése, sebesültek jajkiáltása hangzik; a romlás, pusztulás angyala tartja diadalüunepét! A szétáradó tűz már a szabadság templomát fenyegeti 1 Zúg a vészharang — siessetek megmenteni 1 ___ l m jő valaki, a többiek vállain, soknak épen nyakára hágva felemelkedik a templom ormaira; oly magasan áll, minő magason ember valaha csak állhatott! Mentsd meg, oh emberi mentsd meg c drága szent templomot, neked hatalmad van reá, s örökre áldani fog nemzeted!... De az nj Herostratus a magasban gúnyosan kaczag, kinyújtja áruló kezét, s a győzelmes harezoknak a templom ormán lengő véres zászlaját őrülten rongy-foszlányokká tépdeli, tüzet vet a tetőre, a templom pusztító lángokban fellobog, a lángok közzé dobja a zászló rongyait s egy ördögi mosolylyal ajkain, mint jött — eltávozik! Légy átkozott! Légy átkozott! I kiáltják utána tompa morajjal s a templom védői rettegve futnak szerteszét. De hajh! benn a szent oltár előtt még sokan imáznak, fussatok, fussatok, mert reátok omlik a boltozat!... Már késő ... futni nem lehet, a templom összedől, oltár és templomfalak fejőkre hullanak, kiszenvednek, és lesznek ezernyi vértanúk! Sötét van a hazában, és a sötétben nem láthatni egyebet, mint megtelt börtönöket, vérpadokat, bakók kezében villámló bárdokat és a megszámlálhatatlan vértanúk behúnyt szemeit! Ilyen volt a magyar szabadságbarcz vég- kifejlődéso! Árulás buktatta meg a szent ügyet. A kik annak idejében nem menekülhettek a véres boszu elöl, elvérzettek sokan ifjan, sokan az élet delén megtört kebellel, mert azon tudatot sem vihették sirjokba, hogy életök árán az imádott hazát megmentbeték; mások súlyos börtönre vettettek s porba látták hullani di- csőségök babérait. Ila valakinek érdekében volt a boszu elöli menekülés : a lengyelek oly helyzetben voltak, hogy nekik futniok kellett, mert a fegyverletétel épen az orosz seregek előtt történvén, ők ha foglyokul esnek, nem csak kegyelmet nem reményíhetének, de- kétszeres boszutól kellett rettegniük; nagy mértékben voltak kitéve ennek különösen Uminszki és Osztrovszki — mint szibériai száműzött szökevények;— mihelyestlátták, hogy a szabadság szent ügye Magyarországon megbukott, a menekülésre kínálkozó legelső alkalmat fel is használták s Törükhonba menekültek. A grófnők ismét árván elhagyatva maradtak. Szabad hazát kerestek, hol nem fogják hallani a rabszolgaság lánczzörgéseit, az ártatlanul üldözöttek eget verdeső jajkiáltásait, a legyilkolt áldozatok balálnyögéscit: és a mi elöl futottak, mindazt még irtózatosabb alakban látták maguk körid testet ölteni. El kellett magukat rejteni oly vidéken, hol még ismeretlenek valónak, nevüket, nemzőtöket meg kelle tagad- niok, hogy- az árulás ellen biztosíthassák magukat. így éltek ők elrejtőzve, csendesen, munkálva a napi élelemért, csak egy-két házat látogatva, hol a téli estéket bizalmas beszélgetés közben eltöltheték; ily alkalmakkor lehullottak róluk a tartózkodás lánczai s künyoző szemekkel mondották el hányatott életök elmúlt történeteit; beszéltek a jövő reményeiről, szép volt ilyenkor látni a felmagasztosult Hedviget, midőn hazájáról beszélt, lelkesült szemei villámokat szórtak, de a villámfény után megeredt az elborult lélek vastag felhőinek zápora, ismét hallgatag lett, s csak bús sóhajtásait lehetett hallani. Fájdalmukat tetézte a bizonytalanság kedveseik sorsa felöl, mert menekülésükről biztos adatnak még nem voltak birtokában. De tűrtek és reménylettek 1 A hű Jozefina most sem hagyta el őket, megosztotta velők a nyomort, s mig napközben minden szolgálatot elvégezett, es- ténkint együtt varrogatott úrnőivel s a kész műveket másnap elárusitgatá. Az elhagyatottság e napjaiban csak az vala reájuk nézve megnyugtató, hogy mindketten neki edzöttek a szenvedéseknek s Adel grófné is nyugodtan viselte fájdalmait. A hol laktak, szomszédaik, ismerőseik a tisztelet és szivesség minden jeleivel vették körül, mindenki vigasztalta, bátorította őket, boldog volt, a ki e szenvedő arezok ajkaira egy- egy derült mosolyt volt képes varázsolni. Azok között, kiket a grófnők gyakoribb látogatásaikkal s bizalmokknl tiszteltek meg, egy volt e sorok írójának egyik közeli rokona is, hol gyakran volt szerencséje találkozni velők; itt hallotta saját ajkaikról e történetet, életök történetét, s midőn azt közrebocsátani magát elhatározó, sokkal szentebbeknek tartó e nemos keblek fájdalmát, mintsem hogy költeményekkel toldotta volna meg a különben is szivrázó élet- történetet. így múlt el a szabadságharcz utáni első tél, eljött a tavasz, virágaival felpompázta az elhullott bajnokok és vértanúk jeltelen sírjait; nagyszerű volt a természet feltámadása dermedtségének álmaiból, de nem támadtak fel vele az elhullott bajnokok, nem éledtek fel a a porba hullt remények! Virágos volt a mező, de a grófnők nem vetették le a gyászruhát, melyet folytonosan viseltek. Nem hozott a tavasz semmi bírt, semmi vigasztalást 1 Egy májusi napon csak eltűntek a vidékből, senki sem tudta megmondani, hova merre mentek. Kik ismerték életök történetet, remegve gondoltak reá, hogy vájjon nem árulta-e őket el valaki? Semmi jel nem volt, mely nyomukra vezethetett volna! Evek múltak el s a jó varsói grófnőkről már csak olykor-olykor emlékeztünk meg. mint valami álomképről, melynek borzalmas jelenetei fájdalmas nyomokat hagytak a kebelben : midőn 1854 július havában említett rokonom, a kinél oly sok jó órákat töltöttek a grófnők, következő tartalmú levelet kapott: Paris, jul. 17. 1854. „KedveB barátnőm! Midőn bujdosásunk kínos napjaiban a kegyed hajlékában oly sokszor találkoztunk a részvét melegével, s oly sokszor láttuk bánatunk felhőit szétfoszladozni : Ígéretet tettem, hogy ha Isten hányatott élethajónkat békés partokra vezérli s lecsöndesülnek a fájó szív kínai — tudósítani fogom kegyedet. Most beváltom Ígéretemet. Ha valaki távol, száz mérföldekre az imádott hazától boldog lehet, akkor cn is az vagyok. Azok vagyunk mindannyian I Boldogok do nem azért, hogy itt Páriában, e nagy világváros falai között élünk, hol emberi nagyság és aljasság, csillogás és nyomor járnak karöltve egymás mellett: hanem boldogok azért, mert végre annyi liányatás után egymást feltalálva, a hű kebleken feledni kezdjük a múltak szenvedéseit. Arthur és Adél már egy év óta boldog házaspár, sőt ha szabad megsúgnom, már egy kis széke angyalt is rengetnek karjaikon! Szegény két nemes szív, mily soká kellett egymástól elszakítva vérezuiök az én bűnöm miatt I Oh de megszenvedtem én is, idő előtti redők borítják arezumal; elsimulnak-e még valaha, nem tudom? Annyi bánattal gyötört fejem hajszálai ezüst szinbe kezdenek játszani, ah ezek többé nem nyerik vissza szép szőke színüket I Wladiszlávom oly jó, oly előzékeny hozzám, soha még egy gondolattal sem ezélzott reá, mintha engem tartana szenvedései okának : oh de az öntudat azt mondja nekem, hogy én vagyok, s iszonyú fájdalmakat érezek, ha arczán a kiállott fájdalmak nyomait feltalálom. A kis Wladiszláv már oly szép, oly okos, tudom csókjaikkal halmoznák el kegyetek, ha megláthatnák. Emlékeznek-e még azon Györgyre, kiről élettörténetünk elbeszélése közben szólottám, a ki az orgyilkos Gyuroyi.es golyója által találva az útfélen maradt. () is itt vau közöttünk és Jozefinával nem sokára megtartják esküvőjüket. A jó Febronia ápolta és gyógyította fel ezen szerencsétlen szolgát, részt vett ő is a magyar forradalomban, de egykori uraival csak bujdosása közben Istambulban találkozott s azóta sohasem hagyta el őket.
